TIZENKETTEDIK FEJEZET A fekete mágia és leleplezése

A Varietészínház színpadára lyukas sárga kalapos, vörös körteorrú, kockás nadrágos, lakkcipős emberke karikázott ki közönséges kétkerekű biciklin. Egy foxtrott hangjára kört írt le, majd diadalmas kurjantást hallatott, amitől a kerékpár felágaskodott. Most a hátsó keréken ment körbe, majd megfordult, hogy lába a levegőben kalimpált, menet közben nagy ügyesen lecsavarta az első kereket, és begurította a színfalak mögé; attól fogva vidáman járt körbe a hátsó keréken, kezével forgatta a pedált.

Most trikóba, ezüstcsillagos szoknyácskába öltözött, dús idomú szőke hölgy jelent meg egykerekű, magas fémárbocon, melynek tetejére nyeregülés volt erősítve, s ő is megindult körbe-körbe. Mikor a kis ember találkozott vele, barátságos kurjantással üdvözölte, és lábával lekapta keménykalapját.

Végül nyolcévesforma, koravén ábrázatú leányka jött ki a színpadra, és ide-oda cikázott a felnőttek közt parányi kétkerekű biciklijén, amelyre óriási autóduda volt fölszerelve.

Egy ideig keringtek a színpadon, majd az egész kompánia feszült dobpergés közepette előregördült a színpad legszéléig, és az első sorokban ülők felszisszentek, hátrahőköltek, mert úgy tetszett, mind a hárman kerékpárostul belezuhannak a zenekari nyílásba.

Ám a biciklik pontosan abban a pillanatban álltak meg, amikor az első kerekük már-már lesiklott a deszkákról a zenészek fejére, a mélybe. A kerékpárosok hangos “Hep!” felkiáltással leugrottak gépükről, és meghajoltak, a szőke nő csókot hintett a közönségnek, a kislány pedig komikus jeleket tülkölt autódudáján.

Az épületet tapsvihar rázta meg, az égszínkék függöny két oldalról leereszkedett, és eltakarta a biciklistákat, a “Kijárat” felirat az ajtók fölött kialudt, és a kupolában, a trapézok pókhálójában, fehér golyóbisok gyúltak ki, mint a nap.

Elkezdődött a szünet a műsor harmadik, utolsó része előtt.

Az egyetlen ember a színházban, akit egy cseppet sem érdekelt a Giulli család bámulatos kerékpártechnikája, Grigorij Danyilovics Rimszkij volt. Teljes magányban ült irodájában, keskeny ajkát harapdálva, és arcán időnként ideges rángás vonaglott végig. Lihogyejev rendkívüli eltűnését ugyanis Varenuha teljességgel előreláthatatlan eltűnése követte.

Rimszkij tudta, hogy az adminisztrátor hová megy; de elindult… és nem jött vissza! — Miért, vajon miért? — suttogta Rimszkij, és tanácstalanul felhúzta a vállát.

Különös dolog: egy olyan gyakorlatias ember számára, mint a gazdasági igazgató, mi sem lett volna egyszerűbb, mint odatelefonálni, ahová Varenuha elindult, és megtudakolni, mi történt vele; azonban — és ez a különös — Rimszkij este tízig nem tudta magát rászánni erre.

Tíz órakor mégis erőt vett magán, leemelte a hallgatót, és ekkor észrevette, hogy a telefonja nem működik. A hivatalsegéd jelentette, hogy a színház valamennyi telefonja elromlott. Ez a kellemetlen, ámde természetfölöttinek igazán nem mondható jelenség végképp fejbe kólintotta a gazdasági igazgatót, bár ugyanakkor megkönnyebbülést is okozott: fölmentette őt a telefonálás kényszere alól.

Amikor a gazdasági igazgató feje fölött kigyúlt és pislogni kezdett a szünet kezdetét jelző vörös lámpa, belépett a hivatalsegéd, és jelentette, hogy a külföldi artista megérkezett. Rimszkij idegesen összerezzent, s komoran, mint a viharfelhő, felállt, hogy hátramenjen a színfalak mögé, és fogadja a vendégszereplő művészt, nem lévén a színháznál más, aki fogadj a.

A nagy öltözőbe a folyosóról, ahol már berregtek a jelzőcsengők, különféle ürügyekkel minduntalan be-bekandikáltak a kíváncsiskodók. Benn turbános, tarka köntösű bűvészek forgolódtak, egy fehér pulóveres műkorcsolyázó, egy fehérre púderezett arcú előadóművész meg a színházi fodrász.

