TIZENHARMADIK FEJEZET A hős megjelenik

Az ismeretlen tehát ujjával megfenyegette Ivant, és ezt suttogta: — Csss…

Ivan lelógatta lábát az ágyról, felült és kinézett. Az erkélyről harmincnyolc év körüli férfi tekintett befelé óvatosan; borotvált arca volt, hegyes orra, riadt szeme, sötét hajának egy tincse becsüngött homlokába.

Mikor meggyőződött róla, hogy Ivan egyedül van, még egy percig óvatosan fülelt kifelé, majd nekibátorodott, és belépett a szobába. Ivan ekkor észrevette, hogy a titokzatos látogató kórházi gúnyát visel: pizsamát, papucsot, s vállára vetve vörhenyes háziköntöst.

Cinkosan odahunyorított Ivannak, kulcscsomóját zsebébe rejtette, suttogva megkérdezte: — Szabad leülnöm? — És Ivan bólintására a karosszékbe telepedett.

— Hogy jutott be ide? — kérdezte Ivan, az idegen szikár mutatóujja intésének engedelmeskedve, ugyancsak súgva. — Hisz az erkélyrácsok lakatra vannak zárva!

— A rács le van ugyan zárva — erősítette meg a vendég —, de Praszkovja Fjodorovna amilyen aranyos, éppolyan szórakozott. Egy hónappal ezelőtt elcsentem tőle ezt a kulcscsomót, és azóta kijárok az erkélyre, amely az egész emeleten végighúzódik; ilyenformán olykor módomban van meglátogatni egyik-másik szomszédomat.

— Ha ki tud menni az erkélyre, már meg is lóghat innét. Vagy nagyon magas? — érdeklődött Ivan.

— Nem — válaszolta a vendég határozottan. — Nem azért nem szökhetek meg innét, mert nagyon magas, hanem mert nincs hová mennem. — Rövid hallgatás után megkérdezte: — Tehát üldögéljünk?

– Üldögéljünk — felelte Ivan, a jövevény feltűnően nyugtalan barna szemébe tekintve.

— Jó… — bólintott az ismeretlen, majd hirtelen aggódva megtudakolta: — Remélem, nem dühöngő? Mert tetszik tudni, én nem bírom elviselni a lármát, erőszakot, vitát meg más efféle zűrzavart. A legjobban utálom a kiabálást, akár düh, akár szenvedés vagy bármi más okozza. Nyugtasson meg, kérem: csakugyan nem dühöngő?

— Tegnap este az étteremben összevertem egy illetőnek a pofáját — vallotta meg férfias nyíltsággal a lelkileg megváltozott költő.

— Az ok? — kérdezte szigorúan a vendég.

— Hát… meg kell vallanom, nem volt rá okom — válaszolta Ivan némileg zavartan.

— Szemtelenség — rótta meg a vendég a költőt, és hozzátette: — Azonkívül miért fejezi ki magát ilyen csúnyán: “összevertem a pofáját”…? Elvégre nincs eldöntve, hogy az embernek igazából mije van, pofája-e vagy arca. Talán mégis inkább arca… És azt összeverni… Nem, hát ilyesmit soha többé ne tegyen.

Miután ilyenformán megleckéztette Ivant, a vendég megkérdezte: — Foglalkozása?

— Költő — vallotta meg Ivan kelletlenül. A vendég elcsüggedt.

— Hajjaj, nekem aztán nincs szerencsém! — sóhajtott fel, de csakhamar észbe kapott, elnézést kért, s megkérdezte: — Szabad a nevét?

— Hontalan.

— Hm, hm — hümmögte a vendég, homlokát komor redőkbe vonva.

– Önnek nem tetszenek a verseim? — érdeklődött Ivan.

— Nagyon nem tetszenek.

— Mit olvasott tőlem?

— Egy árva sorát sem olvastam! — kiáltott fel idegesen a látogató.

— Akkor honnét tudja, hogy nem tetszik, amit írtam?

— Ugyan, hát nem elég az, amit a többiektől olvastam? — legyintett a jövevény. — Egyébként, tudja mit? Elhiszem becsületszavára. Mondja meg maga: jók a versei?

— Rémesek! — válaszolta Ivan hirtelen támadt bátorsággal, őszintén.

— Ne írjon többet! — kérte a vendég szinte könyörögve.

– Ígérem és fogadom, nem írok többet! — jelentette ki Ivan ünnepélyesen.

A fogadalmat kézszorítással is megerősítették; ekkor azonban halk léptek, emberi hangok szüremlettek be a folyosóról.

— Csss! — pisszegett a vendég, azzal kipenderült az erkélyre, és bezárta maga mögött a rácsot.

Praszkovja Fjodorovna nyitott be a szobába; megkérdezte, Ivan hogy érzi magát, sötétben kíván-e aludni vagy lámpafényben. Ivan megkérte, hagyja égve a lámpát, és a felcsernő jó éjt kívánva eltávozott. Amikor minden elcsöndesedett, a vendég visszajött.

Suttogva közölte Ivannal, hogy a száztizenkilencesbe új beteget hoztak, egy vörös képű, kövér embert, aki folyton holmi valutáról motyog, amit a szellőzőnyílásba dugtak, és esküdözik, hogy náluk, a Szadovaján, a gonosz űzi játékait.

— Puskint szidja, ahogy a torkán kifér, és folyton azt kiabálja: “Kuroleszov, hogy volt; hogy volt!” — folytatta a látogató, idegesen remegve. — Különben hagyjuk ezt — tette hozzá, amikor kissé megnyugodott, és ismét Ivanhoz fordult, az előbbi beszélgetést folytatva: — Egyszóval, miért került ide?

— Ponczius Pilátus miatt — felelte Ivan, tekintetét komoran a padlóra szegezve.

— Tessék? — kiáltott fel hangosan a látogató, minden óvatosságról megfeled-kezve, majd ijedten a szája elé kapta a kezét. — Félelmetes koincidencia! Mondja el, kérem, könyörögve kérem, hogyan történt?

Ivanban, maga sem tudta, miért, bizalom ébredt az ismeretlen iránt. Eleinte félénken, akadozva, majd hovatovább nekibátorodva elbeszélte, mi történt előző nap a Patriarsije Prudin. És a titokzatos kulcstolvaj személyében Ivan végre hálás közönségre lelt! Nem tekintette Ivant elmebajosnak, rendkívüli érdeklődést tanúsított elbeszélése iránt, sőt érdeklődése lassacskán elragadtatássá hevült, s egyre-másra félbeszakította Ivant lelkes felkiáltásaival: — Folytassa, folytassa, kérem! Ne hagyjon ki semmit, az isten szerelmére!

