HETEDIK FEJEZET Egy gyanús hírű lakás

Ha másnap reggel valaki azt mondja Sztyopa Lihogyejevnek: “Sztyopa, főbe lőnek, ha nem kelsz föl ebben a minutában!”, akkor Sztyopa azt rebegte volna elhaló hangon: “Lőjenek főbe, csináljanak velem, amit akarnak, de nem kelek föl!”

Nemcsak fölkelni nem bírt — úgy érezte, a szemét se tudja kinyitni, mert ha csak megpróbálja, villám sújt le rá, és azon nyomban darabokra szaggatja a fejét.

Koponyájában súlyos harang zúgott, szemgolyója és lezárt szemhéja közt tüzeszöld szegélyű barna foltok úsztak, azonkívül émelygett, és valahogy úgy érezte, ez az émelygés egy tolakodóan kitartó gramofon muzsikájával függ össze.

Megpróbált visszaemlékezni a történtekre, de csak egyetlenegyre emlékezett: előző este valahol — ki tudja, hol — állt, kezében asztalkendő, és meg akart csókolni egy hölgyet, miközben fogadkozott, hogy másnap pontosan déli tizenkét órakor meglátogatja; a hölgy azonban szabadkozott, mondván: “Ne jöjjön, nem leszek otthon!” Sztyopa azonban makacsul kitartott a magáé mellett: “De én igenis elmegyek!”

Most azonban sem azt nem tudta, ki az a hölgy, sem azt, hogy hány óra, s milyen hónap hanyadika van; s ami még ennél is rosszabb, azt sem tudta, hogy hol van.

Megpróbálta tisztázni legalább ezt az utóbbit, s ebből a célból nagy nehezen kinyitotta leragadó bal szemhéját. A félhomályban valami tompán megvillant, Sztyopa fölismerte a tükröt a két ablak között, és tapasztalta, hogy otthon van, hanyatt fekszik az ágyán, azazhogy az ékszerészözvegy ágyán, a hálószobájában.

Ideje megmagyaráznunk: Sztyopa Lihogyejev, a Varietészínház igazgatója, aznap reggel abban a lakásban ébredt fel, amelyet a megboldogult Berliozzal kettesben bérelt egy nagy ötemeletes bérházban a Szadovaja utcán.

Ez a lakás, az 50-es számú, már régóta, ha nem is éppen rossz, de gyanús hírben állt. Két esztendeje még De Fougeret ékszerész özvegyéé volt. Az ötvenesztendős forma, igen tiszteletreméltó és jó gyakorlati érzékkel rendelkező Anna Francevna de Fougeret az öt szobájából hármat albérlőknek adott ki; az egyik albérlőt Belomutnak hívták, a másiknak a neve feledésbe merült.

Nos, két esztendeje a lakásban megmagyarázhatatlan események láncolata indult meg: ebből a lakásból rendre nyomtalanul eltűntek a lakók.

Egy ízben, munkaszüneti napon, rendőr csengetett be a lakásba, kihívta az előszobába a második lakót (azt, akinek a neve feledésbe merült), és azt mondta, kérik, menjen le egy percre az őrszobára valamit aláírni. A lakó meghagyta Anfiszának, Anna Francevna régi, megbízható háztartási alkalmazottjának, ha bárki keresné telefonon, mondja meg, hogy tíz perc múlva visszajön — azzal elvonult a fehér kesztyűs, takaros rendőrrel. De nemcsak hogy tíz perc múlva — azóta sem jött vissza; és az egészben a legfurcsább, hogy vele együtt a rendőr is eltűnt.

Az istenfélő, sőt mondjuk ki kereken: babonás Anfisza meg is mondta az izgatott Anna Francevnának, hogy ez bizony boszorkányság, ő nagyon is jól tudja, ki rabolta el a lakót rendőröstül, de késő este nem tanácsos az illetőt emlegetni.

