KILENCEDIK FEJEZET Korovjov tréfái

Nyikanor Ivanovics Boszoj, a Szadovaja utca 302/B számú ház lakó-bizottságának elnöke (ebben a házban lakott a megboldogult Berlioz), az előző, szerdáról csütörtökre virradó éjszaka azt se tudta, hol áll a feje a sok izgalomtól.

Éjfélkor, amint már tudjuk, bizottság szállt ki a házba, amelynek többek közt Zseldibin is tagja volt; felcsöngették Nyikanor Ivanovicsot, közölték vele Berlioz halálhírét, és vele együtt fölmentek az 50-es számú lakásba.

Ott lepecsételték a megboldogult holmiját, kéziratait. Ez alatt az idő alatt sem Grunya, a bejárónő, sem a lump Sztyepan Bogdanovics nem tartózkodott a lakásban. A bizottság közölte Nyikanor Ivanoviccsal, hogy Berlioz kézirataival majd a szövetség foglalkozik, lakrésze, összesen három szoba (az ékszerész volt dolgozószobája, szalonja és ebédlője) a lakóbizottság rendelkezésébe megy át, holmija pedig a fent említett lakóterületen megőrzendő mindaddig, amíg az örökösöket nem értesítik.

Berlioz halálának híre szinte természetfölötti gyorsasággal terjedt el az egész házban, és csütörtökön reggel hét órától kezdve Boszojnál telefonon és személyesen egymás után jelentkeztek az igénylők, akik valamilyen indoklással maguknak követelték Berlioz három szobáját. Két óra leforgása alatt Nyikanor Ivanovics harminckét darab ilyen igénylést vett át.

Volt bennük minden: kérés, fenyegetés, rágalmazás, följelentés, fogadkozás, hogy az illető a maga költségén tataroztatja a lakást, hivatkozás az illetők jelenlegi lakásának elviselhetetlen túlzsúfoltságára, meg arra, hogy haramiákkal nem lehet egy lakásban lakni. Többek közt az egyik kérvényben lenyűgöző művészi erejű leírás volt olvasható bizonyos húsosderelye lopásról, mikor is a tolvaj egyenesen a kabátja zsebébe rakta a derelyét; ez a 31-es számú lakásban történt. Ketten öngyilkossággal fenyegetőztek, egy nőszemély pedig a titkos terhességét vallotta be.

Nyikanor Ivanovicsot minden alkalommal kihívták lakása előszobájába, megfogták a kabátja ujjánál fogva, fülébe sugdostak, rákacsintottak, és fogadkoztak, hogy nem maradnak adósai.

Ez a gyötrelem déli tizenkettő utánig folytatódott, amikor is Nyikanor Ivanovics megszökött hazulról, és lement a lakóbizottsági irodába a kapu mellett, de mikor tapasztalta, hogy ott is meglesik, onnét is megszökött. Nagy nehezen lerázta azokat, akik nyomon követték az aszfaltozott udvaron át, besurrant a hatos számú kapun, és fölment a negyedik emeletre, ahol az az átkozott 50-es számú lakás volt.

A lépcsőfordulóban megállt, kifújta magát, aztán becsöngetett, de senki sem nyitott ajtót. Újra csöngetett, majd harmadszor is, és aztán morogni, szitkozódni kezdett. De arra sem nyitottak ki. Nyikanor Ivanovics türelmének vége szakadt, elővette zsebéből a lakóbizottság tulajdonát képező kulcscsomót, a duplikátum segítségével erélyesen kinyitotta az ajtót, és belépett.

A sötét előszobában elkiáltotta magát: — Hé, bejárónő! Izé… Grunya, vagy hogy is hívnak! Itt vagy?

Senki sem válaszolt.

Nyikanor Ivanovics ekkor colstokot vett elő zsebéből, levette a pecsétet Berlioz dolgozószobájának ajtajáról, és belépett. Belépett — de a küszöbön hüledezve megállt, sőt összerezzent.

