Joanne Rowling Harry Potter és az azkabani fogoly

Első fejezet Bagolyposta

Harry Potternek volt néhány nem mindennapi tulajdonsága. Először is, szívből utálta a nyári vakációt. Másodszor: vágyott rá, hogy elvégezhesse a házi feladatát, de ezt csak titokban, éjnek idején tehette. És végül: Harry Potter varázsló volt.

Lassan éjfélre járt az idő. Harry az ágyán hasalt, a sátor módjára fejére húzott takaró alatt. Egyik kezében elemlámpát, a másikban sastoll pennát szorongatott, s orra előtt, a párnának támasztva nagyalakú, bőrkötéses könyv állt (Bathilda Bircsók A mágia története című műve). A penna hegye lassan lefelé vándorolt a margó mentén. Harry homlokráncolva kutatott valamiféle használható információ után a Miért volt reménytelen vállalkozás a 14. századi boszorkányüldözés? címmel írandó házi dolgozatához.

A sastoll megpihent egy érdekesnek tűnő bekezdés elejénél. Harry megigazította kerek szemüvegét, közelebb tolta a lámpát a könyvhöz, és figyelmesen olvasni kezdett:

Harry a foga közé szorította a pennát, és tintát-pergament húzott elő a párna alól. Óvatosan lecsavarta a tintásüveg kupakját, megmártotta a tollat, és írni kezdett. Időnként szünetet tartott és fülelt, tudta, hogy ha a Dursley család valamelyik tagja vécére menet meghallaná a toll sercegését, akkor a szünidő hátralevő részében valószínűleg a lépcső alatti gardróbban kuksolhatna.

Arról, hogy Harry megutálta a nyári vakációt, egyedül a Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley család tehetett. Vernon bácsi, Petunia néni és fiuk, Dudley muglik voltak, s igencsak középkorias felfogást vallottak a mágiáról. Harrynek rajtuk kívül nem volt más élő rokona. Édesszülei — egy boszorkány-varázsló házaspár — régen meghaltak, s a Dursley-házban még a nevük említése is tilos volt. Petunia néni és Vernon bácsi sokáig azt hitték, hogy szigorral és sanyargatással elnyomhatják Harryben az öröklött varázslóhajlamot. A módszer azonban — nagy bosszúságukra — nem vált be, s Harry immár két esztendeje a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanulója volt. Azóta Dursleyék attól rettegtek, hogy környezetük tudomást szerez nevelt fiuk hajlamáról, de a legtöbb, amit tehettek, az volt, hogy a vakáció első napján elkobozták Harry könyveit, varázspálcáját, üstjét, seprűjét, és megtiltották neki, hogy a szomszédokkal érintkezzen.

A tankönyvek hiánya komoly gondot okozott Harrynek, hiszen roxforti tanáraitól rengeteg házi feladatot kapott a szünidőre. Egyik dolgozatát — egy különösen macerás értekezést a zsugorító főzetekről — legellenszenvesebb tanára, Piton professzor utasítására kellett megírnia. Pitonról tudta, hogy boldog lenne, ha büntetést sózhatna a nyakába. Erre semmiképp sem adhatott neki ürügyet, ezért már a vakáció első hetében elszánta magát a cselekvésre. Egy ízben, mikor a Dursley család testületileg kivonult a kertbe megcsodálni Vernon bácsi új céges autóját (jó hangosan csodálták, hogy a szomszédnak is feltűnjön), Harry kihasználta az alkalmat, tűvel kinyitotta a lépcső alatti gardrób zárát, és kilopott néhány könyvet. A becses zsákmányt a szobájában rejtette el. Úgy vélte, ha nem hagy tintafoltokat a lepedőn, talán nem fog feltűnni Dursleyéknak, hogy éjszakánként mágiát tanul.

Mostanság mindenképp el akarta kerülni az összetűzést nagybátyjával és nagynénjével, mivel már amúgy is kihúzta náluk a gyufát: még egy hete sem volt otthon, amikor egyik varázslótársa hívta telefonon.

