ÖTÖDIK FEJEZET A Gribojedovban történt

A krémszínű, ódon, egyemeletes ház csenevész kert mélyén állt, a kertet a körúti járdától kovácsoltvas kerítés választotta el. A ház előtt kis aszfaltozott térség terült el, télen hóbucka magaslott rajta, melynek tetejébe lapát volt tűzve, nyáron azonban a nyári étterem legvonzóbb részét alkotta ponyvateteje alatt.

A házat azért hívták “Gribojedov-ház”-nak, mert állítólag egykor az író* nagynénjének, bizonyos Alekszandra Szergejevna Gribojedovának tulajdonában volt. Hogy ez igaz-e, nem-e, ki tudná megállapítani… Némelyek éppenséggel azt állítják, hogy Gribojedovnak egyáltalán nem volt háztulajdonos nagynénje. A házat azonban mégis így nevezik. Egy híres moszkvai hazudozó ráadásul azt híresztelte, hogy a nagy író az emeleti oszlopos, kerek teremben olvasta fel a kanapén heverő nénikéjének Az ész bajjal jár részleteit. Egyébként tudja az ördög, az is meglehet, hogy felolvasta, ez ma már édes mindegy!

Nem mindegy ellenben, hogy a házban jelenleg az a TÖMEGÍR helyezkedik el, amelynek élén a szerencsétlen Mihail Alekszandrovics Berlioz állt — a Patriarsije Prudin történt tragikus kimenetelű balesetéig.

A TÖMEGÍR tagjai egymás közt, beszélgetésben a házat sosem nevezték “Gribojedov-ház”-nak; csak úgy emlegették, hogy “a Gribojedov”. “Tegnap két óra hosszat nyüzsögtem a Gribojedovban.” — “No és mit sikerült elérned?” — “Kaptam egy beutalót Jaltába egy hónapra.” — “Ügyes fickó vagy!” Esetleg ezt mondták: “Menj el Berliozhoz, ma négy és öt között fogadóórát tart a Gribojedovban” — és így tovább.

A TÖMEGÍR úgy helyezkedett el a Gribojedovban, hogy annál jobbat, kedélyesebbet álmodni sem lehet. A belépő mindenekelőtt, akarva, nem akarva, megismerkedett a mindenféle fajta sportkörök kifüggesztett hirdetéseivel, valamint a TÖMEGÍR tagjainak csoportos meg egyéni fényképeivel; az emeletre vezető lépcső falai ugyanis ezekkel — mármint a fényképekkel — voltak telis-tele aggatva.

Az emeleti egyes számú szoba ajtaján nagybetűs tábla hirdette, hogy itt székel a “Horgász- és nyaralószakosztály”; a táblára azonkívül élethű kárászt festettek, amint éppen bekapja a horgot.

A kettes számú szoba ajtaján meglehetősen érthetetlen felirat volt látható: “Egynapos alkotószabadság ügyében tessék M. V. Podlozsnajához fordulni.”

A következő ajtó tömör, ámde teljességgel érthetetlen feliratot viselt: “Pereligino.” Attól fogva a Gribojedovba becsöppent látogató csak úgy kapkodhatta a fejét a nagynéni tölgyfa ajtóin tarkálló feliratoktól: “Feliratkozás papírkiutalásra Pokljovkina elvtársnőnél”, “Pénztár”, “Szkeccsírók egyéni elszámolása”. És így tovább…

Ha az ember átvágott a leghosszabbik soron, amely már lenn, a portásfülkénél kezdődött, elolvashatta a feliratot azon az ajtón, melyen pillanatonként be akart nyitni valaki: “Lakásügyek”.

A lakásügyek után színpompás plakát következett. A következőket ábrázolta: sziklás hegy, melynek gerincén köpönyeges lovas halad, vállán puska. Lejjebb pálmák meg egy erkély, az erkélyen csinosan fésült fiatalember ül, aki ihletett tekintettel fel- és elnéz a messzeségbe, és töltőtollat fog a kezében. Alatta szöveg: “Beutalók alkotószabadságra, két héttől (novella, elbeszélés) egy évig (regény, trilógia) terjedő időtartamra. Jalta, Szuuk-Szu, Borovoje, Cihidziri, Mahindzsauri, Leningrád (Téli Palota).” Ez előtt az ajtó előtt is sor állt, de nem olyan mérhetetlenül hosszú, legföljebb másfél száz főnyi.

A továbbiakban, a Gribojedov-féle ház szeszélyes kanyarulatait, fel- meg levezető lépcsőit, zegzugait követve, még számos ajtó, felirat következett: “Igazgatóság”, “2., 3., 4. pénztár”, “Szerkesztőbizottság”, “Elnök”, “Biliárdszoba”, többrendbeli segédhivatal, végül az a bizonyos oszlopos terem, ahol a nagynéni élvezte lángeszű unokaöccse komédiáját.

A látogató — ha nem egészen gyengeelméjű — azonnal észrevette, milyen remek életük van a TÖMEGÍR szerencsés tagjainak, és lelkét azon nyomban sárga irigység kezdte marcangolni. Ezt követően pedig keserű szemrehányással illette a mennybélieket, amiért születésekor nem ajándékozták meg írói tehetséggel, hiszen enélkül álmodni sem lehetett arról, hogy birtokába jusson a TÖMEGÍR széles aranyszegéllyel ellátott, illatozó, drága bőrből készült, barna tagsági igazolványa, e Moszkva-szerte ismert és nagyra becsült okmány.

