NYOLCADIK FEJEZET A professzor és a költő párviadala

Abban az órában, amikor Sztyopa Lihogyejev Jaltában elveszítette öntudatát, azaz déli fél tizenkettő tájt, Ivan Nyikolajevics Hontalan visszanyerte a magáét.

Hosszú, mély álomból ébredt, s egy ideig azon töprengett, mi módon került abba az ismeretlen, fehér falú szobába, a fehér fémből készült furcsa éjjeliszekrény meg a fehér függönyös ablak társaságába; a függönyön átsejlett a kinti napsütés.

Megrázta a fejét, meggyőződött róla, hogy nem fáj, és eszébe jutott, hogy kórházban van. Ez a gondolat magával hozta Berlioz pusztulásának emlékét, de ez ma nem rendítette meg annyira Ivan Nyikolajevicset. Kialudta magát, megnyugodott, világosabban tudott gondolkodni. Egy ideig mozdulatlanul feküdt a habtiszta, kényelme, sodronybetétes ágyban, aztán csengőgombot pillantott meg maga mellett. Megnyomta — amúgy is szokása volt, hogyok nélkül megérintse a tárgyakat maga körül. Azt várta, hogy a gombnyomásra csengetés, vagy valakinek a megjelenése lesz a válasz, de egészen másként történt.

Ágya lábfelőli végén tejüveghenger gyulladt ki, amelyen ez a felirat tűnt fel: “Inni.” A felirat egy ideig állt, majd a henger lassan megfordult, s újabb felirat tűnt fel rajta: “Ápolónő.” A furfangos henger természetesen fölkeltette Ivan ámulatát.

Az “Ápolónő” feliratot most az “Orvos” felirat váltotta fel.

— Hm — mormolta Ivan, s nem tudta mitévő legyen a furcsa hengerrel, de a véletlen kedvezett: történetesen épp akkor nyomta meg másodízben a gombot, amikor a hengeren a “Felcsernő” felirat jelent meg. A henger halkan csilingelt válaszul, aztán megállt, kialudt, és a szobába makulátlan fehér köpenybe öltözött, rokonszenves kövérkés nőlépett be.

— Jó reggelt! — üdvözölte.

Ivan nem köszönt vissza, mert az adott körülmények között nem találta helyénvalónak. Elvégre is: kórházba fektetnek egy makkegészséges embert, és aztán úgy tesznek, mintha ez így volna rendjén!

A fehér köpenyes nő változatlanul barátságos arckifejezéssel, egyetlen gombnyomással felgöngyölítette a rolettát, és a szobába a padlóig érő könnyű, nagy lyukú rácson át beáradt a napfény. A rácson túl erkély, kinn a kanyargó folyópart, s a túlsó parton üde zöld fenyves.

— Parancsoljon fürödni! — invitálta a nő, s keze mozdulatára a szoba belső fala félrehúzódott, mögötte tökéletesen fölszerelt fürdőszoba tűnt elő.

Ivan eltökélte ugyan, hogy nem áll szóba a nővel, de mikor meglátta, hogy a fürdővíz milyen vidáman, széles sugárban ömlik a kádba a csillogó csapból mégis kiszaladt a száján: — Ejha! Akár a Metropolban!

– Ó, nem, sokkal szebb! — válaszolta a nő büszkén. — Ilyen fölszerelés még külföldön sincs. Mindenhonnét jönnek hozzánk az orvosok, tudósok, hogy megnézzék a klinikánkat. Az Inturiszt mindennap hozza a külföldieket.

A “külföldi” szóra Ivannak nyomban eszébe jutott a tegnapi konzultáns.

Elkomorult, sanda pillantással mérte végig a felcsernőt, és azt mondta: — Az Inturiszt… Hogy maguk hogy imádják a külföldieket! Pedig akad ám köztük mindenféle szedett-vedett népség. Tegnap például egy olyannal ismerkedtem meg, hogy isten mentse az embert a fajtájától!

És már majdnem belefogott Ponczius Pilátusba, de megfékezte magát, mert belátta, úgyis hiába mesélné, a felcsernő nem tud segíteni rajta.

Amikor megmosdott, rendelkezésére bocsátották mindazt, amire egy férfinak fürdő után szüksége lehet: vasalt inget, alsónadrágot, zoknit. De ez még semmi: a felcsernő kitárta a szekrényajtót, és tartalmára mutatva megkérdezte: — Mit akar fölvenni: háziköntöst vagy pizsamát?

Ivan — mivelhogy erőszakkal fogták ott — majd összecsapta a kezét ámulatában, hogy a felcsernő olyan fesztelenül beszél vele, de végül is szótlanul odabökött egy vérvörös zefírpizsamára.

