TIZEDIK FEJEZET Jaltai hírek

Mikor Nyikanor Ivanoviccsal ez a baleset történt, nem messze a 302/B számú háztól, ugyancsak a Szadovaján, Rimszkijnek, a Varietészínház gazdasági igaz-gatójának irodájában ketten ültek: maga Rimszkij meg Varenuha, az adminiszt-rátor.

Az emeleti nagy irodahelyiség két ablaka a Szadovajára nézett, a harmadik pedig — az íróasztalnál ülő gazdasági vezető háta mögött — a Varietészínház nyári kertjébe, ahol büfé, céllövölde meg szabadtéri színpad is volt. A berendezés, az íróasztaltól eltekintve, a lehető legegyszerűbb volt: a falon egy sereg régi plakát, kisasztalon vizeskancsó, négy fotel, és az egyik sarokban, talapzaton, valami régi produkció poros makettje. Ezenkívül — mondanunk sem kell — volt az irodában egy kisebbfajta, ütött-kopott, tűzpiros páncélszekrény, mely az íróasztal mellett állt, Rimszkij bal keze felől.

Rimszkij az asztalnál ült; reggel óta a lehető legrosszabb hangulatban volt, Varenuha ezzel szemben szokatlanul élénken és szinte nyughatatlanul tettre késznek látszott, de egyelőre nem talált levezető utat energiái számára.

A szabadjegy-kérencsélők elől menekült a gazdasági igazgató irodájába; ezek a tolakodó alakok megmérgezték az életét, kivált műsorváltozás napján. Aznapra pedig éppen műsorváltozás volt. Mihelyt a telefon megszólalt, Varenuha fölvette a kagylót, és belehazudott: — Kit keres? Varenuhát? Nincs itt. Elment.

— Kérlek, hívd fel újra Lihogyejevet — mondta most Rimszkij idegesen.

— Nincs otthon, ha mondom. Már Karpovot is elküldtem hozzá, nincs senki a lakásban.

– Ördög tudja, mi lehet emögött! — zsémbeskedett Rimszkij, és a számológépet pöcögtette.

Kinyílt az ajtó, a hivatalsegéd jelent meg egy hatalmas köteg frissen kinyomtatott plakáttal; a zöld papírlapokon óriási vörös betűkkel a következőt hirdették:

Varenuha a makettre dobta a falragaszköteget, aztán hátralépett, és úgy gyönyörködött benne; meghagyta a hivatalsegédnek, hogy haladéktalanul tétesse ki valamennyit városszerte.

— Kitűnő… blikkfangos! — jegyezte meg, amikor a hivatalsegéd elment.

– Énnekem sehogy se tetszik ez az egész vállalkozás — dörmögte Rimszkij, és csontkeretes pápaszemén át dühösen mustrálta a falragaszokat. — Nem is értem, hogyan engedték meg neki, hogy szerződtesse.

— Nem, nem, nincs igazad, Grigorij Danyilovics! Ez nagyon is rafinált lépés.

Tudniillik a pláne benne a leleplezés!

— Nem tudom, szerintem nincsen benne semmi pláne… és mindig ilyeneket talál ki! Legalább bemutatta volna nekünk ezt a mágust! Te láttad már? Hol a csudába ássa ki az ilyeneket, ördög tudja!

Kisült, hogy Varenuha sem látta a fekete mágust. Előző este Sztyopa Lihogyejev (Rimszkij szavával élve, “mint az őrült”) beszaladt a gazdasági igazgatóhoz a már megírt szerződéstervezettel, meghagyta, hogy tüstént másolják le, és adják ki Wolandnak az előleget. Azzal a mágus eltűnt, Sztyopán kívül nem látta senki.

Rimszkij elővette óráját, megállapította, hogy két óra elmúlt, és végképp dühbe gurult. Mégiscsak sok! Lihogyejev tizenegy óra tájt telefonált, azt mondta, félóra múlva benn lesz, de nemcsak hogy nem jött be, még a lakásáról is eltűnt.

