"A Dűne" - читать интересную книгу автора (Herbert Frank)

FÜGGELÉKEK

I. függelék: A Dűne környezettana

Az idegen jövevény szemében az Arrakis rendszerint a végtelen, kopár pusztaság benyomását kelti. Az idegen úgy vélheti, hogy itt semmi sem teremhet meg, semmi sem élhet meg a szabad ég alatt, hogy ez igazi sivatag, amely sohasem volt termékeny és soha nem is lesz.

Pardot Kynes szemében a bolygó csak tényező volt egy energiamérlegben, egy gépezet, amelyet a napja hajtott. Nem volt szükség másra, mint átformálni úgy, hogy megfeleljen az ember szükségleteinek. Kynesnak tüstént a nomád népesség jutott az eszébe, a fremenek. Micsoda kihívás! Micsoda eszközt jelenthetnének! A fremenek szinte korlátlan ökológiai, geológiai erőt képviseltek.

Ez a Pardot Kynes sok tekintetben egyszerű és célratörő ember volt. Ki kell bújni a Harkonnenek megszorításai alól? Jól van. Akkor feleségül kell venni egy fremen nőt! Amikor megajándékozza az embert egy fremen fiúgyermekkel, akkor el kell kezdeni megtanítani a gyermeket, Liet-Kynest, a többi gyermekkel együtt az ökológia alapjaira, létre kell hozni egy új nyelvet, olyan szimbólumokkal, amelyek képessé teszik rá az elmét, hogy meg tudjon ragadni egy egész tájat, a klímáját, az évszakok korlátait, és végül mindezt a sokféle erőt és gondolatot kápráztató, lenyűgöző rendbe szedni.

„Belülről fölismerhető szépség van minden emberi szemmel nézve egészséges bolygó folyamataiban és egyensúlyaiban — mondta Kynes. — Ebben a szépségben mutatkozik meg az a dinamikus stabilizáló hatás, amely mindenféle élet alapfeltétele. A célja egyszerű: egyre változatosabb, harmonikus struktúrák fenntartása és előállítása. Az élet fokozza a zárt rendszer életfenntartó képességét. Az élet — mindenféle élet — az életet szolgálja. Ahogy az élet változatossága fokozódik, egyre nagyobb bőségben bocsátja az újabb élet rendelkezésére a szükséges tápanyagokat. Az egész bolygó megelevenedik, megtelik a kölcsönhatások egymásba ágyazódó szövevényeivel.”

Így oktatott Pardot Kynes egy sziecsbeli osztályt.

Mielőtt azonban osztályok oktatására került volna sor, meg kellett győznie a fremeneket. Aki meg akarja érteni, hogy erre hogyan volt képes, annak először meg kell értenie azt a félelmetes céltudatosságot, azt az ártatlanságot, amellyel Kynes bármilyen kérdést megközelített. Nem volt ő naiv, csak nem hagyta, hogy bármi elterelje a figyelmét.

Egy forró délutánon éppen egy egyszemélyes terepjáróban kalandozott az arrakisi sivatagban, amikor egy sajnálatos módon gyakori jelenetnek lett szemtanúja. Hat állig fölfegyverzett, pajzsos Harkonnen-briganti tőrbe csalt három fremen ifjút a nyílt terepen a Pajzsfal mögött, egy Szélzsák nevű falu közelében. Kynes szemében ez afféle színpadi csetepaté volt, inkább bohózat, mint komoly dolog, amíg rá nem ébredt, hogy a Harkonnenek bizony meg akarják ölni a fremeneket. Ekkorra az egyik ifjú már fölvágott ütőérrel feküdt a homokban, két briganti is mellette hevert, de még mindig négy fegyveres férfi állt szemben két gyerkőccel.