Ron Weasleynek, aki Harry egyik legjobb barátja volt a Roxfortban, minden rokona varázsló volt. Ennél fogva sok olyan dolgot tudott, amit Harry nem, telefont viszont épp akkor használt először. Harry balszerencséjére aznap Vernon bácsi ért oda előbb a készülékhez.

— Tessék, Vernon Dursley beszél.

Véletlenül épp Harry is ott volt a szobában, mikor meghallotta Ron hangját, megdermedt.

— HALLÓ? HALLÓ? HALL ENGEM? HARRY — POTTERREL — SZERETNÉK — BESZÉLNI!

Ron olyan hangosan kiabált, hogy Vernon bácsi összerezzent ijedtében. Eltartotta fülétől a kagylót, dühösen meredt rá. — KI BESZÉL? — bömbölte, — KI MAGA?

— RON — WEASLEY! — Ron úgy üvöltött, mintha ő és Vernon bácsi egy futballpálya két végében állnának. — HARRY — EGYIK — BARÁTJA — VAGYOK — AZ ISKOLÁBÓL!

Vernon bácsi megfordult, és apró szemét a döbbent Harryre meresztette.

— ITT NEM LAKIK SEMMIFÉLE HARRY POTTER! — kiabálta, s most már kartávolságnyira tartotta magától a kagylót, mintha attól félne, hogy az felrobban. — FOGALMAM SINCS, MIFÉLE ISKOLÁRÓL BESZÉL! SOHA TÖBBET NE TELEFONÁLJON IDE! HAGYJA BÉKÉN A CSALÁDOMAT!

Azzal visszadobta a kagylót a telefonkészülékre, olyan undorral, mintha egy mérges pókot lökne el magától. Ezután a Dursley-házban elhangzott rendreutasítások egyik legdurvábbika következett.

— HOGY MERED MEGADNI EZT A TELEFONSZÁMOT OLYAN EMBEREKNEK, AKIK… AKIK OLYANOK, MINT TE!? — üvöltötte Vernon bácsi, nyálesőt zúdítva Harry arcába.

Ron valószínűleg érezte, hogy bajba sodorta Harryt, mert nem telefonált többet. Harry másik legjobb roxfortos barátja, Hermione Granger sem jelentkezett. Harry gyanította, hogy Ron beszélte le Hermionét a telefonálásról. Hermione, aki a legokosabb növendékboszorkány volt Harry évfolyamában, mugli családban nevelkedett, vagyis tudta használni a telefont, és elég sütnivalója lett volna ahhoz is, hogy ne említse a Roxfortot.

Öt hosszú héten át egyik varázslóbarátjáról sem érkezett hír. Úgy tűnt, ez a nyár is ugyanolyan csapnivaló lesz, mint az előző volt, bár egyetlen pozitív változás azért történt tavaly óta: Harry engedélyt kapott rá, hogy éjszakára kiengedje baglyát, Hedviget — persze meg kellett esküdnie, Hogy nem küld vele levelet barátainak. Vernon bácsi azért adta be a derekát, mert Hedvig szörnyű ricsajt csapott, ha éjjel-nappal a kalitkájában kellett gubbasztania.

Harry befejezte a Vadóc Wendelinről szóló bekezdést, és újra hallgatózott. A sötét ház csendjét csak pufók unokatestvére, Dudley távoli, morgós horkolása törte meg. Nagyon késő lehetett. Harrynek szúrt a szeme az álmosságtól. Majd holnap éjszaka befejezi a dolgozatot…

Rácsavarta a kupakot a tintásüvegre, előhúzott egy régi párnahuzatot az ágy alól, abba belepakolta a zseblámpát, A mágia történetét, a dolgozatot, a pennát és a tintát, majd kimászott az ágyból, és bedugta a csomagot a padló egyik meglazult deszkája alá. Azután felállt, kinyújtóztatta tagjait, és ránézett az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra foszforeszkáló számlapjára.