— Nálam pedig tornyosul a munka! — méltatlankodott Rimszkij most már ordítva, és ujjával az aláíratlan levelek halmazára bökött.

— Tán csak nem ütötte el őt is a villamos, mint Berliozt? — vélekedett Varenuha, füléhez szorítva a kagylót, amelyben ütemes, kitartó és teljességgel eredménytelen berregés hallatszott.

— Jó lenne — dünnyögte Rimszkij alig hallhatóan.

Ekkor egyenruhás, egyensapkás, szandálos fiatal nő lépett be az irodába. Az övén függő kis táskából fehér négyszöget és füzetet vett elő, és megkérdezte: — Elvtársak, hol van itt a Varieté? Expressz táviratot hoztam. Tessék aláírni.

Varenuha valami ákombákomot firkantott a füzetbe, és mihelyt az ajtó becsukódott a postásnő mögött, felnyitotta a négyszögbe hajtott papírlapot.

Elolvasta, pislogott, aztán átadta Rimszkijnek.

A távirat szövege a következőképpen szólt:

— Szép jó reggelt, ez aztán meglepetés! — hördült fel Rimszkij.

– Ál-Gyimitrij — jegyezte meg Varenuha, és fölvette a telefonkagylót: — Halló, távíró? Varietészínház számlájára kélem felvenni a következő expressz táviratot: Cím: Jalta, rendőrség… Szöveg: Lihogyejev igazgató Moszkvában van stop aláírás: Rimszkij gazdasági igazgató.

A jaltai trónkövetelő felbukkanásától függetlenül Varenuha ismét nekiesett a telefonnak, hogy felkutassa Lihogyejevet, de természetesen sehol sem találta.

Mikor épp azon töprengett a kagylóval a kezében, hogy hová telefonálhatna még, belépett az a nő, aki az első táviratot is hozta, és újabb fehér papirosnégyszöget adott át Varenuhának. Varenuha sietve feltépte, elolvasta, füttyentett.

— Mi az már megint? — kérdezte Rimszkij idegese!

Varenuha szótlanul odanyújtotta neki a táviratot, és a gazdasági igazgató a következőt olvasta:

Rimszkij és Varenuha fejüket összedugva olvasták, újra olvasták a táviratot, s amikor másodszor is elolvasták, némán meredtek egymásra.

— De elvtársak! — háborgott a postáslány. — írják alá, aztán hallgassanak, amennyit akarnak. Elvégre én expressz táviratokat hordok ki.

Varenuha le sem vette szemét a táviratról, úgy firkantotta oda a nevét a füzetbe, és a nő eltűnt.

— De hiszen te tizenegy után még beszéltél vele telefonon, ugye? — szólalt meg végül hosszas tűnődés után a döbbent adminisztrátor.

— Nevetséges az egész! — csattant fel Rimszkij élesen. — Akár beszéltem vele, akár nem, nem lehet most Jaltában!

— Talán részeg… — vélte Varenuha.

— Ki részeg? — kérdezte Rimszkij, és újra csak egymásra meredtek szótlanul.

Hogy Jaltából őrült vagy csaló küldözgeti a táviratokat, afelől nem lehet kétség.

No de honnét ismeri a jaltai szélhámos Wolandot, aki csak előző nap érkezett Moszkvába? Honnét tudja, hogy Woland és Lihogyejev közt kapcsolat áll fenn?

– “Hipnózisban”… — ismételte Varenuha a táviratból. — Honnét tudhat Woland létezéséről?… — Pislogott, majd erélyesen felkiáltott: — De nem, ugyan! Badarság!

Szó se lehet róla!

— Hol szállt meg az a Woland, hogy az ördög vinné el? — kérdezte Rimszkij.