A külföldi híresség mindenkit megdöbbentett csodálatos szabású, elképesztően hosszú szárnyú frakkjával, meg azzal, hogy fekete félálarcban jelent meg. De még ennél is meglepőbb volt két kísérője: egy repedt cvikkeres pepita nyakigláb, meg egy hájas fekete kandúr, amely hátsó lábán lépett be az öltözőbe, és fesztelenül a kanapéra telepedett, az ernyőtlen, vakító öltözői lámpákra hunyorogva.

Rimszkij mosolygást erőltetett arcára, amitől azonban csak mérgesen elfancsalodott, és meghajolt a mágus előtt, aki szótlanul ült a díványon a kandúr mellett. Kezet nem fogtak egymással. A fesztelen modorú pepita ellenben maga mutatkozott be a gazdasági igazgatónak, mint az “illető partnere és titkára”. Ez a körülmény ismét meglepetést, mégpedig kínos meglepetést okozott a gazdasági igazgatónak: a szerződésben ugyanis szó sem volt semmiféle partnerről vagy titkárról.

Grigorij Danyilovics ridegen, kelletlenül érdeklődött a váratlanul becsöppent pepitától, hogy hol a művész fölszerelése.

— A fölszerelésünk mindig velünk van, drágalátos, briliántos, aranyos igazgató urunk! Tessék nézni, ájn, cváj, dráj! — recsegte a pepita segédmágus, és göcsörtös ujjait megforgatva Rimszkij orra előtt, egyszer csak előrántotta a kandúr füléből Rimszkij aranyóráját láncostul, amely eddig mellényzsebében lapult, begombolt zakója alatt, s a gomblyukba gondosan befűzött lánccal odaerősítve.

Rimszkij önkéntelenül a gyomrához kapott, a jelenlévők felkiáltottak ámulatukban, az ajtón bekukucskáló fodrász elismerően krákogott.

— Az öné ez az óra? Tessék parancsolni — recsegte a pepita tolakodó mosollyal, és piszkos tenyerén átnyújtotta a hüledező Rimszkijnek tulajdonát.

— Az ilyennel nem tanácsos villamoson utazni! — jegyezte meg halkan, elismerten az előadóművész.

A kandúr azonban az óralopásnál sokkal meghökkentőbb dolgot cselekedett.

Felállt a kanapéról, hátsó lábán odalépett a tükörasztalkához, mellső mancsával kivette a dugót a karaffból, vizet töltött a pohárba, ivott, visszatette a dugót a helyére, és a festéktörlő ronggyal kétfelé simította bajuszát.

Ekkor már senki meg se pisszent, csak tátott szájjal nézték a jelenetet.

— Príma!… — súgta a fodrász elragadtatva.

Ekkor harmadszor is fölberregett a csengő, és a jelenlévők izgatottan, remeklésre várva, kiáramlottak az öltözőből.

Egy perccel később a nézőtéren kialudtak a lámpák, a rivalda kigyúlt, vöröses visszfényt vetve a függöny aljára, és a, függöny kivilágított résében borotvált arcú, gyerekesen vidám, kövérkés férfi jelent meg, gyűrött frakkban és nem egészen kifogástalan ingben. Zsorzs Bengalszkij volt, a közismert moszkvai konferanszié.

— Hát, kedves barátaim… — kezdte Bengalszkij csecsemőmosolyával — most mindjárt színpadra lép… — Bengalszkij itt félbeszakította önmagát, és egészen más hanghordozással így folytatta: — Amint látom, műsorunk harmadik részére a közönség megszaporodott. Itt van a fél város! A minap találkoztam egy barátommal, azt mondom neki: “Miért nem jársz színházunkba? Tegnap este ott volt nálunk a fél város.” És tudják, kérem, mit felelt? “:Én a város másik felében lakom.” — Bengalszkij szünetet tartott, mert azt várta, kirobban a nevetés, de mivel senki sem nevetett, folytatta: — Egyszóval, egy híres külföldi művészt fognak látni: maestro Woland fog önöknek feketemágia-bemutatót tartani. Mi persze valamennyien jól tudjuk — s itt Bengalszkij arcára bölcs mosolygás terült —, hogy feketemágia nem létezik, ez nem egyéb, mint babona, és maestro Woland nem egyéb, mint párját ritkítóan ügyes bűvész, ami ki is derül majd a szám legérdekesebb részében, vagyis ennek a bűvésztechnikának a leleplezésében; és mivel valamennyiünket egyformán érdekel a technika is, meg a leleplezése is, hát felkérjük Woland urat, kezdje meg előadását!

Mondókája végeztével Bengalszkij összetette a két tenyerét, és hívogatóan intett vele a függöny résén át, mire a függöny halkan suhogva kettévált és felszaladt.

A mágus megjelenése, nyurga segédjével meg a két lábon járó kandúrral, rendkívüli tetszést aratott.

