HARMADIK FEJEZET A hetedik bizonyíték

— Igen, délelőtt tíz órára járt az idő, igen tisztelt Ivan Nyikolajevics — mondta a professzor.

A költő végigsimította arcát, mint aki mély álomból ocsúdik, és akkor észrevette, hogy időközben rájuk esteledett. A tó vize feketévé vált, könnyű ladik siklott rajta, hallatszott az evező csobbanása, és a csónakban ülő fiatal nő viháncolása. A fasorokban, a padokon most már többen voltak, de csupán a négyszög másik három oldalán, nem ott, ahol barátaink ültek.

Az égbolt Moszkva felett mintegy kifakult, a magasban tisztán kirajzolódott a telihold, de nem aranylóan, hanem fehéren. A lélegzés már sokkal könnyebben esett, mint napközben, és a hangok a hársfák alatt lágyabban, estiesen szóltak.

“Hogy lehet az, hogy észre sem vettem, milyen sokáig hablatyol? — hökkent meg Hontalan. — Hiszen már este van! Vagy talán nem is beszélt, hanem elaludtam, és álmodtam az egészet?”

Mégis azt kell azonban hinnünk, hogy a professzor beszélte el a dolgot, másképp azt kellene feltételeznünk, hogy Berlioz szóról szóra ugyanazt álmodta; ő ugyanis a professzor arcát fürkészve a következőket mondta: — Elbeszélése rendkívül érdekes, professzor, noha egyáltalában nem egyezik az evangéliumok szövegével.

A professzor megvetően, gúnyosan elmosolyodott: — Már bocsásson meg, de önnek aztán igazán mindenkinél jobban kell tudnia, hogy mindabból, ami a négy evangéliumban meg van írva, semmi sem történt meg, és ha az Újtestamentumra mint történelmi forrásra kezdünk hivatkozni… — Ismét elvigyorodott, és Berlioznak elakadt a szava, hiszen szó szerint ugyanezt mondta Hontalannak a Bronnaja utcán, a Patriarsije Prudi felé bandukolva.

— Igaz, igaz — válaszolta tehát —, de attól tartok, senki sem erősítheti meg, hogy amit ön most itt elmondott nekünk, az valójában megtörtént.

– Ó, dehogynem! Van, aki megerősítheti! — jelentette ki rendkívül magabiztosan a professzor, aki most hirtelen ismét tört oroszsággal kezdett beszélni; elhallgatott, és titokzatosan közelebb intette magához a két jó barátot.

Berlioz és a költő kétfelől odahajoltak hozzá, és a professzor ekképpen folytatta — immár mindennemű idegenszerűség nélkül, mert furcsa akcentusa hogy, hogy nem, hol eltűnt, hol újra előtűnt: — A dolog tudniillik úgy áll… — suttogta, és óvatosan körülnézett, nem hallja-e valaki —, hogy én magam is jelen voltam, amikor mindez történt. Ott voltam az oszlopcsarnokban Ponczius Pilátussal, később a kertben, amikor Kajafással tárgyalt, végül az emelvényen is, de titokban, hogy úgy mondjam, inkognitóban, ezért arra kérem önöket, el ne árulják senkinek, tartsák szigorúan titokban, csss…

Síri csend támadt; Berlioz elsápadt.

— Mi… mióta tartózkodik Moszkvában? — kérdezte elfúló hangon.

— Most érkeztem, ebben a minutában válaszolta a professzor meglepetten. A két jó barát csak most nézett alaposabban a szeme közé, s mindketten észrevették, hogy zöld bal szemében őrület tanyázik, jobb szeme pedig üres, merev, élettelen.

“Püff neki. — hüledezett magában Berlioz. — Egy bolond német jött ide Moszkvába, vagy itt ment el az esze a Patriarsije Prudin. Szép kis história!”

Valóban, ez mindent megmagyaráz: a fura villásreggelit Kantnál, a régóta istenben boldogult német filozófusnál, a hóbortos beszédeket Annuskáról meg a napraforgóolajról, a szörnyű jóslatot, hogy levágják a fejét, meg minden egyebet: semmi kétség, a professzor elmeháborodott.

