HATODIK FEJEZET Szkizofrénia, amint megjósoltatott

Éjjel fél kettő volt, amikor a Moszkva környékén nemrég épült, folyóparti híres elmeklinika orvosi rendelőjébe belépett egy kecskeszakállas, fehér köpenyes férfi.

A három ápoló egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a kanapén ülő Ivan Nyikolajevicsről. Jelen volt Rjuhin is, a költő, rendkívül izgatott állapotban. A törülközők, amelyekkel az étteremben megkötözték Ivan Nyikolajevicset, halomban tornyosultak mellette a kanapén. Keze, lába most szabad volt.

A belépő orvos láttára Rjuhin elsápadt, köhécselt, s félénken köszönt.

— Jó estét, doktor.

Az orvos biccentett, de eközben nem Rjuhinra nézett, hanem Ivan Nyikolajevicsre, aki mozdulatlanul ült, szemöldökét haragosan összevonva, és az orvos megjelenésére meg se moccant.

— Ez itt, kérem szépen, Hontalan, Ivan Nyikolajevics, a híres költő — magyarázta Rjuhin, maga sem tudta, miért, titokzatosan suttogva. — Tetszik tudni… attól tartunk… delirium tremens…

— Sokat ivott? — kérdezte az orvos is halkan, a szája sarkából.

— Nem, azaz hát néha felhajtott egy pohárral, de nem úgy, hogy…

— Svábbogarat, patkányt, ördögfiókát, settenkedő kutyát nem szokott látni?

— Nem — válaszolta Rjuhin idegesen összerezzenve. — Tegnap is találkoztam vele, meg ma délelőtt is… teljesen normális volt.

– És miért van alsónadrágban? Az ágyból hozták ide? — Nem, az étteremben jelent meg így…

— Ahá, ahá — bólintott az orvos roppant elégedetten. — És a karmolások az arcán?

Verekedett?

— Nem, leesett a kerítésről. Aztán az étteremben pofon ütött valakit… és aztán még valakit…

– Úgy, úgy, úgy — helyeselt az orvos, majd Ivanhoz fordult, és üdvözölte: — Jó estét kívánok!

— Jó napot, kártevő! — felelte Ivan hangosan, ingerülten.

Rjuhin annyira megijedt, hogy nem mert fölnézni az udvarias orvosra. Az orvos azonban egy cseppet sem sértődött meg, hanem gyakorlott, ügyes mozdulattal lekapta szemüvegét, felhúzta fehér köpenyét, és a szemüveget hátsó nadrágzsebébe csúsztatta. Aztán megint Ivanhoz fordult: — Hány éves?

— Menjen a pokol fenekére! — rivallt rá Ivan, és félrefordult.

— Mért haragszik? Hisz nem bántottam!

— Huszonhárom éves vagyok — válaszolta Ivan, és idegesen folytatta: — Panaszt teszek valamennyiük ellen. Különösen teellened, te utolsó piszok! — fordult egyenesen Rjuhinhoz.

— Miért akar panaszt tenni?

— Azért, mert makkegészséges létemre megfognak, és idehurcolnak a diliházba!

— háborgott Ivan.

Rjuhin ekkor rátekintett, és ereiben meghűlt a vér: Ivan szemében valóban nyoma sem látszott tébolynak. A Gribojedovban zavaros volt a pillantása, de most feltisztult, olyan volt, mint mindig.

“A mindenségit! — hüledezett Rjuhin. — Hiszen csakugyan normális! Micsoda galiba! Ugyan miért is hoztuk ide? Tiszta normális, csak az arca van összekarmolászva…

Az orvos leült egy fényes nikkellábú fehér zsámolyszékre, és higgadtan magyarázta: — Ön nincs a diliházban, hanem egy klinikán, ahol senki sem fogja tartóztatni, ha erre nincs szükség.

Ivan Nyikolajevics hitetlenkedve sandított rá, de azért kibökte: — Hál' istennek! Végre egy normális emberrel találkozom a sok idióta után! De az idióták közt is első ez a hülye, tehetségtelen alak, a Szaska!

— Ki az a tehetségtelen Szaska? — tudakolta az orvos.

