ELSŐ FEJEZET Ne álljunk szóba ismeretlenekkel

Egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában, a Patriarsije Prudin két férfiú jelent meg. Az egyik negyvenéves forma, kövérkés, alacsony, kopasz fekete emberke, szürke nyári öltönyt viselt, elegáns kalapját kezében tartotta, gondosan borotvált arcát istentelen nagy méretű, fekete csontkeretes pápaszem ékesítette.

Társa jóval fiatalabb s vállasabb volt nála, borzas haján tarkójáig hátratolt kockás sapka; öltözéke kockás sportingből, gyűrött fehér nadrágból, fekete szandálból állt.

Az első nem volt más, mint Mihail Alekszandrovics Berlioz, egy vaskos irodalmi folyóirat szerkesztője, és vezetőségi elnöke az egyik legnagyobb moszkvai irodalmi társaságnak, melyet rövidítve TÖMEGÍR-nek szoktak nevezni; társa pedig Ivan Nyikolajevics Ponirjov, a fiatal költő, aki Hontalan néven szokta publikálni verseit.

A zöldellő hársak árnyékába érve a két író legelsősorban a “Sör, ásványvíz” feliratú, tarkára mázolt bódéhoz sietett.

És itt mindjárt elöljáróban meg kell említenünk ama szörnyűséges májusi est első furcsaságát. Sem a bódé körül, sem a Malaja Bronnaja utcával párhuzamos hosszú fasorban nem volt egy lélek sem. A késő délutáni órán, a tikkasztó hőségben, mikor már lélegzeni is alig lehetett, mikor a nap, Moszkva köveit fölhevítvén, a száraz ködben már a Szadovoje Kolco fölé hajolt, senki sem andalgott a hársak alatt, senki sem ült a padokon, a fasor kihalt volt.

– Ásványvizet kérek — mondta Berlioz.

– Ásványvíz nincs — válaszolta az eladónő a bódéban, és miért, miért sem, megsértődött.

— Sör van? — tudakolta Berlioz tikkadtan.

— Estére hozzák.

— Hát mi van? — kérdezte Berlioz.

— Kajszibarackszörp, de meleg.

— Mindegy, adjon kajszibarackszörpöt!

A szörp dús, sárga habot vetett, és a levegőt fodrászműhely szaga töltötte be. A két író felhajtotta, s azon nyomban csuklani kezdett. Fizettek, majd leültek az egyik padra arccal a tónak s háttal a Bronnaja utcának. 5 Ekkor jelentkezett a második furcsaság, mely egyedül csak Berliozra vonatkozott. Csuklása hirtelen abbamaradt, szíve nagyot dobbant, és egy pillanatra eltűnt valahová — aztán visszajött, de tompa tű volt belefúródva. Azonfelül pedig Berliozt merőben alaptalan, de szörnyű szorongás fogta el, olyan heves, hogy a legszívesebben nyomban elszaladt volna. Szorongva nézett körül, sehogy sem értette, mitől ijedt meg. Elsápadt, zsebkendőjével törölgette homlokát, és ezt gondolta: “Mi történt velem? Még sose éreztem effélét. Biztosan a szívem… Úgy látszik, kimerült vagyok, jó lenne mindent itt hagyni, ördög vigye… és elutazni kúrára Kiszlovodszkba…”

A rekkenő levegő ekkor összesűrűsödött a szeme előtt, és a sűrű levegőből igen-igen különös, áttetsző úriember materializálódott. Apró fején zsokésapka, kurta-furcsa kockás zakó rajta, ugyancsak levegőből szabott… Öles termet, de valószínűtlenül sovány, válla keskeny, s arckifejezése — hadd hívjam föl erre külön a figyelmet — csúfondáros.

Berlioz élete folyása úgy alakult, hogy nem szokott hozzá a rendkívüli jelenségekhez. Még jobban elsápadt, szeme kiguvadt, lelke riadtan tiltakozott: “Nem, ez lehetetlen!”

Sajnos azonban mégis lehetséges volt: a hórihorgas idegen, akin keresztül lehetett látni, ott ringatózott előtte jobbra-balra, lába nem érte a földet.

Berliozon ekkor úgy elhatalmasodott a rémület, hogy becsukta a szemét. És amikor újra kinyitotta, mit lát: a délibáb eloszlott, a pepitazakós eltűnt, s ugyanakkor a tompa tű is kiugrott szívéből.