— Karosszéket — rendelkezett Woland halkan, és abban a pillanatban, nem tudni, honnét és hogyan, fotel jelent meg a színpadon, amelyben a mágus helyet foglalt.

— Mondd csak, kedves Fagót — fordult most Woland a pepita fickóhoz, aki ezek szerint “Korovjov”-on kívül más névre is hallgatott —, nem találod, hogy Moszkva lakossága erősen megváltozott? — És letekintett a karosszék váratlan megjelenésétel megdöbbent, elcsöndesedett közönségre.

— Igenis, Messire — válaszolta halkan Fagót-Korovjov.

— Igazad van. A moszkvaiak határozottan megváltoztak… mármint külsőleg.

Mint ahogy maga a város is… A ruházatukról nem érdemes beszélni, de mindenfelé megjelennek ezek a… hogy is mondják, egyszóval villamosok, automobilok…

— Autóbuszok — egészítette ki Fagót tisztelettudóan.

A közönség figyelmesen hallgatta a párbeszédet, abban a hiszemben, hogy ez valamiféle bűvészmutatvány előjátéka. A színfalak mögött színészek, díszletező-munkások tolongtak egymás hegyén-hátán, s közöttük feltűnt Rimszkij halott-halvány ábrázata.

Bengalszkij a színpad sarkában állt; arcára hovatovább kiült az értetlenség.

Kissé felvonta szemöldökét, és a pillanatnyi csendet kihasználva, megszólalt: — A külföldi művész elragadtatását fejezi ki afölött, hogy Moszkva technikai szempontból mennyit fejlődött… Ugyancsak el van ragadtatva a moszkvaiaktól — és itt Bengalszkij rámosolygott előbb a mágusra, azután pedig a közönségre.

Woland, Fagót és a kandúr mindhárman a konferanszié felé fordultak.

— Valóban elragadtatásomat fejeztem volna ki? — kérdezte a mágus Fagóttól.

– Ó, nem, Messire, semmiféle elragadtatást nem méltóztatott kifejezni — válaszolta emez.

— Hát akkor mit beszél ez az ember?

— Ez az ember hazudik! — jelentette ki jó hangosan a pepita segéd, hogy a színházban mindenki meghallotta, majd Bengalszkijhoz fordult: — Gratulálok, polgártárs, a jól sikerült hazugsághoz!

A kakasülőről röhögcsélés hallatszott, Bengalszkij összerezzent, pislogott. A mágus pedig ekképpen folytatta: — Engem azonban természetesen nem annyira az autóbusz, a telefon érdekel, meg a többi efféle…

— Műszaki felszerelés — egészítette ki a pepita.

– Úgy van, helyes, köszönöm szépen — mondta a mágus ünnepélyesen zengő basszus hangján —…hanem egy ennél sokkalta fontosabb kérdés: vajon belsőleg megváltoztak-e Moszkva lakosai?

— Bizony, uram, ez a legfontosabb! — helyeselt a pepita.

A színfalak mögött állók összenéztek, vállukat vonogatták. Bengalszkij egyre vörösebb lett, Rimszkij pedig egyre sápadtabb. Ekkor azonban ismét megszólalt a mágus, mintha megérezte volna riadalmukat: — De nagyon elbeszélgettük az időt, kedves Fagót; a közönség unatkozik.

Mutass nekünk kezdetnek valami egészen egyszerűt.

A terem megkönnyebbülten mocorgott. Fagót meg a kandúr a színpad két oldalára álltak, legelöl, a rivaldához. Fagót pattintott ujjával, s hetykén kurjantott:,….három, négy!” Azzal a levegőből egy pakli kártyát halászott elő, megkeverte, és szalagban odadobálta a kandúrnak. A kandúr elkapta, visszadobta. A kártyakígyó selymesen suhogott, Fagót eltátotta a száját, mint az operaénekes, és az egész paklit kártyánként elnyelte. Ezután a kandúr meghajolt, jobb hátsó lábával pukedlizve, és példátlan tapsorkánt kapott jutalmul.

— Príma! Első osztályú! — kiáltoztak a színfalak mögött.

Fagót pedig ujjával a közönségre bökött, és kijelentette: — Tisztelt polgártársak, a kártyapakli jelenleg a hetedik sorban Parcsevszkij polgártárs zsebében található, egy háromrubeles bankó meg egy bírósági idézés között, mely utóbbi arról szól, hogy Zelkovaja polgártársnőnek gyermektartási díjat kell hogy fizessen.

A földszinten ülők mozgolódtak, nyakukat nyújtogatták, felugráltak, végül egy férfi, akit valóban Parcsevszkijnak hívtak, az ámulattól rákvörösen csakugyan előhúzta tárcájából a kártyapaklit, és felmutatta a levegőbe, nem tudván, mit kezdjen vele.