Berlioz nyomban tudta, hogyan kell viselkednie. Hátradőlt a padon, és a professzor háta mögött a szemével intett Hontalannak: a világért se mondjon ellent a bolondnak. A költő azonban zavarában nem értette meg a jeladást.

— Igen, igen — bólogatott Berlioz. — Mindez persze lehetséges… sőt nagyon is valószínű… Ponczius Pilátus, az oszlopcsarnok meg a többi… És ide Moszkvába egyedül érkezett vagy a feleségével?

— Egyedül, egyedül, én mindig egyedül járok — válaszolta a professzor búsan.

– És hol a poggyásza, kedves professzor? — tudakozódott szelíden Berlioz. — Talán a Metropolban? Hol szállt meg?

– Én? Sehol! — Válaszolta a féleszű német, és zöld szeme nyugtalan pillantással kémlelte a környéket.

— Sehol? Ne mondja, kérem!… És… és hol fog lakni?

— Az ön lakásában — válaszolta a tébolyult pillanatnyi habozás nélkül, és még kacsintott is hozzá.

– Úúgy… roppantul örvendek — hebegte Berlioz —, de, izé… nálam kissé kényelmetlenül érezné magát, a Metropolban pedig igazán nagyszerűek a szobák, első osztályú szálloda…

– És ördög sincsen? — kérdezte az örült hirtelen derűs mosollyal Ivan Nyikolajevicstól.

– Ördög…

— Ne mondjon neki ellent! — súgta Berlioz hangtalanul, csupán ajka mozgásával, a professzor háta mögött a költőhöz hajolva és fintorogva.

Ivan Nyikolajevics azonban ettől a mókától végképp elvesztette a fejét, épp az ellenkezőjét felelte annak, amit kellett volna: — Ördög nincs, nem létezik! Hagyja már abba ezt a bolondozást!

Az őrült felkacagott, olyan hangosan, hogy a pad fölé boruló hársról ijedten felröppent egy veréb.

— No, ez aztán érdekes! — mondta, göcögve a nevetéstől. — Hogy van ez itt maguknál: akárkiről érdeklődik az ember, az nem létezik? — Abbahagyta a nevetést, és amint az elmebetegtől várható, az ellenkező végletbe esett, hirtelen dühbe gurult, és mérgesen kiabált: — Tehát valóban nincs, ez az utolsó szavuk?

— Csillapodjék, drága professzor, csillapodjék! — mormolta Berlioz, nem akarván tovább ingerelni a beteget. — Üldögéljen csak egy kis ideig Hontalan elvtárssal, én csak kiszaladok ide a sarokra, egyet telefonálok, aztán elkísérjük önt, ahová menni akar. Hiszen nem ismeri a várost…

El kell ismerni, Berlioz terve helyes volt: elszalad a legközelebbi telefonautomatáig, és közli az idegen-ellenőrző hivatallal, hogy egy külföldi konzultáns nyilvánvalóan meghibbant állapotban ül egy padon a Patriarsije Prudin, intézkedjenek mielőbb, másképp kínos bonyodalmak származhatnak a dologból.

— Telefonálni? Hát csak telefonáljon! — hagyta rá szomorúan a beteg, majd hirtelen szenvedélyesen esedezni kezdett: — Könyörögve kérem még utoljára, búcsúzás előtt, higgye el legalább azt, hogy az ördög létezik! Többet nem is kérek öntől. Ne felejtse el, hogy erre nézve van egy hetedik bizonyíték, és ez mind közül a legmegbízhatóbb. Hamarosan ön is tapasztalni fogja!

— Helyes, nagyszerű — helyeselt Berlioz színlelt kedvességgel, és bátorítóan kacsintott az elképedt költőre, akit cseppet sem kecsegtetett a gondolat, hogy egy bolond németet őrizzen a padon; azzal megindult a felé a kijárat felé, amely a Bronnaja és Jermolajev utca sarkán van.

A professzor azon nyomban felderült, mintha elméje, is feltisztult volna.

Utánaszólt Berlioznak: — Mihail Alekszandrovics!

Berlioz összerezzent, visszanézett, majd azzal nyugtatta meg magát, hogy a professzor az ő kereszt- és apai nevét is valamelyik újságból tudhatja.

