3. MALIBU

A háznak mindig is különös illata volt.

Hozzátartozott az időhöz, a sós levegőhöz és a drága házak entrópiás természetéhez, amiket túl közel építenek a tengerparthoz. Talán a rövid ideig, de gyakorta lakatlanul maradó helyeknek is jellegzetes tulajdonsága volt ez a szag, azoknak a házaknak, melyeket nyughatatlan lakóik érkezésekor és távozásakor nyitnak-zárnak. A lány maga elé képzelte az üres szobákat, ahogy rozsdafoltok virágzanak ki csendesen a krómfelületeken, az árnyékos sarkokban sápadt-fakó penészgombatelepek sarjadnak. Az építészek, mintha ezzel rótták volna le hódolatukat a dolgok örök körforgása előtt, nem idegenkedtek némi rozsdától; a teraszon a masszív acélkorlátokat csuklóvékonyságúra marta a hosszú évek sós permete.

A ház alapozása — akárcsak a szomszédaié — régóta tönkrement már, és ha a lány sétára indult a parton, képzelete nemegyszer különös régészeti fantáziálásokra ragadtatta. A sétákon társa is volt: egy fegyveres távvezérlésű robotgép, egy aprócska Dornier helikopter, amely azonnal kiemelkedett láthatatlan fészkéből a háztetőn, mihelyt a lány kitette a lábát a teraszra. Szinte nesztelenül lebegett, és úgy programozták be, hogy lehetőleg ne kerüljön a látóterébe. Volt abban valami csöndes sóvárgás, ahogy folyton követte őt; mintha valami drága karácsonyi ajándék lenne, amit a gazdája nem tud megbecsülni.

A lány tudta, hogy Hilton Swift figyeli őt a Dornier kameráin keresztül. A Sense/Net figyelmét nem sok minden kerülte el abból, ami a parti házban történt; egyhetes magánya során, amit sikerült kikövetelnie magának, folyamatos megfigyelés alatt állt. Őt azonban a szakmájában töltött évek teljesen immúnissá tették erre a zavaró kellemetlenségre.

Éjszaka néha bekapcsolta a tornác alá szerelt neonfényeket, megvilágítva a hatalmas, szürke homoki bolhák táncának hieroglifáit. Magát a tornácot sötétben hagyta, és a komor nappalit is mögötte. Egy dísztelen, fehér műanyagszékben üldögélt, és a bolhák akrobatikus mutatványait figyelte. A neonfényben rezzenésnyi, alig látható árnyékokat vetettek, parányi fodrok villantak a homokban.

A tengerzúgás elnyelte, magába ölelte a lányt. Késő éjjel, mikor nyugovóra tért a két vendégszoba közül a kisebbikben, még az álmaiba is utat talált. Az erőszakos, idegen emlékekbe azonban soha.

Ösztönösen választotta a kisebbik szobát. A központi hálószoba régi fájdalmakkal volt aláaknázva.

Az orvosok a klinikán vegyi feszítővasakkal távolították el a függőséget az agya receptorhelyeiről.

Magának főzött a fehér falú konyhában: kenyeret pirított a mikrohullámú sütőben, és tasakszám öntötte a svájci leveskoncentrátumokat a rozsdamentes acél fazekakba. Tompán igyekezett visszajutni arra a névtelen, de egyre ismerősebb helyre, ahonnan a drogtervező mámorpora olyan ravasz módon kirekesztette.

— Életnek hívják — mondta a fehér konyhapultnak. És ezzel vajon mit kezdenének a Sense/Net házi pszichológusai, tűnődött, ha valami rejtett mikrofon fölveszi, és továbbítja nekik? Megkavarta a levest egy hosszú, rozsdamentes acél merőkanállal, és nézte, ahogy felszáll belőle a gőz. Sokat segít, ha az ember maga csinálja a dolgokat, nem hagyatkozik másokra, gondolta; a klinikán ragaszkodtak hozzá, hogy maga vesse meg az ágyát. Most maga merte ki a tányérjába a levest, és elkomorodott, mert eszébe jutott a kórház.