— Tartsa meg emlékül! — kiáltotta Fagót. — Nemhiába mondta tegnap vacsora közben, hogy ha nincs póker, elviselhetetlen volna az élet Moszkvában.

– Ócska trükk! — szólt le valaki az erkélyről. — Az a földszinti néző is hozzájuk tartozik.

— Azt hiszi? — ordította Fagót, és felfelé pislogott az erkélyre.

— Akkor kegyed is mihozzánk tartozik, mert a pakli jelenleg a kegyed zsebében van.

A kakasülőn mozgolódás támadt, és valaki örvendezve felkiáltott: — Igaz! Ott van! Ehun, ni… Megállj csak! Hiszen ez pénz!

A földszinten ülők felkapták a fejüket. A kakasülőn egy elképedt polgártárs hivatalos bankbeli szalaggal átkötött paksamétát talált a zsebében, s a keresztköté-sen ez a felirat: “Egyezer rubel.” Szomszédai izgatottan hajoltak fölébe, ő meg kétkedve kaparászta a papírszalagot, próbálta megállapítani, vajon igaziak-e a tízesek, vagy a varázsló csinálmányai.

— Istenuccse, valódi pénz! Állami — hangzottak a kakasülőről az ujjongó kiáltások.

— Nem játszanánk mi is egy ilyen paklival? — kérdezte mókásan egy kövér úr a földszint közepe tájáról.

— Avec plaisir! Örömest! — válaszolta Fagót. — De miért csak önnel?

Valamennyien részt vesznek a játékban! Tessék felfelé nézni! — rendelkezett.

Kezében pisztoly villant, vezényszó hangzott el: — Egy! Kettő! — A pisztoly csöve fölfelé irányult. — Három! — és a pisztoly megvillant, dörrent, és a kupolából, a trapézok közül fehér bankók kezdtek záporozni a közönségre.

Keringve pörögtek, a légáramlás félresodorta őket, jutott belőlük az erkélyre, a kakasülőre, a zenekarba, a színpadra is. Néhány másodperc múlva az egyre sűrűsbödő pénzeső elérte a földszintet, és a közönség kapkodni kezdte.

Száz meg száz kéz emelkedett a magasba, a nézők a színpadi fény felé tartották a bankókat, keresztülnéztek rajtuk, és meglátták a valódi, hiteles vízjegyet. A cédulák szaga sem hagyott semmi kétséget: a frissen nyomott bankó semmihez sem hasonlítható, elbűvölően édes szaga volt! A színház nézőterén előbb a jókedv, később egyre fokozódó döbbenet lett úrrá. “Pénz, pénz!” — hangzott mindenfelől, álmélkodó felkiáltások váltakoztak harsogó nevetéssel. Némelyek már a zsöllyék alatt kotorásztak, négykézláb kúsztak a sorok közt. Sokan felálltak az ülésre, úgy kapdostak a szeszélyesen röpködő cédulák után.

Az ügyeletes rendőrök egyre jobban hüledeztek, a színészek, artisták önfeledten kitódultak a színfalak mögül.

A karzaton valaki felkiáltott: — Mit kapkodsz? Ez az enyém, énhozzám szállt!

És egy másik hang ráfelelt: — Ne tolakodj, majd adok én neked!

És máris nyakleves csattant. Abban a pillanatban rendőrsisak jelent meg odafenn, s valakit kivittek a karzatról.

Az izgalom nőttön-nőtt, ki tudja, mi történt volna, ha Fagót hirtelen a levegőbe nem fúj, s ezzel el nem állítja a pénzesőt.

Két fiatalember derűs, sokatmondó pillantást váltott, azzal felállt, és egyenesen a büfébe sietett. Lárma, zsibongás töltötte be a termet, a nézők szeme lázasan csillogott. Valóban nem lehet tudni, mindez hová vezetett volna, ha Bengalszkij össze nem szedi minden erejét, s közbe nem lép. Nyugalmat erőltetve magára, szokása szerint összedörzsölte két kezét, és megszólalt, amilyen hangosan csak a torkán kifért: — Nos, tisztelt közönség, most, ugyebár, a tömeghipnózis nevezetű jelenség kiemelkedő példájának voltunk tanúi. Tisztán tudományos kísérlet ez, ugyebár, mi sem bizonyíthatja jobban, hogy semmiféle csoda és mágia nem létezik. Kérjük most fel maestro Wolandot, hogy leplezze le előttünk ezt a kísérletet, és nyomban látni fogjuk, tisztelt közönség, amint ezek az állítólagos bankók eltűnnek… éppoly hirtelen, mint ahogy megjelentek.