Varenuha nyomban felhívta az Inturiszt-irodát, és közölte a hüledező Rimszkijjel, hogy Woland Lihogyejev lakásában lakik. Varenuha ezután újra feltárcsázta az igazgató lakását, és sokáig hallgatta az ütemesen meg-megszakadó hangos berregést. A csengetések közt valahonnét búskomor, méla basszus hang hallatszott, mely ezt énekelte: Ó, szirtek, rejtsetek el engem…, és Varenuha úgy gondolta, biztosan a rádiószínházból hallatszik át a telefonhálózatba az a hang.

— Nem felel a lakás — mondta, és visszatette a hallgatót. — Talán megpróbál-kozhatnánk felhívni a…

Nem fejezhette be: az ajtóban harmadszor is megjelent ugyanaz a postáslány, és ők mind a ketten felugrottak a helyükről. A nő most nem fehér, hanem sötét papírlapot vett elő a táskájából.

— Hát ez egyre érdekesebb — dörmögte Varenuha, és tekintetével követte az elsiető kézbesítőnőt. A papírlapot először Rimszkij ragadta magához.

A fotokópia sötét alapjáról világosan elváltak a kézírással rótt fekete sorok:

Húszesztendős színházi munkája során Varenuha már sok mindent látott; de most úgy érezte, elméje elködösül, nem tud kinyögni semmit, csak ezt az értelmetlen közhelyet: — Ez lehetetlen!

Rimszkij másképpen reagált. Felállt, kinyitotta az ajtót, és kiszólt az előszobában ülő hivatalsegédnek: — Postáson kívül senkit se eresszen be! — Azzal kulcsra zárta az ajtót.

Iratokat szedett elő az íróasztalból, és elkezdte módszeresen összehasonlítani a fotokópia balra dőlő vastag betűit Sztyopa kézírásos utasításaival meg csavaros farkincájú aláírásaival. Varenuha az asztalra dőlve, forrón lehelt Rimszkij arcára.

— Ez az ő írása — jelentette ki végül határozottan a gazdasági igazgató, és Varenuha megerősítette: — Az övé.

Aztán Rimszkij arcába nézett, és megdöbbentette a rajta észlelhető változás. Az amúgy is sovány gazdasági vezető valósággal összeesett, megöregedett, szeme a csontkeretes lencsén keresztül nem nézett szúrósan, mint máskor, hanem riadtan, sőt bánatosan.

Varenuha mindazt megcselekedte, amit az ember felindulásában cselekedni szokott. Ide-oda szaladgált az irodában, kétszer széttárta a karját, mint a keresztre feszített, megivott egy pohár állott, poshadt vizet a kancsóból, és minduntalan felkiáltott: — Nem értem! Nem értem! Nem értem!

Rimszkij kinézett az ablakon, és erősen törte a fejét. Nehéz helyzetbe került. Ott helyben, a legsürgősebben, szabályszerű magyarázatot kellett találnia a teljességgel szabályellenes jelenségekre.

Hunyorogva maga elé képzelte Sztyopát, amint ma délelőtt fél tizenkettő tájban cipő nélkül és hálóingben beszáll egy hihetetlen sebességű repülőgépbe, és ugyancsak fél tizenkettőkor már ott áll zokniban a jaltai repülőtéren… Az ördög érti ezt!

Talán nem Sztyopa beszélt vele ma délelőtt telefonon a lakásáról? De igen, Sztyopa volt! Ő ne ismerné meg a hangját? De még ha, tegyük fel, nem is Sztyopa lett volna: nem később, mint tegnap estefelé, Sztyopa bejött ide, Rimszkij irodájába, azzal az ostoba szerződéssel, és felbosszantotta a gazdasági igazgatót a könnyelmű elhatározásával. Hogy utazhatott vagy repülhetett volna el, anélkül, hogy a színházzal közölje szándékát? De még ha tegnap este elrepült is, ma délre nem ér oda. Vagy odaér?

— Hány kilométer Jalta Moszkvától? — kérdezte. Varenuha abbahagyta a futkosást.

— Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni! — ordította. — Már kiszámítottam. Szevasz-topolig vasúton körülbelül ezerötszáz, onnét Jalta még valami nyolcvan… légvonalban persze kevesebb.

— Hm… No igen, vonatról persze szó sem lehet. De hát akkor mi? Vadászrepülő?

Ugyan milyen vadászgépre engednék fel Sztyopát cipő nélkül, és ki engedné fel?

Vagy talán csak Jaltában vetette le a cipőjét? De hát akkor is miért? No és cipőben sem engedik fel vadászgépre! Csakhogy szó sincs semmiféle vadászrepülőgépről.

Hiszen megsürgönyözték, hogy fél tizenkettőkor már a jaltai rendőrségen volt, és ugyanakkor Moszkvából telefonált… lássuk csak… — Rimszkij szeme előtt megjelent órájának számlapja, visszaemlékezett, hogy hol álltak a mutatók…

Iszonyú! Az óramutató tizenegy óra húsz percet jelzett!

Mi következik ebből? Ha feltesszük, hogy Sztyopa a telefonbeszélgetés után nyomban a repülőtérre sietett, és mondjuk öt perc alatt kiért (ami egyébként szinte elképzelhetetlen), akkor a repülőgépnek, ha azonnal indult, öt perc alatt több mint ezer kilométert kellett volna megtennie. Ez pedig óránként tizenkétezer kilométernél nagyobb sebességet jelent! Ilyen nincs; következésképp Sztyopa nincs és nem is lehet Jaltában.

Mi marad tehát? A hipnózis. Nincs a világon olyan hipnózis, amelyik ezer meg ezer kilométer távolságba repítené az embert! Ezek szerint csak azt képzeli, hogy Jaltában van? Jó, jó, ő képzelődik… de hát a jaltai nyomozó hatóság is képzelődik?

Nem, nem, az lehetetlen. Hiszen onnét küldi a táviratokat!

A gazdasági igazgató arca félelmetesen eltorzult.

Az ajtó kilincsét ezalatt kintről dühösen rángatták, nyomogatták, s behallatszott, amint a hivatalsegéd odakinn kétségbeesetten kiabál: — Nem szabad! Nem engedem be! Ha megöl, akkor se! Értekezlet van!

Rimszkij valamennyire összeszedte magát, fölemelte a kagylót, és beszólt: — Sürgős hívást kérek Jaltába.

“Okos gondolat!” — villant át Varenuha agyán.

De a sürgős beszélgetés nem volt lebonyolítható. Rimszkij letette a kagylót, és így szólt: — Nincs szerencsénk. A vonal elromlott.

Látszott rajta, hogy ez a körülmény valahogy különösen gondolkodóba ejti, sőt gyanút kelt benne. Némi töprengés után újra fölemelte a hallgatót, s egyik kezében fogta, a másikkal pedig jegyezte, amit maga mond: — Expressz táviratot szeretnék feladni. Varietészínház. Igen. Jalta, rendőrség.

Igen.

“Nagyon okos!” — gondolta Varenuha, de még rá sem ért igazán végiggondolni, amikor másik gondolatsor szakította félbe: “Dehogy okos, szamárság! Hiszen nem lehet Jaltában!”

Rimszkij ezalatt akkurátusan összehajtogatta a beérkezett sürgönyöket, hozzátette a magáénak a szövegét, valamennyit betette egy borítékba, a borítékot leragasztotta, néhány szót írt rá, és odaadta Varenuhának: — Nesze, vidd el személyesen, most mindjárt, Ivan Szaveljevics. Vizsgálják ki az ügyet.

“No ez aztán tényleg okos gondolat!” — állapította meg Varenuha, és aktatáskájába tette a borítékot. Aztán még egyszer, utoljára feltárcsázta Sztyopa lakásának a telefonszámát, fülelt, és örvendve, sokatmondóan hunyorgott, fintorgott. Rimszkij a nyakát nyújtogatta.