— Ez itten, Rjuhin — közölte Ivan, és piszkos mutatóujjával Rjuhinra bökött.

Rjuhin elvörösödött mérgében. “Hát ez a köszönet, amiért segíteni próbáltam rajta! — gondolta keserűen. — Nem, hát ez az Ivan igazán jellemtelen fráter!”

— Tipikus kulákivadék — folytatta Ivan Nyikolajevics: nyilvánvalóan sarkallta a vágy, hogy leleplezze Rjuhint. — És ráadásul olyan kulák, aki gondosan proletárnak álcázza magát. Nézze csak meg a böjtös ábrázatát, és hasonlítsa össze a hangzatos költeményeivel! Hahaha, nézzen csak bele a lelkébe, hogy mit gondol magában, és a szája is tátva marad ámulatában! — És Ivan Nyikolajevics baljósan felkacagott.

Rjuhin rákvörös lett, zihálva lélegzett, csak azon járt az esze, hogy íme, kígyót melengetett keblén, megszánt valakit, akiről kiderült, hogy ádáz ellensége. No és ami a legrosszabb: tenni nem tehet ellene semmit, elvégre nem szállhat vitába egy elmebeteggel!

— Tulajdonképpen miért hozták be ide? — kérdezte most az orvos, miután figyelmesen végighallgatta Hontalan fejtegetéseit.

— Tudom is én, hogy az ördög vinné el a tökfilkókat! Megfogtak, megkötöztek holmi rongyokkal, aztán be a teherautóba!

— Szabad megkérdeznem, miért jelent meg alsóneműben az étteremben?

— Nincs ebben semmi különös — magyarázta Ivan. — Fürödtem a Moszkva folyóban, és közben valaki ellopta a ruhámat, ezt a kacatot hagyta ott helyette.

Meztelenül mégse mehetek végig Moszkván, azt kellett fölvennem, ami volt, mert siettem az étterembe, a Gribojedovba.

Az orvos kérdően tekintett Rjuhinra, aki zavartan motyogta: — Úgy hívják az éttermünket.

— Ahá — bólintott az orvos. — És miért sietett annyira? Valami hivatalos talál-kozója volt?

— Egy külföldi konzultánst hajszolok — felelte Ivan, és riadtan tekintett körül.

— Miféle konzultánst?

— Ismeri Berliozt? — kérdezte Ivan jelentőségteljesen. — A zeneszerzőt?

Ivan elképedt: — Miféle zeneszerzőt?… Ja úgy… igen… nem. A zeneszerző, az más. Csak névrokona Misa Berlioznak.

Rjuhin megfogadta ugyan, hogy nem szól, mégis meg kellett magyaráznia: — Mihail Alekszandrovics Berliozt, a TÖMEGÍR elnökét ma este elgázolta a villamos a Patriarsije Prudin.

— Ne fecsegj, hisz fogalmad sincs semmiről! — förmedt rá Ivan. — Nem te voltál ott, hanem én! A konzultáns szándékosan küldte a villamos elé.

— Odalökte?

— Már hogy lökte volna! — méltatlankodott Ivan; felmérgesítette az általános értetlenség. — Az effélének nincs arra szüksége, hogy odalökje! Ez olyan dolgokra képes, hogy az ember a fejét fogja. Előre tudta, hogy Berlioz a villamos alá kerül.

– És önön kívül látta-e még valaki azt a konzultánst?

— Az a baj, hogy csak én láttam, meg Berlioz.

– Úgy, úgy. És milyen intézkedéseket foganatosított, hogy elfogja a gyilkost? — Az orvos megfordult, és ránézett egy fehér köpenyes nőre, aki az íróasztalnál ült a rendelő sarkában. A nő elővett egy lap papirost, és elkezdte kitölteni az üres rubrikákat.

— A következőket: fogtam egy gyertyát a konyháról…

— Ezt itt? — kérdezte az orvos, és a törött gyertyára mutatott, amely a szentképpel együtt az asztalon feküdt a nő előtt.

— Igen, azt, és…

– És a szentképet minek vitte magával?