És tapsra verte össze tenyerét, de ezzel teljesen magára maradt; arcán ezenközben magabiztos mosoly játszadozott, ám tekintetében nyoma sem volt ennek a biztonságnak, inkább könyörgés fejeződött ki benne.

A közönségnek nem tetszett Bengalszkij konferansza. A közönség hallgatott, és ezt a hallgatást a pepita Fagót törte meg: — Ez pediglen a hazugságnak nevezett jelenség kiemelkedő példája volt, tisztelt nagyérdemű közönség! — jelentette ki éles, mekegő tenorján. — A pénz valódi.

— Bravó! — dörmögte egy mély basszus hang valahol a kakasülőn.

— Bosszant engem ez az alak — folytatta Fagót, Bengalszkijra mutatva. — Mindenbe beleüti az orrát, amihez semmi köze, hazug locsogásával zavarja a szeánszot. Mit csináljunk vele?

— Szedjük le a fejét! — ajánlotta valaki a kakasülőről.

— Hogyan tetszik mondani? — figyelt föl Fagót az orcátlan javaslatra. — Szedjük le a fejét? Pompás ötlet! Behemót! — szólt oda a kandúrnak. — Lépj akcióba! Ájn, cváj, dráj!

És ekkor hihetetlen dolog történt. A fekete kandúr szőre felborzolódott, nagyot nyávogott, azután összehúzta magát, és mint a párduc, egyetlen ugrással Bengalszkij mellén termett, onnét a fejére ugrott. Fújtatva, morogva belekapasz-kodott erős mancsával a konferanszié gyér hajzatába, és hangos miákolással, két csavarintással letépte fejét vastag nyakáról.

A színházban jelen lévő két és fél ezer ember egyszerre ordított fel. A széttépett nyaki artériákból vastag sugárban szökött fel a vér, elöntötte a konferanszié frakkját, fehér ingmellét. A fejetlen test ügyetlenül kaszált lábával, aztán leült a földre. A teremben hisztériás női sikoltozás hallatszott. Behemót, a kandúr, átnyújtotta a fejet Fagótnak, az a hajánál fogva fölemelte, és megmutatta a közönségnek, miközben a fej kétségbeesetten ordítozott: — Orvost! Hívjanak orvost!

— Fogsz-e még szamárságokat fecsegni? — kérdezte tőle Fagót szigorúan, fenyegetően.

— Nem, soha többé! — nyöszörgött a fej.

— Az istenért, ne kínozzák tovább! — sikoltott fel az egyik páholyból egy női hang, a lármát túlszárnyalva.

A mágus feléje fordult.

— Tehát bocsássunk meg neki, polgártársak? — kérdezte a közönségtől.

— Igen, igen, bocsássanak meg neki! — válaszoltak eleinte külön-külön hallható, főleg női hangok, majd egyetlen kórussá olvadtak össze a férfihangokkal.

— Mit parancsol, Messire? — kérdezte Fagót az álarcostól.

— Elvégre az ember csak ember marad — tűnődött az álarcos fennhangon. — Szeretik a pénzt, de hát ez mindig is így volt… Az emberiség szereti a pénzt, akármiből van is: bőrből, papírból, bronzból vagy aranyból… Könnyelműek persze, de olykor az irgalom is megszólal a szívükben, egyszóval: emberek, nagyjából csak olyanok, mint azelőtt, meg a lakáskérdés is elrontotta őket… eh mit, tegye vissza a fejét! — rendelkezett végül erélyesen.

A kandúr gondosan célzott, visszaültette a fejet a nyakra, és a fej pontosan odailleszkedett a régi helyére, mintha mi sem történt volna. És ami a legfurcsább: még a forradás sem látszott utána. Aztán Behemót a mancsával megtörölgette Bengalszkij ingét, frakkját, s a vérnyomok eltűntek. Fagót talpra állította a konferansziét, egy köteg tízrubelest nyomott a zsebébe, és lekísérte a színpadról a következő búcsúszavakkal: — Kinn tágasabb, idebenn meg vidámabban vagyunk maga nélkül!

A konferanszié bambán tekintett körül, tántorogva indult kifelé, de csak a tűzoltó posztjáig jutott el, ott rosszul lett, és sírva felkiáltott: — A fejem, a fejem!…

Többen odaugrottak hozzá, köztük Rimszkij is. A konferanszié zokogott, valami után kapdosott a kezével a levegőben, és ezt motyogta: — Adják vissza a fejemet… a fejemet! Odaadom a lakásomat, mindent, csak a fejemet adják vissza!