Ivan nem is hagyott ki semmit, neki is jobban esett úgy elmondani, s így lassacskán eljutott addig a pillanatig, amikor Ponczius Pilátus vérvörös bélésű fehér köpenyében kilépett az oszlopcsarnokba.

A vendég ekkor összetette két kezét, mintha imádkozna, és ezt suttogta: — Előre tudtam! Ó, én mindent előre tudtam!

Berlioz tragikus halálának leírására a látogató szemében gyűlölet lobbant fel, s a következő érthetetlen megjegyzést fűzte hozzá: — Csak azt az egyet sajnálom, hogy nem inkább Latunszkij, a kritikus volt Berlioz helyében, vagy Msztyiszlav Lavrovics, az író! Folytassa, kérem! — kiáltotta azután magánkívül, de halkan.

Roppantul mulatott a viteldíjat fizető kandúron, göcögött a hangtalan nevetéstől, amikor Ivan, előadása sikerén felbuzdulva, guggolva és ugrándozva eljátszotta a kandúrt, amint bajsza mellett feltartja a tízkopejkást.

Ivan ezután beszámolt a Gribojedovban történtekről, búnak eresztette fejét, arca elborult.

— Hát így kerültem ide — fejezte be lemondóan.

A látogató részvevően vállára tette kezét: — Szerencsétlen költő! De maga az oka mindennek, aranyom. Nem lett volna szabad olyan fesztelenül, sőt pimaszul viselkednie ezzel az illetővel. Ráfizetett. És mégis hálásnak kell lennie, hogy viszonylag ilyen olcsón megúszta.

— De hát ki az az illető voltaképpen? — kérdezte Ivan, öklét rázva izgalmában.

A vendég a szeme közé nézett, s kérdéssel válaszolt kérdésére: — Nem fog rohamot kapni? Elvégre mi itt mind megbízhatatlanok vagyunk…

Nem kell orvost hívni; nem lesz injekció meg más efféle galiba?

— Nem, nem! — fogadkozott Ivan. — De mondja meg végre: ki az illető?

— Megmondom — kezdte a vendég, és tagoltan, nyomatékosan kijelentette: — Tegnap a Patriarsije Prudin a sátánnal találkozott.

Ivan nem kapott rohamot — hisz ezt meg is ígérte —, de azért határtalanul meg volt döbbenve.

— Lehetetlen! Hiszen az nem létezik!

— Ugyan, hogy mondhat ilyet, és éppen maga! Maga nyilván az első kárvallottak között volt. Itt kuksol az elmeklinikán, aztán arról papol, hogy nincsen ördög.

Furcsa, mondhatom!

Ivan elképedve hallgatott.

— Mihelyt leírta a külsejét — folytatta a látogató —, már sejtettem, hogy kihez volt szerencséje tegnap este. Komolyan mondom, csodálkozom Berliozon! Maga persze még tapasztalatlan fiatalember — a vendég bocsánatot kért a szóért —, de ő, amint hallottam, mégiscsak olvasott életében egyet-mást! És annak a professzornak a legelső szavai minden kételyemet eloszlatták. Lehetetlenség rá nem ismerni, édes barátom! Egyébként… bocsánatot kérek, hogy kereken kimondom… maga, ugyebár, ha nem csalódom, eléggé műveletlen?

— Vitathatatlanul — hagyta rá Ivan, aki, mint látjuk, a felismerhetetlenségig megváltozott.

— Mindjárt gondoltam… hiszen még a megjelenése is, ahogyan leírta, a két különböző szeme, a szemöldöke… Bocsásson meg, maga talán még a Faust című operát se hallotta?

Ivan, ki tudja, miért, éktelen zavarba jött, és lángoló arccal valamit motyogott holmi szanatóriumi beutalásról, jaltai utazásról…

— No persze, persze, így mindjárt érthető. De Berlioz! Ismétlem, nem győzök csodálkozni rajta. Ő nemcsak művelt, olvasott, hanem nagyon ravasz is volt…

Mentségére persze meg kell mondanom, hogy Woland még nála agyafúrtabbaknak is képes port hinteni a szemébe.

— Tessék?! — kiáltott fel Ivan: ezúttal ő szegte meg a csendet.

— Csitt! Halkabban!

Ivan a homlokára csapott: — Értem, értem! A névjegyén is “W”-t láttam. A mindenségit, hát így vagyunk!

— Jó ideig hallgatott, s a rácson át az égen úszó holdra bámult, csak nagy sokára szólalt meg: — Akkor tehát valóban járhatott Ponczius Pilátusnál? Hiszen akkor is élt már! Engem meg a bolondok közé csuknak! — tette hozzá, és szemrehányóan mutatott a zárt ajtóra.

A látogató szája sarkában keserű vonás jelent meg.

— Nézzünk szembe az igazsággal. — És ő is a felhők között utat törő éjszakai égitest felé fordította arcát. — Maga is őrült, én is az vagyok, minek is tagadnánk. A találkozás annyira megrendítette magát, hogy az elméje meghibbant, mert valószínűleg hajlama volt erre. De az, amit mondott, kétségtelenül valóban megtörtént. Csakhogy ez annyira hihetetlen, hogy még Sztravinszkij, aki igazán zseniális pszichiáter, még ő sem hitt magának. Megvizsgálta, ugye? (Ivan bólintott.) Igen, az illető, akivel találkozott, csakugyan járt Pilátusnál, csakugyan villásreggelizett Kantnál, most pedig Moszkvában garázdálkodik.

— De hát itt még ördög tudja, mennyi bajt csinálhat. El kell fogni, bármi áron, nem gondolja? — ütötte fel a fejét az új Ivariban, ha bizonytalanul, kételkedve is, a régi, teljesen még ki nem ölt Ivan.

— Maga már megpróbálta, és nézze meg, mire jutott! — válaszolta gunyorosan a látogató. — Másnak se tanácsolom, hogy megpróbálja, akármilyen megbízható… mert pórul jár. Hajjaj, mennyire sajnálom, hogy nem én találkoztam vele, hanem maga! Bár az egész megégett, és mindent elborított a hamu, esküszöm, ezért a Szövegét Goethe drámai költeménye nyomán Barbier és Carré írta. találkozásért odaadtam volna Praszkovja Fjodorovna kulcscsomóját, mivelhogy egyebem nincsen. Koldus vagyok.

– És miért akart vele találkozni?