— Füh, az ördögit! — nyögött fel a szerkesztő. — Te, Ivan, majdhogy meg nem ütött a guta a hőségtől! Még hallucináltam is… — Mosolyogni próbált, de a szemében még ott bujkált a rémület, keze remegett. Lassacskán azonban megnyugodott, zsebkendőjével legyezgette magát. — No, szóval… — mondta már eléggé vidáman, és folytatta a beszélgetést, amely a kajszibarackszörppel szakadt félbe.

A beszélgetés, amint később kitudódott, Jézus Krisztusról folyt. A szerkesztő ugyanis folyóirata következő számába nagy vallásellenes költeményt rendelt a költőnél. Ivan Nyikolajevics a poémát meg is írta, mégpedig igen rövid idő alatt, de a szerkesztőnek, sajnos, nem tetszett. Hontalan nagyon sötét színekkel ecsetelte ugyan főhősét, vagyis Jézust, a szerkesztő szerint mégis át kellett írni az egészet.

Ezért most amolyan kiselőadást tartott a költőnek Jézus Krisztusról, hogy megmagyarázza műve alapvető hibáját.

Nehéz eldönteni, hogy mi vitte tévútra Ivan Nyikolajevicset: tehetségének láttató ereje, vagy pedig az a körülmény, hogy fogalma sem volt a kérdésről, amelyről költeményét írta, de annyi bizonyos, hogy Jézusa, hogy is mondjam, 6 hús-vér, eleven Jézussá sikeredett, aki azonban nem volt éppen megnyerő egyéniség.

Berlioz pedig azt igyekezett bizonygatni a költőnek, hogy a probléma nem az, hogy milyen volt Jézus, jó-e, rossz-e, hanem azt kell kimutatni: Jézus mint személy sohasem élt, minden róla szóló történet kitalálás, mítosz, semmi más.

Megjegyzendő: a szerkesztő művelt, olvasott ember volt, s előadásában találóan hivatkozott az ókori történészekre, például a híres alexandriai historikusra, Filónra akik soha egyetlen szóval sem említik Jézus létezését. Átfogó tudásának hála, Mihail Alekszandrovics többek közt még azt is közölhette az ifjúköltővel, hogy Tacitus híres Annales-ei tizenötödik könyvében, annak is a negyvennegyedik fejezetében, a Jézus keresztre feszítéséről szóló mondat nem egyéb, mint késői betoldás, hamisítvány.

A költőnek mindez újdonság volt, figyelmesen hallgatta Mihail Alekszandrovicsot, reá függesztve csillogó zöld szemét, s csak nagy ritkán csuklott, halkan szidva a szörpöt.

— Nincsen egyetlen keleti vallás — folytatta Berlioz —, amelyben egy szűz ne szülne istent. A keresztények nem találtak föl semmi újat, ugyanígy alkották meg Jézusukat, aki valójában sosem élt, sose létezett. Ezt kell kidomborítani a költeményben…

Berlioz magas tenorja ércesen szárnyalt a néptelen fasorban, és ahogy egyre mélyebben merészkedett a dzsungelbe, amelybe csak nagyon művelt ember hatolhat be nyaktörés kockázata nélkül, egyre több és több érdekes és hasznos adatot közölt az ifjú költővel az egyiptomi Oziriszről, Ég és Föld fiáról és istenéről, a föníciai Thammuzról, továbbá Mardukról, végül a kevésbé ismert, hatalmas Huitzilopochtliról, akit a mexikói aztékok hajdanában igen nagy tiszteletben részesítettek. És amikor Mihail Alekszandrovics fejtegetései során odáig jutott, hogy az aztékok tésztából is kicsiny Huitzilopochtli-figurákat gyúrtak — a fasorban feltűnt az első ember.

Utóbb, amikor — mi tűrés-tagadás — már késő volt, több intézmény is benyújtotta jelentésében ennek az embernek a személyleírását. E leírások összehasonlítása mindenkit meg kell hogy döbbentsen. Az első például azt állítja, hogy a jövevény alacsony növésű volt, aranyfogai voltak, és a jobb lábára sántított. A második szerint óriási termetű volt, koronái platinából voltak, és bal lábára sántított. A magunk részéről hozzá kell fűznünk, hogy egyik személyleírás sem ér egy hajítófát sem.