A portás orvosért szaladt. Bengalszkijt megpróbálták lefektetni az öltözőben a kanapéra, de csapkodott, dühöngött. Kocsit kellett hívni. Mikor elvitték a szerencsétlent, Rimszkij visszasietett a színpadra, és tapasztalta, hogy ott újabb csodák vannak folyamatban. Ezalatt történt-e, vagy már valamivel előbb — elég az hozzá, hogy a mágus az ócska karosszékével egyetemben eltűnt a színpadról, de a közönség ezt észre sem vette, annyira lenyűgözte mindaz, amit Fagót időközben a színpadon művelt.

Fagót, miután eltávolította a szerencsétlen konferansziét, a közönséghez fordult: — Most, hogy ez az unalmas fráter eltakarodott innét, nyissunk női divatüzletet!

A színpad padlójára perzsaszőnyeg terült, hatalmas tükrök jelentek meg, kétoldalt zöldes fénycsövekkel megvilágítva; a tükrök közt üvegszekrények, s a vitrinekben az álmélkodó nézők a legkülönbözőbb színű és fazonú párizsi modelleket pillanthatták meg. Másik vitrinben száz meg száz női kalap jelent meg, tollas és tollatlan, szalagos és szalagtalan, ismét másik üvegszekrényben a női cipők légiói, fekete, fehér, sárga, bőrből, atlaszból, antilopból valók, pántos, ékköves — mindenféle fajta. A cipők közt parfümös üvegecskék, bőr-, antilop- meg selyemretikülök kínálkoztak, meg vésett, hosszúkás, aranyozott tokocskák, amilyenekben a szájrúzst árulják.

Az ördög tudja, honnét, egy vörös hajú leányzó is került oda, fekete estélyi ruhájában mindenképp szemrevaló teremtés lett volna, ha nem csúfítja el egy fura cikcakkos forradás a nyakán.

Otthonosan mosolyogva állt meg az üvegszekrény előtt. Fagót vigyorogva elmagyarázta, hogy a cég teljesen ingyen cseréli át a régi női ruhát, cipőt a vadonatúj párizsi modellekre, párizsi topánkákra. Ugyanez vonatkozik a retikülökre, piperecikkekre is.

A kandúr pukedlizett a hátsó lábával, s mellső mancsával ezenközben olyasforma mozdulatokat végzett a levegőben, amilyeneket az ajtónyitogató portás szokott végezni.

A leány kissé érdes, de kellemes hangon, raccsolva kántált valami érthetetlen szöveget, amely azonban a földszinten ülő hölgyek arcáról ítélve rendkívül csábító lehetett: — Guerlain, Chanel Numéro cinq, Mitsouko, Narcisse noir, kisestélyi, nagyestélyi, koktélruha… Guerlain, Chanel Numéro cinq, Mitsouko, Narcisse noir — Guerlain, francia parfümcég, a másik három francia parfümnév.

Fagót sürgött-forgott, a kandúr hajlongott, a vörös hajú leány sorra nyitogatta az üvegszekrényeket: — Tessék parancsolni! — invitálta Fagót a közönségbeli hölgyeket. — Ne kéressék magukat! Semmi ceremónia!

A közönség felbolydult, de egyelőre senki sem szánta rá magát, hogy fölmenjen a színpadra. Végül a földszint tizedik sorában felállt egy barna hajú fiatal nő, és olyan mosollyal, mintha azt mondaná, hogy neki ugyan mindegy, és különben is fütyül az egészre, elindult, és az oldalsó járaton át fölment a színpadra.

— Bravó! — helyeselt Fagót. — Köszöntjük az első kuncsaftot. Behemót, karos-széket a hölgynek! Kezdjük a cipővel, asszonyom!

A barna nő leült a fotelba, és Fagót nyomban egy halom cipőt borított elébe a szőnyegre. A nő levetette a jobb cipőjét, felpróbált egy orgonalila topánkát, próbálgatta a szőnyegen, a sarkát nézegette.

— Nem fog szorítani? — kérdezte aggodalmaskodva.

— Ugyan kérem! — méltatlankodott Fagót, a kandúr pedig felháborodva nyávogott.

— Akkor ezt kérem, moszjő — mondta a barna nő önérzetesen, és felhúzta a bal lábára is az új cipőt.

A régi cipőjét hátradobták a színfalak mögé, s ő maga is csakhamar oda távozott a vörös hajú leányzó kíséretében. Fagót követte, néhány modellruhát vállára vetve.

A kandúr is ott fontoskodott körülöttük, még centimétert is akasztott a nyakába, hogy jobban imponáljon.

Egy perc is alig telt bele, és a függöny mögül kijött a bátor barna nő olyan toalettben, hogy a zsöllyesorokon halk morajlás futott végig. A nő, aki bámulatosan megszépült, odaállt a tükör elé, megvonogatta födetlen vállát, megigazította haját tarkóján, és erre-arra hajladozott abbeli igyekezetében, hogy hátulról is meglássa magát.