A vendég sokáig hímezett-hámozott, búsan nézett maga elé, végül mégis megszólalt: — Nézze, furcsa dolog ez, én ugyanazért ülök itt, amiért maga, tudniillik Ponczius Pilátusért. — Riadtan körülnézett, majd súgva közölte: — Tudniillik regényt írtam róla. Még tavaly.

— Maga író? — kérdezte Ivan érdeklődve.

A látogató arca elsötétült, öklét rázta, majd így válaszolt: — Én Mester vagyok! — jelentette ki rendkívül szigorúan, aztán köntöse zsebéből zsíros, piszkos fekete sapkát vett elő, melyre sárga selyemmel nagy “M” betű volt hímezve. Fejére tette a sapkát, s megmutatta magát Ivannak, előbb profilban, aztán en face, hogy bebizonyítsa mester voltát. — Saját kezűleg hímezte — tette hozzá titokzatosan.

— Mi a neve?

— Nekem nincs többé nevem — válaszolta a furcsa vendég komoran, megvetően.

— Lemondtam a nevemről, mint minden egyébről az életben. Felejtsük el.

— Akkor beszéljen legalább valamit a regényéről — kérte Ivan tapintatosan.

— Szívesen. Bár ami azt illeti, életem folyása is eléggé érdekesen alakult — kezdte a látogató.

…Képzettsége szerint történész; két évvel azelőtt még az egyik moszkvai múzeumban dolgozott, amellett fordított.

— Milyen nyelvből? — kérdezte Ivan.

– Öt nyelven tudok az anyanyelvemen kívül — válaszolta a látogató. — Angolul, franciául, németül, latinul és görögül. No meg egy kicsit olaszul is.

— Ejha! — álmélkodott Ivan irigyen.

A történész egyedül élt, rokona egyáltalában nem volt, ismerőse is kevés. És hogy, hogy nem: egyszer csak nyert százezer rubelt…

— Képzelheti megdöbbenésemet — suttogta a fekete sapkás vendég —, amikor a szennyeskosár aljából előkotrom a kötvényt, és megnézem: ugyanaz a szám van Miután megnyerte a főnyereményt, a fekete sapkás a következőket cselekedte: vásárolt egy csomó könyvet, felmondta szobáját a Mjasznyickaján…

— …Pocsék egy odú volt! — dörmögte. és az Arbat egyik mellékutcájában egy építőmesternél bérbe vett…

— Tudja, kik ezek az építőmesterek? — kérdezte a vendég Ivantól, majd megmagyarázta: — Ez egypár emberből álló csibész banda, amely ki tudja, hogyan, meghúzta magát Moszkvában… — Szóval náluk bérelt két szobát, egy kis kertes ház alagsorában. Múzeumi állását otthagyta, és nekiült regényt írni Ponczius Pilátusról.

— Ez volt az aranykor! — suttogta csillogó szemmel. — Teljesen különálló kis lakás, előszobával, az előszobában még mosdó is volt! — tette hozzá büszke nyomatékkal. — Az ablakaim közvetlenül az aszfaltozott járda fölött nyíltak, de szemközt, alig néhány lépésnyire: orgonasövény, hársfa, juhar! Istenem, istenem!

Télen csak nagy ritkán tűntek fel ablakom előtt a csikorgó hóban fekete emberi lábak. Kályhámban örökké lángolt a tűz! Egyszer csak kitavaszodott, és a poros ablaküvegen át megpillantottam az eleinte még kopár, utóbb kizöldülő, lombosodó orgonabokrokat. És akkor, tavaly tavasszal, történt valami, ami túltett a százezer rubeles nyereményen is, pedig az igazán nagy pénz!

— De még mennyire — erősítette meg az érdeklődve figyelő Ivan.

— A nyitott ablaknál ültem a második, picike szobámban — folytatta a látogató, s kezével mérve mutatta: —Így állt a dívány, szemben vele egy másik dívány, a kettő közt asztalka, rajta csinos éjjeliszekrény-lámpa, az ablaknál könyvek, emitt meg a kis íróasztal. Az első szobában pedig, az óriási nagy volt, tizennégy négyzetméter, csupa-csupa könyv, és semmi más, csak egy kályha. Nagyszerűen berendezett kis lakás volt! És hogy illatozott az orgona! Pihekönnyűnek éreztem a fejemet a kimerültségtől, Pilátusom már a vége felé járt…

— Fehér köpeny, vérvörös bélés! Értem! — vetette közbe Ivan.

– Úgy van! Pilátusom szélsebesen vágtatott a befejezés felé, és én már tudtam, hogy regényem utolsó fél mondata ez lesz: “Ponczius Pilátus lovag, Júdea ötödik helytartója.” Mi sem természetesebb: sétálni is jártam. Százezer rubel hatalmas összeg, ennek megfelelő gyönyörű öltönyben feszítettem. Néha egy-egy olcsóbb vendéglőben ebédeltem. Az Arbaton volt egy remek vendéglő, nem tudom, ott van-e még. — A látogató szeme most kerekre tágult, a holdra tekintve suttogva folytatta: — A nő sárga virágot vitt a kezében. Valami ronda, fertelmes sárga virágot, fene tudja, minek hívják, de tavasszal mindig az jelenik meg elsőnek Moszkvában. És a sárga virág élesen elütött fekete tavaszikabátjától. Igen, sárga virágot vitt! Baljós szín! A Tverszkajáról befordult egy mellékutcába, és ott visszanézett. Ismeri a Tverszkaját, ugye? Nohát, ezer meg ezer ember sétált a Tverszkaján, de ő csak engem látott, esküszöm, csak énrám nézett riadtan, szinte talán fájdalmasan. Megdöbbentett… nem is annyira a szépsége, inkább a szeméből áradó rendkívüli magányosság, amit senki sem vett észre! A sárga jelnek engedelmeskedve én is befordultam a mellékutcába; követtem. Némán haladtunk a girbegurba, sivár kis utcán, én az egyik oldalon, ő a másikon. Rajtunk kívül teremtett lélek sem volt abban az utcában. Gyötrődtem, mert úgy éreztem, okvetlenül meg kell szólítanom, és attól féltem, nem tudok kinyögni egyetlen szót sem, ő pedig elmegy, eltűnik, soha többé nem látom. És akkor… képzelje… ő szólalt meg elsőnek: — Tetszenek önnek a virágaim?

Pontosan emlékszem, milyen hangja volt: olyan mély, zengő, de néha meg-megszakadó; és akármilyen ostobának tetszik is: úgy rémlett, visszhang kél a szűk kis utcában, visszaverődik a mocskos sárga falakról. Gyorsan átmentem hozzá a másik járdára, és határozottan így válaszoltam: — Nem.