Mikor látta, hogy éjjel egy óra van, kissé összeszorult a torka. Már egy teljes órája tizenhárom éves volt, és észre sem vette…

Harry különös vonásai közé tartozott az is, hogy nem várta izgatottan a születésnapját. Ami azonban nem csoda, hiszen soha életében nem kapott még egy árva üdvözlőlapot sem. Dursleyék az elmúlt két évben egy szóval sem emlékeztek meg az eseményről, és semmi nem utalt rá, hogy ez az idén másképp történik majd.

Harry elindult a sötét szobában. Hedvig üres kalitkája mellett elhaladva az ablakhoz lépett, és rákönyökölt a párkányra. A takaró alatt eltöltött órák után kellemesen felfrissítette a hűvös éjszakai szellő. Hedvig az előző este óta távol volt. Harry nem aggódott érte — máskor is előfordult, hogy a bagoly hosszabb ideig elmaradt —, de most már szerette volna viszontlátni. Hedvig volt az egyetlen lény a házban, aki nem fintorgott, ha meglátta őt.

Harry korához képest meglehetősen alacsony és sovány volt, habár az elmúlt egy évben nőtt néhány centit. Hollófekete hajának rakoncátlan fürtjei változatlanul ellenálltak mindenféle fésülésnek. Szeme zölden csillogott kerek szemüvege mögött, és homlokán még mindig jól látszott a sajátos, villám alakú heg.

A számos furcsaság közül, ami Harryt jellemezte, ez a sebhely volt a legfeltűnőbb. Dursleyék tíz évig makacsul állították, hogy a heg annak az autóbalesetnek az emléke, amelynek során Harry szülei életüket vesztették. Ez már csak azért sem lehetett igaz, mert Lily és James Potter nem autóbalesetben haltak meg, hanem gyilkosság áldozatai lettek: megölte őket az évszázad legveszedelmesebb fekete mágusa, Voldemort nagyúr. Harry, szüleivel ellentétben, túlélte a merényletet. A gyilkos átok megsebezte ugyan a homlokát, de aztán visszahullt a támadóra, és kis híján elpusztította Voldemortot. A varázslónak csak menekülni maradt ereje…

Harrynek azóta a Roxfortban is volt alkalma farkasszemet néznie Voldemorttal. Most, hogy az ablaknál állva felidézte legutóbbi találkozásukat, be kellett ismernie: kész csoda, hogy egyáltalán megérte a tizenharmadik születésnapját.

Harry merengve bámulta a csillagos eget. Talán felbukkan Hedvig, gondolta, csőrében egy döglött egérrel, dicséretet várva a sikeres vadászatért… Csak jó pár másodperc elteltével vette észre, hogy a háztetők fölött tényleg mozog valami.

A Hold sápadt, sárga fényében egy széles, furcsán féloldalra billent lény körvonalai rajzolódtak ki. A repülő valami egyre lejjebb ereszkedett, és egyenesen a Dursley-ház felé tartott. Harry megmarkolta az ablakkilincset, és mozdulatlanul figyelt, átfutott a fején, hogy talán jobb volna, ha bezárná az ablakot, de mikor a bizarr lény elsuhant egy utcai lámpa mellett, felismerte, hogy mi az, és inkább félreugrott.

Az ablakon három bagoly suhant be: a két szélső karmai közt tartotta az ájultnak tűnő harmadikat. A madártrió lehuppant Harry ágyára. A középső bagoly, egy nagy szürke, ernyedten eldőlt a lábához kötözött jókora csomag mellett.

Harry nyomban felismerte az ájult baglyot: Errol volt az, a Weasley család madara. Egy ugrással az ágynál termett, kibontotta a bagoly lábán a csomót, majd Hedvig ketrecéhez vitte Errolt. A madár kinyitotta fél szemét, hálája jeléül erőtlenül huhogott egyet, és esőrét a vizes edénybe dugta.

Harry most a másik két madár felé fordult. Az egyik, egy nagy fehér nőstény, az ő Hedvigje volt. Ő is csomagot hozott, s láthatóan roppant büszke volt magára. Kedveskedve megcsipkedte gazdája kezét, mikor az leoldotta róla terhét, majd szárnyra kapott, és csatlakozott Errolhoz.