— A cég arra kéri, fogadja el ezt tőlünk emlékül — mondta Fagót, és bársonybéléses dobozban egy üveg parfümöt nyújtott át a nőnek.

— Merci — vetette oda a nő fölényesen, és levonult a színpadról. Útjában a nézők felugráltak a helyükről, és megtapogatták a dobozt.

Ezzel aztán megtört a jég. A nők mindenfelől elözönlötték a színpadot. Az általános hangzavarban, izgatott, élénk nevetgélésben, lelkendezésben egyetlen férfihang alkotott disszonanciát: “Nem engedem!” — s válaszul női hang csattant fel: “Zsarnok, kispolgár! Nem tűröm, hogy az utamba álljon!” A nők rendre eltűntek a függöny mögött, otthagyták régi ruhájukat, és talpig újba öltözve jöttek elő. Az aranyozott lábú taburetteken sorban ültek a hölgyek, új cipőbe bújtatott lábukkal toppantva a perzsaszőnyegen. Fagót térdelve működött a fém cipőhúzóval, a kandúr cipő- meg retikülhalmazok alatt roskadozva szaladgált ide-oda a vitrinek meg a taburettek között, a sebhelyes nyakú leány hol eltűnt, hol előtűnt; végül már csak franciául csacsogott, s az volt a bámulatos, hogy a nők valamennyien fél szóból is megértették, még azok is, akik egy árva szót sem tudtak franciául.

Közfeltűnést keltett egy férfi, aki szintén odafurakodott a színpadra. Felesége influenzás — magyarázta —, s ezért kéri, küldjenek neki is valamit. Igazolásául annak, hogy valóban nős, hajlandó felmutatni személyi igazolványát. A figyelmes férj megjelenését óriási hahota fogadta. Fagót harsogva kijelentette, hogy bízik benne, mint saját magában, eltekint a személyi igazolvány felmutatásától, és átnyújtott a férfinak két pár selyemharisnyát, amihez a kandúr a maga jószántából még hozzátett egy szájrúzst.

Megkésett nők siettek fel a színpadra, és özönlöttek lefelé a boldog megajándékozottak, báli ruhában, sárkánymintás pizsamában, angol kosztümben, hetykén fél szemre vágott kis kalapokban.

Fagót ekkor kijelentette, hogy az idő előrehaladta miatt a boltot pontosan egy perc múlva bezárják. Ekkor elképzelhetetlen zűrzavar támadt odafenn. A nők sebtében, felpróbálatlanul kapkodták össze a cipőket. Egyikük beviharzott a függöny mögé, ledobta kosztümjét, és belebújt az első ruhadarabba, ami a keze ügyébe akadt — egy óriási virágcsokorral mintázott selyempongyolába; azonfelül sikerült még két üveg parfümöt is zsákmányolnia.

Még egy perc, és újabb pisztolylövés dörrent, a tükrök eltűntek, a vitrineket, taburetteket elnyelte a föld; szőnyeg, függöny kámforrá vált. Utoljára a régi ruhák, ócska cipők óriási halma tűnt el, a színpad megint tisztán, üresen, csupaszon tátongott.

Ekkor új szereplő avatkozott bele az események folyásába. A kettes számú páholyból megszólalt egy érces, kellemes, rendkívül erélyes bariton: — Mégis kívánatos lenne, művész elvtárs, hogy haladéktalanul leleplezze a nézők előtt bűvészmutatványai technikáját, kiváltképpen a tízes bankók trükkjét.

Kívánatos lenne továbbá a konferanszié visszahívása, mert a közönség aggódik miatta.

A bariton nem kisebb személyiség volt, mint Arkagyij Apollonovics Szemple-jarov, aki mint a Moszkvai Színházak Akusztikai Bizottságának elnöke díszven-dégként nézte végig az előadást.

Két hölgy társaságában ült a páholyban; az egyik hölgy már alaposan benne volt a korban, divatos, drága ruhát viselt, a másik, csinos fiatal nő, sokkal egyszerűbben volt öltözve. A előbbi, amint csakhamar kiderült, Arkagyij Apollonovics hitvese volt, a fiatalabbik pedig távoli rokona, szépreményű fiatal színésznő, aki Szaratovból érkezett Moszkvába, és Szemplejarovéknál lakott.

— Pardon! — szabadkozott Fagót. — Bocsánatot kérek, itt nincs mit leleplezni.

Minden világos.

— Nem, nem, már engedje meg, kérem! A leleplezés okvetlenül szükséges.

Anélkül az ön valóban ragyogó számai rossz szájízt hagynak maguk után. A közönség követeli a leleplezést.