Meglepetten nézett rám, és akkor egyszerre, egészen váratlanul rádöbbentem, hogy én egész életemben csak ezt a nőt szerettem! Különös, nem? Most persze azt fogja mondani, hogy bolond vagyok.

— Nem, ó, szó sincs róla! — kiáltott fel Ivan, majd sürgősen hozzátette: — Folytassa, kérem! És a vendég folytatta: — Igen, a nő meglepetten nézett rám, aztán megkérdezte: — Egyáltalán nem szereti a virágot?

Hangja ellenségesen csengett, legalábbis én úgy éreztem. Mellette mentem, igyekeztem lépést tartani vele, és hogy, hogy nem, de egy cseppet sem voltam zavarban.

— Dehogynem szeretem, csak nem az ilyet — válaszoltam.

— Hát milyet szeret?

— A rózsát szeretem.

Amint kimondtam, máris megsajnáltam, mert a nő bocsánatkérő mosollyal a csatornanyílásba dobta a virágait. Kissé meghökkentem, de azután fölvettem a csokrot, és odanyújtottam neki; a nő mosolyogva eltolta magától, és attól fogva én vittem tovább.

Így haladtunk egy ideig szótlanul, aztán a nő kivette a kezemből a virágot, és az úttestre hajította; ezek után fekete kesztyűs kezét átfűzte karomon, és így mentünk tovább.

— Folytassa — sürgette Ivan. — És nagyon kérem, ne hagyjon ki semmit, a legkisebb részletet se!

— Folytassam? — ismételte a látogató. — A folytatást maga is kitalálhatja. — Váratlan könnyet törölt ki szeméből köntöse jobb ujjával, s azután mégiscsak folytatta: — A szerelem úgy termett ott közöttünk, mint ahogy a gyilkos pattan elő a föld alól a szűk sikátorban, és megsebzett mindkettőnket. Villám, finn tőr csaphat le így az emberre! Ő különben később azt állította, hogy nem így történt, mert mi már réges-régen szerettük egymást, amikor még nem is ismertük, sose láttuk egymást, mikor ő még egy másik férfival élt, én meg azzal a… izé… szóval…

— Kivel? — kérdezte Hontalan.

— Hát azzal a… no, minek is hívták… — hebegte a vendég, és ujjával csettintett.

— Házas volt?

— Persze, hisz azért csettintek. Azzal a… Varenykával… vagy Manyecskával… nem, mégiscsak Varenykával… szóval a múzeumból… csíkos ruhában járt… egyszóval nem emlékszem rá.

Az asszony azt mondta, azért indult el aznap a sárga virágcsokorral a karjában, hogy én végre rátaláljak, és ha ez nem történik meg, akkor megmérgezte volna magát, oly üres, sivár volt az élete.

— Igen, a szerelem mindkettőnket megsebzett, ezt már egy órával később pontosan tudtam, amikor, magunk se tudtuk, hogyan, a Kreml falához érkeztünk, a Moszkva folyó partjára.

Úgy beszélgettünk, mintha előző nap hagytuk volna abba, mintha sok-sok éve ismernők egymást. Másnapra találkozót beszéltünk meg ugyanott, a Moszkva folyó partján, és találkoztunk. A májusi nap sugárzott reánk. És az a nő hamarosan a titkos feleségem lett.

Minden délután eljött hozzám; de már reggeltől fogva vártam. Várakozásom abban nyilvánult, hogy ide-oda rakosgattam a tárgyakat az asztalon. Tíz perccel a megbeszélt időpont előtt az ablakhoz ültem, és fülelni kezdtem, nem kattan-e a régi kis rácsos kapu. Kattan a kiskapu, megdobban a szívem, és képzelje, az arcom szintjén, az ablak előtt, sáros csizma jelenik meg: a köszörűs. Ki a csudának kell köszörűs a mi házunkban? Mit köszörülne, miféle kést? Érdekes: mielőtt vele találkoztam, alig járt valaki a kis udvarunkba, most meg úgy tetszett, az egész város oda igyekszik.

Ő csak egyszer egy nap lépett be a kiskapun, de az ezzel kapcsolatos szívdobogást, nem túlzok, ha azt mondom, tízszer éltem át. Aztán amikor eljött az idő, a mutató tizenkettőre állt, a szívem már szünet nélkül hevesen dobogott, mindaddig, amíg a fémcsatos, fekete antiloppántos cipellők kopogás nélkül, csaknem egészen nesztelenül az ablakom elé nem értek.

Néha megtréfált, a második ablaknál megállt, s cipője orrával megkocogtatta az üveget. Én abban a pillanatban odaugrottam, de a cipellő eltűnt, az ablakot elsötétítő fekete selyemszoknya eltűnt… és én már szaladtam ajtót nyitni.

Kapcsolatunkról senki sem tudott, erre meg mernék esküdni, noha nem szoktam esküdözni. Sem a férje, sem ismerősei nem sejtettek semmit. A hajdanvolt úrilakban, melynek alagsorában tanyáztam, tudták, látták persze, hogy jár hozzám valaki, de a nevét nem tudták.

– És ki az az asszony? — tudakolta Ivan; roppantul lenyűgözte ez a szerelmi história.

A vendég egy kézmozdulattal jelezte, hogy ezt soha senkinek sem fogja elárulni, és folytatta elbeszélését. Amint Ivan a továbbiakban megtudta: a Mester és az ismeretlen nő olyan erősen megszerették egymást, hogy elválaszthatatlanok lettek. Ivan szinte már maga előtt látta a két szobát az úrilak alagsorában, ahol mindig alkonyat tanyázott a sövény meg az orgona miatt. Látta a kopott mahagónibútort, az íróasztalt, rajta az órát, amely minden félórában üt, a festett padlótól a kormos mennyezetig érő könyvespolcokat, a kis kályhát.

Megtudta, hogy a Mester és titkos felesége már kapcsolatuk legelső napjaiban felismerték, hogy a Tverszkaja sarkán maga a sors vezette őket egymás felé, és ők ketten egymásnak vannak teremtve.