Mindenekelőtt: az idegen egyik lábára sem sántított, s termetére nézve nem volt sem törpe, sem óriás, hanem egyszerűen magas. Ami a fogát illeti: baloldalt platina koronái voltak, jobboldalt arany koronái. Finom szürke öltönyt viselt, s lábán ugyanolyan színű külföldi cipőt. Szürke sapkája hetykén félrevágva, hóna alatt nád sétapálca, melynek fekete fogantyúja pudlifejet formáz. Negyven-egynéhány évesnek látszik. Szája kissé ferde. Arca simára borotvált. Haja barna. Jobb szeme fekete, a bal — hogy, hogy nem — zöld. Szemöldöke fekete, de az egyik magasabbra húzódott, mint a másik. Egy szó, mint száz: külföldi.

A pad előtt elhaladva, amelyen a szerkesztő meg a költő ültek, az idegen rájuk sandított, majd megállt, és váratlanul leült a szomszédos padra, kétlépésnyire a beszélgetőktől.

“Német” — állapította meg magában Berlioz.

“Angol — gondolta Hontalan. — Nini, hogy nincs melege abban a kesztyűben!”

Az idegen végigjártatta tekintetét a tó körül magasló házak négyszögén, és észrevehető volt, hogy mindezt először látja, és fölkelti érdeklődését. Előbb a felső emeleteket vizsgálgatta, melyeknek ablakaiban vakítóan tündökölt az alkonyodó s Berlioz számára mindörökre leáldozó nap, azután lejjebb tekintett, ahol az ablakok már estiesen elsötétültek: hunyorogva, leereszkedően elmosolyodott, két kezét sétapálcája fogantyújára tette, állát pedig kezére támasztotta.

Berlioz folytatta fejtegetéseit: — Mulatságosan, szatirikusan írod le például Jézusnak, Isten fiának a születését, de a dolog csattanója az, hogy Jézus előtt már egy egész sereg istenfia született, mint például a fríg Attisz, a perzsa Mitrasz. Azazhogy pontosabban szólva, egyik sem született meg, egyik sem létezett, Jézus sem, és ezért neked Jézus születése vagy a háromkirályok jövetele helyett azokat a képtelen mendemondákat kellene leírnod, amelyek ezeket az eseményeket beharangozták… Mert így a költeményedből az sül ki, hogy Jézus valóban megszületett!…

Hontalan visszatartotta a lélegzetét, hogy megpróbálja elfojtani csuklását, de csak annál kínosabban, hangosabban csuklott; Berlioz pedig abban a pillanatban elhallgatott, mert az idegen felállt, és odalépett hozzájuk.

Mind a ketten meglepetten néztek fel rá. 8 — Bocsássák meg, kérem, hogy ismeretlenül megszólítom önöket — kezdte a jövevény idegenszerű kiejtéssel, de korrekt szóhasználattal —, tudós beszélgetésük témája azonban annyira érdekel, hogy…

Udvariasan lekapta sapkáját, s így a két jó barát is — mit volt mit tennie — felállt, s meghajolt.

“Nem, mégis inkább francia…” — gondolta Berlioz.

“Alighanem lengyel…” — gondolta Hontalan.

Hozzá kell tennünk, hogy a költő a legelső pillanattól fogva utálta az idegent, Berlioznak ezzel szemben tetszett, azazhogy, ha nem is tetszett, de… hogy is mondjam… fölkeltette érdeklődését.

— Megengedik, hogy ide üljek? — kérdezte az idegen udvariasan, és a két jó barát önkéntelenül kissé félrehúzódott a padon, mire az idegen fürgén közéjük telepedett, és nyomban beszélni kezdett. — Ha nem tévedek, azt tetszett mondani, hogy Jézus sosem létezett? — fordult Berliozhoz, s rávillantotta zöld színű bal szemét.

— Jól hallotta, kérem — válaszolta udvariasan Berlioz. — Valóban azt mondtam.

— Milyen érdekes! — kiáltott fel az idegen.

“Mi az ördögöt akarhat ez tőlünk?” — gondolta Hontalan bosszúsan, de az idegen máris feléje fordult: — És ön egyetért ezzel az állítással? — érdeklődött az idegen, miközben jobbra fordult, Hontalanhoz intézve szavait.

— Száz százalékig! — válaszolta a költő, mert szerette a pontos és félreérthetetlen megállapításokat.