Kynes nem volt bátor, csak céltudatos és óvatos. A Harkonnenek fremeneket akartak megölni. El akarták pusztítani azokat az eszközöket, amelyekkel ő át akarta alakítani a bolygót! Bekapcsolta hát a pajzsát, odacsörtetett, és leszúrt két Harkonnent, mielőtt még ráeszméltek volna, hogy valaki van mögöttük. Félreugrott a harmadik kardjának döfése elől, aztán átvágta a torkát egy elegáns entrisseur-rel, a megmaradt brigantit pedig rábízta a két fremen ifjúra, miközben ő maga minden energiáját arra fordította, hogy visszahozza az életbe a földön haldokló harmadikat. Vissza is hozta… mialatt a hatodik Harkonnent jobblétre szenderítették.

No, ez aztán szép kis galiba volt! A fremenek nem tudták, hová tegyék Kynest. Természetesen tudták róla, hogy kicsoda. Senki sem érkezett az Arrakisra úgy, hogy minden adata el ne jutott volna a fremenek erősségeibe. Ismerték, tudták, hogy császári tisztségviselő.

De Harkonneneket öl!

Ha azok a fremenek felnőttek lettek volna, egy vállrándítás és némi sajnálkozás kíséretében Kynes árnyékát is elküldik, hogy csatlakozzék a hat földön fekvő halottéhoz. Ezek azonban tapasztalatlan kamaszok voltak, és csak annyit láttak az egészből, hogy az életükkel tartoznak ennek a császári embernek.

Kynes két nap múlva egy sziecsben találta magát, a Szél-szurdok fölött. Az ő szemében mindez természetes volt. Hosszasan beszélt a fremeneknek a vízről, a fűvel megkötött dűnékről, a datolyapálmákkal tele palmáriumokról, a. sivatagot átszelő, nyílt vizű kvanatokról. Beszélt, beszélt, beszélt.

Körülötte pedig tomboltak az ellentétek, amelyekből Kynes mit sem vett észre. Mihez kezdjünk ezzel az őrülttel? Ismeri egy fontos sziecs helyét! Mit tegyünk? Hogy értsük a szavait, ezt az őrültséget, hogy paradicsommá teszi az Arrakist? Csak szófia beszéd! Túl sokat tud! De megölte azokat a Harkonneneket! Végül is vízteherről van szó! Mikor tartoztunk mi bármivel is az Impériumnak? De megölte a Harkonneneket! Mindenki meg tudja ölni a Harkonneneket. Én is megöltem már jó párat!

De mit szóljunk ahhoz, hogy virágba borítja az Arrakist?

Nagyon egyszerű: hol van hozzá a víz?

Azt mondja, itt van! És végül is megmentette három fiunkat.

Megmentett három ostobát, akik belesétáltak a Harkonnenek karjaiba! És meglátta a kriszkéseket!

A szükségszerű döntést már órákkal az előtt tudták, hogy elhangzott. A sziecs tauja megmondja a tagjainak, hogy mit kell tenniük; még a legbrutálisabb szükségszerűség is köztudott. Egy tapasztalt harcost küldtek el egy megszentelt késsel, hogy megtegye, amit meg kellett tenni. Utánament két vízmester is, hogy kinyerjék a test vizét. Brutális szükségszerűség.

Nem valószínű, hogy Kynes egyáltalán észrevette, mit akar leendő kivégzője. Éppen előadást tartott egy csoportnak, amely biztos távolban maradt tőle. Föl-alá járkált beszéd közben, kis köröket írt le, szélesen gesztikulált. Szabadon folyó vízről beszélt. Arról beszélt, hogy a vizet csak úgy ki lehet meríteni egy tóból! Portigulokról beszélt!

A kivégzője elébe állt.

— Eredj innét — mondta Kynes, és tovább beszélt a titkos szélcsapdákról. Félretolta a férfit, elment mellette. Szabadon volt a háta, szinte várta a szertartásos döfést.

Hogy mi ment végbe annak a férfinak a fejében, azt most már nem lehet tudni. Elhatoltak volna a tudatába Kynes szavai, elhitte volna őket? Ki tudja? Amit azonban tett, afelől nincs kétségünk. Uliet volt a neve: idősebb Liet. Uliet három lépést tett, és szántszándékkal beledőlt a tulajdon késébe. Öngyilkosság? Van, aki azt mondja, hogy Shai-hulud vezette a kezét.

Kell ennél meggyőzőbb jel?