— A szentképet, igen… — Ivan elpirult. — Tudomásom szerint attól félnek a legjobban. — Ujjával ismét Rjuhin felé bökött. — Tudniillik arról van szó, hogy az a konzultáns… mondjuk ki nyíltan… a gonosszal cimborál… nem lehet csak úgy egykönnyen elfogni.

Az ápolók — ők tudták, miért — kihúzták magukat, és le nem vették a szemüket Ivanról.

— Igenis, a sátánnal cimborál — folytatta Ivan. — Ez kétségtelen. Személyesen beszélt Ponczius Pilátussal. Ne nézzenek így rám, kérem, igazat mondok! Mindent látott, a pálmákat, az oszlopcsarnokot… Egyszóval, járt Pilátusnál, ezért kezeskedem.

— Helyes, helyes…

— Nos, éppen ezért a mellemre tűztem a szentképet, és utánaeredtem…

Az óra ekkor kettőt ütött.

— Ejha! — kiáltotta Ivan, és felugrott a kanapéról. — Már két óra, és én itt magukkal vesztegetem az időmet! Bocsánat, hol a telefon?

— Hagyják telefonálni — utasította az orvos az ápolókat.

Ivan fölemelte a hallgatót, a nő pedig ezalatt halkan tudakolta Rjuhintól: — Nős?

— Nem, nőtlen — válaszolta Rjuhin megszeppenve. — Tagja a szakszervezetnek?

— Igen.

— Rendőrség? — kiabálta ezalatt Ivan a kagylóba. — Rendőrség? Kérem, ügyeletes elvtárs, intézkedjék azonnal, hogy küldjenek ki öt motorbiciklis járőrt, géppuskával, egy külföldi konzultáns elfogására. Tessék? Jöjjenek értem, én is magukkal megyek… Tessék? Itt Hontalan beszél, a költő, a bolondokházából… Mi a címük? — kérdezte halkan az orvostól, tenyerével elfödve a kagylót, majd újra belekiabált: — Halló! Halló! Nem hallják? Piszokság! — üvöltött fel hirtelen, és a falhoz vágta a kagylót. Aztán az orvoshoz fordult, kezet nyújtott neki: — A viszontlátásra! — mondta ridegen és menni készült.

— Várjon, várjon, hová siet? — szólt rá az orvos, és mélyen a szeme közé nézett, úgy folytatta: — Éjszaka közepén, egy szál alsóneműben… Nem érzi magát jól, maradjon itt.

— Engedjenek, no — fordult Ivan az ápolókhoz, akik elállták az ajtót. — Elengednek vagy nem? — ordított fel fenyegetően.

Rjuhin összerezzent, a nő megnyomott egy gombot, és a kisasztal üveglapjára fényes nikkeldoboz és lezárt injekciós ampulla ugrott ki.

— Hát így vagyunk? — ordította Ivan, és körülnézett, riadtan, mint a csapdába szorult vad. — No, jól van… ajánlom magamat! — És fejjel előre nekiugrott az elfüggönyözött ablaknak.

Elég nagyot szólt, de az üvegtábla a függöny mögött meg se repedt, s Ivan Nyikolajevics egy szempillantással később már az ápolók keze közt vergődött.

Hörgött, üvöltött, harapni próbált.

— Hát így üvegezik maguknál az ablakokat? Eresszenek el…

Az orvos kezében fecskendő villant, a nő egyetlen mozdulattal feltépte az ócska Tolsztoj-ing ujját, és cseppet sem nőies erővel megragadta Ivan karját. Éterszag támadt, Ivan egy pillanatra elernyedt a négy ember keze közt, és az orvos ügyesen kihasználta ezt a pillanatot, karjába döfte a tűt. Még néhány másodpercig fogták, aztán leültették a kanapéra.

— Banditák! — üvöltötte Ivan, és felugrott a kanapéról, de újra leültették. Amint elengedték, ismét fel akart ugrani, de ezúttal már önként ült vissza. Nem szólt, dühösen nézett körül, majd váratlanul ásított, és keserűen elmosolyodott.