— Bámulatos! — kiáltott fel a hívatlan társ, majd lopva körülnézett, s mély hangját lehalkítva folytatta: — Bocsássanak meg a tolakodásomért, de ha jól értettem, önök ezenfelül Istenben sem hisznek? — És riadtan kikerekedő szemmel hozzátette: — Esküszöm, nem árulom el senkinek!

— Valóban nem hiszünk Istenben — válaszolt Berlioz, a külföldi riadalmán mosolyogva. — De erről teljes nyíltsággal beszélhetünk.

Az idegen hátradőlt a padon, és örömében szinte visítva kérdezte: — Önök ateisták?

— Igen, ateisták vagyunk — felelte Berlioz, Hontalan pedig magában dohogott: “No, ez is jól ránk akaszkodott, ez a külföldi golyhó!”

– Ó, hát ez igazán elragadó! — lelkendezett a furcsa idegen, és fejét ide-oda forgatva nézett felváltva hol egyikükre, hol másikukra. 9 — A mi országunkban az ateizmus cseppet sem meglepő jelenség — magyarázta Berlioz diplomatikus udvariassággal. — Minálunk a lakosság többsége már réges-régen tudatosan elvetette az Istenről szóló meséket.

Az idegen ekkor különös dolgot művelt: felállt, és melegen megszorította a hüledező szerkesztő kezét, e szavakkal: — Engedje meg, hogy szívből jövő köszönetemet fejezzem ki!

— Mit köszön meg neki? — tudakolta Hontalan pislogva.

— Ezt a rendkívül fontos információt, amely engem mint külföldi turistát módfelett érdekel — válaszolta az idegen csudabogár, jelentőségteljesen fölemelve mutatóujját.

A fontos információ láthatóan mély benyomást tett rá: riadtan tekintett körül, mintha azt várná, hogy minden háznak minden ablakából egy-egy ateista néz le reá.

“Nem, mégse lehet angol!” — gondolta Berlioz, Hontalan pedig ekképpen tűnődött: “Vajon hol tanult meg ilyen jól oroszul?” És még jobban elkomorult.

— Engedjenek meg még egy kérdést — folytatta most az idegen vendég, némi izgatott töprengés után. — Mit kezdjünk Isten létének bizonyítékaival, melyeknek száma köztudomásúan: öt?

Berlioz elnézően, sajnálkozva mosolygott: — Ajjaj! Egyik bizonyíték sem ér semmit, az emberiség ezeket réges-rég a lomtárba tette. Elvégre önnek is el kell ismernie, hogy a józan ész határain belül Isten létét semmivel sem lehet bizonyítani.

— Bravó! — kiáltott fel az idegen. — Bravó! Ön teljes egészében megismétli a nyughatatlan vén Immanuel véleményét erről a kérdésről. De most jön a legnagyobb kuriózum: az öreg előbb megdöntötte mind az öt bizonyítékot, és aztán, mintegy magamagából csúfot űzve, ő maga felállított egy hatodikat.

— Kant bizonyítéka sem meggyőző — válaszolta finom mosollyal a művelt szerkesztő. — Nemhiába mondta Schiller, hogy Kant okoskodása erről a kérdésről csak rabszolgákat elégíthet ki, Strauss pedig egyenesen kinevette ezt a hatodik bizonyítékot.

Így beszélt Berlioz, s közben így tűnődött magában: “Mégis, ki lehet ez az illető? És miért beszél olyan jól oroszul?”

— Legjobb volna, ha azt a Kantot vagy két-három esztendőre diliházba csuknák ezért az elmefuttatásáért! — rikkantotta váratlanul Ivan Nyikolajevics.

— De Ivan! — korholta Berlioz zavartan, halkan.

Az idegent azonban nem botránkoztatta meg a javaslat, hogy Kantot elmegyógyintézetbe kéne csukni, sőt ellenkezőleg, elragadtatottan helyeselt.

– Úgy van, úgy van! — kiáltotta, és Berlioz felé fordított zöld bal szeme lelkesen csillant fel. — Ott volna a helye! Mondtam is neki akkor a villásreggelinél: “Már engedje meg, professzor uram, de valami nagyon zavarosat tetszett kifundálni.

Okosnak lehet, hogy okos, de roppantul érthetetlen. Ezért még ki fogják csúfolni.”

Berlioz kimeresztette a szemét: “Villásreggelinél? Kantnak?… Mit zagyvál ez összevissza?” — hüledezett.