Azt is megtudta vendége elbeszéléséből, hogy hogyan töltötték a szerelmesek napjaikat. Amikor az asszony megérkezett, először is kötényt kötött maga elé, és a keskeny kis előszobában, a mosdókagyló mellett — amelyre a szegény beteg, miért, miért sem, olyan büszke volt —, a faasztalon meggyújtotta a petróleumfőzőt, villásreggelit készített, és azt betálalta az első szobába, az ovális asztalra. A májusi záporok idején, mikor a vaksi ablakok előtt zúgva áradt be a kapu alá a víz, elöntéssel fenyegetve kisded menedéküket, a szerelmesek begyújtottak a kályhába, és krumplit sütöttek. A krumpli gőzölgött, fekete héja bepiszkította ujjaikat. A kis odút kacagás töltötte be, kinn a kertben a fák eső után lerázták magukról törött fehér gallyacskáikat.

Mikor a zivataros évad véget ért, és beköszöntött a forró nyár, a vázában megjelentek a várva várt rózsák, mindkettejük kedvencei. Az, aki magát Mesternek nevezte, lázasan dolgozott regényén, s a regény az asszonyt is valósággal magába nyelte.

— Szavamra, néha már féltékeny voltam a regényemre — suttogta a holdas erkélyről betévedt látogató.

Az asszony, hegyes körmű, finom ujjait hajába mélyesztve, órákig olvasta a kéziratot, és amikor elolvasta, akkor varrta ezt a sapkát. Néha a könyvespolc előtt állt vagy guggolt, és törölgette a sok-sok könyv porlepte gerincét. Hírt, dicsőséget jósolt barátjának, bátorította, akkor kezdte Mesternek szólítani. Türelmetlenül várta a regény megígért utolsó szavait Júdea ötödik helytartójáról, fennhangon, dallamosan ismételgetett egyes mondatokat, amelyek kiváltképp tetszettek neki, és váltig állította, hogy ebben a regényben az ő élete van megírva.

Augusztusban elkészült a kézirat, és egy ismeretlen gépírónőhöz került, aki öt példányban lemásolta. És akkor elérkezett az óra, midőn el kellett hagyni a titkos menedéket, és ki kellett lépni az életbe.

— Kezemben a kézirattal kiléptem az életbe, és életem ezzel véget ért — suttogta a Mester, lecsüggesztette fejét, és a sárga “M” betűs, siralmas kis fekete sapka sokáig bóklászott ide-oda.

Elbeszélése attól fogva már kissé összefüggéstelenné vált, csak annyit lehetett megérteni, hogy a Mestert katasztrófa érte.

— Akkor kerültem bele az irodalom világába, de még ma is, amikor mindennek vége, s életem összeomlott, iszonyattal gondolok rá vissza — súgta a Mester ünnepélyesen, kezét égnek emelve. — Megijesztett engem az az ember, rettenetesen rám ijesztett!

— Ki? — rebegte Ivan alig hallhatóan, mert nem merte félbeszakítani a Mester zaklatott beszámolóját.

— Ki? Hát a szerkesztő! Hisz mondom, hogy a szerkesztő! Úgy nézett rám, mintha dagadt volna az ábrázatom, valahogy kancsalul, és még vihogott is hozzá, mintha zavarban volna. Ok nélkül gyűrögette a kézirat szélét, és krákogott.

Kérdéseket intézett hozzám, amelyeknek szerintem nem volt semmi értelmük. A regényemről egy szót se szólt, csak azt firtatta, ki vagyok, és mi fán termettem, mióta írok, és addig miért nem hallottak rólam; végül azt a, nézetem szerint, teljesen hülye kérdést szegezte nekem, hogy ki adta az ötletet, hogy ilyen különös témáról írjak regényt. Végül már nem álltam tovább, és kereken megkérdeztem, hajlandó-e közölni regényemet vagy sem. A szerkesztő hebegett-habogott, végül azt felelte, hogy efelől ő egymaga nem dönthet, művemmel meg kell ismerkednie a szerkesztőbizottság többi tagjának is, név szerint Latunszkij és Ariman kritikusoknak, valamint Msztyiszlav Lavrovics írónak. Megkért, nézzek fel hozzájuk két hét múlva. Két hét múlva odamentem, és egy nő fogadott, akinek a két szeme befelé, az orrára kancsalított a sok hazudozástól.

— Ahá, ez Lapsonnyikova, a szerkesztőségi titkárnő! — mosolygott Ivan: jól ismerte azt a világot, amelyet látogatója olyan felháborodással ecsetelt.

— Könnyen meglehet — legyintett a vendég Ivan szavaira. — Nos tehát, attól a titkárnőtől visszakaptam a kéziratomat, meglehetősen mocskos, viharvert állapotban. Lapsonnyikova, gondosan ügyelve rá, hogy tekintetünk a világért se találkozzék, közölte velem, hogy a folyóirat két évre el van látva anyaggal, regényem közlése ezek szerint — ahogy kifejezte magát — “nem aktuális”.

— Mire is emlékszem még ezután? — mormolta a Mester, halántékát dörzsöl-getve. — Igen, a regényem címlapjára hulló vörös rózsaszirmokra meg a barátnőm szemére. Igen, igen, a szemére jól emlékszem.

A látogató elbeszélése egyre kuszább lett, egyre több kimondatlan sejlett mögötte. Valamit motyogott arról, hogy ferde pászmákban esett az eső, kétségbeesés és csüggedés honolt az alagsori menedékben, meg hogy hány helyen kilincselt még. Suttogva bizonygatta, hogy az asszonyt, aki harcra tüzelte, egyáltalán nem hibáztatja, ó, a legkevésbé sem!

— Emlékszem, emlékszem arra az átkozott mellékletre — dünnyögte a vendég, és két ujjával egy újságlap körvonalait rajzolta a levegőbe. A további zavaros mondatokból Ivan kihámozta, hogy egy másik szerkesztő terjedelmes részletet leközölt ennek az embernek a regényéből, aki Mesternek nevezte magát.

Mint elmondotta, alig két héttel később egy másik lapban napvilágot látott Ariman kritikus cikke “Az ellenség orvtámadása” címen, amely szerint Ivan új ismerőse, kihasználva a szerkesztő nemtörődömségét és tudatlanságát, megpróbálta becsempészni a sajtóba Jézus Krisztus apológiáját.

– Á, emlékszem arra a cikkre! — csapott a homlokára Ivan. — De a maga nevét, azt elfelejtettem.

— Ismétlem, hagyjuk ezt, énnekem nincs többé nevem — legyintett a vendég. — Nem is erről van szó. Másnap egy másik lapban, Msztyiszlav Lavrovics aláírásával, újabb cikk jelent meg, amelyben a szerző mindenkit felhív: sújtsunk le, mégpedig kemény ököllel a pilátuskodásra, és arra az alávaló szenteskedőre, aki megpróbálta Jézus Krisztust becsempészni (megint ez a fertelmes szó!) a szovjet sajtóba.