No már most az efféle boszorkányságot, ha egyszer elkezdődött, köztudomásúan semmiképp sem lehet megállítani. Hétfőn eltűnt a másik lakó is, szerdán pedig Belomutot nyelte el a föld — igaz, másféle körülmények közt. Reggel eljött érte az autó, mint mindennap, hogy elvigye hivatalába, el is vitte, de vissza már nem hozott senkit, sőt az autó maga sem jött vissza többé.

Leírhatatlan volt Belomutné asszony fájdalma, rémülete — de haj, sem az egyik, sem a másik nem tartott sokáig! Aznap este Anna Francevna, nyaralójából visszatérve (ahová miért, miért sem, sürgősen kiszaladt Anfiszával együtt), már nem találta a lakásban Belomutné asszonyt. Mi több: a Belomut házaspár két szobájának ajtaját hivatalos pecsét zárta le.

Két nap múlt el gyötrő nyugtalanságban. Harmadnap Anna Francevna, aki egész idő alatt álmatlanságban szenvedett, ismét sürgősen kiutazott dácsájára, és mondanunk sem kell — onnan nem jött vissza többé!

Anfisza magára maradván, kisírta a két szemét, aztán, úgy éjfél után két óra tájban lefeküdt aludni. Hogy a továbbiakban mi történt vele, nem ismeretes, de a szomszédos lakások bérlői szerint az ötvenes számú lakásból egész éjszaka kopogás, kalapálás hallatszott, a villany pedig reggelig égett. Reggelre kelve azután kiderült, hogy Anfisza is eltűnt.

Az elátkozott lakásból eltűnt személyekről meg az elátkozott lakásról sokáig mindenféle legendák keringtek a házban. Olyasmit rebesgettek például, hogy az istenfélő, ráncos Anfisza aszott kebelén szarvasbőr zacskóban huszonöt briliánst rejteget, amely Anna Francevna tulajdona. Hogy a dácsán, ahová Anna Francevna oly sürgősen kiutazott, állítólag ama briliánsokhoz hasonló, mérhetetlen kincsek bukkantak elő maguktól, minden emberi beavatkozás nélkül, valamint a cári időkből való aranypénzek tömege… és még sok más ehhez hasonló. Mindegy, amit nem tudunk biztosan, azért nem kezeskedünk.

Annyi szent, hogy az ötvenes számú lakás mindössze egy hétig maradt lepecsételve, lakatlanul, aztán beköltözött a megboldogult Berlioz a hitvesével, és a fentebb említett Sztyopa, ugyancsak hitvesével. Ezek után természetes: mihelyt beköltöztek a megbabonázott lakásba, náluk is egymást érték a pokoli históriák.

Egy hónapon belül eltűnt mindkét hitves, ámde korántsem nyomtalanul. Berlioz feleségéről úgy hírlett, Harkovban látták valami balettmesterrel, Sztyopa felesége pedig állítólag a szegényházban tartózkodott, ahol a Varietészínház igazgatója, kitűnő összeköttetései révén, állítólag szobát szerzett neki azzal a feltétellel, hogy a színét se lássa a Szadovaján…

Sztyopa tehát felnyögött. Be akarta hívni Grunyát, a bejárónőt, hogy piramidont kérjen tőle, de még idejében meggondolta, hogy ez ostobaság volna, hiszen Grunyának úgysincs piramidonja. Akkor Berliozt próbálta segítségül hívni, kétszer is felnyögött: — Misa… Misa… — De amint olvasóim képzelhetik, választ nem kapott. A lakásban síri csend honolt.

Sztyopa ekkor megmozgatta lábujjait, és ebből rájött, hogy fuszeklistül fekszik az ágyban; végigsimította a hasát, hogy megállapítsa, nadrág is van-e rajta, de nem sikerült megállapítania. Végül is belátván, hogy egyes-egyedül van, nincs, aki segítsen rajta, elhatározta, hogy fölkel, bármily emberfölötti erőfeszítésébe kerül is.