A megboldogult íróasztalánál pepita kabátos, zsokésapkás, csíptetős, hórihorgas ismeretlen ült… egyszóval, az a bizonyos.

– Ön kicsoda, ha szabad kérdeznem, polgártárs? — tudakozódott rémülten Nyikanor Ivanovics.

— Noné, Nyikanor Ivanovics! — kiáltott fel recsegő tenor hangon az idegen polgártárs, felugrott az asztal mellől, és hirtelen, erőszakos kézszorítással üdvözölte a lakóbizottsági elnököt, aki cseppet sem örvendezett az üdvözlésnek.

— Bocsánatot kérek — mondta gyanakodva —, ön kicsoda itt? Hivatalos személy?

— Ejnye, ejnye, Nyikanor Ivanovics! — válaszolt bizalmasan az ismeretlen polgártárs. — Mit jelent az, hogy hivatalos vagy nem hivatalos? Minden attól függ, hogy honnét nézzük. Mindez feltételes és bizonytalan, drága Nyikanor Ivanovics.

Meglehet, hogy ma nem vagyok hivatalos személy, holnapra pedig, hipp-hopp, hivatalos személy lett belőlem! De megfordítva is történhet, hajjaj, de még mennyire!

Ez az okoskodás semmiképpen sem elégítette ki a lakóbizottsági elnököt.

Általában gyanakvó természetű lévén, arra a következtetésre jutott, hogy a pimaszul hablatyoló polgártárs nem hivatalos, sőt valószínűleg egészen fölösleges személy.

— De hát kicsoda ön? Mi a neve? — kérdezte egyre szigorúbban, és fenyegetően közelebb lépett az illetőhöz.

A polgártárs azonban egy szikrát sem ijedt meg.

— A nevem? Hát mondjuk… Korovjov. De nem enne, inna valamit, Nyikanor Ivanovics? Csak úgy, minden ceremónia nélkül?

— Már engedelmet kérek — szabadkozott Nyikanor Ivanovics felháborodottan. — Mi jut eszébe? (Bármilyen kínos, meg kell vallanunk, hogy Nyikanor Ivanovics általában kissé nyers, goromba természetű volt.) Egy halott lakásában egyáltalában nem szabad tartózkodni. Hogy került ide?

– Üljön csak le, foglaljon helyet, Nyikanor Ivanovics! — kínálta a polgártárs, aki cseppet sem jött zavarba, s nagy sürgés-forgással karosszéket húzott oda az elnöknek.

Nyikanor Ivanovics most végképp kijött a sodrából, félrerúgta a karosszéket, és ráförmedt az ismeretlenre: — Ki maga?

– Én, kérem szépen, tolmácsi minőségben teljesítek szolgálatot egy külföldi személy mellett, amely személy ebben a lakásban lakik — mutatkozott be a magát Korovjovnak mondó illető, és összevágta poros sárga cipője sarkát.

Nyikanor Ivanovics eltátotta a száját. Teljes meglepetésként érte, hogy a lakásban egy külföldi személy tartózkodik, ráadásul a tolmácsával. Magyarázatot követelt.

A tolmács készségesen szolgált magyarázattal. Woland urat, a külföldi artistát Sztyepan Bogdanovics Lihogyejev, a Varietészínház igazgatója hívta meg, hogy vendégszereplése idején, tehát körülbelül egy hétig, mialatt ő maga Jaltában időzik, lakjék a lakásban, amiről is még tegnap levélben értesítette Nyikanor Ivanovicsot, azzal a kéréssel, hogy jelentse be ideiglenesen a külföldi vendéget.

– Énnekem ugyan nem írt semmit — hüledezett az elnök.

— Nézzen csak jobban utána az aktatáskájában, Nyikanor Ivanovics — ajánlotta édesdeden Korovjov.

Nyikanor Ivanovics vállat vont, kinyitotta aktatáskáját, és megtalálta benne Lihogyejev levelét.

— Hogy lehet az, hogy elfelejtettem? — motyogta bambán meredve a feltépett borítékra.

