"Virtuálfény" - читать интересную книгу автора (Gibson William)17. A csapda— Az a rendszer — mondta Freddie, és átadta Rydellnek a hitelkártyát —, hogy befizetsz ötszázat, hogy beléphess, azután ötszáz dollár értékben válogathatsz. Rydell a kártyára nézett. Valami holland bank. Ha idefent így fogják fizetni, akkor talán ideje, hogy megkérdezze őket, hogy tulajdonképpen mennyit fog kapni. De talán mégis jobb lenne megvárni, míg Freddie-nek jobb hangulata lesz. Freddie állítása szerint ezen a Konténer City nevű helyen elégjó ruhákat lehetett kapni. Normális ruhákat, remélte Rydell. Warbabyt egy furcsa kávézóban hagyták, hadd iszogassa azt a gyógyteát. Azt mondta, gondolkodnia kell. Amíg Rydell kiment a Patriot-hoz, Freddie és Warbaby egy gyors, bizalmas tanácskozást tartott. — Mi van, ha kellünk neki, ha kell neki a kocsi? — Majd csipog nekünk — mondta Freddie. Megmutatta Rydellnek, hogyan tegye bele a kártyát a gépbe, ami aztán kiadott egy ötszáz dollár értékű Konténer City mágnescsíkot, meg egy parkolókártyát a Patriot-hoz. — Erre — Freddie a forgókapukra mutatott. — Te is veszel egy kártyát? — kérdezte Rydell. — A francba, dehogy is! — mondta Freddie. — Én nem járók ilyen besíbolt cuccokban. — Kivett egy kártyát a tárcájából, és Rydell elé tartotta. Az IntenSecure logó volt rajta. — Ezzel fogok bemenni. — Azt hittem, hogy ti szabadúszók vagytok. — Többnyire — mondta Freddie, és bedugta a kártyáját az egyik forgókapuba. A szerkezet áteresztette. Rydell is bedugta a mágnescsíkot, és követte. — Az embereknek öt kilót kell kifizetniük, csak hogy bejussanak ide? — Ezért nevezik ez a helyet Csapdának. De hát érthető: az áruház így próbálja bebiztosítani magát, hogy a vevők valóban fizetni fognak. Ide csak akkor jön az ember, ha tudja, hogy legalább ennyit el fog költeni. Garantált a bevétel. A Konténer City-ről kiderült, hogy a legnagyobb nyitott áruház, amit Rydell valaha látott — ha lehet egyáltalán áruháznak nevezni egy olyan helyet, ahol hajók horgonyoznak. Nagy hajók. Az ötszáz dolláros beléptidíj látszólag nem riasztotta vissza az embereket: Rydell úgy látta, többen vannak itt, mint az utcákon. — Hongkongi pénz — mondta Freddie. — Azok vettek egy csomó belépőt. — Hé — mondta Rydell, és az állványok, meg a reflektortornyok mögött emelkedő homályos, szabálytalan alakzatra mutatott. — Az az a híd, amin emberek laknak? — Az — mondta Freddie, és furcsa tekintettel Rydellre nézett. — Az őrült seggfej emberek. — Bekormányozta Rydellt az egyik hajó fehérre festett oldala mellett álló liftbe. Ahogy felemelkedtek, Rydell végignézett a Konténer Cityn. — Őrültebb, mint L.A.-ben bármi — mondta elismerően. — Nem hiszem — mondta Freddie. — Én L.A.-ből származom. Ez csak egy piac, tesó. Rydell vett egy burgundivörös bomberdzsekit, két fekete farmernadrágot, zoknikat, alsónadrágokat, és három fekete pólót. Az egész alig került többe ötszáznál. A különbséget a hitelkártyával egyenlített ki. — Hé — mondta Freddie-nek, amikor már a kezében volt a szerzeményeivel telepakolt nagy sárga Konténer City szatyor —, ez jó vásár volt. Kösz. Freddie megvonta a vállát. — Honnan valóak azok a farmernadrágok? Rydell megvizsgálta az egyik nadrág címkéjét. — Afrikai Unió. — Rabszolgamunka — mondta Freddie. — Nem lett volna szabad megvenned ezt a szart. — Eszembe se jutott… Van itt valami hely. ahol enni lehet? — Az Ételvásáron, igen… — Próbáltad már ezt a pácolt koreai szart? Ez aztán csípős, haver… — Fekélyem van. — Freddie módszeres mozdulatokkal, a lelkesedés legcsekélyebb jele nélkül bekanalazott egy adag színfehér joghurtot. — Stressz. Az a stressztől van, Freddie. Freddie Rydellre nézett a rózsaszínű joghurtosdoboz fölött. — Most vicces akarsz lenni? — Nem — mondta Rydell. — Csak sokat tudok a fekélyekről. Egy ideig azt hittük, hogy a papámnak is az van. — És az volt? A „papádnak”? Az volt neki, vagy nem? — Nem — mondta