Erőlködve kinyitotta csipás szemét, és meglátta magát a falitükörben: haja borzasan meredez, puffadt, másnapos arcát fekete borosta nőtte be, szeme bedagadt, öltözéke piszkos ing, de gallérral, nyakkendővel, alsónadrág és zokni.

Ilyennek látta magát a falitükörben, a tükör mellett pedig feketébe öltözött, fekete barétos idegen férfit pillantott meg.

Sztyopa leült az ágy szélére, és véreres szemét, amennyire tudta, kimeresztette az ismeretlenre. A csendet végül is ez utóbbi törte meg; mély hangon, lassan, idegenszerű kiejtéssel így szólt: — Jó reggelt, szeretve tisztelt és igen kedves Sztyepan Bogdanovics!

Hosszabb szünet következett, majd Sztyopa minden erejét összeszedve kinyögte: — Mit óhajt, kérem?

Maga is meghökkent: nem ismerte föl a saját hangját. A mit éles fejhangon sivította, az óhajt mély basszusra sikeredett, a kérem pedig végképp befulladt.

Az ismeretlen barátságosan elvigyorodott, elővette hatalmas arany zsebóráját, melynek fedelén briliánsokból kirakott háromszög fényeskedett, elütötte rajta a tizenegyet, aztán így szólt: — Tizenegy óra. Egy teljes órája várom, hogy fölébredjen, hiszen tízre rendelt ide magához. Hát itt vagyok.

Sztyopa tapogatózva felkapta az ágy melletti székről a nadrágját.

— Bocsánat — suttogta, fölvette a nadrágot, aztán rekedten kérdezte: — Szabad a nevét?

A beszéd is nehezére esett. Mintha valaki minden szónál tűvel szurkálná az agyát, pokoli fájdalmasan.

— Micsoda? Hát a nevemre sem emlékszik? — mosolygott az idegen.

— Bocsánat… — hörögte Sztyopa, és ijedten észlelte a zákányosság egy újabb tünetét: mintha ágya körül eltűnt volna a padló, és ő most mindjárt fejest zuhanna a mélybe, a pokolba, az ördög öreganyjához.

— De drága Sztyepan Bogdanovics, ezen nem segít semmiféle piramidon! — szólt vesékbe látó mosollyal a látogató. — Kövesse a régi bölcs mondást: kutyaharapást szőrivel! Az egyetlen, ami visszahozza az életbe: két kupica vodka, hozzá valami forró, fűszeres harapnivaló.

Sztyopa sem esett a feje lágyára, és akármilyen rosszul volt, belátta, ha már ilyen állapotban kapták, a legokosabb, ha mindent bevall.

– Őszintén szólva — kezdte nehezen forgó nyelvvel —, tegnap egy kicsikét kirúgtam az izé… — Szót se többet! — vágott a szavába a látogató, és félrehúzódott a karosszékkel együtt, amelyben ült.

Sztyopának kimeredt a szeme: a kisasztalon minden jóval megrakott tálca kínálta magát: fölszeletelt hófehér cipó, üvegedényben préselt kaviár, tányérkán marinírozott gomba, ismeretlen tartalmú födött kis lábos, végül az ékszerésznétől származó csiszolt, hasas karaff tele vodkával. A legjobban az döbbentette meg Sztyopát, hogy a karaff harmatos volt a hidegtől — ami egyébként érthető is volt, mert jéggel teli hűtővödörben állt. Egyszóval tisztán, takarosan, ügyesen volt minden elrendezve.

Az ismeretlen látogató nem hagyott rá időt, hogy Sztyopa ámulata betegessé fokozódjék, hanem ügyes mozdulattal töltött neki egy fél pohár vodkát.

– És Ön? — mekegte Sztyopa.

— Szíves örömest!

Sztyopa reszkető kézzel szájához emelte a poharat, az ismeretlen egy hajtásra kiitta a magáét. Sztyopa ezután teletömte száját kaviárral, és nagy nehezen kinyögte: — Nem óhajt valami harapnivalót?