— Megesik, megesik az efféle, Nyikanor Ivanovics! — recsegte Korovjov. — Szórakozottság, kimerültség, magas vérnyomás, drága barátom! Magam is iszonyú szórakozott vagyok. Egyszer majd poharazgatás közben elmondok magának egyet-mást a múltamból, meg fog pukkadni a röhögéstől!

– És mikor utazik Jaltába Lihogyejev?

— Már elutazott — kurjantotta a tolmács. — Már repül, kérem! Az ördög tudja, hol van! — És a tolmács meglengette a karját, akár a szélmalom a szárnyát.

Nyikanor Ivanovics kijelentette, személyesen kíván beszélni a külföldivel, ám a tolmács ezt megtagadta: lehetetlen. Woland úr nem ér rá. A kandúrját idomítja.

— A kandúrt megmutathatom, ha óhajtja — ajánlotta végül.

Ezt azonban Nyikanor Ivanovics utasította vissza, s a tolmács ekkor váratlan, de annál érdekesebb ajánlattal állt elő. Tekintettel arra, hogy Woland professzor a világért sem akar szállodába költözni, de igen nagy kényelemhez szokott, nem adná-e ki neki a lakóbizottság egy hétre, tehát addig, amíg Moszkvában vendégszerepel, az egész lakást, vagyis a megboldogult szobáit is?

— Hiszen neki, mármint a megboldogultnak, már úgyis mindegy — duruzsolta Korovjov unszolóan. — Elvégre neki már nincs szüksége a lakásra, ezt ön is beláthatja, Nyikanor Ivanovics.

Nyikanor Ivanovics némiképp hüledezve azt válaszolta erre, hogy külföldiek a Metropolban szoktak lakni, és nem magánlakásban.

— Szeszélyes ember, ha mondom, szeszélyes, mint az ördög! — magyarázta súgva Korovjov. — Semmiképp se hajlandó. Utálja a szállodát. Már itt nőnek ki nekem ezek az Inturiszt-vendégek! — panaszkodott bizalmasan, és megcsapkodta a könyökét. — Agyonkínlódom magam velük. Az egyik jön, és mindenbe beledugja az orrát, spicliskedik az ebadta, a másik meg szeszélyeivel gyötör, semmi se jó neki!… Amit ajánlok, tiszta haszon és nyereség a maga lakóbizottságának. A pénzével nem fukarkodik… — Korovjov körülnézett, és az elnök fülébe súgta: —…milliomos!

A tolmács ajánlata világos, gyakorlatias volt, és láthatóan igen komoly; ám a tolmács beszédmodorában, ruházatában, hasznavehetetlen ocsmány cvikkerében, egész lényében volt valami hihetetlenül komolytalan. Ennek az ellentmondásnak következményeképpen az elnök lelkében homályos nyugtalanság ütött tanyát, ám ennek ellenére úgy döntött: elfogadja az ajánlatot. A lakóbizottság pénztárában ugyanis sajnálatos deficit tátongott. Őszre olajat kellett volna vásárolni a fűtéshez — de hogy miből, arról fogalma sem volt a derék Nyikanor Ivanovicsnak. Nos, az Inturiszt-vendég pénzével talán kimászhat a csávából. Óvatossága azonban most sem hagyta el: kijelentette, hogy a kérdést mindenekelőtt az Inturiszt irodájával kell tisztáznia.

– Értem! — kurjantotta Korovjov. — Hogyne, persze, tisztázni muszáj! Tessék, itt a telefon, Nyikanor Ivanovics, tisztázza azonnal! A pénzt illetően pedig ne zsenírozza magát — folytatta suttogva, miközben az elnököt kitessékelte az előszobába a telefonhoz. — Kit nyúzzon meg az ember, ha nem ezt a Wolandot! Ha látná, micsoda villája van Nizzában! Jövő nyáron, ha külföldre utazik, okvetlenül nézzen be hozzá, eláll a szeme-szája.