Egy hétre saját felelősségére felfüggesztette a kezelést. Az orvosok tiltakoztak. A detoxifikáció nagyszerűen halad, mondták, de a voltaképpeni terápiát még nem kezdték meg. Rámutattak, hogy mekkorák a visszaesési mutatók azoknál a pácienseknél, akik nem fejezik be a programot. Megmagyarázták, hogy a biztosítása érvényét veszti, ha kijelentkezik a kezelésről. A Sense/Net majd állja a számlát, mondta nekik, de ha nagyon akarják, ő is kifizetheti. Megmutatta a platina MitsuBank chipjét.

A Lear-je egy óra múlva érkezett; utasította, hogy vigye a Los Angeles-i repülőtérre, odarendelt magának egy kocsit, és letiltotta az összes bejövő hívást.

— Ne haragudjon, Angela — mondta a repülő a Montego-öböl fölött, néhány másodperccel a felszállás után —, de Hilton Swift van a vonalban. Fölülbírálta a maga utasításait.

— Angie — mondta Swift —, tudhatnád, hogy egy percre sem tévesztelek szem elől. Tudhatnád, Angie.

Odafordult, és a hangszóró fekete oválisára meredt. Sima, szürke műanyaglemezbe volt ágyazva, és a lány elképzelte, hogy Swift ott kuporog mögötte a Lear orr-részében, hosszú szúnyoglábát fájdalmas, groteszk pózba húzva.

— Tudom, Hilton — mondta. — Igazán kedves tőled, hogy felhívsz.

— Los Angelesbe fogsz menni, Angie.

— Igen. Ezt mondtam a gépnek is.

— Malibuba.

— Rendben.

— Piper Hill már úton van a repülőtérre.

— Kösz, Hilton, de nem akarom látni Pipert. Senkit sem akarok látni. Csak egy kocsit.

— Most senki sincs a házban, Angie.

— Nagyszerű. Éppen ezt szeretném, Hilton. Hogy senki se legyen ott. Csak a ház, üresen.

— Biztos vagy benne, hogy jó ötlet?

— Régóta nem volt már ilyen jó ötletem, Hilton.

Rövid szünet.

— Azt mondták, Angie, igazán jól haladtak, mármint a kezeléssel. De szerették volna, ha tovább maradsz.

— Egy hétre van szükségem — mondta a lány. — Egy hétre. Hét napra. Egyedül.

A házban töltött harmadik éjszaka után hajnalban ébredt, kávét főzött, felöltözött. Pára csíkozta a tornácra nyíló ablakot. Nyugodtan aludt; ha voltak is álmai, nem emlékezett rájuk. Mégis furcsán érezte magát aznap reggel; mintha vibrált volna belül, szinte szédült. Megállt a konyhában; a vastag, fehér gyapjúzoknin keresztül érezte a kerámiapadló hűvösét, ujjait a meleg csésze köré fonta.

Van itt valami. Kinyújtotta a karját, fölemelte a kávét, mint valami áldozókelyhet; a mozdulat egyszerre volt ösztönös és ironikus.

Utoljára három éve lovagolta meg őt egy loa; három éve nem is érintkezett velük. De most?

Legba? Vagy valaki más?

A sejtelmes jelenlét hirtelen meghátrált. A lány túl gyorsan tette le a csészét a konyhapultra — a kávé a kezére löttyent —, és futott, hogy cipőt meg kabátot húzzon. Egy zöld, gumitalpú cipőt a szekrényből, meg egy vastag, kék hegymászó dzsekit, amire nem emlékezett, és túl nagy volt ahhoz, hogy Bobbyé lehessen. Kisietett a házból, le a lépcsőn; ügyet sem vetett a játék-Dornier zümmögésére, amint az a levegőbe emelkedett mögötte, akár egy türelmes szitakötő. Északra nézett, a parti házak zilált sorára — a tetők zűrzavara egy riói nyomornegyedre emlékeztette —, aztán délnek fordult, a Lakótelep felé.