— Köszönöm szépen, nem élek vele — válaszolta az ismeretlen, és másodszor is töltött. Levették a födőt a láboskáról: virsli volt benne paradicsommártással.

És íme, Sztyopa szeme elől eloszlottak a ronda zöld ködök, már könnyebben tudta kimondani a szavakat, és ami a fő, visszaemlékezett egyre-másra. Például arra, hogy előző este a Szhodnában vígadtak, Husztov szkeccs-író nyaralójában, ahová Husztov taxin vitte ki Sztyopát. Még arra is emlékezett, hogy a Metropol előtt ültek be a taxiba és velük volt még valaki, egy színész vagy mifene, aki hordozható gramofont vitt magával. Igen, igen és kinn a dácsán még a kutyák is vonítottak annak a gramofonnak a hangjától. Csak azt nem sikerült sehogy sem tisztáznia, hogy ki is volt az a hölgy, akit mindenáron meg akart csókolni… az ördög tudja, ki lehetett… talán a rádiónál dolgozik, de az is lehet, hogy másutt… A tegnapi napra ilyesformán apródonként fény derült, de Sztyopát most már sokkal jobban érdekelte a ami nap, kiváltképp az ismeretlen felbukkanása a hálószobában, ráadásul vodkával, harapnivalóval együtt. Ezt kellene végre tisztázni!

— Nos, remélem, időközben eszébe jutott a nevem, drága jó Sztyepan Bogdanovics?

Sztyopa azonban röstelkedve mosolygott, és széttárta kezét.

— Ejnye, ejnye! Úgy szimatolom, vodka után portóit tetszett inni. Ki hallott ilyet?

— Nagyon kérem, maradjon ez a kettőnk titka! — könyörgött Sztyopa.

— Hogyne, hogyne, számíthat a diszkréciómra. De már Husztovért persze nem kezeskedem.

— Hát ismeri Husztovot?

— Tegnap futólag láttam az Ön irodájában, de elég ránézni arra az individuumra, hogy az ember meglássa: talpnyaló, opportunista, intrikus, piszok fráter.

“Igaza van!” — gondolta Sztyopa; megdöbbentette Husztov jellemének e tömör, pontos, találó összefoglalása.

Így lassacskán, töredékről töredékre összeállt a tegnapi nap, ám a nyugtalanság csak nem akart eloszlani a Varietészínház igazgatójának lelkében. A tegnapi napban ugyanis még mindig hatalmas fekete lyuk tátongott. Mert ezt a fekete barétos ismeretlent, aki most itt a vodkát töltögeti — Sztyopa nem emlékezett rá, hogy látta volna az irodájában.

— Woland vagyok, a feketemágia professzora — mutatkozott be nyomatékosan a látogató, látván Sztyopa zavarát; aztán előadott mindent, szépen sorjában.

Előző nap érkezett külföldről, nyomban jelentkezett Sztyopánál, és felajánlotta, hogy szívesen vendégszerepelne a Varietészínházban. Sztyopa telefonált a moszkvai területi műsorigazgatóságra, megegyeztek a kérdésben (Sztyopa itt elsápadt, és ijedten pillogott), majd ezt követően szerződést írt alá Woland professzorral, amelyben megállapodnak, hogy a professzor hét estén át föllép színházában (Sztyopának a szája tátva maradt), és a részletek megbeszélése végett ma reggel tíz órakor jelentkezik nála a lakásán… Hát ezért jött. Grunya, a háztartási alkalmazott bocsátotta be, aki közölte, hogy ő is éppen akkor érkezett, mert hát ő bejárónő; Berlioz elvtárs nincs otthon, de ha a látogató Sztyepan Bogdanoviccsal akar beszélni, menjen csak be hozzá a hálószobába, mert Sztyepan Bogdanovics olyan mélyen alszik, hogy ő Grunya nem vállalkozik rá, hogy fölébressze. Látván, hogy Sztyepan Bogdanovics milyen állapotban leledzik, a professzor leszalajtotta Grunyát a legközelebbi csemege üzletbe vodkáért, harapnivalóért, jeget hozatott a patikából, és… — Engedje meg, hogy elszámoljunk! — kérte Sztyopa, akit fejbe kólintottak a professzor közlései, és tárcájáért kotorászott.