Ezek után végigvezették a kihalt, nesztelen folyosón, s be egy hatalmas méretű rendelőszobába. Ivan elhatározta, hogy iróniával fogja szemlélni ezt az egész csodálatosan berendezett intézményt, s ezért a rendelőt nyomban elkeresztelte magában “gyári konyhának”.

Volt is miért. Szekrények, üvegezett vitrinek sorakoztak egymás mellett, telis-tele fényes nikkelműszerekkel. Voltak ott különleges, bonyolult konstrukciójú karosszékek, csillogó, potrohos lámpák, temérdek üvegcse, gázláng, villanyvezeték meg ismeretlen rendeltetésű fölszerelés.

Három talpig fehérbe öltözött alak foglalkozott vele: két nő meg egy férfi.

Először is a sarokban álló asztalkához vezették, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy ismét kikérdezzék.

Ivan átgondolta helyzetét. Három út nyílt előtte. Az első roppantul csábítónak tetszett: hogy rávesse magát a lámpákra meg a bonyolult készülékekre, mindent rapityára törjön, és ezzel fejezze ki tiltakozását, amiért ok nélkül benn tartják. Az aznapi Ivan azonban erősen különbözött az előző estitől, s ezért ezt az első utat kétséges kimenetelűnek ismerte föl: hátha még jobban gyökeret ver bennük a meggyőződés, hogy ő — dühöngő őrült. Ezért ezt a tervet elvetette. A második: hogy nyomban beszámoljon a konzultánsról és Ponczius Pilátusról. Előző esti tapasztalata azonban megmutatta, hogy nem hiszik el, amit mond, vagy valahogyan félreértik. így hát ezt a megoldást is elvetette, és a harmadik út mellett döntött: gőgös hallgatásba burkolózik.

Teljes egészében azonban ezt nem sikerült megvalósítania, kénytelen-kelletlen — ha szűkszavúan, mogorván is — válaszolnia kellett egy egész sor kérdésre. Az égvilágon mindent elkérdeztek tőle elmúlt életére vonatkozóan, még azt is, hogyan és mikor kapott skarlátot tizenöt esztendővel azelőtt. Egy teljes lapot írtak tele az adataival, aztán lapoztak a nagy könyvben, és a fehér köpenyes nő áttért Ivan rokonaira. Se vége, se hossza nem volt a faggatózásnak: ki, mikor, miben halt meg, nem ivott-e, vérbajban nem szenvedett-e, és így tovább a végtelenségig.

Befejezésül felszólították, számoljon be arról, mi történt előző nap a Patriarsije Prudin, de nemigen firtatták a dolgot, és Ponczius Pilátuson nem csodálkoztak túlságosan.

Azután az orvosnő átengedte Ivant a férfinak, és aztán más módszerekkel vizsgálta Ivant, és nem kérdezett semmit. Megmérte hőmérsékletét, megszámolta pulzusát, a szemébe világított valamiféle lámpával. Azután a másik nő is odajött, hogy segítsen az orvosnak, beleszúrtak a hátába, de nem fájdalmasan, a kis kalapács nyelével holmi jeleket rajzolgattak a mellére, aztán a térdét kopogtatták, amitől Ivan lába a levegőbe ugrott, megszúrták az ujj a hegyét, és vért vettek belőle, aztán a könyökhajlatból vettek vért, aztán gumimandzsettákat raktak a karjára…

Ivan keserűen mosolygott magában, és azon tűnődött, milyen ostoba, lehetetlen helyzetbe került. Elvégre is, ő nem akart mást, csak mindenkit figyelmeztetni a veszélyre, amely az ismeretlen konzultáns személyében a várost fenyegeti, megpróbálta elfogni — és mi lett a vége? Bekerült ebbe a titokzatos rendelőbe, ahol szamárságokat kell fecsegnie Fegya bácsiról, aki Vologdában halálra itta magát.

Kétségbeejtő!

Végre elbocsátották. Visszavitték a szobájába, s adtak neki egy csésze kávét, két lágy tojást és vajas kenyeret. Miután mindent megevett, megivott, elhatározta, kivárja, amíg valaki fejessel beszélhet, és majd attól a fejestől igyekszik némi méltányosságot kicsikarni önmaga és a tények iránt.

Nem is kellett sokáig várnia. Nem sokkal a reggeli elfogyasztása után kinyílt az ajtó, és fehér köpenyes népes csoportozat tódult be rajta. Legelöl színész módjára gondosan borotvált, negyvenöt éves férfi haladt, kellemes, de szúrós tekintetű, választékosan udvarias modorú. Kísérete figyelmet és tiszteletet tanúsított iránta, s ettől bevonulása ünnepélyes jelleget öltött. “Olyan, mint Ponczius Pilátus” — gondolta Ivan.