— Beszélhetnék, kérem, Woland artista úrral? — kérdezte Varenuha behízelgően.

— El van foglalva — válaszolta a telefonba egy recsegő hang. — Ki keresi?

— Varenuha, a Varietészínház adminisztrátora.

— Ivan Szaveljevics? — recsegte a hang örvendezve. — Jaj de örülök, hogy hallom a hangját, drága Ivan Szaveljevics! Hogy szolgál a becses egészsége?

— Merszi — válaszolta Varenuha hüledezve. — Kivel beszélek?

— Korovjov beszél, Woland úr titkára és tolmácsa! — rikácsolta a hang. — Állok szolgálatára, drága Ivan Szaveljevics! Rendelkezzék velem! Mit parancsol?

— Bocsánat… mondja kérem, Sztyepan Bogdanovics Lihogyejev ott van?

— Sajnos, nincsen, nincs itthon! — hertyegte a hang. — Elment.

— Hová?

— Egy kis autókirándulásra a környékre.

— A… autókkk… kirándulásra? És mikor jön vissza?

— Azt mondta: “Kiszellőztetem egy kicsit a fejemet, aztán visszajövök.”

– Úgy, azt mondta?… — hüledezett Varenuha. — Merszi… Legyen szíves, mondja meg Woland úrnak, hogy ma esti fellépésére a műsor harmadik részében kerül sor.

— Igenis, kérem. Átadom. Tüstént. Sürgősen. Okvetlenül — hangzott a kagyló-ban.

— Minden jót — búcsúzott Varenuha, még mindig csodálkozva.

— Fogadja, kérem, szívből jövő, legforróbb, legőszintébb szerencsekívána-taimat! Sok sikert! Minden szépet, minden jót! Teljes boldogságot! — recsegett az ismeretlen hang a kagylóban.

— No tessék! Nem megmondtam? — diadalmaskodott az adminisztrátor, miután letette a kagylót. — Szó sincs Jaltáról, kocsikázik Moszkva környékén.

A gazdasági igazgató elsápadt mérgében.

— Ha ez így van, akkor igazán minősíthetetlen disznóság!

Az adminisztrátor ekkor nagyot ugrott, s akkorát kiáltott, hogy Rimszkij össze-rezzent: — Hopp, megvan! Eszembe jutott! Puskinóban nyílt egy Jalta nevű vendéglő.

Mindent értek! Sztyopa oda ment ki, és onnét küldi a táviratokat.

— Nohát, ez már mégis több a soknál! — háborgott Rimszkij vonagló arccal, és szemében most már igazi, bősz harag lángolt. — Drágán megfizet ezért a kiruccanásért!… — Hirtelen elhallgatott, és tétován hozzátette: — És a rendőrség?…

— Marhaság! Sztyopa egyéni vicce! — vágott a szavába a lelkes adminisztrátor, aztán megkérdezte: — És a borítékkal mi legyen? Vigyem el mégis?

— Okvetlenül! — válaszolta Rimszkij.

Ekkor újra kinyílt az ajtó, és belépett ugyanaz a postáslány… “Ő az!” — gondolta Rimszkij nekikeseredve, és ismét mindketten felálltak a kézbesítőnő előtt. Ezúttal a távirat a következőt tartalmazta:

— Megőrült — lehelte Varenuha.

Rimszkij megzörgette a kulcsait, a páncélszekrényből pénzt vett elő, leszámolta az ötszáz rubelt, csöngetett, s a belépő hivatalsegédnek átadta a pénzt, adj a fel postán.

— Már engedd meg, Grigorij Danyilovics — szólalt meg Varenuha, aki nem hitt a szemének —, szerintem hiába küldöd a pénzt.

– Úgyis visszajön — mondta halkan Rimszkij. — De Sztyopa majd még nagyon megfizet ezért a piknikért. — Majd Varenuha aktatáskájára mutatva, hozzátette: — Eredj, Ivan Szaveljevics, ne húzzuk az időt.