A pimasz kókler Szemplejarov szavába vágott: — A közönség, amint látom, semmit nem követel. Ámde tekintetbe veszem az ön óhaját, nagyra becsült Arkagyij Apollonovics, és kívánságára végrehajtom a leleplezést. Evégre azonban engedjen meg még egy rövidke mutatványt!

— Hogyne, miért ne — válaszolta Arkagyij Apollonovics leereszkedően. — Csak legyen benne leleplezés.

– Ó, hogyne, föltétlenül, parancsára! Nos tehát, legyen szabad megkérdeznem: hol töltötte a tegnapi estét, Arkagyij Apollonovics?

Arkagyij Apollonovics arca elváltozott, sőt feltűnően elkomorult erre a tárgyhoz nem tartozó, tapintatlan kérdésre. Hitvese válaszolt helyette, rendkívül fölényesen: — Arkagyij Apollonovics tegnap este az Akusztikai Bizottság ülésén vett részt.

De igazán nem értem, mi köze ennek a mágiához!

— Az ám, asszonyom! — bólintott Fagót. — Nem csodálom, hogy nem érti. Az ülést illetően azonban tévedni méltóztatik. Arkagyij Apollonovics autón odament ugyan az ülésre, amely mellesleg tegnapra egyáltalán nem is volt kitűzve, de sofőrjét az Akusztikai Bizottság Csisztije Prudin lévő székháza előtt (a terem feszült csendben hallgatta a közléseket) elbocsátotta, maga pedig autóbuszra ült, és elment a Jelohovszkaja utcába Milica Andrejevna Pokobatykóhoz, a Faluszínház művésznőjéhez, akinél csaknem négy kellemes órát töltött.

— Juj! — kiáltott fel valaki részvevően a síri csendben.

Arkagyij Apollonovics fiatal nőrokona pedig hirtelen felkacagott, fenyegető, mély hangon.

— Mindent értek! — kiáltott fel. — Már régóta gyanítok valami effélét. Most már tudom, miért az a tehetségtelen nőszemély kapta meg Lujza szerepét!

Azzal meglendítette karját, és rövid lila napernyőjével kupán vágta Arkagyij Apollonovicsot.

Az álnok Fagót, más néven Korovjov, pedig elkiáltotta magát: — Íme, nagyérdemű közönség, egyik szép példája a leleplezésnek, amelyet Arkagyij Apollonovics oly kitartóan követelt!

— Hogy merted megütni Arkagyij Apollonovicsot, te bestia! — rivallt rá a kis rokonra a hitves, felpattant helyéről, és fenyegetően kihúzta debella termetét.

A fiatal rokonlány ajkát újabb kurta, sátáni kacaj hagyta el.

– Éppen én — hahotázott —, éppen én ne merném megütni? — És a kis napernyő másodszor is nagyot csattant Arkagyij Apollonovics koponyáján.

— Rendőrség! Fogják meg! — rikácsolta Szemplejarovné asszony olyan félel-metes hangon, hogy a nézőkben elhűlt a vér.

Ekkor a kandúr a rivaldához ugrott, és az egész színházban tisztán hallhatóan, emberi hangon elkiáltotta magát: — Az előadásnak vége! Maestro! A búcsúindulót!

A félőrült karmester, aki jóformán maga se tudta, mit csinál, a levegőbe lendítette pálcáját, és a zenekar rázendített a… nem, nem zendített rá, nem is játszotta, nem is harsogta, hanem inkább — a kandúr hangját utánozva — elnyávogta a furcsa indulót, amely egyáltalában nem is hasonlított semmiféle indulóra.

Némelyeknek úgy rémlett, hogy valamikor a délszaki csillagok alatt, egy zenés kávéházban hallották már ennek az úgynevezett indulónak a félig érthetetlen, hevenyészett, de vakmerő szövegét:

Őméltósága jobb szerette a baromfit, minta barmokat, s ezért pártfogásba vette a legcsini-csinosabb tyúkokat!

Ám az is meglehet, hogy ilyen szöveg nem is volt, hanem másik szöveg tartozott ahhoz a dallamhoz, még ennél is illetlenebb. Nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy a Varietészínházban olyanforma zűrzavar támadt, amilyen a Bábel tornyának építésekor keletkezhetett. Szemplejarov páholyához odasietett a rendőrség, a kíváncsiskodók felmásztak a korlátra, ádáz röhögés, kiabálás támadt, amelyet túlharsogott a zenekarban összeverődő cintányérok zöreje.

A színpad pedig egyszer csak kiürült, a csaló Fagót és Behemót, a gonosz kandúr kámforrá váltak, szertefoszlottak a levegőben, mint ahogy már előbb eltűnt a mágus is fakult huzatú karosszékében.