Az Inturiszt-irodával bámulatos, érthetetlen gyorsasággal elrendeződött a dolog. Amint a telefonbeszélgetésből kisült, ott már tudnak Woland úr abbeli szándékáról, hogy Lihogyejev magánlakásán óhajt lakni, és ez ellen semmi kifogást sem emelnek.

— Na látja! — rikkantott vígan Korovjov.

Az elnök, akit kissé meghökkentett a pepita recsegése, kijelentette, hogy a lakóbizottság hajlandó egy hétre bérbe adni Woland artistának az 50-es számú lakást, mégpedig napi… — Nyikanor Ivanovics elakadt, majd kivágta: —…Napi ötszáz rubelért!

Korovjov viselkedése ekkor még jobban megdöbbentette az elnököt. Lopva a hálószoba felé sandított, ahonnét a testes macska könnyed ugrásai hallatszottak, és aztán odasúgta az elnöknek: — Ez tehát egy hétre izé… három és fél ezer?

Nyikanor Ivanovics azt hitte, majd hozzáfűzi: “De nagy a bendője, Nyikanor Ivanovics!” De ehelyett egészen mást mondott: — Ez is összeg?! Kérjen ötezret, megadja!

Nyikanor Ivanovics zavartan vigyorgott, maga sem tudta, hogyan került a megboldogult íróasztalához, ahol Korovjov ördögien fürgén, ügyesen máris megírta két példányban a szerződést, beszaladt vele a hálószobába, és amikor visszatért, mindkét példányon ott díszelgett a külföldi artista lendületes aláírása. Az elnök is aláírta. Korovjov ekkor nyugtát kért az ötezerről…

— Betűvel is kérem, betűvel, Nyikanor Ivanovics… ezer rubel… — Aztán a komoly ügyhöz cseppet sem illően játékos “ájn, cváj, dráj!” felkiáltással odatett az elnök elé öt köteg újdonatúj bankót.

A pénzszámlálás ünnepélyes művelete következett, megszakítva Korovjov tréfáival, közbeszólásaival, mint: “Asszony verve, pénz számlálva jó”, “Gazda szeme hizlalja a jószágot”, s más efféle.

Miután megszámlálta a pénzt, Boszoj átvette Korovjovtól a külföldi útlevelét az ideiglenes bejelentés elintézéséhez, beletette a szerződésbe, a pénzt pedig az aktatáskájába, aztán nem állta meg, és nagy röstelkedve egy tiszteletjegyet kért az előadásra.

— Ugyan mit szerénykedik! — bődült el Korovjov. — Hány jegyet óhajt, Nyikanor Ivanovics? Tizenkettőt, tizenötöt?

Az elnök hebegve elmagyarázta, hogy mindössze két jegyet kérne, magának meg Pelageja Antonovnának, a feleségének.

Korovjov nyomban előkapta noteszát, és villámgyorsan kiírt Nyikanor Ivanovicsnak két darab tiszteletjegyet az első sorba. Miközben bal kezével ügyesen odatolta elébe az utalványt, jobbjával az elnök másik kezébe nyomott egy ropogós, vaskos köteget. Nyikanor Ivanovics rápillantott, fülig elvörösödött, és tiltakozva eltolta magától: — Ez nem szokás… — mormolta.

— Ugyan, ugyan — duruzsolta a fülébe Korovjov. — Minálunk nem szokás, de külföldön szokás. Ne sértse meg Woland urat, Nyikanor Ivanovics. Elvégre ön fáradozott értünk…

— Szigorúan büntetendő… — rebegte az elnök, és félve tekintett körül.

— Hol vannak a tanúk? — duruzsolta a fülébe Korovjov. — Azt kérdem: hol vannak? Ne akadékoskodjék…

És ekkor, amint Boszoj utóbb makacsul bizonygatta, csoda történt: a bankóköteg magától kúszott be az aktatáskájába. És nyomban ezután az elgyengült, szinte elcsigázott lakóbizottsági elnök a lépcsőházban találta magát.