Rydell. — Gyomorrákja volt. Freddie hunyorogni kezdett, letette a joghurtját, és megcsörgette a jégdarabokat az Evianos papírpoharában, és ivott egy kortyot. — Hernandez — mondta —, azt állította, hogy téged kiképeztek zsarunak. Valami tahó helyen… — Knoxville-ben — mondta Rydell. — Zsaru — Rendben, rendben — mondta Freddie, mintha azt szerette volna, hogy Rydell kiereszt egy kicsit, vagy hogy megszereti őt. — Szóval kiképeztek, meg minden? Zsarudolgokra? — Hát, egy kicsit mindenre meg akartak tanítani — felelte Rydell. — Helyszínelésre, meg mindenre… Olyasmire is, amit ma abban a szobában csináltunk. Még azt is meg tudom mondani, hogy nem végezték el azt a Super Glue dolgot. — Nem? — Nem. A Super Glue-ban van valami vegyi anyag, ami kimutatja az ujjlenyomatokban levő vizet. Tudod, egy ujjlenyomat kilencvennyolc százaléka víz. Szóval, az ember beviszi azt a kis melegítőt, bedugja egy szabvány konnektorba, azután nylonzacskókat, meg ilyesmit tesz az ablakokra, az ajtókra, meg ilyen helyekre, és bekapcsolva otthagyja a melegítőt. Huszonnégy órán át kell ott hagyni, azután vissza kell menni, és ki kell szellőztetni a szobát. — Ezt hogy csinálják? — Ki kell nyitni az ablakokat meg az ajtókat. Azután szét kell szórni a Super Glue port, és meglátszanak az ujjlenyomatok. De abban a szállodában ezt nem csinálták meg, a por ugyanis vékony rétegben mindenre rárakódik. És szaga is van… Freddie felvonta szemöldökeit. — A szarba. Te majdnem olyan — Ezek szokványos dolgok — mondta Rydell. — Például tudtad, hogy a fürdőszobába se szabad kimenni? — Nem? — Mármint a tetthelyen. Ott sohase használd a WC-t. Ne húzd le. Ha bedobsz valamit a WC-be, ahogy a víz ott áramlik… Észrevetted már, hogy ott lent hogy áramlik a víz? Freddie bólintott. — Nahát, lehet, hogy a pasasod lehúzta a WC-t, miután beledobott valamit, de sokszor megesik, hogy az a valami visszajön, és csak úgy lebeg a vízen… Na ha akkor bemész oda, és újra leöblíted a WC-t, akkor az a valami tuti, hogy örökre eltűnik. — A francba — mondta Freddie. — Ezt nem tudtam. — Szokványos dolog — mondta Rydell, és megtörölte a száját egy papírszalvétával. — Azt hiszem, Mr. Warbabynek igaza volt veled kapcsolatban, Rydell. — Mármint? — Azt mondta, hogy elvesztegetjük a tudásodat, ha csak arra használunk, hogy a járgányt vezesd. Őszintén megmondom, tesókám, én nem nagyon hittem neki. — Freddie várt, mintha arra számított volna, hogy Rydell majd mentegetőzni kezd. — És? — Láttad azt a járógépet Mr. Warbaby lábán? — Persze. — Emlékszel arra a hídra? Arra, amelyiket idefelé jövet vettél észre. — Igen. — És arra a keményseggű küldönckölyökre, akinek a képét Warbaby megmutatta neked? — Igen. — Nos — mondta Freddie —, Mr. Warbaby szerint az a csaj lopta meg a pasasunkat. És az a lány odakint lakik, azon a hídon, Rydell. És az a híd, tesókám, az egy iszonyatosan szivatós hely. Azok az emberek anarchisták, antikrisztusok, — Én úgy hallottam, hogy csak egy csapatnyi hajléktalan — mondta Rydell, mert eszébe jutott annak a dokumentumfilmnek egy-két részlete, amit még Knoxville-ben látott. — Csak éppen egy kicsit kemények. — Nem, tesókám — mondta Freddie. — A hajléktalan faszfejek az utcákon vannak. Akik azon a — Ajánlásuk? — — Oké — mondta Rydell. — De mi köze ennek Warbaby járógépéhez? — Az, hogy ott tették tönkre a lábát — mondta Freddie. — Warbaby kiment oda, pedig tudta, hogy kockára teszi az életét, és megpróbált visszaszerezni egy kisgyereket. Egy — Mit? — kérdezte Rydell, és eszébe jutott a Dilis Zsernyák ügy. — Gyerekeket lopnak — mondta Freddie. — És Mr. Warbaby többé nem mehet ki oda, és én sem, Rydell, soha többé, mert azok az anyabaszók vadásznak ránk. Tudsz követni? — Szóval azt akarjátok, hogy — Ezt majd inkább Mr. Warbaby fogja megmagyarázni neked — mondta Freddie. Warbabyt ott találták meg, ahol hagyták: még mindig abban a sötét, magas mennyezetű kávézóban ült, ami — Rydell