TIZENEGYEDIK FEJEZET Ivan tudata kettéhasad

A fenyves a folyó túlsó partján, mely még egy órával azelőtt májusi verőfényben tündökölt, most elmosódott, szinte elkenődött.

A zápor sűrű leplet aggatott az ablak elé. A felhőkben minduntalan fényes vonalak lobbantak fel, aztán meghasadt az ég, és a beteg szobáját remegő, ijesztő fény árasztotta el.

Ivan az ágyon ült, és csendesen sírdogált, ahogy kinézett a zavaros, buborékos felszínű folyóra. Minden villámcsapásnál panaszosan felnyögött, és arcát eltakarta kezével. A lapok, amelyeket teleírt, a földön hányódtak, szétfújta őket a szél, amely a zivatar kezdete előtt berontott a szobába.

A költő kísérletei, hogy megírja a félelmetes idegenre vonatkozó följelentést, végképp kudarcba fulladtak. Mihelyt a kövér felcsernő — akit egyébként Praszkovja Fjodorovnának hívtak — behozta neki a papirost meg egy ceruzavéget, Ivan örvendezve megdörzsölte kezét, és nyomban elhelyezkedett az asztalnál. Az első szavakat gyorsan, határozottan vetette papírra: “A rendőrségnek. Ivan Nyikolajevics Hontalannak, a TÖMEGÍR tagjának bejelentése. Tegnap este a megboldogult M. A. Berliozzal kimentem a Patriarsije Prudira…”

Itt azonban megtorpant, elsősorban a “megboldogult” szó ejtette zavarba. így leírva lehetetlenül festett: kimentem a megboldogulttal?… A megboldogult nem járkál! A végén majd még csakugyan elmebetegnek nézik!

E meggondolás eredményeképpen Ivan Nyikolajevics kijavította a már leírt szöveget. A következő változat jött létre:,….az utóbb megboldogult M. A. Berliozzal…” Ám a szerzőt ez a változat sem elégítette ki. Harmadik szöveget alkotott, amely még rosszabbul sikerült, mint az első kettő:,….Berliozzal, aki utóbb a villamos alá került…” Gondolataiba ekkor befurakodott az az ismeretlen francia zeneszerző, tehát hozzá kellett biggyesztenie:,….és aki nem azonos a zeneszerzővel…”

Agyonkínlódta magát a két Berliozzal. Nagy elhatározással kihúzta az egészet, és úgy döntött, valami nagyon megdöbbentővel fogja kezdeni, hogy egyszeriben felcsigázza az olvasó érdeklődését; azt írta tehát, hogy a kandúr felszállt a villamosra, és azután visszatért a levágott fej epizódjára. A fej meg a külföldi konzultáns jóslata Ponczius Pilátushoz vezetett, és a nagyobb meggyőző erő kedvéért úgy döntött, jelentésébe beleírja a prokurátorról szóló egész elbeszélést, attól a pillanattól fogva, hogy a helytartó bíborszín béléses, fehér palástjában kilépett Heródes palotájának oszlopcsarnokába.

Lelkesen dolgozott, olykor törölt valamit, új szavakat toldott be elbeszélésébe, megpróbálta lerajzolni Ponczius Pilátust, és utána a hátsó lábain járkáló kandúrt.

De még a rajzok sem segítették, minél tovább haladt a munkában, jelentése annál zavarosabbá, érthetetlenebbé vált.

Mire az ég alján megjelent a füstölgő szegélyű, félelmetes viharfelhő, és elborította a fenyvest, förgeteget hozván magával, Ivan érezte, hogy ereje fogytán, nem boldogul a bejelentéssel. Nem is próbálta összeszedni a szélrohamban összekeveredett lapokat, hanem halk, keserves sírásra fakadt. Praszkovja Fjodorovna, a jószívű, kövér felcsernő, aki a zivatar alatt benézett a költőhöz, megijedt könnyeitől, leeresztette a függönyt, hogy a villámlás ne idegesítse a beteget, összeszedte a földről a teleírt lapokat, és egyenest az orvoshoz szaladt velük.

Az orvos bejött, injekciót adott Ivan karjába, és biztosította őt afelől, hogy már nem fog sírni, minden elmúlik, megváltozik, feledésbe merül.

Igaza lett. A túlsó parti fenyves csakhamar ismét olyan lett, amilyen volt. Az egyes fenyőfák akkurátusan rajzolódtak ki a feltisztult égre, mely ismét régi kékségében tündökölt; a folyó is megnyugodott. Ivan búbánata az injekció után nyomban oszladozni kezdett, most már nyugodtan hevert az ágyon, és nézte az égen ívelő szivárványt.