— Ugyan kérem, semmiség! — legyintett a külföldi művész, és többet hallani sem akart a dologról.

A vodka meg a kaviár tehát ilyen formán megmagyaráztatott, ám Sztyopára mégis rossz volt ránézni: a szerződésre egyáltalában nem emlékezett, és üssék agyon, de nem látta tegnap ezt a Wolandot. Igen, Husztov ott volt, de Woland nem volt ott.

— Mutassa kérem a szerződést — kérte halkan.

— Tessék, tessék parancsolni… Sztyopa ránézett a papírosra, és meghűlt benne a vér. Minden ott volt a helyén: a közepén Sztyopa saját kezű, lendületes aláírása, oldalt pedig Rimszkíj gazdasági igazgató keze írásával az utasítás, miszerint Woland artistának a hét fellépés honoráriumaként harmincötezer rubel terhére előlegképpen adassék ki tízezer rubel. És mindennek s tetejébe Sztyopa meglátta Woland aláírását is, annak nyugtázásául, hogy a tízezer rubelt valóban megkapta.

“Hát ez meg micsoda? — gondolta Sztyopa, és egyet fordult körülötte a világ. — Már kihagy az emlékezetem? Ez rossz jel, nagyon rossz jel!” Persze a szerződés felmutatása után már nem lett volna helyénvaló, ha a kétség legcsekélyebb jelét nyilvánítja. Engedélyt kért vendégétől, hogy egy pillanatra eltávozhasson; ahogy volt, harisnyában kiszaladt az előszobába, a telefonhoz. Menet közben kiszólt a konyhába: — Grunya!

A konyhából azonban senki sem válaszolt. Lihogyejev ránézett Berlioz dolgozószobájának az ajtajára, mely az előszobából nyílt, és ekkor, amint mondani szokás, sóbálvánnyá vált. A kilincsen hatalmas viaszpecsét függött madzagon.

“Már csak ez kellett!” — villant át Sztyopa agyán, és attól fogva gondolatai már kettős vágányon siklottak tova, mégpedig — ahogy ez katasztrófák idején történni szokott — az egyik oldalon már ördög tudja, hová, és merre… Szinte lehetetlenség szavakba foglalni a Sztyopa fejében kavargó zagyvalékot. Ott az a fekete barétos ördögfattya a jegelt vodkájával meg a hihetetlen szerződésével… Amott meg mindennek a tetejébe az a hivatalos pecsét az ajtón! Berlioz ezek szerint rossz fát tett volna a tűzre? Ki hinné! Ezzel szemben a pecsét ott lóg, tagadhatatlanul… Ejnye-bejnye!

És ekkor fölöttébb kellemetlen gondolat ködlött fel Sztyopa agyában: nemrégiben — micsoda ostobaság — egy cikket adott át Mihail Alekszandrovicsnak, hogy tegye közzé folyóiratában. Köztünk szólva, eléggé ostoba cikk volt, jelentéktelen, és nem is fizettek érte sokat… A cikk után nyomba egy másik emlék bukkant fel a színigazgató ködös elméjében: egy gyanús beszélgetés emléke, amelyet április huszonnegyedikén este folytattak, ott a lakásuk ebédlőjében, amikor együtt vacsoráztak kettesben Mihail Alekszandroviccsal. Azaz hát persze gyanúsnak a szó szoros értelmében nem mondható az a beszélgetés (ilyesmire Sztyopa sohasem lett volna hajlandó), de azért olyan témáról folyta, amiről nem kellett volna beszélni. Igazán el lehetett volna kerülni, polgártársak, abszolute nem volt szükséges szóba hozni! A pecsét előtt persze teljességgel ártatlannak látszott a beszélgetés, de a pecsét után… “Hajjaj, Berlioz, Berlioz! — zakatolt Sztyopa agyában. — Nem fér a fejembe!”