Összefüggéstelen gondolatok viharzottak agyában. A nizzai villa, az idomított kandúr, meg az, hogy tanú csakugyan nem volt, meg hogy Pelageja Antonovna megörül majd a tiszteletjegynek. Összefüggéstelen, de nagyjából kellemes gondolatok. És mégis, valahol a lelke legmélyén valamiféle fullánk sajgott szüntelen. A nyugtalanság fullánkja volt ez. Azonfelül csak most, a lépcsőházban hasított beléje a döbbent kérdés: “Hogyan került Berlioz dolgozószobájába a tolmács, ha az ajtón ott volt a pecsét?” És hogy lehet, hogy ő, Nyikanor Ivanovics ezt nem kérdezte meg? Egy ideig csak állt, és mint a birka, bámult maga elé a lépcsőre, de aztán elhatározta, fütyül az egészre, és nem gyötri magát a megoldhatatlannak látszó problémával…

Mihelyt kilépett a lakásból, bentről, a hálószobából kiszólt egy mély férfihang: — Sehogy se tetszik nekem ez a Nyikanor Ivanovics. Csirkefogó, gazember.

Nem lehetne-e valamit tenni, hogy ne jöjjön többet ide?

— Amint parancsolja, Messire — válaszolta Korovjov, de immár nem recsegő, hanem tiszta, csengő hangon. És az átkozott tolmács azon nyomban az előszobában termett, tárcsázott, aztán siránkozva szólt bele a telefonba: — Halló! Kötelességemnek tartom, hogy bejelentsem, miszerint a Szadovaja utca 302/B számú ház lakóbizottságának elnöke, Nyikanor Ivanovics Boszoj, valutával üzérkedik. Lakásán, a 35-ös számú lakásban, a vécé szellőztetőjében jelenleg is négyszáz dollárt rejteget újságpapírba csomagolva. Itt a fent jelzett ház 11-es lakásának bérlője beszél, Tyimofej Kvaszcov. De nagyon kérem önöket, tartsák titokban a nevemet, mert félek nevezett elnök bosszújától.

Azzal letette a kagylót a mihaszna!

Hogy mi történt a továbbiakban az 50-es lakásban, arról nem szól a fáma, arról azonban igen, hogy mi történt Nyikanor Ivanoviccsal. Bezárkózott az illemhelyre, elővette aktatáskájából a tolmács által rátukmált köteget, és tapasztalta, hogy az négyszáz rubelt tartalmaz. Ezt a bankóköteget újságpapírba csomagolta, és bedugta a szellőztetőnyílásba.

Öt perccel ezután az asztalhoz ült kicsiny ebédlőjében. Hitvese akkurátusan fölszeletelt heringet hozott be a konyháról, bőven megszórva zöldhagymával.

Nyikanor Ivanovics töltött magának egy kupica vodkát, megitta, másodikkal is töltött, azt is kihörpintette, felnyársalt a villájára három falat heringet — és abban a pillanatban csengettek. Pelageja Antonovna éppen a gőzölgő fazekat hozta be a konyhából, amelyre elég volt egyetlen pillantást vetni, és az ember máris kitalálta, hogy a forró borscsleves alján a világ legpompásabb ínyencfalatja rejtőzik: egy velős csont…

Nyikanor Ivanovics a nyálát nyelte, s nagyot mordult, mint a mérges kutya: — Már enni se hagyják az embert, hogy az ördög őket akárhová tegye… Ne eressz be senkit, Pelageja, nem vagyok itthon! A lakásról meg mondd, hogyne nyaggassanak, egy hét múlva lakógyűlést tartunk…

Az asszony kiszaladt az előszobába, Nyikanor Ivanovics pedig a merőkanállal kihalászta a tüzes tálból a hosszában fölrepedt, drága, finom csontot. Ekkor két férfi lépett be az ebédlőbe, s velük Pelageja Antonovna, ég tudja, miért, nagyon sápadtan. A belépők láttára Nyikanor Ivanovics is elsápadt, és felállt az asztal mellől.