Úgy maradt egészen estig. Észre sem vette, mikor a szivárvány szertefoszlott, az ég elhalványult, besötétült, a fenyves megfeketedett.

Meleg tejet ivott, azután visszafeküdt, és maga is elámult, mennyire megváltozott az egész gondolatvilága. A sátáni kandúr egészen megszelídült emlékeiben, a levágott fej sem rémítette többé, könnyen elhessegette magától ezt az emlékképet, és azon tűnődött, hogy itt a klinikán voltaképpen nagyon kellemes az élet, Sztravinszkij nagyeszű ember, országos híresség, érdemes vele közelebbről megismerkedni; az esteli levegő pedig enyhe és üde a zivatar után.

A bánat láza lassan elcsöndesült. A hosszú folyosókon kialudtak a fehér tejüveg lámpák, helyükben a szabályzat szerint gyenge, halványkék éjjeli lámpások gyúltak ki, s a folyosó gumipadlóján egyre ritkábban hallatszottak a felcsernők óvatosan surranó léptei.

Ivan most jóleső, édes kimerültségben feküdt, s hol a mennyezetről szelíd fényt sugárzó ernyős lámpára nézett, hol meg a sötét fenyves mögött fölkelő holdra, és magában beszélgetett: — Nem is tudom, miért dúlt fel annyira, hogy Berliozt elütötte a villamos.

Végeredményben édes mindegy, él-e vagy hal. Elvégre nem vagyok se komája, se sógora! Ha már mindenáron tisztázni akarjuk ezt a kérdést, kisül, hogy igazából nem is nagyon ismertem a megboldogultat. Mit is tudtam róla? Semmit, csak azt, hogy kopasz és éktelenül bőbeszédű. Nézzük mármost a következő kérdést, polgártársak — folytatta Ivan az előadást —, voltaképpen miért is haragudtam meg annyira arra az üres fekete szemű, rejtélyes konzultánsra, mágusra és professzorra?

Miért is indítottam azt az idétlen hajszát gatyában, gyertyával, miért kötözködtem aztán a Gribojedovban?

— Nonono! — szólalt meg hirtelen szigorúan, megrovóan valaki, nem lehetett tudni, belülről-e vagy kívülről: a régi Ivan szólt az új Ivanhoz. — Azért mégiscsak előre tudta, hogy Berlioznak le fogják vágni a fejét!

Ezen csak érdemes izgulni!

— Miről vitatkozunk itt, elvtársak? — vágott vissza az új Ivan a régi elavultnak. — Hogy itt valami bűzlik, azt még a kisgyerek is látja. Az a konzultáns rendkívüli és titokzatos egyéniség, ehhez kétség sem fér. De hisz éppen ez az érdekes benne!

Személyesen ismerte Ponczius Pilátust, kell ennél érdekesebb? Ahelyett, hogy azt az ostoba cirkuszt rendezem ott a Patriarsije Prudin, nem lett volna-e okosabb, ha szépen, udvariasan kifaggatom, mi történt a továbbiakban Pilátussal meg a rabbal, Ha-Nocrival? Én meg ahelyett micsoda galibát kavartam! Nagy eset, mondhatom: a villamos elütött egy lapszerkesztőt! Attól még nem szűnik meg a folyóirat! Mit csináljunk? Az ember halandó, és amint valaki találóan megjegyezte, hirtelen-halandó. Nos, az örök világosság fényeskedjék neki! A lapnak új szerkesztője lesz, talán még fecsegőbb, mint az előző.

Az új Ivan kis időre elszunyókált, majd gúnyosan megkérdezte a régi Ivantól: — Nos tehát, mi vagyok én ebben az esetben?

— Hülye! — válaszolt erre egy erőteljes, mély basszus hang, amely nem tartozott egyik Ivanhoz sem, ellenben félelmetesen hasonlított a konzultáns hangjához.

Furcsa: Ivan egy cseppet sem sértődött meg ezen a szón, inkább csak kellemesen meglepődött, elmosolyodott, és újra elbóbiskolt. Kerülgette az álom, elefántlábon magasló pálmát látott maga előtt, és megjelent a kandúr is — de nem félelmetesen, inkább csak vidáman, egy szó, mint száz, már-már hatalmába kerítette az álom, amikor egyszer csak nesztelenül félretolódott az ablak rácsa, és az erkélyen titokzatos alak jelent meg, pislogott a holdfényben, és ujjával fenyegette Ivant.

Ivan nem ijedt meg, felült az ágyon, és egy férfit pillantott meg az erkélyen, aki ujját ajkához szorítva, ezt súgj a: — Cssss…