"Virtuálfény" - читать интересную книгу автора (Gibson William)10. A modern táncYamazaki egy alacsony faszéken ült, és a borotválkozó Bulldózerest nézte. Bulldózeres az ágya szélén ült, és egy rózsaszínű eldobható borotvával kapirgálta az arcát. A pengét időnként belemártotta az ölében tartott alumíniumlavórba. — A borotva régi — mondta Yamazaki. — Nem dobja el? Bulldózeres a japánra nézett a plasztikborotva fölött. — Az a vicc, Iszkiri, hogy egy idő után nem csorbulnak tovább. — Megfeszítette és leborotválta a felső ajkát, majd megállt. Yamazaki az első néhány látogatása során „Kawasaki” volt, utána „Iszkiri” lett belőle. A fakó, vöröses szemhéjak alatt megbúvó szemek közömbösen mérték végig a japánt, Yamazaki mégis megérezte, hogy Bulldózeres belül nevet. — Megnevettettem? — Ma nem — mondta Bulldózeres. A lavórba dobta a borotvát. Szürke szőrszálak emelkedtek a víz színére. — A minap viszont igen. Amikor azokra a szarokra vadásztál. Yamazaki egy teljes délelőttöt azzal töltött, hogy megpróbálta felvázolni annak a lakhelycsoportnak a csatornaviszonyait, amelyet ő Bulldózeres „szomszédságának” tartott. Átlátszó, arasznyi gumitömlődarabokat használt a munkához. A dolog eléggé érdekes volt. olyan, mint egy gyerekeknek való játék. Megpróbálta nyomon követni egy adott tömlődarab egyik lakóhelytől a másikig vezető útját. A gumicsövek kecses ívben buktak alá a rendszerbe, hogy az alsó szint alatt, az ezergallonos tartályban összetalálkozzanak. Bulldózeres elmagyarázta, hogy amikor a tartály megtelik, egy úszón bekapcsolódik egy higanykapcsoló, és az összegyűlt csatornaszemét egy három láb vastag csőbe pumpálódik, ami Yamazaki feljegyezte, hogy úgy kell erre a vezetékre gondolnia, mint egy interface-re, ami összeköti a híd programját a város programjával, ám Bulldózeres történetének kivonatolása egyértelműen fontosabbnak látszott. Yamazaki meg volt győződve róla, hogy Bulldózeresnél van a kulcs a híd létértelméhez, ezért abbahagyta a másodlagos építmény fizikai vizsgálatát, hogy a lehető legtöbb időt az öreg társaságában tudja tölteni. Bérelt lakásában éjszakánként mindig átküldte az aznap összegyűlt anyagot az Osakai Egyetem szociológiai tanszékére. Ezen a napon, miközben Bulldózeres lakásának liftje felé tartott, találkozott a lánnyal, aki éppen akkor jött lefelé. A lány munkába indult; kerékpárját a vállán átvetve cipelte. A lány küldönc volt a városban. Yamazaki eltűnődött, hogy vajon fontos-e, hogy Bulldózeres egy olyan személlyel osztozott a lakhelyen, aki az információ és geográfia ezen archaikus ágazatában kereste meg az élethez szükséges összegeket. Az irodák, amelyek között a lány kerékpáron közlekedett, elektronikus adattovábbító-kapcsolatban álltak egymással — az adott távolságokat figyelembe véve egyetlen minikomputer elegendő lett volna az azonnali és tökéletes kommunikáció létrehozásához. Ám éppen annak a tökéletességnek, ami költséges passzióvá változtatta a fizikai postázást, akadtak bizonyos szépséghibái is, és ezek tették szükségessé a lány által nyújtott szolgáltatást. Az adatok folyékony univerzumában a lány tökéletes biztonsági fokkal végezte az információ-darabkák szállítását. Ha egy feljegyzés a lány táskájába került, akkor az ember pontosan tudhatta, hogy hol van; ellenkező esetben az adott feljegyzés a továbbítás pillanatában sehol sem volt, de mégis mindenhol meg