Igen, kétségkívül ő volt a fejes. Leült a zsámolyszékre, a többiek állva maradtak.

— Sztravinszkij doktor vagyok — mutatkozott be Ivannak, és barátságosan tekintett rá.

— Parancsoljon, Alekszandr Nyikolajevics — mormolta halkan egy ápolt szakállú férfiú, és átnyújtotta a főorvosnak az Ivan adataival teleírt lapot.

“Valóságos aktát csináltak belőlem” — gondolta Ivan. A fejes ezalatt gyakorlott pillantással átfutotta a lapot, hümmögött, és néhány szót váltott a körülötte állókkal egy kevéssé ismert nyelven. “Lám, latinul is beszél, akárcsak Pilátus” — állapította meg Ivan búsan. Egy szó hallatára azonban megremegett, és ez a szó a “szkizofrénia” volt. Ó, jaj, ezt a szót már az az átkozott idegen is kiejtette előző este, a Patriarsije Prudin, és ma, íme, Sztravinszkij professzor megismétli. “Hát ezt is előre tudta!” — gondolta Ivan riadtan.

A főorvos láthatóan azt a szabályt követte, hogy mindennel egyetért, és mindennek örül, amit a körülötte lévők mondanak, és ezt a “nagyszerű, nagyszerű” szó ismételgetésével fejezi ki.

— Nagyszerű! — mondta tehát most is, visszaadta a lapot, és Ivanhoz fordult: — Ön költő?

— Az vagyok — hagyta rá Ivan komoran, és életében először megmagyaráz-hatatlan gyűlölettel gondolt a költészetre; saját verseit is utálta, ahogy most eszébe jutottak.

Elfintorította arcát, és most ó fordult kérdéssel Sztravinszkijhoz: — Ön professzor?

Mire Sztravinszkij udvariasan, előzékenyen bólintott.

– És ön itt a fejes?

Sztravinszkij ismét bólintott.

— Beszélnem kell önnel — mondta Ivan nyomatékosan.

— Ezért jöttem — válaszolta Sztravinszkij.

Ivan nekibátorodott: úgy érezte, elérkezett az ő órája.

– Úgy veszem észre, hogy engem itt bolondnak minősítenek, senki se akar meghallgatni.

– Ó, dehogy, sőt nagyon is figyelmesen hallgatjuk — mondta Sztravinszkij komolyan, megnyugtatóan. — Azt pedig semmiképp sem engedjük meg, hogy bolondnak minősítsék.

— Akkor kérem, hallgasson végig: tegnap este a Patriarsije Prudin egy rejtélyes alakkal találkoztam, talán külföldi, talán nem, de mindenesetre előre tudta, hogy Berlioz meg fog halni, és személyesen találkozott Ponczius Pilátussal.

A professzor kísérete pisszenés, moccanás nélkül hallgatta a költő beszámolóját.

— Pilátussal? Azzal, aki Jézus Krisztussal egy időben élt? — tudakolta Sztravinszkij, és összehúzott szemmel fürkészte Ivan arcát.

— Azzal, igen.

— Ahán — bólintott Sztravinszkij. — És ezt a Berliozt a villamos ütötte el?

— Igen, a jelenlétemben gázolta el a villamos a Patriarsije Prudin, és az a titokzatos idegen…

— Ponczius Pilátus ismerőse? — vetette közbe Sztravinszkij, aki láthatóan jól felfogta az összefüggéseket.

— Igen, ő — bólintott Ivan, érdeklődéssel tanulmányozva Sztravinszkijt. — Nos, az az egyén előre megmondta, hogy Annuska kiöntötte a napraforgóolajat… És Berlioz pontosan azon a helyen csúszott el! Mit szól ehhez? — végezte Ivan csattanósan, mert bízott benne, hogy szavaival óriási hatást fog kiváltani.

Ám a hatás elmaradt, Sztravinszkij csak ennyit kérdezett: — És ki az az Annuska?

A kérdés bosszantotta Ivant, arca megvonaglott.

— Annuska nem számít — válaszolta idegesen. — Ördög tudja, hogy kiféle-miféle.

Egy buta liba a Szadovajáról. A fontos itt az, hogy az az illető előre tudta, érti: előre megmondta, hogy a napraforgóolaj lesz az oka! Pedzi-e már, kérem?

– Ó, hogyne, nagyon is — válaszolta Sztravinszkij igen komolyan, és a költő térdét megérintve hozzátette: — Ne izguljon kérem, folytassa csak.