Aki eljött hozzá, az Mamman Brigitte volt, vagy más néven Grande Brigitte, akit egyesek Samedi báró asszonyának véltek, mások viszont úgy hívták őt: a Legöregebb Halott.

Angie baloldalán a Lakótelep álomtömege terült el, formák és egyéniségek káosza. A Watts-tornyok törékenynek tűnő, neonkivilágítású utánzatai mellett neobrutalista bunkerek álltak, homlokzatukon bronz domborművekkel.

Ahogy elhaladt mellettük, a tükörsíkokon sorra felhőtorlaszok jelentek meg a hajnali Csendes-óceán egén.

Az elmúlt három évben gyakran előfordult vele, hogy úgy érezte, mintha áthágna egy láthatatlan válaszvonalat, a hit, és a hiszékenység határát, amit egyszer már átlépett, csak éppen a másik irányban. Ilyenkor az a benyomása támadt, a loákkal töltött ideje álom volt csupán, vagy legfeljebb a kulturális rezonancia ragályos görcse, mely még abból az időből maradt vissza benne, amit Beauvoir New Jersey-i oumphorában töltött. Más szemekkel kellene nézni a világot: nincsenek istenek, nincsenek lovasok.

Tovább sétált, kényelembe ringatta őt a fövény, a part-idő örökbe nyúló pillanata, a most-és-mindig érzés.

Az apja halott volt, lassan hét éve már, és Angela elég keveset tudott róla, az életéről. Hogy szolgált valakit vagy valamit, hogy a jutalma tudás volt, s hogy őt áldozta fel érte cserébe.

Néha úgy érezte, mintha egyszerre három élete lenne, és elszigeteli őket egymástól valami, amit nem képes megnevezni; sohasem reménykedhet hát a teljességben.

Először is ott voltak a gyermekkori emlékek a Maastelepről az arizonai fennsíkon, ahol megragadott egy homokkő karzatoszlopot az emeleti sétányon, arcát a szél ellen szegte, s úgy érezte, mintha az egész kősivatag az ő hajója volna, amit tovább kormányozhat a hegyek mögötti alkonyfények felé. Később el kellett repülnie onnan, a félelem kemény csomóvá gyűlt a torkában, és nem tudta felidézni magában az utolsó pillantást, amit az apja arcára vetett. Valószínűleg a nyitott hangárban történhetett; a többi sárkányrepülő nekifeszült a rögzítőkábeleknek a szélben, pedánsan felsorakozó szivárványmolyok. Az első élete aznap éjjel ért véget, az apjáéval együtt.

A második élete rövid volt, gyorsan pergő, és nagyon különös. Egy Turner nevű ember mentette ki Arizonából, aztán otthagyta Bobbyval, Beauvoirral meg a többiekkel. Nem nagyon emlékezett Turnerre; csak azt tudta, hogy magas, izmos férfi volt, szeme, akár az űzött vadé. New Yorkba vitte őt. Aztán Beauvoir Bobbyval együtt New Jersey-be ment vele. Itt, egy felhőkarcoló ötvenharmadik emeletén Beauvoir sok mindent megmagyarázott neki az álmaival kapcsolatban. Az álmok valódiak, mondta; barna arca fénylett a verítéktől. Megtanította neki azoknak a nevét, akiket álmában látott. Megtanította neki, hogy minden álom egy közös óceánból táplálkozik, és megmutatta, hogy az ő álmai miért mások, és miért ugyanolyanok. Egyedül te tudsz egyszerre hajózni a régi tengeren és az újon, mondta.

New Jersey-ben istenek lovagolták meg.

Megtanulta, hogyan engedje át magát a Lovasoknak. Látta, ahogy Linglessou loa megszállja Beauvoirt az oumphorban, látta, ahogy a férfi rángatózó lába megtöri a bonyolult ábrát, amit fehér lisztből mintáztak a padlóra. New Jersey-ben megismerte az isteneket — és a szerelmet.