ezt Freddie-től tudta — a North Beach-en volt. Újra rajta volt a szemüvege — Rydell eltűnődött, vajon most miket láthat. Rydell kivette a Patriot-ból a kék Samsonite-ját, és a Konténer Cityben szerzett szatyrát, majd bement a fürdőszobába, hogy átöltözzön. Csak egy mellékhelyiség volt, uniszex, és tényleg fürdőszobának szánták, mert volt benne egy kád is. Látszott rajta, hogy senki sem használja, mert a belső oldalára festett életnagyságú sellő hasára, éppen oda, ahol a pikkelyei kezdődtek, egy barna cigarettacsikk volt ragasztva. Rydell felfedezte, hogy Kevin kekiszínű nadrágja hátul a varrás mentén felrepedt. Eltűnődött, hogy vajon mióta járhat így. A Konténer Cityben még nem vette észre, ezért abban reménykedett, hogy a kocsiban történt a dolog. Levetette az IntenSecure inget, begyűrte a szemetesvödörbe, és felvett egy fekete pólót. Ezután kifűzte a bakancsát, és megpróbálta kitalálni, hogyan cserélhetné le a nadrágját meg az alsónadrágját anélkül, hogy a talpát letenné a nedves padlóra. Arra gondolt, hogy a kádban öltözik át, de az is elég mocskosnak látszott. Végül úgy döntött, hogy fél lábbal a bakancsán fog állni, és közben félseggel a WC tetejére ül. Amit levetett, azt egyből hajította a szemétkosárba. Kíváncsi volt, hogy a Freddie-től kapott hitelkártyán még mennyi lehet. Az új farmerja jobb oldali farzsebébe süllyesztette a tárcáját. Egy maréknyi vízzel megmosta az kezeit és az arcát. Megfésülködött. A többi új ruháját a Samsonite-ba rakta, és eltette a Konténer Citys szatyrot is — jó lesz még a szennyesnek. Szeretett volna lezuhanyozni, de fogalma sem volt róla, mikor teheti meg. Egyelőre a tiszta ruha is megtette. Amikor Rydell visszaért az asztalához, Warbaby felpillantott. — Freddie beszélt magának arról a kis hídról, igaz, Rydell? — Azt mondta, hogy csupa gyerekfaló sátánista lakik ott. Warbaby Freddie-re meresztette a szemét. — Egy kicsit talán kiszínezte a dolgot, de nem járt messze az igazságtól, Mr. Rydell. A híd nem valami barátságos hely. Oda nem ér el a törvény keze. Például a barátainkkal, Svobodovval és Orlovskyval sem fog találkozni odakint. Meg egyetlen hivatalos közeggel sem. Rydell látta, hogy Freddie ezen elvigyorodik, de az is látta, hogy Warbaby tekintetétől a szájára fagy a mosoly. — Freddie szavaiból arra következtettem, Mr. Warbaby, hogy ön ki akar küldeni engem oda. Azt akarja, hogy kimenjek, és megtaláljam azt a lányt. — Igen — mondta Warbaby szomorúan. — így van. Szeretném megnyugtatni magát, hogy nem lesz veszélyes a dolog, de nem így van. — Hát… Mennyire lesz veszélyes, Mr. Warbaby? — Nagyon — mondta Warbaby. — És a lány is veszélyes? — Ő különösen az — mondta Warbaby. — Annál inkább, mert nem mindig látszik annak. De hiszen már látta, hogy mit művelt annak az embernek a torkával… — Jézus — mondta Rydell. — Maga szerint Warbaby szomorúan bólintott. — Szörnyű — mondta. — Ezek az emberek iszonyatos dolgokat művelnek… Amikor kiszálltak a kocsiból, Rydell látta, hogy éppen egy J.D. Shapely freskó előtt álltak meg. A képen Shapely fekete bőr motorosdzsekit viselt, ing nem volt rajta; éppen féltucatnyi piszok kívánatos testű, hosszú, szőke rocker-hajú angyal röpítette fel a mennybe. Shapely hasából valami kékkel festett DNA-spirál tekergeti elő, ami éppen megtámadott valamit — Rydell arra gondolt, hogy ez a valami biztos az AIDS vírust akarja szimbolizálni, de inkább olyan volt, mint valami fenyegető robotkarokkal felszerelt, avítt űrállomás. Rydell arra gondolt, milyen rohadt egy dolga lehetett ennek a fickónak. Legalább annyira rohadt, mint bárki másnak. Habár Shapelynek lenni mégis rohadtabb dolog volt, hiszen meghalt, de mégis ott volt a freskókon. ÉS Ő MOST BENNÜK ÉL. A kép alatti felirat betűi fehérek, és egy láb magasak voltak. ÉS ÁLTALA MI IS ÉLÜNK. Ez az igazat megvallva tényleg így volt — azzal, hogy beolttatta magát, Rydell is igazolta ezt az állítást. |
||
|