Attól a perctől kezdve Kynesnak csak oda kellett mutatnia valahová, és annyit mondania: „Menjetek!” Egész fremen törzsek mentek. Férfiak haltak meg, gyermekek haltak meg, asszonyok haltak meg. De mentek.

Kynes visszatért impériumi munkakörébe, tovább igazgatta a biológiai kísérleti állomásokat. Most azonban fremenek kezdtek feltűnni az állomások személyzetében. A fremenek szeme összevillant. Lassan beszivárogtak a „rendszerbe”; ez a lehetőség addig meg sem fordult a fejükben. A sziecsek barlangjaiban egyre több állomási szerszám bukkant fel — különösen a sugárvágók voltak népszerűek, amelyekkel föld alatti gyűjtőmedencéket és rejtett szélcsapdákat lehetett kiásni.

Aztán a medencékben gyűlni kezdett a víz.

A fremenek szemében nyilvánvaló lett, hogy Kynes nem teljesen őrült, csak annyira, hogy szent ember legyen. Kynes tehát az Ummák, a próféta testvériség tagja volt. Uliet árnya előlépett a sadusok, a mennyei bírák soraiba.

Kynes — a célratörő, vadul elszánt Kynes — jól tudta, hogy a magas szinten szervezett kutatás semmi újat nem szokott produkálni. Kicsiny kísérleti csoportokat hozott létre, rendszeres adatcserével, de hagyta, hogy mindegyik csoport maga keresse meg az utat saját magának. Apró tények millióit kellett összegyűjteni. Kynes csak elszigetelt, elnagyolt kísérleteket szervezett, hogy világosak legyenek a nehézségek arányai.

A bledben mindenütt mintákat vettek a magfúrókkal. Feltérképezték az időjárás hosszú távú változásait, amelyeket együttesen éghajlatnak szokás nevezni. Kynes azt találta, hogy az északi és déli 70°-os szélesség között a hőmérséklet évezredek óta nem volt alacsonyabb 254 és nem volt magasabb 332 foknál (abszolút fokban mérve), és ebben az övezetben voltak olyan időszakok, amikor a hőmérséklet 284 és 302 abszolút fok között volt, vagyis a földi típusú élet számára eszményi tartományban… Ha sikerül megoldani a vízkérdést.

„Mikor oldjuk meg? — kérdezték a fremenek. — Mikor látjuk meg az arrakisi paradicsomot?”

Mint a tanár, aki válaszol a gyermeknek, aki megkérdezte, mennyi kétszer kettő, Kynes megmondta nekik: „Háromszáz-ötszáz év múlva.”

Egy kisebb formátumú nép jajveszékelni kezdett volna a kétségbeeséstől. A fremenek azonban korbácsos emberek alatt tanultak meg türelmesnek lenni. Ez az idő valamivel hosszabb volt, mint amennyire számítottak, de mindannyian megértették, hogy egyszer elérkezik az áldott nap. Szorosabbra húzták az övkendőjüket, és visszamentek dolgozni. A csalódás valahogy valóságosabbá tette a szemükben a paradicsom ígéretét.

Az Arrakison nemcsak a szabad, hanem a kötött víz is kevés volt. Háziállatok alig léteztek. A csempészek egyike-másika használta ugyan a háziasított sivatagi szamarat, a kulont, de a vízárak magasak voltak még akkor is, ha az állatokat ellátták módosított cirkoruhákkal.

Kynes arra gondolt, hogy olyan növényeket telepít, amelyek redukció útján vizet állítanak elő a kőzetben megkötött oxigénből és hidrogénből, de az energiaigény képtelenül nagy lett volna. A sarki jégsapkákban (dacára annak a hamis biztonságérzetnek, amelyet a pionoknak kölcsönöztek) sokkal kevesebb víz volt annál, amennyire Kynes terveihez szükséges volt… és Kynes már gyanította, hol kell lennie a víznek. A közepes szélességi fokokon, bizonyos szélirány esetén rendszeresen megnövekedett a páratartalom. Aztán ott volt az atmoszféra sokat sejtető összetétele: 23 százalék oxigén, 75,4 százalék nitrogén, 0,023 százalék szén-dioxid, a többi pedig nemesgáz.