De nem ért rá sokáig búslakodni, mert feltárcsázta Rimszkij gazdasági igazgató közvetlen vonalát a Varietészínházban. Rendkívül kényes helyzetben volt: Először is az idegen megsértődhet, hogy Sztyopa a szerződés bemutatása után is ellenőrzi állításait, másodszor meg a gazdasági igazgatóval szemben is nehéz dolga van.

Elvégre is, nem kérdezheti meg tőle: “Mondja, kérem, szerződtem és tegnap a feketemágia professzorával harmincötezer rubel erejéig?” Ilyen kérdést csak nem lehet föltenni!

— Halló — szólt bele a hallgatóba Rimszkij éles, kellemetlen hangja.

— Jó napot Grigorij Danyilovics — kezdte Sztyopa halkan. — Itt Lihogyejev beszél. Megmondom miről van szó… hm-hm… itt ül nálam ez a … öö… Woland professzor… egyszóval, azt akarom kérdezni… hogy is állunk ezzel a mai estével?

— Ja, a feketemágus? — válaszolt Rimszkij. — Nemsokára kinn lesz a plakát.

– Á, úgy… — hebegte Sztyopa. — Akkor hát minden rendben… — Mikor jön be? — tudakolta Rimszkij.

— Félórán belül ott leszek — ígérte Sztyopa, helyére tette a hallgatót, és két keze közé fogta forró fejét. Füh, micsoda rettenetes história! Hát mi történt az emlékezőtehetségemmel, polgártársak?

Mégsem maradhat tovább az előszobában, vissza kell mennie, Sztyopa terve készen állt: minden lehető módon lepleznie kell hihetetlen feledékenységét, és most legelőször is ravaszul ki kell szedni az idegenből, hogy voltaképpen mit is akar ma este bemutatni a Lihogyejev gondjára bízott Varietészínházban?

Elfordult a telefonkészüléktől, és az előszoba tükörben, melyet a lomha Grunya régóta nem törölt le, furcsa, hórihorgas, csíptetős alakot vélt látni (ó, ha Ivan Nyikolajevics ott van, azon nyomban fölismerte volna ezt az alakot!) — egy pillanatra feltűnt a tükörben a visszaverődése, azután eltűnt. Sztyopa ijedten kémlelte az előszobát, és még jobban megrémült, mert a tükörben most jókora fekete kandúr tűnt fel, majd eltűnt az is.

Sztyopának elállt a szívverése; megtántorodott. “Mi lehet ez? Megőrültem? Mik ezek a tükörbeli látomások?”

Benézett a konyhába, és izgatottan kiáltotta: — Honnét került ide ez a macska, Grunya? És ki az a másik?… — Ne nyugtalankodjék Sztyepan Bogdanovics — válaszolt egy hang, de nem Grunyáé, hanem a vendégé, a hálószobából. — A kandúr az enyém. Nem kell idegeskedni. Grunya nincs itthon, elküldtem Voronyezsbe. Panaszkodott, hogy idén még nam kapott szabadságot.

Mindez olyan váratlanul és ostobán hangzott, hogy Sztyopa úgy döntött: biztosan félreértette, amit a vendég mondott. Dúltan, felzaklatva sietett vissza hálószobájába, és a küszöbön megtorpant. Haja égnek meredt, homlokán apró verejtékgyöngyök jelentek meg.

A vendég immáron nem egymaga ült odabenn, társa is akadt: a másik karosszékben az az alak ült, ki az imént felködlött az előszobatükörben. Most már világosan látszott az arca, pelyhedző bajuszkája, csíptetője; egyik üvege villogott, a másik hiányzott. De még ennél is szörnyűbb jelenségek voltak láthatók odabenn: az istenben boldogult ékszerészné párnázott puffján, fesztelenül elterpeszkedve, egy harmadik személy ült, mégpedig egy félelmetes méretű fekete kandúr, egyik mancsában pohár, a másikban villa, amelyre jókora darab marinírozott gomba volt felnyársalva.