lehetett találni. Furcsa, avítt módon vonzónak találta a Bulldózeresnél lakó lányt; kemény, fehér lábai voltak, és militáns, felfelé meredező sötét haja. — Álmodozol, Iszkiri? — Bulldózeres félretette a lavórt, a keze egy kicsit remegett, és a dohos kinézetű párnákhoz támasztotta a hátát. A fehérre festett farostlemez-fal halkan nyikorgott. — Nem, Bulldózeres-szan. De megígérted, hogy beszélni fogsz arról az első éjszakáról, amikor elhatároztátok, hogy elfoglaljátok a hidat… — Yamazaki hangja szelíd volt, a szavait szándékoltan úgy válogatta össze, hogy az alanyát rábírja a megnyilatkozásra. Aktiválta a notebook felvevő funkcióját. — Nem — De valahogy megesett. — A szar esik, az. Megtörtént azon az estén, és kész. Nem voltak jelzések, nem voltak vezetők, nem voltak építészek. Te azt hiszed, hogy politikáról volt szó. Annak a bizonyos táncnak, fiú, vége. — De ön azt mondta, hogy az emberek „készen” voltak. — Készen, de — Azt hiszem… — Szart hiszel. — A notebooknak időnként problémái akadtak Bulldózeres kifejezéseivel. Ráadásul az öreg hadart, és rendszeresen elnyelt bizonyos hangokat. Egy osakai szakértő rendszer szerint — Senki — mondta Bulldózeres. Most először beszélt lassan és tagoltan; mintha így akart volna nagyobb hangsúlyt adni a szavainak. — Senki sem Yamazaki bólintott, és figyelte, ahogy Bulldózeres lefordított beszédének karakterei végigpörögnek a notebook képernyőjén. — A földrengés szétbaszta, Iszkiri. Beszakadt az alagút a Kincsesen. Ott mindig elég labilis volt… Először azt mondták, újjá fogják építeni, de nem volt rá pénzük a nagyokosoknak. Ezért aztán kirakták a lánckorlátot, a szögesdrótot, és mindkét végét bebetonozták. Azután bejöttek a németek, úgy két évvel később, és eladtak nekik egy új technológiát, hogy építsenek új alagutat. Olcsót, amiben autók és metró jár. Miután a Zöldek tiltakozásai ellenére megszavaztatták, elkezdték építeni. Senki sem hitte volna, hogy ilyen gyorsan elkészülnek vele. Persze, azok a Zöld biotech loobyk… Hagyták, hogy szekciókat növesszenek, odakint Nevadában. Mint az úritök, Iszkiri. Behozták őket ide a daruk alá, besüllyesztették őket az Öbölbe. Kicsinálták őket. Azután kicsi gépek mászkáltak arrafelé, kemények, mint a gyémánt; kösd mindet össze, jó szorosan, aztán bamm, kész az alagutad. A híd meg csak ott gubbasztott. Yamazaki visszatartotta a lélegzetét, és arra számított, hogy Bulldózeres elveszti a fonalat, ahogy már korábban is gyakorta megesett. Túl gyakran, gondolta Yamazaki kétségbeesetten. — Az a nő meg egyfolytában arról beszélt, hogy futtassák be az egészet borostyánnal, virginiai kúszóval… Mások azt mondták, hogy rombolják le, mielőtt egy újabb földrengés megteszi helyettük. De aztán ennyi. A városokban sok az ember, nincs hely, ahova mehetnének. Kartonpapír-városok a parkban, ha szerencsés voltál, és utána felhozták azokat a csöpögő-csöveket Portlandból, és az épületek köré tették. Éppen elég víz kifolyik a földre ahhoz, hogy ne akarj lefeküdni. Az egy Yamazaki maga eléképzelte az elhagyatott hidat a felhőszakadásban, ahogy a két végénél egyre nő a tömeg. Látta, hogy az emberek átmásznak a drótkerítéseken, a barrikádokon. Olyan sokan vannak, hogy a lánckorlát elpattan. Felmásznak a tornyokba, és több mint harmincan lezuhannak, és meghalnak. De amikor beköszönt a hajnal, a túlélők még mindig ott vannak. Körülöttük türelmes