Volt egy ritka arrakisi növény, amely a 2500 méteres szint felett fordult elő az északi mérsékelt övben. Egy kétméteres példányából fél liter vizet lehetett kinyerni. Aztán ott voltak a földi típusú sivatagi növények: az ellenállóbb fajták szemlátomást kivirultak, ha harmatgyűjtőkkel ellátott mélyedésekbe ültették őket.

Aztán Kynes meglátta a sóteknőt.

Egyszer, amikor a topterével az egyik messzi sivatagi állomásról a másikra tartott, eltérítette az útjából egy vihar. Amikor a vihar elvonult, Kynes szeme előtt ott volt a teknő — egy hatalmas, mintegy háromszáz kilométer hosszú, tojás alakú mélyedés, vakítóan fehérlő meglepetés a nyílt sivatagban! Kynes leszállt, megízlelte a teknő vihartól letisztított felszínét.

Só!

Most már bizonyos volt benne.

Egyszer, valamikor nyílt víztükör volt az Arrakison! Kynes nekilátott újra megvizsgálni a kiszáradó kutak kérdését, ahol mindig csak egyszer jelent meg pár csepp víz, aztán eltűnt, és soha nem jelent meg újra.

Kynes munkába állította újonnan kiképzett fremen limnológusait: a fő nyomot, amelyen el kellett indulniuk, azok a bőrszerű foszlányok jelentették, amelyeket időnként a fűszerlelőhelyeken találtak egy-egy kitörés után. A fremen népregék ezeket egy kitalált „homoksügérnek” tulajdonították. Ahogy az apró tényekből lassan összeállt a kép, kiderült, miféle lénytől származnak azok a bőrszerű foszlányok — a „vízlopótól”, egy mélyhomoki jószágtól, amely a porózus alsóbb rétegekben termékeny kis üregekben zárta el a vizet a 280 abszolút fokos határ alatt.

Ezek a „vízlopók” milliószámra pusztultak el minden fűszerkitörésben. Már öt fokos hőmérséklet-változás végezni tudott vele. Az a néhány, amelyik megmaradt, téli álomhoz hasonló cisztahibernációban töltött el hat évet, aztán előbújt, mint kicsiny (körülbelül három méter hosszú) homokféreg. Ezekből csak néhány kerülte el nagyobb rokonait és a mélyben rejtőző vízzsákokat, és érte el a teljes érettséget, mint óriás shai-hulud. (A víz halálos méreg a shai-huludnak, ezt régóta tudták már a fremenek, akik nagy ritkán vízbe fojtottak egyet-egyet a ritka „törpeféregből”, hogy előállítsák azt a tudattágító narkotikumot, amelyet ők az Élet Vizének neveztek. A „törpeféreg” a shai-hulud primitív válfaja, amely csak körülbelül kilenc méteres hosszúságúra nő meg.)

Most már megvolt a ciklus: a kismester állította elő a fűszerkovászt, és belőle lett a shai-hulud; a shai-hulud szétszórta a fűszert, amely táplálta a homokplanktont, azokat a mikroszkopikus lényeket, amelyek részben a shai-hulud táplálékául szolgáltak, részben megnőttek, beásták magukat a mélybe, és kismesterek lettek belőlük.

Kynes és az emberei ekkor abbahagyták ezeknek a nagy összefüggéseknek a tanulmányozását, és a mikroökológiára fordították a figyelmüket. Először a klímát vizsgálták meg közelebbről. A homok felszínén nem volt ritka a 344-350 fokos abszolút hőmérséklet. Egy lábbal a felszín alatt már 55 fokkal, egy lábbal fölötte pedig 25 fokkal is hűvösebb lehetett. A levelek vagy másféle árnyékolás újabb 18 fokos hőmérséklet-csökkenést eredményezett. Aztán jöttek a tápanyagok. Az arrakisi homok legnagyobb részben a homokférgek emésztésének terméke; a port (az egyetlen valóban mindenütt jelen levő problémát) a felszín állandó, lassú kúszása, a homok „pattogása” hozza létre. A dűnék szél elleni oldalán durvábbak a szemcsék, a szél felőli oldal viszont simára, keményre tömörödik. A régi dűnék sárgásak (az oxidáció miatt), az újabbak viszont olyan színűek, mint az anyakőzet, azaz rendszerint szürkék.