Az amúgy is sötét szoba még jobban elhomályosult Sztyopa szeme előtt. “Hát ilyen az, amikor az ember megőrül…” — gondolta és megkapaszkodott az ajtófélfában.

– Úgy látom kissé elcsodálkozik, drága Sztyepan Bogdanovics — fordult Woland a vacogó fogú Sztyopához. — Pedig igazán nincs min csodálkoznia: ez az én kíséretem.

A kandúr felhörpintette a vodkát; Sztyopa keze egyre lejjebb csúszott az ajtó keretén.

— Kíséretemnek pedig helyre van szüksége — folytatta Woland. — Úgyhogy valaki közülünk fölösleges ebben a lakásban. És nekem úgy tetszik, hogy ez a valaki éppen ön.

– Ő bizony — mekegte a pepita nyakigláb. — Az úr az utóbbi időben úgyis rettentő sokat disznólkodik. Iszik, nőzik, visszaél a pozíciójával, egyáltalán nem dolgozik, de nem is tud dolgozni, mert nem is konyít ahhoz, ami a munkaköre volna. Port hint a fölöttes hatóság szemébe!

– Állandóan a hivatali autóján furikázik! — vádaskodott a kandúr is, gombát rágcsálva.

És ekkor negyedik és utolsó jelenés történt a lakásban, mialatt Sztyopa már összeesett, s a padlón fekve, elgyengült kezével kaparászta az ajtófélfa alját.

A két ablak közt lévő falitükörből kicsike, de rendkívül széles vállú, keménykalapos figura lépett ki, szájából agyarforma fog állt ki, s még jobban elcsúfította amúgy is valószínűtlenül rút ábrázatát. Ráadásul a haja is lángvörös volt. Mihelyt megjelent, máris belekotyogott a beszélgetésbe: — Nem is értem, hogy lett igazgató! Olyan igazgató, amilyen én volnék érseknek! — dünnyögte egyre pocsékabb orrhangon.

— Te aztán igazán nem hasonlítasz érsekhez, Azazello — jegyezte meg a kandúr, miközben virslit szedett a tányérjára.

— Hisz én is csak azt mondom — dünnyögte a vörös, aztán Wolandhoz fordult, és tisztelettudóan megkérdezte: — Megengedi, Messire, hogy kiakolbólintsam Moszkvából?

— Sicc — morsult rá hirtelen a akndúr, és felborzolta szőrét.

Ekkor a hálószoba egyet fordult Sztyopával; beverte fejét az ajtófélfába, és elvesztette eszméletét. “Meghalok…” — volt utolsó gondolata.

De nem halt meg. Amikor félig kinyitotta a szemét, úgy látta valami kövön ül, és körülötte valami zúg. Amikor egészen kinyitotta, megértette, hogy ami zúg, az a tenger, mi több, a hullámok közvetlenül a lába előtt csobbanna; röviden szólva — egy móló legvégén ül, fölötte szikrázó kék ég, mögötte hegyre felfutó fehér város.

Sztyopa mivel nem tudta, hogyan illik viselkedni hasonló esetekben, feltápászkodott, és rogyadozó térddel megindult a mólón a part felé.

A mólón egy férfi állt, cigarettázott, és a tengerbe köpködött. Sztyopára nézett vad tekintettel, és abbahagyta a köpködést.

Akkor Sztyopa a következőt cselekedte: letérdelt az ismeretlen dohányos előtt, és úgy rimánkodott: — Könyörgök, árulja el, miféle város ez?

— No de kérem! — méltatlankodott a lelketlen dohányos.

— Nem vagyok részeg — bizonygatta Sztyopa elfúló hangon. — Valami történt velem… beteg vagyok… Hová kerültem? Milyen város ez?

— Hát Jalta… Sztyopa felnyögött, lerogyott, feje nekiütődött a móló átforrósodott kövének.