szitakötőkként híradós helikopterek köröznek a szürke fényben. Yamazaki már többször látta a dolgot — Osakában, felvételről. De Bulldózeres ott volt. — Talán ezer ember volt ennél a hídfőnél. Másik ezer Oakland-ben. Aztán egyszerűen futni kezdtünk. A zsaruk elvágódtak, de különben is, mit védtek? Csak tömegoszlató parancsuk volt: nem volt szabad hagyniuk, hogy az emberek összegyűljenek az utcán. Voltak helikoptereik is: fentről, az esőből reflektoroztak le ránk. Ez megkönnyítette a dolgunkat. Egy hegyesorrú csizma volt rajtam. Elfutottam az egyik barrikádhoz. Úgy tizenöt láb magas lehetett. Bedugtam a lábujjaimat a lyukakba, és mászni kezdtem. Olyan könnyen mint, mintha csak egy kerítésen másztam volna át. Felmásztam arra az izére, és olyan volt, mintha repülnék. A tetején szögesdrót volt, de a mögöttem levő emberek feladogattak egy csomó dolgot — matracokat, kabátokat, hálózsákokat —, hogy ráterítsem a drótokra. Azután úgy éreztem… súlytalan vagyok. Yamazaki úgy érezte, már közel, nagyon közel van a lényeghez. — Ugrottam. Nem tudom, ki ugrott Yamazaki nyelt egyet. — És utána? — Mászni kezdtünk. A tornyokra. Létrák voltak hegesztve azokra a szarokra, tudod, hogy a festők fel tudjanak mászni rájuk. Másztunk. Addigra már a TV is kiküldte a saját 'koptereit, Iszkiri. Világszenzációt csináltunk, de nem is tudtuk róla. Gondolhatod miért. Különben le se szartuk. Csak másztunk. De ezt élő egyenesben közvetítették. Később ez nehezítette meg a zsaruk dolgát. És haver… Pár ember lezuhant. Az előttem mászó srácnak fekete szigetelőszalaggal volt felragasztva a cipőtalpa. A szalag elázott, meglazult, a lába meg csúszkált Közvetlenül előttem volt. A lába egyfolytában lecsúszott a létrafokról, és ha nem vigyázok, mindig a szemembe rúgott volna… A csúcs közelében jártunk, amikor mindkét lába egyszerre csúszott meg. — Bulldózeres elnémult, mintha valami távoli hangot hallgatna. Yamazaki visszafojtotta a lélegzetét. — Ha felmászol ide — mondta Bulldózeres —, az a legfontosabb, hogy ne nézz le. A második lényeg az, hogy az egyik kezed, meg az egyik lábad Yamazaki megremegett. — De én tovább másztam. Az eső lecsendesedett, közelgett a hajnal. Maradtam. — Hogy érezte magát? — kérdezte Yamazaki. Bulldózeres pislogni kezdett. — Érezni? — Mit csinált utána? — Néztem a várost. Yamazaki lement Bulldózeres liftjével, a lépcsősor felé tartott. A sárga lift mintha egy óriás elhajított csészéje lett volna. Yamazaki körül az esti piac zajai kavarogtak; egy sötét ajtó mögül kártyalapok csattogását hallotta, valahol egy nő nevetett, valahol spanyolul beszéltek. A sülő ételszagtól, a fafüsttől és a hasis édeskés illatától terhes szellőben vitorlákként csapkodó műanyagfóliákon keresztül nézve a naplemente bor-rózsaszínű volt. Fiúk, tépett bőrruhában egy játék fölött guggoltak — a bábokat festett kavicsok helyettesítették. Yamazaki megállt. Egyik kezét az aerosolos ezüstfestékkel felfújt rajzokkal díszített fakorláton nyugtatva, mozdulatlanul állt. Bulldózeres története mintha átsugárzott volna ezer dolgon, a mosdatlan mosolyokon, az ételfüstön — mintha valami titkos harang koncentrikus hangkörei lettek volna, amelyek túl halkak ahhoz, hogy idegen fül meghallhassa őket. A modernitás lassan végetért. Itt, a hídon már rég vége. Yamazaki elhatározta, elsétál Oakland felé, hogy átérezze az új dolog különös lüktetését. |
||
|