— Folytatom — mondta Ivan, Sztravinszkij higgadtságát igyekezvén utánozni, mert keserű tapasztalásból tudta, hogy csak a nyugalom segíthet. — Egyszóval, az a félelmetes alak (nem igaz, hogy külföldi konzultáns!) valamiféle emberfölötti hatalommal rendelkezik. Az ember például üldözi, de utolérni nem tudja… Még ketten kísérik, két jómadár, egy törött csíptetős, hórihorgas, pepita ruhás alak, meg egy valószínűtlenül óriási kandúr, amely önállóan utazik a villamoson. Azonkívül — Ivant senki sem szakította félbe, s ezért egyre nagyobb hévvel, meggyőződéssel adta elő élményeit —, azonkívül valóban járt Ponczius Pilátusnál, efelől semmi kétség. Hát mit szól ehhez, kérem? Haladéktalanul le kell tartóztatni, mert leírhatatlanul nagy bajt okozhat.

– Ön tehát, ha jól értem a helyzetet, azon van, hogy azt az egyént letartóztassák?

— kérdezte Sztravinszkij.

“Van esze — állapította meg magában Ivan. — Meg kell hagyni, az értelmiségiek közt is akad különlegesen okos ember, ez tagadhatatlan.”

– Úgy van, erre törekszem! — válaszolta. — Mi sem természetesebb, mint hogy ez a célom! És most gondolja el, ehelyett ittfognak, lámpával a szemembe világítanak, kádban fürdetnek, és Fegya bácsiról faggatnak, aki már réges-rég alulról szagolja az ibolyát! Követelem, hogy azonnal bocsássanak szabadon!

— Persze, persze, nagyszerű! — helyeselt Sztravinszkij. — Csakhogy végre minden tisztázódott. Valóban, miért is tartanánk a kórházban egy egészséges embert? Azonnal elbocsátom, ha azt mondja nekem, hogy normális. Nem kell bizonyítania, csak mondja meg. Ön tehát normális?

Síri csend támadt, és a kövér nő, aki reggel gondjaiba vette Ivant, áhítatosan tekintett a professzorra. “Tagadhatatlanul eszes ember!” — gondolta Ivan másodszor is. A professzor ajánlata nagyon tetszett neki, de mielőtt kérdésére válaszolt volna, erősen, alaposan fontolóra vette, még homlokát is összeráncolta, s végül határozottan kijelentette: — Normális vagyok.

— Nagyszerű — kiáltott fel Sztravinszkij megkönnyebbülten. — Nos, ha ez így van, akkor most gondolkodjunk logikusan. Nézzük meg a tegnapi napját. — Hátrafordult, és abban a pillanatban kezébe adták Ivan kórlapját. — Miközben Ponczius Pilátus ismerősét üldözte, ön tegnap a következő cselekedeteket hajtotta végre. — Sztravinszkij itt egymás után behajlította hosszú ujjait, s hol a kórlapra tekintett, hol Ivanra. — Szentképet tűzött a mellére. Igaz?

— Igaz — hagyta helyben Ivan, s arca elkomorult.

— Leesett a kerítésről, fölsebezte az arcát. Igaz? Alsóneműben, kezében égő gyertyával jelent meg az étteremben, és ott megvert valakit. Megkötözve hozták ide. Innen felhívta telefonon a rendőrséget, és azt követelte, hogy küldjenek ki géppuskás járőrt. Azután pedig megpróbált kiugrani az ablakon. Igaz? Igaz.

Felteszem a kérdést: ilyen módszerekkel lehet-e valakit elfogni vagy letartóztatni?

Ha ön normális, akkor erre csak azt felelheti: semmiképpen sem. El akar távozni innét? Parancsoljon. De engedjen meg előbb egy kérdést: mit szándékozik tenni?

Hová megy innét?

— Természetesen a rendőrségre — válaszolta Ivan most már kevésbé hatá-rozottan, mert a professzor tekintete kissé zavarba hozta.

— Innét egyenesen?

– Ühüm…

— Nem is megy haza a lakására? — csapott le rá Sztravinszkij.

— Nincs időm hazamenni! Mialatt otthon kuksolok, az idegen meglóg!

— Helyes. És mivel kezdi előadását a rendőrségen?

— Ponczius Pilátussal — válaszolta Ivan Nyikolajevics, és a szeme elfelhősödött.