— Hát mégis bekasztliztak — mondta, újra ásított, aztán egyszer csak lefeküdt, fejét a vánkosra tette, kezét gyerek módjára az arca alá rakta, és álmosan, már nem is keserűen mormolta: —Bánom is én… Majd megadják az árát… én figyelmeztettem magukat, lesz, ami lesz. Engem már csak Pilátus érdekel… Ponczius Pilátus… — azzal becsukta a szemét.

— Fürdőt, utána vigyék a száztizenhetes magánba, ápolót mellé — rendelkezett az orvos, és újra föltette szemüvegét. Rjuhin ismét összerezzent: a fehér ajtó nesztelenül kinyílt, kék éjjeli lámpások fényében derengő folyosó tárult elébe. A folyosóról gumikerekű hordágy gördült be, arra áttették az elcsöndesedett Ivant, és elgurították; az ajtó ismét bezárult mögötte.

— Mondja, kérem — fordult Rjuhin suttogva az orvoshoz —, tehát csakugyan beteg?

– Ó, igen.

– És mi baja? — tudakolta félénken Rjuhin.

Az orvos fáradtan nézett rá, bágyadtan válaszolt: — Motorikus és szenzoros ataxia… téves interpretációk… Úgy látszik, súlyos eset. Feltehetően szkizofrénia. És hozzá még alkoholizmus…

Rjuhin egy szót sem értett abból, amit az orvos mondott, csak azt látta, hogy Ivan Nyikolajevicsnek alighanem rosszul áll a szénája, ezért felsóhajtott, és megkérdezte: — És miféle konzultánst emleget folyton?

— Nyilván látott valakit a beteg, aki felizgatta a fantáziáját. Vagy talán hallucináció…

Néhány perccel később a teherautó visszavitte Rjuhint Moszkvába. Lassan hajnalodott, de az utcai lámpákat még nem oltották el; fényük bántónak, fölöslegesnek tetszett. A sofőr dühös volt, hogy odaveszett az éjszakája, hajtotta a masinát, ahogy csak a motorból kifért, és a kanyaroknál csak úgy farolt a kocsi.

Elmaradt az erdő, leszakadt róluk, a folyó is félrehúzódott, változatos képek szaladtak a teherautó elébe — sövények, őrházak, farakások, magasságjelző póznák meg holmi árbocok, rajtuk odafűzött orsófélék, kavicshalmok, csatornákkal felárkolt föld — egyszóval, mindenből érződött, hogy Moszkva ott van mindjárt a kanyaron túl, mindjárt előtűnik, és elnyeli őket.

Rjuhin zötyögött, ide-oda lódult a kocsiban, a tuskó, amin ült, időnként ki-ki akart csúszni alóla. A kocsiszekrényben szanaszét szóródtak az éttermi törülközők, amelyeket a rendőr meg Pantyelej felraktak — ők ketten már előbb hazamentek trolibuszon. Rjuhin előbb megpróbálta összeszedni a rongyokat, de aztán dühbe gurult: “Ott egye meg a fene az egészet! Mit strapálom itt magam, mint a hülye?”

Félrerúgta a törülközőket, és rájuk sem nézett többé.

Rémséges hangulatban volt. A gyászos intézményben tett látogatása kitörölhetetlenül mély nyomot hagyott benne. Megpróbálta kihámozni, hogy voltaképpen mi kínozza. A kék lámpás folyosó emléke? Az a gondolat, hogy a legnagyobb szerencsétlenség a földön, ha az ember elveszti az eszét? Igen, igen, ez is, persze. De hát ez csak olyan… általánosság. De van itt még valami. Mi lehet az?

A sértés. Igen, igen, a sértő szavak, amelyeket Hontalan a szemébe vágott. És a legjobban nem is az bántotta, hogy Ivan megsértette, hanem az, hogy szavaiban némi igazság rejlett.

A költő már nem tekingetett széjjel, hanem a kocsiszekrény piszkos, rezgő fenekére meredt, és önmarcangoló, vádaskodó szavakat motyogott.