— Hol az illemhely? — kérdezte az egyik, aki oldalt gombolós nyakú, fehér orosz inget viselt.

Az ebédlőasztalon valami koppant: az elnök kezéből kiesett a kanál.

— Erre, erre tessék — hadarta Pelagej a Antonovna.

És a két férfi kisietett a folyosóra.

— Mit akarnak? — szólt halkan Nyikanor Ivanovics utánuk nézve. — Nálunk semmi olyasmi nem lehet a lakásban… De bocsánat, szabad lenne talán az igazolványukat.

Az első még kimenet odamutatta Nyikanor Ivanovicsnak az igazolványát, a második pedig addigra már a hokedlin állt az illemhelyen, keze a szellőztető-nyílásban. Nyikanor Ivanovics szeme előtt elsötétült a világ. A két férfi kicsomagolta a köteget az újságpapírból, de nem rubel volt benne, hanem valami ismeretlen bankók, zöldeskékek, egy ismeretlen öregúr képével. Mindezt csak homályosan látta Nyikanor Ivanovics, a szeme előtt barna foltok úszkáltak.

— Dollárok a szellőztetőben… — mormolta tűnődve az első, majd szelíden, udvariasan Nyikanor Ivanovicshoz fordult: — Az öné ez a kis csomag?

— Nem az enyém! — ordította magából kikelve Nyikanor Ivanovics. — Az ellenségeim dugták oda!

— Megesik — jegyezte meg az első, a fehér zubbonyos, aztán épp oly szelíden hozzátette: — Legyen szíves, adja elő a többit is.

— Nincs nálam semmi! Esküszöm mindenre, ami szent, még a kezemben se volt soha ilyesmi! — tiltakozott az elnök kétségbeesetten.

A sublóthoz ugrott, nagy robajjal kirántotta a fiókot, elővette belőle aktatáskáját, s eközben összefüggéstelen szavakat ordított: — Tessék, itt a szerződés… a tolmács adta… Korovjov, a cvikkeres!

Kinyitotta az aktatáskát, belenézett, beletúrt, arca elkékült, és az aktatáskát a levesbe ejtette. Az aktatáskában semmi sem volt: sem Lihogyejev levele, se szerződés, se Woland útlevele, se pénz, se szabadjegy. Egyszóval — semmi, csak a colstok.

— Elvtársak! — hördült fel az elnök. — Fogják el őket! A sátánnal cimborálnak!

Ki tudja, mi juthatott eszébe Pelageja Antonovnának: összecsapta a kezét, és felsikoltott: — Vallj be mindent, Ivanics. Enyhébb lesz a büntetésed!

Nyikanor Ivanovics vérben forgó szemekkel az öklét rázta felesége feje fölött: — Ó, te világ bolondja, te!

Elgyengült, leroskadt egy székre, s szemlátomást beletörődött az elkerülhetetlen végzetbe.

Tyimofej Kondratyevics Kvaszcov ezalatt a lépcsőházban állt, és hol fülét, hol szemét tapasztotta az elnök előszobaajtajának kulcslyukához: majd elemésztette a kíváncsiság.

Öt perccel később a háznak azok a lakói, akik véletlenül az udvaron tartózkodtak, láthatták, amint a lakóbizottság elnöke két férfi kíséretében elvonul a kapu felé. Utóbb elmondották, hogy az elnök arca elváltozott, úgy tántorgott, mint a részeg, és érthetetlen szavakat motyogott maga elé.

Egy további óra múltán ismeretlen polgártárs jelent meg a 11-es lakáson, éppen akkor, amikor Tyimofej Kondratyevics gyönyörtől fuldokolva mesélte a ház többi lakójának, hogyan vitték az elnököt; keze intésével kihívta Tyimofej Kondratyevicset a konyhából az előszobába, valamit mondott neki, és vele együtt nyomtalanul eltűnt.