A professzor pedig, kezével tölcsért formálva szája elé, ezt kiáltotta utána: — Nem óhajtja, hogy most mindjárt táviratozzak kijevi nagybátyjának?

Berlioz lelkébe ismét belenyilallt a rémület. Honnét tudhat az őrült az ő kijevi nagybátyjáról? Hiszen erről aztán igazán nem írnak a lapok! Hm. Vajon nincs-e mégis igaza Hontalannak? És az okmányai?… Talán hamisak? Ejnye, de gyanús fráter! Telefonálni kell, most, mindjárt, ebben a pillanatban! Majd tisztázzák az ügyet.

Azzal sietett tovább.

A kijáratnál, a Bronnaja sarkán, éppen amikor odaért, egy padról felállt valaki: hajszálra az a figura, aki aznap délután a rekkenő verőfényben Berlioz szeme előtt a zsíros hőségből materializálódott. Most azonban már nem levegőből volt, hanem közönséges húsból és vérből, és a leszálló alkonyatban Berlioz még tisztán láthatta, hogy bajsza olyan, mint a csibetoll, apró szeme gúnyosan, pityókosan hunyorog, pepita pantallóját annyira felhúzta, hogy kilátszik alóla piszkos, fehér fuszeklije.

Hátrahőkölt, de azzal csitította riadalmát, hogy az egész csupán ostoba véletlen, no meg egyébként sem ér rá, hogy a fejét törje rajta.

— A kijáratot tetszik keresni? — kurjantotta a pepita repedtfazék-hangon. — Erre tessék, itt a forgókereszt! Ha itt kimegy, oda jut, ahová kell. Nem áldozna egy negyed literre valót az útbaigazításért egy levitézlett karnagynak, hogy megnedvesítse a torkát? — És a kockás figura hajlongva lekapta zsokésapkáját.

Berlioz ügyet sem vetett a kérencsélő, nyegle karnagyra, odaszaladt az utat elzáró forgókerékhez, megragadta, megforgatta, és már ki akart lépni a sínekre, amikor vörös — fehér felirat fröccsent az arcába: “Vigyázz, ha jön a villamos!”

És már közeledett is a villamos, akkor fordult be az újonnan épített vonalon a Jermolajev utcáról a Bronnajára. Amikor kifordult, és kiért az egyenes pályára, váratlanul kigyulladt benne a lámpafény, a kerekek nyikorogva felgyorsítottak.

Az óvatos Berlioz, noha biztonságos helyen állt, úgy döntött, mégiscsak jobb, ha visszamegy a forgókerék mögé, megfogta újra egy másik küllőjét, és egy lépést tett visszafelé. Keze megcsúszott, és lesiklott a kerékről, lába feltartóztathatatlanul, mintha jégen állna, csúszott lefelé a villamos sínpályája felé lejtő kövezeten, másik lába a levegőbe emelkedett, és Berlioz a sínekre esett.

Hasztalan igyekezett megfogózni, hanyatt vágódott, s tarkóját, noha nem túlságosan erősen, megütötte. Felnézett, és odafenn még meglátta — bár arra már nem ért rá gondolni, hogy jobb vagy bal felől — az immár aranyszínűre fényesedő holdat. Sikerült oldalt fordulnia, őrjöngő sietséggel hasához húzta a lábát, megfordult, és meglátta a feltartóztathatatlan sebességgel feléje robogó villamoson a női kocsivezető rémülettől falfehér arcát, vérvörös karszalagját. Berlioz nem kiáltott, de az utca körülötte megtelt ijedt női sikoltozással.

A vezetőnő megrántotta az elektromos féket, a kocsi orra a földbe fúródott, aztán felugrott, és az ablakokból csörömpölve hullott ki az üveg. Berlioz agyában valami felüvöltött: “Csak nem?!…” Még egyszer utoljára felvillant a hold, de már darabokra szakadt, és azután elsötétült a világ.

A villamos átgázolt Berliozon, és a Patriarsije Prudin, a sínek mellé a kövezett lejtőre sötét, kerek tárgyat dobott ki. A sötét tárgy visszagurult a lejtőn, és a kocsiút kövezetén ugrándozott.

Berlioz levágott feje volt.