Varenuha felkapta az aktatáskát, és kisietett az irodából.

Ahogy leért a földszintre, hosszú sort pillantott meg a pénztár előtt, s a pénztárosnőtől megtudta, hogy egy órán belül kint lesz a tábla, mert amióta a falragaszok megjelentek Moszkva utcáin, a közönség csak úgy tódul a kasszához.

Varenuha meghagyta a pénztárosnőnek, tegye félre a harminc legjobb földszinti meg páholyjegyet, aztán kiszaladt a pénztárból, menet közben lerázta a tolakodó szabadjegy-kérencsélőket, és besurrant csepp kis irodájába, hogy föltegye sapkáját.

Abban a pillanatban megszólalt a telefon.

— Halló! — szólt be Varenuha.

— Ivan Szaveljevics? — tudakolta a kagylóban egy fertelmes, dünnyögő orrhang.

— Nincs benn! — rikkantotta Varenuha, de a hang tüstént a szavába vágott: — Ne tréfáljon, Ivan Szaveljevics, hanem figyeljen rám. Azokat a táviratokat ne vigye sehová, ne mutassa meg senkinek.

— Ki beszél ott? — ordította Varenuha a kagylóba. — Hagyja az ostoba tréfáit, polgártárs, mert úgyis leleplezik! Mi a száma?

— Hallod-e, Varenuha! — folytatta a fertelmes orrhang. — Nem értesz oroszul? Ne vidd sehova a sürgönyöket!

— Szóval nem hagyja abba? — üvöltötte az adminisztrátor magából kikelve. — Megálljon, mert megkeserüli! — Aztán még valami fenyegetést ordított bele a kagylóba, de abbahagyta, mert megérezte, hogy már senki sem hallgatja a vonal másik végén.

Az adminisztrátori irodában feltűnő gyorsan sötétedett. Varenuha kisietett, becsapta maga mögött az ajtót, és az oldalkijáraton át kilépett a nyári kertbe.

Felpezsdülve, energiákkal telve indult küldetésére.

A pimasz telefon után már egy percig sem kételkedett benne, hogy valami huligánbanda űzi velük rút játékait, és ez a játék valamiképpen összefügg Lihogyejev eltűnésével. Szinte fojtogatta a vágy, hogy mielőbb leleplezzék a gonosztevőket, és különös módon ez a törekvés jóleső, kellemes előérzetet támasztott benne. Ilyenformán érzi magát az, aki valamilyen szenzációs közlésre készül, és azt reméli, hogy ezzel a közfigyelem gyújtópontjába kerül.

A kertben a szél egyenesen az arcába fútt, teleszórta szemét homokkal, mintegy elállta útját, figyelmeztetően. Az emeleten az ablakszárny úgy becsapódott, hogy az üveg majd kirepült belőle, és a hársfák, juharok koronája riadtan felzúgott. Az ég, a levegő meghűvösödött. Varenuha megdörzsölte a szemét, felnézett, és meglátta, hogy Moszkva felett sárga hasú zivatarfelhő borítja az eget. A távolban már halkan dörgött.

Bárhogy sietett is Varenuha, ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy egy pillanatra betérjen a szabadtéri illemhelyre, s megnézze, nem felejtette-e el a szerelő föltenni a lámpára a dróthálót.

A céllövölde előtt elhaladva, sűrű orgonabokrok közé jutott, ott kéklett az illemhely kicsiny épülete. A szerelő lelkiismeretesen dolgozott, a férfivécé fölötti lámpát már fémháló borította, csak az bántotta az adminisztrátort, hogy — amint még a vihar előtti sötétségben is látható volt — a tiszta falakat máris összefirkálták szénnel, plajbásszal.

— Hát ez meg miféle… — mormolta bosszúsan, de hirtelen doromboló hangot hallott maga mögött: — Maga az, Ivan Szaveljevics?