Sóbálvánnyá meredtem ettől a soha nem hallott szótól: “pilátuskodás”, aztán belenéztem a harmadik újságba. Ebben két cikk jelent meg, az egyik Latunszkij tollából, a másik “N. E.” betűkkel szignálva. Mondhatom, Ariman és Lavrovics művei enyhe tréfának hatottak Latunszkij írásához képest. Elég, ha annyit közlök, hogy Latunszkij cikke ezt a címet viselte: Az óhit harcosa. Úgy belemélyedtem a rólam szóló cikk olvasásába, hogy észre sem vettem szerelmesem érkezését (az ajtót nyitva felejtettem): egyszer csak ott állt előttem, kezében vizes esernyő, ázott újságok. Szeme villámokat szórt, keze jéghideg volt, és remegett. Legelőször a nyakamba borult, és összecsókolt, azután pedig, öklével az asztalt verve, fátyolos hangon kijelentette, hogy megmérgezi Latunszkijt.

Ivan zavartan köhécselt, de nem szólt semmit.

— Sivár, örömtelen napok sora következett. A regény elkészült, több tennivaló nem volt, és mi csak ültünk a szőnyegen a kályha előtt, és a tűzbe bámultunk.

Egyébként most gyakrabban voltunk távol egymástól. Szerelmesem rászokott, hogy sétálni menjen. Én pedig sajátságos hangulatba estem, mint már annyiszor életemben… Váratlanul barátra tettem szert. Igen, igen, pedig, tudja, én nehezen barátkozom, különc természetem van: tartózkodó vagyok az emberekkel, bizalmatlan, gyanakvó. És, képzelje csak, ilyen körülmények között a szívemhez férkőzött egy nem remélt, hirtelen felbukkanó, külsőleg ördög tudja, kihez hasonlító valaki, és mindenkinél kedvesebb lett számomra.

Ebben az istenverte periódusban, emlékszem, szép, kellemes őszi nap volt, szerelmesem sem volt odahaza, egyszer csak benyit az az ember a kiskapun, egyenest az építőmester házigazdámhoz tart, azzal volt valami dolga, aztán kijött a kertbe, és igen gyorsan összebarátkoztunk. Újságírónak mondta magát. Annyira megtetszett, képzelje, hogy még ma is néha eszembe jut, és hiányzik. Később gyakrabban eljött, be-belátogatott hozzám. Megtudtam, hogy egyedülálló ember, a szomszédban lakik egy hasonló típusú odúban, hogy kényelmetlen ott neki és a többi. De sose hívott el magához. Barátnőm sehogy sem szenvedhette. Én a védelmére keltem. Mire szerelmem azt mondta: — Tégy úgy, ahogy jónak látod, én csak annyit mondhatok, hogy ebben az emberben van valami rendkívül visszataszító.

Elnevettem magam. Igen, de hát voltaképp mi is vonzott hozzá? Úgy áll a dolog, hogy ha egy ember belső világa, a lelke nem tartogat meglepetéseket számunkra, akkor személye érdektelen. Nos hát Alojzij lelke (elfelejtettem megemlíteni, hogy új ismerősömet Alojzij Mogaricsnak hívták) tartogatott meglepetéseket. Annak előtte sehol se kerültem össze olyan nagy tudású emberrel, mint ő, és bizonyosan soha nem is találok hozzá hasonlót. Ha például nem értettem meg valamelyik újságcikk lényegét, Alojzij a szó szoros értelmében abban a percben megmagyarázta, és látszott, hogy ez a legcsekélyebb erőfeszítésébe se kerül.

Ugyanígy eligazított az élet fontos jelenségeiben és kérdéseiben. De ez még nem minden. Meglepett szenvedélyes érdeklődése az irodalom iránt. Addig nem nyugodott, míg fel nem olvastam neki regényemet az első sortól az utolsóig. Igen hízelgően nyilatkozott munkámról, és meghökkentő pontossággal idézte a szerkesztő észrevételeit, mintha csak a jelenlétében hangzottak volna el. Ezenkívül világosan kifejtette, és tudtam, hogy rátapint a lényegre, miért nem adták ki a regényt. Határozottan leszögezte: ez a fejezet szóba se jöhet…

Továbbra is rendre jöttek a cikkek. Az elsőkön még nevettem. De minél jobban szaporodott számuk, annál inkább változott az én lelkiállapotom. A második stádium is a csodálkozás állapota volt. Ezeknek a cikkeknek minden sorából, fenyegető, magabiztos hangjuk ellenére, valami hamisat, valami nagy bizonytalanságot véltem kiérezni. Mindegyre úgy rémlett, és nem tudtam szabadulni ettől a benyomásomtól, hogy a cikkek szerzői nem azt mondják, amit mondani akarnának, és éppen ezért olyan dühösek. Azután pedig, képzelje, elérkezett a harmadik stádium: a félelem. Értse meg: nem a cikkektől féltem, hanem egészen más dolgoktól, amiknek semmi közük sem volt a regényemhez.

Többek között féltem a sötétségtől. Egy szó, mint száz, pszichikailag megbetegedtem. Az a rémkép gyötört, kivált elalváskor, amikor eloltottam a lámpát, hogy az ablakon át (holott csukva volt) valamilyen szörny a nagyon-nagyon hosszú jéghideg csápjaival bemászik a szobámba. Attól fogva lámpafénynél aludtam.

Szerelmesem is erősen megváltozott (a szörnyről persze nem szóltam neki, de látta, hogy valami kínoz); lefogyott, megsápadt, egyre ritkábban mosolygott, és egyre a bocsánatomat kérte, amiért arra biztatott, tegyek közzé egy részletet a regényemből. Unszolt, hagyjak ott csapot-papot, és utazzam délre, a Fekete-tengerre, szánjam rá erre az utazásra, ami a százezerből megmaradt.

Makacsul kitartott emellett, és én a vitát elkerülendő (noha valami azt súgta bennem, hogy nem fogok elutazni), nem ellenkeztem vele, megígértem, hogy a napokban elmegyek. Ő azonban kijelentette, maga akarja megváltani jegyemet.

Elővettem az összes pénzemet, körülbelül tízezer rubelt, és odaadtam neki.

— Miért adsz ilyen sokat? — kérdezte meglepetten.

Valami affélét válaszoltam, hogy félek a tolvajoktól, és arra kértem, elutazásomig őrizze magánál a pénzemet. Szerelmem elvállalta, táskájába tette a pénzt, összevissza csókolt, mondván, szívesebben meghalna, mintsem hogy engem ilyen állapotban magamra hagyjon, de várnak rá, és ő meghajlik a kényszerűség előtt. Másnap újra eljön, addig is kérve kér, ne féljek semmitől.