A régi dűnék szél elleni oldalain telepítettek először növényeket. A fremenek kezdetben arra törekedtek, hogy egy tőzegszerű gyökérszőrökkel rendelkező, szárazságtűrő fűfajtával átszőjék, megkössék a dűnék homokját, megfosszák a szelet legnagyobb fegyverétől, a sodorható szemcséktől.

Az első területeket lent, délen, a Harkonnenek figyelőitől távol jelölték ki. A mutáns fűfajtát először az uralkodó nyugati szél útjában keresztben álló dűnék szél elleni oldalán ültették el. Ahogy a szél elleni oldalt megkötötték a gyökerek, a szél felőli oldal egyre magasabbra nőtt, a túloldalon pedig követték a fűvel a növekedését. Hatalmas, 1500 méternél is magasabb szifek (kanyargó gerincű, hosszú dűnék) jöttek így létre.

Amikor ezek a védődűnék elérték a megfelelő magasságot, a szél felőli oldalakat is beültették a szívósabb kardfüvekkel. Mindegyik dűnét körülbelül hatszor olyan széles alapon rögzítették — „horgonyozták le” —, mint amilyen magas volt.

Ezután jöttek a mélyebbre ültetett fajok: a rövid életű növények (először a libatop, a medvetalp, a kakastaréj), aztán a cirok, a farkasbab, a kúszó eukaliptusz (az a fajta, amely alkalmazkodott a Caladan északi vidékeihez), a törpetamariszkusz, a partifenyő — aztán az igazi sivatagi növények: a candelilla, a saguaro és a bis-naga, a hordókaktusz. Ahol megmaradt, ott társult még hozzájuk a zsályacserje, a francia perje, az alfafű, a vadlucerna, a homoki verbéna, a csészekürt, a szömörcék.

Azután következett a szükséges fauna: először a földtúró állatok, hogy megnyissák és szellőztessék a talajt — a macskaróka, az ugróegér, a sivatagi nyúl, a homoki teknős… utánuk a ragadozók, hogy korlátozzák a számukat: sivatagi sólymok, törpebaglyok, sasok; és a rovarok, amelyek kitöltötték azokat a hézagokat, amelyeket a nagyok meghagytak: skorpiók, százlábúak, pókok, darazsak… aztán pedig a sivatagi denevér, hogy kordában tartsa őket.

Ezután jött az igazi, nagy próba: a datolyapálma, a dinnye, a gyapot, a kávécserje, a gyógynövények — több mint kétszáz kiválasztott kultúrnövényt kellett kipróbálni és adaptálni.

„Amit a környezettanban járatlanok nem szoktak tudomásul venni az ökoszisztémáról — mondta Kynes —, az az, hogy rendszer. Rendszer! A rendszernek dinamikus egyensúlya van, amelyet azonban egyetlen helyen elkövetett egyetlen hibával föl lehet borítani. A rendszernek megvan a maga rendje, az összeköttetések az egyes elemek között. Ha valami gátat emel közéjük, a rend felbomlik. Aki nem ért hozzá, gyakran csak akkor veszi észre, amikor már az egész rendszer összeomlik, amikor már késő. Az ökológia legmagasabbrendű feladata ezért az, hogy megértsük a következményeket.”

Sikerült-e rendszert létrehozniuk?

Kynes és az emberei vártak és figyeltek. A fremenek most már tudták, mire véljék azt a körülbelül ötszáz éves előrejelzést.

Jelentés érkezett a palmáriumokból:

Az ültetvények sivataggal érintkező szélein a homokplanktont megmérgezte az új életformákkal való érintkezés. Az ok: fehérje-összeférhetetlenség. Mérgező víz képződött azokon a helyeken, amelyeket messze elkerült az arrakisi élet. Kopár zóna vette körül az ültetvényeket, ahová még a shai-hulud sem hatolt be.

