"Virtuálfény" - читать интересную книгу автора (Gibson William)

5. Hay Problemas

A futár álmai forró fémből vannak, sikoltozó és rohanó árnyakból, betonszínű hegyekből. Eltemetik az árvagyerekeket egy domboldalon. Plasztikkoporsók, sápadtkékek. Felhők az égen. A pap magas kalapja. Nem látják a betonhegyből érkező első lövedéket, ami mindenbe lyukat üt: a hegyoldalba, az égbe, egy kék koporsóba, a nő arcába.

Egy hang, ami hatalmasabb annál, hogy hang lehessen, de valahogy mégis meghallják rajta keresztül a lövegek közeledő, de még távoli dörejét. A szürke hegyoldalon csinos kis füstfelhők emelkednek felfelé.

Felül, egyedül van a széles ágyban, sikoltani próbál, és a szavak olyan nyelven vannak, amit többé nem beszélhet, mert nem engedi meg magának, hogy beszélje.

Lüktet a feje. Állott vizet iszik az éjjeliszekrényen álló rozsdamentes acél vizeskancsóból. A szoba remeg, örvénylik, és lassan visszakerül a fókuszba. Kikényszeríti magát az ágyból, és meztelenül a magas, régimódi ablakhoz tántorog. Félrehúzza a nehéz függönyt. San Francisco. A hajnal akár az olvasztott ezüst. Kedd van. Nem Mexico.

A fehér fürdőszobában a hirtelen fénytől hunyorogva hidegvizet dörzsöl zsibbadt arcába. Az álom elillan, de nyomokat hagy maga után. Megremeg, a hideg csempe érintése kellemetlen meztelen talpán. A kurvák a partyn. Az a Harwood. Dekadens. A futár megveti a dekadenciát. A munkája során kapcsolatba kerül a valódi gazdagsággal, az igazi hatalommal. Jelentős emberekkel találkozik. Harwood gazdag, de jelentéktelen.

Leoltja a fürdőszobában a lámpát, és dermedten visszamászik az ágyába. Fáj a feje.

Az álláig húzza a takarót, és átgondolja az előző estét. Vannak benne lyukak. Túl sokat ivott. Megveti a vedelést. Harwood partyja. A hang a telefonban utasítja, hogy menjen el. Már ivott egy párat. Egy fiatal lány arcát látja. Düh, megvetés. A lány haja rövid, sötét, tüskés, és feláll.

Úgy érzi, kiesnek a szemei. Megdörzsöli őket; fényes villanások veszik körül. A víz hideg súlya megmozdul a gyomrában.

Emlékszik rá, hogy a mahagóni íróasztalnál ült, és ivott. A hívás előtt. A party előtt. Emlékszik rá, hogy két egyforma, nyitott palack állt előtte. Egyet megtartott Neki. A másik azé, amit rábíztak. Drága, de biztos benne, hogy a benne levő információk értékesek. Összehajtotta a tárgy grafitszárait, és összecsattintotta a tokját. Megérintette a tokot, ami az Ő titkait tartalmazza, a domboldali fehér házat, a megkönnyebbülést, amit Ő ígér. A dzsekije zsebébe tette a két tokot…

Megremeg a takaró alatt, a gyomra idegesen összeszorul.

A dzsekit azon a partyn is viselte, aminek a legnagyobb részére nem emlékszik.

Nem törődve a feje lüktetésével kimászik az ágyból. A dzseki a szék mellett a padlón hever.

Izgatottan dobog a szíve.

Itt van. Az, amit továbbítania kell. A cipzáras belső zsebben. A külső zsebek üresek.

Ő eltűnt. Átkutatja a többi ruháját. Négykézláb mászva, fájdalmasan lüktető szemekkel beles a szék alá. Eltűnt.

De Őt legalább pótolni lehet, emlékezteti magát térden állva, a dzsekivel a kezében. Keres egy árust, aki ezzel a szoftverrel foglalkozik. Most már bevallja magának, hogy Ő az utóbbi időben sokat vesztett a képélességéből.

Ezen gondolkodva látja, hogy a keze kicipzározza a belső zsebet, és kihúzza a tokot, amiben a feladata, az ő tulajdonuk van, az, amit továbbítania kell. Kinyitja a tokot.

Fekete plasztikkeret, a címkéje kopott és olvashatatlan, az audio-dugaszok sárgult áttetszősége.

Hallja, ahogy egy vékony, magas hang kiemelkedik a torka hátuljából. Valahogy így sikított évekkel ezelőtt is, amikor az első lövedék megérkezett.