Varenuha összerezzent, megfordult, és fura macskaarcú, kövér alakot pillantott meg.

– Én hát — vetette oda kelletlenül.

– Örvendek, örr-vendek! — nyávogta a macskaábrázatú, és hirtelen visszakézről úgy pofon vágta Varenuhát, hogy a sapkája lerepült a fejéről, és nyomtalanul eltűnt az ülődeszkanyílásban.

A pofontól az illemhelyet egy pillanatra villódzó fény töltötte be, és eldördült az ég. Majd újabb villám következett, és az adminisztrátor előtt egy második alak tűnt fel, alacsony, de atlétavállú, lángvörös hajú, fél szeme hályogos, szája agyaras… Ez a második alighanem balkezes volt, mert a másik oldalról vágta nyakon az adminisztrátort. Válaszul ismét megzendült az ég, és az illemhely zsindelytetejére zápor zúdult.

— De elvtár… — hebegte a pórul járt adminisztrátor, majd észbe kapott, hogy az “elvtárs” szó vajmi kevéssé illik ilyen banditákra, akik megtámadják az embert a nyilvános illemhelyen. — No de polgárt… — kezdte újra, de rájött, hogy ezt a megszólítást sem érdemlik meg; ekkor harmadik, óriási nyaklevest kapott, nem tudni, melyiktől a kettő közül, úgyhogy orra vére eleredt, és pirosra festette zubbonyát.

— Mi van az aktatáskádban, te parazita? — rivallt rá a macskaformájú. — Táviratok, mi? Pedig figyelmeztettek telefonon, hogy el ne vidd őket sehová, ugye?

Nos, figyelmeztettek-e, vagy sem, azt kérdem?

— Figyelmez… meztelen… meztettek… — hebegte Varenuha.

– És mégis nekiindultál? Ide az aktatáskádat, te féreg! — nyekegte a másik ugyanazon a fertelmes orrhangon, amely a telefonba is beszólt, és kitépte az aktatáskát az adminisztrátor reszkető kezéből.

Azzal ketten kétfelől megragadták Varenuhát a karjánál fogva, és végigvon-szolták a Szadovaján. A zivatar teljes erővel dühöngött, a víz zúgva, dörögve zúdult a csatornanyílásokba, mindenfelé tócsák bugyborékoltak, hólyagzottak, a tetőről az esőcsatornák mellett is ömlött az eső, a kapualjakból habzó patakok áradtak.

Az utcán egy teremtett lélek sem mutatkozott, nem volt, aki megmentse Varenuhát. A banditák a cikázó villámfényben, zavaros pocsolyákban ugrándozva, csakhamar elvonszolták a szerencsétlent a 302/B számú házig, és beszaladtak vele a kapualjba, ahol két nő állt mezítláb, cipőjét, harisnyáját kezébe fogva. Onnét a hatos számú bejárathoz rohantak, és a félig eszméletlen embert felhurcolták a negyedik emeletre, s ott a padlóra dobták Sztyopa Lihogyejev jól ismert lakásának sötét előszobájában.

Ekkor a két bandita kámforrá vált, helyettük anyaszült meztelen leányzó jelent meg az előszobában. Vörös hajú volt, szeme fehérje foszforeszkálva villogott.

Varenuha belátta, hogy ez a legszörnyűbb mindabból, ami vele addig történt; felnyögött, és a falig hátrált. A leányzó odalépett hozzá, és két tenyerét a vállára tette. Varenuha haja égnek meredt, mert zubbonya csuromvíz, hűvös anyagán át is megérezte, hogy a leányzó keze még annál is hidegebb: dermesztő, jeges.

— Hadd csókoljalak meg — szólt a leány epedőn, és a foszforosan csillogó szemek egészen közel hajoltak Varenuha szeméhez. Varenuha elvesztette az eszméletét; a csókot már nem érezte.