A harmadik bagoly egy szép, sárgásbarna példány volt. Harry nem ismerte, de nyomban rájött, honnan küldték, mert a madár a harmadik csomagon kívül egy, a Roxfort címerével díszített levelet is hozott. Miután Harry megszabadította a küldeményektől, fontoskodva megrázta tollait, majd kitárta szárnyát, és kiröppent az éjszakába.

Harry leült az ágy szélére, és bontogatni kezdte Errol csomagját. A barna papír egy aranyszínű ajándékcsomagot, egy levelet és… és élete első születésnapi üdvözlőkártyáját rejtette. Harry kissé remegő kézzel nyitotta ki a borítékot, amelyből két papír hullott ki: egy levél és egy újságkivágás.

Az újságcikk csak a varázslók napilapjából, a Reggeli Prófétából származhatott, hiszen a fekete fehér képeken ábrázolt alakok ide-oda mozogtak. Harry kezébe vette a cikket, kisimította, és olvasni kezdte:

Harry a mozgófényképre nézett, és a lelkesen integető csapatot látva mosoly terült szét az arcán. Egy égbe nyúló piramis előtt ott állt a család mind a kilenc tagja: a duci Mrs. Weasley, a magas, kopaszodó Mr. Weasley, hat fiuk és egy szem lányuk. Mindegyiküknek — bár ez a fekete-fehér fotón nem látszott — égővörös haja volt. A nyakigláb Ron a kép közepén állt, magához ölelve kishúgát, Ginnyt. Vállán ott gubbasztott házipatkánya, Makesz.

Harry meg volt győződve róla, hogy a nagy halom arany a Lehető legjobb helyre került. Weasleyék, ez a kedves és szeretetre méltó család, szegények voltak, mint a templom egere.

Harry kezébe vette Ron levelét.

Harry nagyon is jól emlékezett rá, hogyan ment tönkre Ron régi pálcája. A repülő autó, amivel ő és barátja a Roxfortba utaztak, egyenesen belezuhant egy fába az iskola parkjában.

Harry újból a fotóra pillantott. Percy, aki hetedéves, azaz végzős volt a Roxfortban, kimondottan önelégültnek tűnt.

Gondosan fésült haján félrecsapott fez ült, s azon ott csillogott az iskolaelsőnek járó jelvény.

Harry most az ajándékot vette szemügyre. Az arany csomagolópapírból egy miniatűr üveg búgócsigának tűnő tárgy és Ron hozzáfűzött magyarázata került elő.

Harry az éjjeliszekrényre rakta a zsebgyanuszkópot. Az mozdulatlanul állt a hegyén, s csak az ébresztőóra mutatóinak zöldes fénye tükröződött rajta. Harry néhány másodpercig gyönyörködött benne, aztán kezébe vette Hedvig csomagját.

Abban is egy becsomagolt ajándékot, egy üdvözlőlapot és egy levelet talált.

Harry nevetve félretette a levelet, és bontogatni kezdte az ajándékot. Jó nehéz csomag volt. Hermionét ismerve biztos volt benne, hogy egy vastag könyvet kapott, tele bonyolult varázsigékkel — de tévedett. Szíve hevesen megdobbant, mikor a papírból egy karcsú fekete bőrtok került elő, amin ezüst betűkkel ez állt: Seprűkarbantartó készlet.

— Nahát, Hermione! — suttogta csillogó szemmel Harry, és gyorsan kinyitotta a doboz cipzárját.

A készlet egy üveg Fleetwood-féle magasfényű seprűnyélápolót, egy ezüst vesszőmetszőollót, egy — hosszú utazás alkalmával a seprűre rögzíthető — réz iránytűt és A seprűápolás kézikönyvét tartalmazta.

Harrynek a Roxfortból a barátai után a varázslók kedvenc sportja, a kviddics hiányzott a legjobban. Ezt a roppant izgalmas és legalább annyira veszélyes játékot seprűnyélen lovagoló csapatok játszották. Harry, akinek veleszületett tehetsége volt a kviddicshez, példátlan módon már elsőéves korában bekerült háza csapatába. Érthető hát, hogy Nimbusz Kétezres versenyseprűjét legféltettebb kincsei között tartotta számon.