Igen, a versei… Harminckét éves; mi lesz ezután? Ezután is megír majd évente néhány verset. Amíg meg nem öregszik? Igen, amíg meg nem öregszik. És mit hoznak neki ezek a versek: dicsőséget, hírnevet? “Egy frászt! Ne hazudj legalább önnönmagadnak. Aki pocsék verseket ír, az sose lesz híres. És miért rosszak a verseid? Igazat mondott a bolond, sajnos, igazat mondott — így ítélkezett önmaga felett kíméletlenül —, nem hiszek én a verseimben, egy sort sem hiszek abból, amit leírok!”

Neuraszténiás rohamában elcsigázottan ült ott, egyszer csak meglódult, s a padló megszűnt alatta remegni. Fölemelte fejét, és ekkor vette észre, hogy réges-rég Moszkvába érkeztek, Moszkva felett hajnalodik, a felhők aranyfénybe mártóznak, s a teherautó, amelyen utazik, áll, mert beszorult a bulvárra befordulni szándékozó autósorba, mellette pedig talapzaton egy bronzember áll, fejét kissé félrehajtva, és közönyösen szemléli a bulvár nyüzsgő életét.

Furcsa gondolatok kavarogtak fáradt elméjében. — ,íme, itt az igazi siker iskolapéldája… — motyogta, felállt a kocsiszekrényben, kihúzta magát, és fenye-getően nyújtotta ki karját a légynek sem vétő bronzember felé. — Akármit csinált életében, bármi történt vele, minden a hasznára vált, minden a hírnevét támogatta!

De hát mit csinált? Igazán nem is értem… Van valami különös ezekben a szavakban: Felhő felhőt gyúrva jajgat… Nem érem föl ésszel… Hopp, megvan!

Szerencséje volt! — döntötte el végül is Rjuhin kajánul, és érezte, amint elindul alatta a teherautó. — Az volt a szerencséje, hogy az a fehérgárdista belélőtt, szétroncsolta az ágyékát, és ezzel biztosította számára a halhatatlanságot…”

Az autósor megindult. A költő beteg volt, nagybeteg, szinte megöregedett. Két perccel ezután már a Gribojedov teraszán találta magát. Az étterem kiürült. Csak a sarokban iszogatott még egy kisebb kompánia, s a közepén a közismert konferanszié üldögélt tatár sapkában, kezében egy pohár Abrau.

Arcsibald Arcsibaldovics szívélyesen fogadta a törülközőket cipelő Rjuhint, és csakhamar megszabadította átkozott terhétől. Ha a költőt nem őrölte volna fel annyira a klinikai kiruccanás meg a teherautó, valószínűleg örömét lelte volna abban, hogy előadja a kórházi látogatás történetét, mindenféle kitalált részlettel kiszínezve. Most azonban nem állt erre az esze, és akármilyen rossz megfigyelő volt is, a teherautóbeli megpróbáltatások után, életében először, alaposabban szemügyre vette a kalózt, és megértette, hogy a kapitány, ha kérdezősködik is Hontalan felől, sőt ceceg, ajjajoz sajnálkozásában — voltaképpen egy cseppet sem törődik Hontalan sorsával, nem is sajnálja. “És neki van igaza! Legény a talpán!” — gondolta cinikusan s önmagát mélységesen megvetve Rjuhin, félbeszakította a szkizofréniáról tartott beszámolóját, és azt mondta: — Adjon egy kis vodkát, Arcsibald Arcsibaldovics…

A kalóz részvevő ábrázattal rebegte: — Hogyne, megértem… azonnal… — És intett a pincérnek.

Negyedórával ezután Rjuhin egyes-egyedül ült az étteremben, pontyfiléje fölé görbedve, és egyik kupicát itta a másik után, belátva és elismerve, hogy életén segíteni immár nem lehet, a legjobb a feledésbe menekülni.

Elherdálta éjszakáját, mialatt a többiek lakomáztak, és most rájött, hogy visszahozni immár nem lehet. Elég volt, ha fejét a lámpáról az égnek emelte, és máris megértette, hogy az éjszaka visszahozhatatlanul elveszett. A pincérek sietve szedegették le az abroszt az asztalokról. A terasz körül sündörgő kandúrok is reggeliesen viselkedtek. Kérlelhetetlenül felvirradt az új nap.