Ez alkonyatkor történt, egy októberi napon. Szerelmem elment. Én lefeküdtem a díványra, és elaludtam; nem gyújtottam lámpát. Arra ébredtem, hogy a szörny ott van a szobámban. Remegő kézzel tapogatóztam a sötétben, alig bírtam meggyújtani a lámpát. Zsebórám éjjel két órát mutatott. Előző este gyengélkedve feküdtem le, most betegen ébredtem. Úgy rémlett, az őszi éjszaka benyomja az ablaküveget, elárasztja szobámat, és én megfúlok benne, mint a tintában. Már nem voltam ura önmagamnak. Felugrottam, ordítottam, rohanni akartam valahová, valakihez, akár a felső lakásba, építőmester házigazdámhoz. Küszködtem magammal, mint a tébolyult. Összeszedtem annyi erőt, hogy a kályhához vonszoltam magamat, és begyújtottam. Mikor a fahasábok ropogni kezdtek, és a kályhaajtó halkan kopogott a forróságtól, valamicskét megkönnyebbültem.

Kisiettem az előszobába, villanyt gyújtottam, találtam egy flaskó fehérbort, kihúztam belőle a dugót, és nyakalni kezdtem az italt, egyenesen az üvegből.

Rettegésem ettől kissé alábbhagyott, lecsillapodtam legalább annyira, hogy nem szaladtam fel az építőmesterhez, hanem visszamentem a kályhámhoz. Kinyitottam az ajtaját, hogy a hőség az arcomba lehelt, kezemet égette, és ezt suttogtam: — Érezd meg, hogy beteg vagyok… Gyere, gyere, gyere!

De nem jött senki. A kályhában lobogott a tűz, az ablakot verte az eső. És akkor megtörtént a végső. Elővettem a fiókból regényem kéziratát, a fogalmazványt és valamennyi másolatot, és égetni kezdtem. Ez borzasztóan fáradságos munka, mert a teleírt kéziratpapír nehezen ég. A körmöm is beletört, úgy szaggattam széjjel a füzeteket, beraktam a fahasábok közé, és a kaparóvassal piszkáltam, hogy lángra lobbanjon. A hamu időnként erősebbnek bizonyult nálam, fojtogatta a tüzet, de megküzdöttem vele, és regényem bármily szívósan is ellenállt, végül is megsemmisült. Ismerős szavak tűntek szemem elé, alapok feltartóztathatatlanul sárgultak ugyan alulról felfelé haladva, de azért itt-ott mégis előbukkantak rajtuk a szavak. Csak akkor tűntek el, amikor a lapok már egészen megszenesedtek, és én a piszkavassal dühömben szétvertem a zsarátnokot.

Ekkor halk kaparászást hallottam az ablakon. Szívem nagyot dobbant.

Bedobáltam a tűzbe az utolsó füzetet is, és szaladtam ajtót nyitni. Az alagsorból téglából rakott lépcsőfokok vezettek fel az ajtóhoz. Botladozva szaladtam fel a lépcsőn, és halkan kiszóltam: — Ki az?

És egy hang, az ő hangja válaszolt: — Én vagyok…

Azt sem tudtam, hogy boldogultam a kulccsal, a biztosítólánccal. Mihelyt beengedtem, karomba omlott, és hozzám simult vizes orcájával, zilált, ázott hajával. Egész testében reszketett. Csak ennyit bírtam kinyögni: — Te… te?… — Hangom elfúlt, lesiettünk a lépcsőn.

Az előszobában ledobta vizes kabátját, és beléptünk az első szobába.

Szerelmem halkan felsikoltott, s puszta kezével gyorsan kirántotta a kályhából azt, ami még megmaradt a kéziratomból, a legalul fekvő papirosköteget. A szoba megtelt füsttel. Gyorsan eltapostam a tüzet, szerelmem pedig a díványra rogyott, és görcsös, fuldokló zokogásban tört ki.

Amikor kissé elcsöndesedett, megszólaltam: — Gyűlöltem ezt a regényt. És félek. Beteg vagyok. Rémeket látok.

— Igen, igen, beteg vagy — mondta szegényke, és felállt. — Miért tetted ezt, jaj, miért? De én meggyógyítlak, megmentlek. Hogy tehettél ilyet?

Láttam füsttől és könnytől bedagadt szemét, éreztem, hogy hideg keze a homlokomat simogatja.

— Meggyógyítlak, meggyógyítlak — mormolta, vállamra borulva. — Majd emlékezetből újra megírod… Jaj, miért nem tartottam magamnál egy példányt?!

Fogát csikorgatta dühében, még valamit mormolt, amit nem értettem. Aztán keményen összeszorította ajkát, és nekiállt összeszedni, kisimítani a megpörkölő-dött lapokat. Egy fejezet volt a regény közepéből, már nem emlékszem rá, hogy melyik. Szerelmem szép rendesen egymásra rakosgatta a lapokat, aztán papirosba csomagolta, átkötötte madzaggal. Minden mozdulata arra vallott, hogy tele van tetterővel, és úrrá lett felindulásán. Bort kért, ivott, s utána már nyugodtabban szólalt meg: — Lám, így fizetünk a hazugságainkért! Nem akarok többé hazugságban élni. Itt maradnék nálad most mindjárt, de nem akarom ezt így csinálni. Nem akarom, hogy a férjemnek örökre az maradjon emlékében, hogy éjszaka szöktem meg tőle.

Hiszen sohasem bántott… Hirtelen elhívták hazulról, a gyárban tűz ütött ki. De nemsokára hazajön. Holnap reggel mindent megvallok neki, megmondom, hogy mást szeretek, és visszajövök hozzád, egészen, örökre. Akarod? Válaszolj, hiszen talán nem is akarod!

— Szegénykém, szegény drágám — mondtam neki. — Nem engedem, hogy ezt megtedd. Énvelem baj lesz, nem akarom, hogy velem együtt a vesztedbe rohanj!

— Csak ez az oka? — kérdezte, és egészen közelről a szemembe nézett.

— Csak ez.

Megkönnyebbült, nyakamba borult, átölelt, és így szólt: — Akkor hát együtt rohanunk a vesztünkbe. Reggelre itt vagyok.

Az utolsó, amire még emlékszem az életemből, az egy fénypászma az előszo-bámból, és ebben a fénypászmában egy hajfürt, a sapkája, az elszántságot sugárzó szeme. És emlékszem még fekete sziluettjére a külső ajtó küszöbén, s kezében a fehér papírtekercsre.