— Nohát, ez igazán nagyszerű! — kiáltotta Sztravinszkij végképp meggyőződve, és a szakállashoz fordult: — Fjodor Vasziljevics, kérem, írja ki Hontalan elvtársat. De a szobáját tartsák fenn, ágyneműt sem kell cserélni, mert Hontalan elvtárs két óra múlva megint itt lesz. — Ismét a költőhöz fordult: — Sok sikert sem kívánok önnek, mert egy jottányit sem hiszek a sikerében. A mielőbbi viszontlátásra! — Felállt, kísérete is mozgolódott, menni készült.

— Milyen alapon leszek újra itt? — kérdezte Ivan ijedten.

Sztravinszkij mintha csak erre a kérdésre várt volna, visszaült, és készségesen válaszolt: — Azon az alapon, hogy mihelyt gatyában megjelenik a rendőrségen, és közli, hogy találkozott valakivel, aki személyesen ismeri Ponczius Pilátust, abban a nyomban idehozzák a klinikára, és újra idekerül, ebbe a szobába.

— Mi köze ehhez a gatyának? — kérdezte Ivan, és riadtan nézett körül.

— Hát a fő baj persze Ponczius Pilátus, de a gatya is szerepet játszik. Hiszen ha innét kimegy, a kórházi ruhát elvesszük, s kiadjuk azt, amiben bejött. Márpedig ide gatyában hozták. Haza, a lakására pedig nem szándékozik menni, holott céloztam erre. No, aztán következik Ponczius Pilátus… és az ügy máris el van intézve.

Ekkor különös dolog történt Ivan Nyikolajeviccsel: akarata megtört, gyengének, tanácsra szorulónak érezte magát.

— Tehát mitévő legyek? — kérdezte most már egészen gyámoltalanul.

— Hát ez nagyszerű! — helyeselt Sztravinszkij. — Ez már értelmes kérdés. Most elmondom, hogy igazából mi történt magával. Tegnap valaki megijesztette, nagyon felzaklatta, sok mindent beszélt összevissza Ponczius Pilátusról, miegymásról.

Ezek után maga azonmód feldúltan, túlfeszített idegállapotában járt-kelt a városban, s mindenkinek Ponczius Pilátusról mesélgetett. Nem csoda, hogy bolondnak nézték. Most csak egyetlenegy segíthet magán: a teljes nyugalom.

Ennek érdekében pedig itt kell maradnia.

— De el kell fogni! — kiáltott Ivan, most már esdeklően.

— Helyes, persze, de miért kell magának személyesen szaladgálnia? Írja le szép sorjában, amivel azt az embert gyanúsítja. Mi sem egyszerűbb, mint eljuttatni ezt a bejelentést illetékes helyre, és ha úgy van, ahogyan feltételezi, hogy bűnözővel van dolgunk, akkor ez nagyon hamar ki fog derülni. Csak egyet kérek: ne erőltesse az agyát, és igyekezzék minél kevesebbet gondolni Ponczius Pilátusra. Az emberek sok mindent összebeszélnek! Nem szabad ám mindent elhinni.

– Értettem! — bólintott Ivan elszántan. — Kérek papirost, tollat.

— Adjanak neki papírt és egy ceruzavéget — utasította a professzor a kövér felcsernőt, Ivanhoz fordulva pedig így folytatta: — De azt tanácsolom, ma már ne írjon.

— Dehogynem, okvetlenül még ma megírom! — ellenkezett Ivan izgatottan.

— Kérem, ahogy kívánja. De ne erőltesse az agyát! Ha ma nem sikerül, majd sikerül holnap.

— De közben elillan!

– Ó, nem, semmiképp sem illan el, ezért kezeskedem! — válaszolta Sztravinszkij határozottan. — És ne felejtse el, hogy nálunk itt magának minden tekintetben segítenek, enélkül nem érheti el célját. Megértett engem? — kérdezte sokatmondóan, és két kezébe fogta Ivan Nyikolajevics mindkét kezét. Erősen fogta, sokáig, merően nézett a szemébe, és nyomatékosan ismételte: — Magának itt segítenek… megértett engem? Segítenek… megkönnyebbül… itt csend van, nyugalom… segítenek… segítenek…

Ivan Nyikolajevics nagyot ásított, arckifejezése ellágyult.

— Igen, igen — mondta halkan.

— No, akkor nagyszerű! — fejezte be Sztravinszkij rendes szavajárásával, és felállt: — A viszontlátásra! — Megszorította Ivan kezét, és már az ajtóban, kifelé menet, a szakállashoz fordult: — Oxigént is próbáljanak… meg fürdőket.

Egy pillanat, és Sztravinszkij kíséretestül eltűnt Ivan szeme elől.

A rácsos ablak előtt, a déli verőfényben a vidám, tavaszias fenyves terült el a túlsó parton, közelebb pedig a folyó tükre csillogott.