Harry félretette a bőrtokot, és ölébe vette a harmadik ajándékot. A barna csomagra firkált girbegurba betűkben első pillantásra felismerte a roxforti vadőr, Hagrid kézírását. A papírt feltépve valami zöld, bőrszerű dolgot pillantott meg, de mielőtt teljesen kibonthatta volna a csomagot, annak tartalma mocorogni kezdett, és hangosan csattant egyet — mintha fogai lettek volna.

Harry megdermedt. Tudta, hogy Hagrid nem küldene neki készakarva valami veszélyes dolgot, viszont a vadőrnek meglehetősen rendhagyó felfogása volt arról, hogy mi veszélyes és mi nem. Köztudottan óriáspókokkal barátkozott, vérszomjas, háromfejű kutyákat vásárolt vadidegenektől, és egyszer — a tiltó törvényre fittyet hányva — sárkánytojást is rejtegetett a kunyhójában.

Harry gyanakodva megbökte a csomagot. Az újból csattant egyet. Harry megmarkolta az éjjeliszekrényen álló olvasólámpát, és a magasba emelte, készen arra, hogy lecsapjon vele. Másik kezével megfogta a csomagolópapírt, és rántott rajta egyet.

A papírból egy könyv esett ki. Harrynek épp csak annyi ideje volt, hogy elolvassa a szép zöld kötésre arannyal nyomtatott címet — Szörnyek szörnyű könyve —, aztán a kötet az élére fordult, és rák módjára araszolni kezdett az ágy széle felé.

— Ajaj — motyogta Harry.

A könyv hangos puffanással lebucskázott az ágyról, és fürgén elindult a padlón. Harry lábujjhegyen követte. A könyv bemászott az íróasztal alatti sötét zugba. Harry csak remélni merte, hogy Dursleyék nem ébredtek fel a zajra. Gyorsan négykézlábra ereszkedett, és a könyv után nyúlt.

— Au!

A kötet rácsapódott a kezére, majd élére állva eliszkolt. Harry egy félfordulattal rávetette magát, és végre sikerült padlóra küldenie a harapós kötetet. Vernon bácsi álmosan felmordult a szomszéd szobában.

Hedvig és Errol érdeklődve figyelték az eseményeket. Harry szorosan magához ölelte az izgő-mozgó könyvet, a komódhoz sietett vele, elővett egy derékszíjat, és gondosan átkötötte a kötetet. A szörnyű nyomtatvány dühösen hánykolódott, de már nem tudott se harapni, se csattogni, úgyhogy Harry nyugodtan ledobhatta az ágyra, és elolvashatta Hagrid levelét.

Harry kissé gyanúsnak tartotta ugyan, hogy Hagrid szerint az iskolában szüksége lesz egy harapós könyvre, de azért elvigyorodott, és letette Hagrid lapját a másik két levél mellé. Most már csak a Roxfortból érkezett küldemény volt hátra.

A borítók vastagabbnak tűnt a szokásosnál. Harry kibontotta, és kihúzta belőle az első pergamenlapot.

Harry elővette a borítékból az engedélyező nyilatkozatot. Arcáról lassan leolvadt a mosoly. Semmire se vágyott jobban, mint hogy hétvégenként lemehessen a kizárólag varázslók lakta Roxmorts faluba. Csak azt nem tudta, hogyan fogja rávenni Vernon bácsit vagy Petunia nénit, hogy írják alá a nyilatkozatot.

Ránézett a vekkerre. Hajnali két óra volt.

Úgy döntött, hogy a nyilatkozat problémáját reggelre halasztja. Visszabújt az ágyba, és kipipált egy újabb kockát a maga készítette naptáron, amivel az új tanév kezdetéig hátralevő napokat számolta. Azután levette szemüvegét, hasra feküdt, és még egyszer rápillantott a három üdvözlőlapra.

Bármilyen különös fiú volt is Harry Potter, ebben a percben pontosan azt érezte, amit ilyenkor a legtöbben: boldog volt, hogy születésnapja van.