— Elkísérnélek, de nincs erőm egyedül hazajönni, félek.

— Ne félj. Már alig néhány óra. Holnap reggelre itt vagyok.

— Ezek voltak utolsó szavai az életemben… Csss! — vágott hirtelen önnön szavába, és fölemelte mutatóujját. — Nyugtalan, holdas éjszaka van ma…

És elbújt az erkélyen. Kinn a folyosón halk kerekek gördültek, valaki felsírt vagy felkiáltott.

Amikor elcsöndesedett, a látogató visszatért, és közölte, hogy a százhúszas szobába is lakó érkezett. Behoztak valakit, aki állhatatosan könyörög, hogy adják vissza a fejét. Ivan és látogatója meghökkenve elhallgattak egy időre, de aztán megnyugodtak, és újra fölvették az elbeszélés félbeszakadt fonalát. A látogató már szóra nyitotta a száját, de az éj valóban nyugtalan volt, a folyosón továbbra is hangok hallatszottak, és a vendég olyan halkan duruzsolt Ivan fülébe, hogy egyedül csak Ivan hallotta, amit elmondott, a legelső mondat kivételével: — Negyedórával azután, hogy szerelmesem elment, kopogtattak ablakomon…

Ivant szemlátomást felzaklatta, amit hallgatója a fülébe gyónt. Arcán minduntalan görcsös rángás futott végig. Szemében ijedtség és düh lángolt felváltva. Az elbeszélő néha-néha a hold felé mutatott, noha az már réges-rég odább vándorolt az égbolton. Mikor a neszek odakinn elcsöndesedtek, a látogató kissé elhúzódott Ivantól, és csak akkor kezdett valamivel hangosabban beszélni: — Nos tehát, január derekán ugyanebben a kabátban, amelyen már gombok sem voltak, dideregve megálltam kicsiny udvaromban. Az orgonabokrokat hó takarta, magam előtt, szinte a földbe süppedve, megláttam gyengén megvilágított, elfüggönyözött ablakaimat. Odaosontam az elsőhöz, és hallgatóztam: szobámban gramofon szólt. Ez minden, amit hallottam; látni nem láttam semmit. Kis ideig még ott álldogáltam, aztán a kiskapun át kiléptem az utcára. Hóvihar tombolt. Kóbor kutya szaladt a lábam közé; megijedtem tőle, és átszaladtam az utca túlsó oldalára.

A hideg és a félelem állandóan útitársamul szegődött, valósággal megtébolyított.

Nem volt hová mennem; a legegyszerűbb természetesen az lett volna, ha a villamos elé vetem magam. A széles főútvonalon, amelybe kis utcám torkollott, messziről láttam is ezeket a fénnyel bélelt jeges skatulyákat, hallottam utálatos, fagyos csikorgásukat. De tudja, kedves szomszédom, az történt, hogy a félelem hatalmába kerítette testem minden porcikáját, és akár a kutya, féltem a villamostól is! Bizony, ebben az egész épületben nincs rosszabb az én betegségemnél, ezt elhiheti.

Ivan kimondhatatlan részvétet érzett a szegény ember iránt.

— De hát nem értesíthette volna azt az asszonyt? — kérdezte. — És hát a pénze is nála van! Azt bizonyosan megőrizte, nem?

— Hogyne, természetesen, efelől semmi kétség. De ön, úgy látom, nem ért engem. Helyesebben elveszítettem azt a régi képességemet, hogy valamit érzék-letesen leírjak. Megjegyzem, nem nagyon sajnálom, hogy elvesztettem, amúgy sem tudnám már hasznát venni. Ha írnék neki — s a látogató szelíden elrévedt az éjszaka sötétjébe —, a bolondokházából kapna levelet. Hát lehet valakinek ilyen címről levelet írni?… Egy elmebeteg?… Nem, ön tréfál, drága barátom! Egész életére boldogtalanná tegyem őt? Erre nem vagyok képes!

Ivan nem tudott mit válaszolni erre, de némán is együtt érzett, együtt szenvedett látogatójával. Az pedig csak bólogatott fekete sapkás fejével, gyötrő emlékeivel küszködve, s végül így szólt: — Szegény asszony!… Különben azt remélem, hogy elfelejtett.

— Hátha meggyógyul… — biztatta Ivan félszegen.

— Nem, gyógyíthatatlan vagyok — közölte higgadtan a látogató. — Sztravinszkij néha fogadkozik, hogy visszavezet az életbe, de neki sem hiszek. Humánus ember, vígasztalni akar. Egyébként mostanában tagadhatatlanul sokkal jobban vagyok.

Igen, hol is hagytam abba? A januári fagy, a robogó villamosok… Tudtam, hogy ez a klinika megnyílt, s gyalogszerrel elindultam ide a városon át. Őrültség! Ahogy kiértem a házak közül, valószínűleg megfagytam volna; a véletlen mentett meg.

Egy teherautó defektet kapott vagy négy kilométernyire a város határán kívül, odamentem a sofőrhöz, és képzelje: megesett rajtam a szíve. A kocsi idejött, elhozott. Megúsztam azzal, hogy a bal lábamon megfagytak a lábujjaim. De ezt is kigyógyították. Negyedik hónapja vagyok itt. És tudja, az a véleményem, hogy nem rossz itt lenni, igazán nem rossz! Nem szabad nagyra törő terveket szőni, drága szomszédom! Látja, én például körül akartam utazni a földgolyót. De hát úgy látszik, nem úgy rendelte a végzetem. A földgolyónak csupán jelentéktelen, csekély részét láthatom, talán nem is a legszebbik részét, de ismétlem, ez igazán nem olyan nagy baj. Jön a nyár, az erkélyre repkény fut fel, legalábbis ezt ígéri Praszkovja Fjodorovna. És a kulcsok új lehetőségekkel bővítették életemet.

Éjjelente világít a hold. Ó, már elment! Hűvös a levegő. Éjfélre jár. Mennem kell.

— Nem mondaná el, mi történt Jesuával meg Pilátussal? — kérlelte Ivan. — Úgy szeretném tudni!

A látogató idegesen megrezzent.

– Ó, nem, nem! Gondolni se tudok a regényemre, úgy megutáltam. A Patriarsije Prudi-i ismerőse ezt sokkal jobban el tudja mondani. Köszönöm a szíves figyelmét.

Jó éjt!

És mielőtt Ivan felocsúdhatott volna, a rács halkan kattant, a látogató eltűnt.