— Diliházba azonban nem lehet őt csukatni — folytatta a külhoni férfiú a költőhöz fordulva, s Berlioz hüledezésével mit sem törődve —, azon egyszerű oknál fogva, hogy már több mint száz esztendeje elköltözött egy igen távoli vidékre, és onnét semmi módon nem lehet őt előszedni.

— Elég baj! — jegyezte meg a kötekedő költő.

— Bizony, én is sajnálom! — felelte az idegen szikrázó szemmel, majd így folytatta: — Engem azonban a következő kérdés foglalkoztat: ha Isten nincs, akkor vajon ki irányítja az ember életét, és általában a földi eseményeket?

— Maga az ember irányítja — sietett a válasszal Hontalan: kissé ingerült volt a hangja, mert nem egészen értette a kérdést.

— Bocsánat — mondta az ismeretlen szelíden. — Ahhoz, hogy valaki irányítson, szükséges, hogy pontos tervekkel rendelkezzék valamelyes nem túlságosan rövid időszakra. Engedje meg mármost, hogy megkérdezzem: hogyan irányíthatja az ember a földi dolgokat, ha még nevetségesen rövid időre, nos mondjuk, egy ezredévre sem készíthet tervet… de ez még semmi: hiszen a saját holnapjáért sem kezeskedhet! Képzelje el például — az ismeretlen Berliozhoz fordult —, hogy ön, mondjuk, elkezdi irányítani a dolgokat, dirigálja embertársai életét meg a sajátját, egyre jobban rájön az ízére, amint mondani szokás, és akkor egyszer csak… hm-hm… tüdőszarkómája támad — itt az idegen bensőségesen elmosolyodott, mintha a szarkóma említése különös elégtétellel töltené el —, igen, tüdőszarkómája — ismételte a hangzatos szót, kandúr módra hunyorogva —, és ezzel befellegzett az irányításának! Senkinek a sorsa nem érdekli többé, csakis a sajátja. Családja hazudozni kezd. Ön rosszat sejtve egyik tudós orvostól a másikhoz szalad, majd kuruzslókat keres fel, a végén tán jósnőket is. Mind a három egyformán céltalan, amint ön is tudja. Hamarosan elérkezik a tragikus vég: az, aki nemrég még azt hitte, hogy irányít, mozdulatlan fekszik egy faládában, s a hátramaradók, belátván, hogy hasznát többé nem vehetik, elégetik a kemencében. De van még ennél is rosszabb: az ember például Kiszlovodszkba készül — az idegen ismét Berliozra sandított —, ez aztán igazán kicsiségnek látszik, de még ezt sem tudja megvalósítani, mert hogy, hogy nem, egyszer csak elbotlik, és a villamos alá esik! Azt állítja, hogy ezt is ő maga rendelte így? Nem helyesebb-e vajon azt hinni, hogy valaki más rendelkezett? — És az ismeretlen furcsán, kajánul felnevetett.

Berlioz figyelmesen hallgatta a kellemetlen előadást a szarkómáról meg a villamosról, és homályos aggodalom kezdte gyötörni. “Ez nem külföldi… nem idegen — gondolta magában. — Rendkívül furcsa alak… de vajon mi fán terem?”

– Úgy látom, szeretne rágyújtani! — fordult az ismeretlen most váratlanul Hontalanhoz. — Milyen cigarettát akar?

— Mért, olyan sokféle van magánál? — kérdezte a költő barátságtalanul, mert valóban elfogyott a cigarettája.

— Milyent óhajt? — ismételte az idegen.

— Hát, Márkát — vetette oda Hontalan.

Az ismeretlen fürgén elővette zsebéből cigarettatárcáját, és odakínálta a költőnek: — Parancsoljon, Márka…

A költőt meg a szerkesztőt nem is az körülmény döbbentette meg a legjobban, hogy a tárcában történetesen épp a kívánt cigaretta volt található, hanem maga a cigarettatárca. Óriási méretű, színarany tárca volt, s tetején — mikor gazdája kinyitotta — briliánsokból kirakott háromszög villant kék — fehér tűzzel.

A két irodalmár ekkor kétfélét gondolt: “Mégis külföldi!” — vélekedett Berlioz, Hontalan pedig ilyesformán hüledezett: “Ejha, mi az ördög!…”

A költő és a tárcatulajdonos rágyújtottak, a nem dohányos Berlioz visszautasította, ekképpen morfondírozott magában: “Majd olyasformán válaszolok neki, hogy: igen, az ember halandó, ezt senki sem tagadja. Mindazonáltal…”

De még végiggondolni sem ért rá, amikor az idegen megszólalt: — Valóban, az ember halandó, de nem ez a legnagyobb baj. A baj az, hogy néha hirtelen — váratlan halandó, ez a bökkenő. Általában senki sem mondhatja meg, hogy mit csinál ma este.