A loák vezérelték, mikor nekilátott Bobbyval, hogy megvesse az alapját a harmadik, jelenlegi életének. Illettek egymáshoz, Angie és Bobby; mindketten légüres térben születtek, Angie a Maas Biolabs tiszta, steril birodalmában, Bobby Barrytown szürke unalmában…

Grande Brigitte minden figyelmeztetés nélkül érintette meg; megbotlott, majdnem térdre esett a fövényen, ahogy a tenger moraja belefulladt az előtte megnyíló félhomályos tájba. A fehérre meszelt temetőfalak, a sírkövek, a szomorúfüzek. A gyertyák.

A legöregebb fűz alatt ezerszámra égtek; a göcsörtös gyökereket fehérre festette a dermedt viasz.

Ismersz engem, gyermek.

És Angie azonnal megérezte őt, és tudta, hogy ki az: Mamman Brigitte, Mademoiselle Brigitte, a Legöregebb Halott.

Nekem nincs kultuszom, gyermek, nincs külön oltárom.

Azon kapta magát, hogy megindul előre, a gyertyafénybe, s halk zúgás kél a fülében, mintha a szomorúfűz egyetlen hatalmas méhkas lenne.

A vérem a bosszú.

Angie-nek eszébe jutott a Bermudák éjszaka, a hurrikán; Bobbyval előretörtek egészen a magjáig. Grande Brigitte ilyen volt. A csönd, a fullasztó nyomás, a röpke pillanatokra megfékezett titáni erők. Semmit sem látott a szomorúfűz alatt. Csak a gyertyákat.

— A loák… nem tudom hívni őket. Éreztem valamit… jöttem, hogy utánanézzek…

Én szólítottalak a reposoiromhoz. Figyelj rám! Apád vévéket rótt a fejedbe: a húsba rótta őket, ami nem hús. Felszenteltek Ezili Fredának. Legba bevezetett téged a világba, hogy őt szolgáljad. Mérget küldtek neked, gyermek, coup-poudre-t…

Angie-nek eleredt az orra vére.

— Mérget?

Apád vévéit megváltoztatták, egy részüket kitörölték, másokat újraróttak. Bár most már nem mérgezed tovább magad, a lovasok továbbra sem tudnak elérni. Én más rendbe tartozom.

Iszonyú fájdalom hasított a fejébe, a halántékában vér lüktetett…

— Kérlek…

Figyelj rám! Ellenségeid vannak. A vesztedre törnek. Sok minden Jorog kockán. Féld a mérget, gyermek!

Lenézett a kezére. A vér élénkpiros volt és valódi. A zúgás egyre hangosabb lett. Talán a fejében fészkelt.

— Kérlek! Segíts! Magyarázd meg…

Nem maradhatsz itt. Ez a halál.

És Angie térdre hullott a homokban, a hullámverés moraja összecsapott fölötte, a nap elvakította. A Dornier idegesen lebegett előtte, alig két méterre tőle. A fájdalom azonnal eltűnt. Véres kezét beletörölte a kék dzseki ujjába. A közvetítő kamerák zúgtak és forogtak.

— Minden rendben — sikerült kinyögnie. — Orrvérzés. Csak egy kis orrvérzés… — A Dornier előreszökkent, aztán visszahátrált. — Most visszamegyek a házba. Nincs semmi bajom.

A gép olajozottan kisuhant a látóteréből.

Angie borzongva dörzsölgette a karját. Nem, nem szabad látniuk. Tudni fogják, hogy valami történt, de azt nem, hogy mi. Kényszerítette magát, hogy felálljon, sarkon fordult, és botladozva megindult a parton visszafelé, amerről jött. Közben átkutatta a hegymászódzseki zsebeit, hátha talál egy zsebkendőt, egy szövetdarabot, bármit, amivel letörölheti az arcáról a vért.

Mikor az ujjai rátaláltak a lapos kis csomag sarkára, rögtön tudta, mi az. Borzongva megtorpant. A drog. Ez lehetetlen! Pedig itt van. De hát kicsoda…? Megfordult, és addig meredt a Dornier-re, amíg az félre nem lebbent.

A csomag. Elég egy hónapra.

Coup-poudre.

Féld a mérget, gyermek!