Kynes személyesen kereste föl a palmáriumokat, megtette a húszdobolónyi utat (méghozzá gyaloghintóban, mint valami sebesült vagy Tisztelendő Anya, mert soha életében nem lett belőle mesterhajtó). Megvizsgálta a kopár zónát (förtelmesen büdös volt), és kiderült, hogy váratlan ajándékot kaptak az Arrakistól!

Kén és kötött nitrogén hozzáadásával a kopár zónából a földi típusú növényzet eszményi talaját lehetett kialakítani. Az ültetvényeket tetszés szerinti iramban lehetett bővíteni!

„Megváltoztatja ez az ütemezést?” — kérdezték a fremenek.

Kynes visszatért a bolygóképleteihez. Ekkorra már nagyjából biztosak lehettek a szélcsapdák vízhozamában. Kynes nagy ráhagyásokkal dolgozott, mert jól tudta, hogy az ökológiai problémákat nem lehet egészen szabatosan körülhatárolni. Bizonyos mennyiségű növényzet kellett a dűnék megkötésére, bizonyos mennyiség az emberek és az állatok élelmezésére, bizonyos mennyiség arra, hogy megőrződjék a nedvesség a gyökérrendszerekben, és kijusson a környező, kiszáradt területekre. Ekkorra már föltérképezték a nyílt bled vándorló hidegfoltjait; ezeket is számításba kellett venni. Még a shai-huludnak is megvolt a helye a grafikonon. Vigyázni kellett, nehogy kipusztítsák, mert akkor búcsút mondhattak volna a fűszervagyonnak. Belső emésztő „üzeme” azonban, a benne koncentrálódó rengeteg aldehiddel és savval, hatalmas oxigénforrás volt. Egy közepes méretű, mintegy kétszáz méteres féreg annyi oxigént bocsátott ki a légkörbe, mint tíz négyzetkilométernyi fotoszintetizáló, zöld növényfelület.

Kynesnak számításba kellett vennie a Ligát is. Máris egy egész vagyont kellett fűszerben kifizetni a Ligának azért, hogy ne engedjen időjárás-figyelő műholdakat és más kíváncsiskodókat az Arrakis fölé.

Nem lehetett figyelmen kívül hagyni a fremeneket sem. A fremeneket különösen nem, a szélcsapdáikkal, a vízkincsek köré szerveződött szabályellenes földbirtokaikkal, újsütetű ökológiai műveltségükkel és azzal az álmukkal, hogy az Arrakis hatalmas területeit először átmenetileg prérivé, aztán összefüggő erdőséggé varázsolják.

A grafikonokból kijött egy szám. Kynes közölte. Három százalék! Ha az arrakisi növényzet három százalékát sikerül bevonni a szénvegyületek előállításába, létrejön az önfenntartó ciklus.

„De mennyi idő alatt?” — követelőztek a fremenek.

„Ja persze, az idő… úgy háromszázötven év alatt.”

Igaz volt tehát, amit ez az umma mondott a kezdet kezdetén: a várva várt eredményt nem éri meg senki közülük, de még az ük-ük-ükunokáik sem — mindazonáltal elérkezik majd!

A munka folytatódott: építettek, ültettek, ástak, tanították a gyermekeiket.

Aztán Kynes, az umma elpusztult, amikor beomlott a barlang a Gipszmedencénél.

Akkorra a fia, Liet-Kynes már tizenkilenc éves volt, teljes jogú fremen és mesterhajtó, aki addig már több mint száz Harkonnent küldött a másvilágra. A császári megbízatás, amelyért Kynes korábban a fia nevében folyamodott, minden további nélkül megérkezett. A faufreluchok merev osztályszerkezetének itt megvolt a maga módszeres célja: a fiút arra képezték ki, hogy az apja nyomdokába lépjen.

Ekkorra ki volt jelölve az út, és az ökológus fremenek már elindultak rajta a céljuk felé. Liet-Kynesnak már csak figyelnie kellett, noszogatnia őket, lesni, mit csinálnak a Harkonnenek… egészen addig, amíg bolygójára meg nem érkezett egy Hős.