“Valahogy igen furán csűri-csavarja a dolgot” — gondolta Berlioz, és így válaszolt: — No, ez azért mégiscsak túlzás. A mai estét azért több-kevesebb pontossággal meg tudom mondani előre. Kivéve persze, ha a Bronnaján a fejemre esik egy tégla…

— A téglának ehhez semmi köze — vágott szavába nyomatékosan az ismeretlen. — A tégla magától sose esik senkinek a fejére. Önt pedig semmiképpen sem fenyegeti, azt elhiheti nekem. Ön másféle halállal fog meghalni.

— Talán bizony még azt is tudja, hogy milyennel? — tudakolta Berlioz nagyon is természetes iróniával, egyre jobban belemelegedve a különös társalgásba. — Megmondaná?

— Szívesen — válaszolta az ismeretlen. Fürkésző pillantással végigmérte Berliozt, mintha öltönyt készülne varrni neki, aztán efféléket mormolt: “Egy, kettő… Mercurius a második házban… a hold eltűnt… hat, szerencsétlenség, este… hét…” — végül fennhangon, örvendezve kijelentette: — Levágják a fejét!

Hontalan mérgesen, hüledezve meredt az ismeretlenre, Berlioz pedig fancsali mosollyal kérdezte: — Úgy, és kivágj a le a fejemet? Ellenségek? Intervenciósok?

— Nem, egy fiatal orosz nő. Komszomol-tag.

— Hm… — hördült fel Berlioz, akit mértéken felül bosszantott az ismeretlen idétlen tréfája. — Már bocsásson meg, de ez azért nem nagyon valószínű.

– Én is kérem, bocsásson meg nekem — válaszolta az ismeretlen —, de ez a színtiszta igazság. Már az imént is szerettem volna megkérdezni, mit szándékozik csinálni ma este, amennyiben nem titok?

— Semmiféle titok nincs benne. Most hazamegyek a Szadovajára, este tízkor pedig ülést tartunk a TÖMEGÍR-ben, és én fogok elnökölni.

— Ez, sajnos, lehetetlen — jelentette ki az idegen határozottan.

– És miért, ha szabad kérdeznem?

— Azért — felelte az idegen, és hunyorogva nézett fel az égre, ahol fekete madarak keringtek nesztelenül, az esti hűvösség előérzetében —, azért, mert Annuska már megvette a napraforgóolajat, sőt nemcsak megvette, hanem ki is öntötte. Az ülést ezek szerint nem fogják megtartani.

A hársak alatt síri csend támadt, ami nem is csoda.

— Már engedje meg… — kezdte Berlioz hosszú hallgatás után, és értetlenül meredt az idegenre, aki ennyi badarságot hord össze —, hogy kerül ide a napraforgóolaj… és miféle Annuskáról van szó?

— Majd én megmondom, hogy kerül ide a napraforgóolaj — szólt közbe Hontalan, aki nyilván eltökélte, hogy hadat üzen a tolakodó idegennek. — Nem fordult elő önnel életében, polgártárs, hogy elmegyógyintézetbe csukták?

— De Ivan! — korholta barátját Mihail Alekszandrovics.

Az idegen azonban egyáltalán nem sértődött meg, vígan kurjantotta: — Dehogynem! Nem is egyszer! — mondta nevetve, de a szemét, amely nem nevetett, ezenközben egy pillanatra sem vette le a költőről. — Hol nem jártam én már életemben! Csak azt sajnálom, hogy nem értem rá megtudakolni a professzortól, mi az a szkizofrénia. Ezt már önnek személyesen kell tőle megkérdeznie, Ivan Nyikolajevics!

— Honnét tudja a nevemet?

— Már engedje meg, Ivan Nyikolajevics, ki ne ismerné magát? — Azzal az idegen előhúzta zsebéből a Lityeraturnaja Gazeta[1] előző napi számát, s Ivan Nyikolajevics az első lapon megpillantotta saját fényképét, alatta pedig a verseit. Hírnév és népszerűség e tegnap még olyannyira örvendetes bizonyítéka azonban most egy cseppet sem tette boldoggá.

— Bocsánat, nem tudna várni egy pillanatig? — kérdezte elboruló arccal. — Szeretnék valamit mondani a barátomnak.

— Hogyne, tessék csak! — mondta előzékenyen az ismeretlen. — Olyan kellemes itt a hársfák alatt, és igazán nem sietek sehová.

A költő ezalatt félrehúzta Berliozt: — Ide hallgass, Misa! — suttogta. — Ez az alak nem turista, hanem kém. Orosz emigráns, aki idemerészkedett. Szólítsd fel, hogy igazolja magát, másképp meglóg…

— Azt hiszed? — kérdezte Berlioz idegesen, s magában hozzátette: “Ivannak alighanem igaza van…”

— Higgyél nekem — suttogta tovább a költő. — Hülyének tetteti magát, hogy kifaggasson. Hallod, milyen jól beszél oroszul! — Közben az idegen felé sandított, attól félt, hogy megszökik.

— Gyere, tartóztassuk fel, nehogy meglógjon…

És kézen fogva odarángatta Berliozt a padhoz. Az idegen időközben felállt a lócáról, sötétszürke kötésű könyvecskét, erős papírból készült borítékot és névjegyet tartott a kezében.

— Bocsássanak meg, hogy a vita hevében elfelejtettem bemutatkozni. Tessék, itt a névjegyem, az útlevelem és a meghívólevelem, hogy jöjjek Moszkvába konzultánsnak — mondta nyomatékosan, és farkasszemet nézett a két irodalmárral.

Barátaink zavarba estek. “Az ördögbe is, mindent hallott…” — gondolta Berlioz, és udvarias kézmozdulattal jelezte, hogy nem kíváncsi a bemutatott dokumentumokra. Mialatt az idegen odakínálta őket a szerkesztőnek, a költőnek sikerült meglátnia a névjegyen az idegenszerű betűkkel nyomott “professzor” szót, és családnevének kezdőbetűjét: “W…”

– Örvendek a szerencsének — mormolta ezalatt a szerkesztő zavartan, és az idegen zsebre vágta iratait.

A kapcsolat ilyesformán legalizálódott, s mind a hárman visszaültek a padra.

– Önt tehát konzultánsi minőségben hívták meg hozzánk, professzor? — tudakolta Berlioz.

— Igen.

– Ön német? — kérdezte Hontalan.

— Márminthogy én? — A professzor gondolkodóba esett. — Igen, talán német vagyok…

— De kitűnően beszél oroszul — jegyezte meg Hontalan.

– Ó, általában poliglott vagyok, számos nyelven beszélek.

– És mi a szakmája? — kérdezte Berlioz.

— A fekete mágia szakembere vagyok.

“Nesze neked!” — kattant valami Mihail Alekszandrovics fejében.

– És… és ebben a minőségben hívták meg ide hozzánk? — hebegte.

— Igen, ebben a minőségemben — erősítette meg a professzor, és magyarázóan hozzátette: — A moszkvai Állami Könyvtárban ugyanis eredeti kéziratokra bukkantak Aurillaci Herberttől, a tizedik századbeli fekete mágustól. Ezeket kell megfejtenem, mivel én vagyok ennek az egyetlen specialistája a világon.

– Á, ön tehát történész? — kérdezte Berlioz tiszteletteljesen, óriási meg-könnyebbüléssel.

— Historikus is vagyok — bólintott a tudós, és aztán, látszólag minden összefüggés nélkül, hozzátette: — Ma este érdekes história színhelye lesz a Patriarsije Prudi…

Majd a két irodalmár óriási megdöbbenésére, a professzor intett, hogy hajoljanak közelebb hozzá, és a fülükbe súgta: — Vegyék tudomásul, hogy Jézus Krisztus igenis létezett.

Berlioz kényszeredetten elmosolyodott: — Nézze, professzor úr, mi tiszteljük az ön hatalmas tudását, de ebben a kérdésben más az álláspontunk.

— Nem kell ide semmiféle álláspont — mondta a különös professzor. — Jézus létezett, és punktum.

— Valamiféle bizonyítékra azért szükség volna… — kezdte Berlioz.

— Nem kell ide semmiféle bizonyíték — vágta el a professzor, és halkan folytatta, miközben idegenszerű kiejtése furcsa módon eltűnt: — Mi sem egyszerűbb: a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napja…