Ki hozhatna fel valamit az irigység védelmére? Kétségkívül az alantas indulatok kategóriájába sorolandó — mégis meg kell értenünk azt, a látogatót. Hiszen amit az emeleten látott, az még nem minden. Gribojedova néni házának földszintjét teljes egészében az étterem foglalta el — és micsoda étterem! Moszkva legjobb éttermének hírében állt, és nem érdemtelenül. Nemcsak azért, mert két hatalmas, boltozatos teremben helyezkedett el, melynek falaira asszír sörényes, lila lovak voltak festve; nemcsak azért, mert minden asztalkán színes keszkenővel letakart lámpa állt, s nem csupán azért, mert nem léphetett be akárki jöttment az utcáról, hanem főleg azért, mert fogásainak bő választékával verte Moszkva valamennyi éttermét, és e fogásokat rendkívül mérsékelt, elérhető áron juttatta ügyfeleinek.

Nincsen ezért semmi meglepő az ilyen párbeszédben, amilyennek például e hitelt érdemlő sorok írója is tanúja volt a Gribojedov kovácsoltvas kerítése tövében: — Hol vacsorázol ma, Amvroszij?

— Micsoda kérdés! Természetesen itt, a Gribojedovban, drága Foka! Arcsibald Arcsibaldovics megsúgta, hogy ma este sőregfilé lesz au naturel!

– Életművész vagy, Amvroszij! — sóhajtott fel a sovány, elhanyagolt külsejű Foka, akinek épp egy karbunkulus nőtt a tarkóján, és irigykedve nézett fel Amvroszijra, az aranyhajú, telt arcú, vérpiros ajkú, óriás termetű költőre.

— Nincs ebben semmi életművészet — válaszolta emez. — Egyszerűen arra törekszem, hogy emberi módon éljek. Azt akarod mondani, Foka, hogy sőregfilét a Colosseumban is kapni? Igen ám, de a Colosseumban egy adag sőreg tizenhárom rubel tizenöt kopejka, nálunk meg öt ötven! Azonkívül a Colosseum-beli sőreg háromnapos, és a tetejébe sose tudhatod, mikor vág a szemed közé egy fürt szőlőt holmi mihaszna fiatalember, aki a Tyeatralnij projezdből csöppent oda. Nem, én esküdt ellensége vagyok a Colosseumnak, Foka! — mennydörgött végig az utcán a haspók költő hangja. — Ne is próbálj rábeszélni.

— Dehogyis beszéllek rá, Amvroszij — nyekegte Foka. — Otthon is lehet vacsorázni.

— Azt ugyan nem! — harsogta Amvroszij. — Elképzelem a feleségedet, amint a közös konyhán sőregfilét kotyvaszt neked au naturel! Hihihi! Au revoir, Foka! — és dúdolva elindult a ponyvatetős terasz felé.

Hol van a tavalyi hó! De a tősgyökeres moszkvaiak bizonyára még emlékeznek a híres Gribojedovra. Sőregfilé? Az semmi, drága Amvroszij, olcsó vacak. Hanem a kecsege, barátom, az ezüstös tálban kínálkozó kecsegeszelet, körülrakva rákfarkakkal meg friss kaviárral! Meg a gombapürével töltött tojás! Hát a szarvasgombás rigópecsenye? Vagy a fürj genovai módra? Mindössze kilenc és fél rubel! És ráadásul a jazz, az előzékeny kiszolgálás! Júliusban, mikor a családunk nyaral, bennünket azonban halaszthatatlan irodalmi ügyeink a városban tartanak, milyen érzés volt a teraszon ülni a szőlőlugas árnyékában, és a hófehér abroszon aranyló foltként a tele tányér soupe printaniére? Emlékszik-e, Amvroszij? Minek is kérdem: az ajkán látom, hogy emlékszik! Maréna, sőreg, ugyan már! Hanem a mindenféle szalonkafajta, idény szerint váltakozva, a fürj, a császármadár? Meg a gyöngyöző ásványvíz? De elég, nagyon is eltérünk a tárgytól… Utánam, olvasó!

Azon az estén, amikor Berliozt a tragikus baleset érte, fél tizenegy órakor csak egy szobában égett a villany a Gribojedov emeletén. Tizenkét irodalmár várakozott ott egyre türelmetlenebbül Mihail Alekszandrovicsra, aki őket összehívta.

Széken, asztalon, még a két ablakpárkányon is ültek a TÖMEGÍR igazgatósági szobájában, és fulladoztak a hőségtől. A nyitott ablakon át sem hatolt be frissítő fuvallat. Moszkva most lehelte ki a napközben a kövekben, az aszfaltban felgyülemlett forróságot, és már látszott, hogy az éjszaka sem hoz enyhülést. A pincéből, ahol az étterem konyhája működött, hagymaszag áradt, mindenki szomjas, ideges, ingerült volt.

Beszkudnyikov, a regényíró — kifogástalanul öltözött, csendes ember, éber, ám ugyanakkor megfoghatatlan tekintetű — elővette zsebóráját. A mutató lassan a tizenegyes felé közeledett. Beszkudnyikov megkocogtatta az óra számlapját, és odamutatta szomszédjának, Dvubratszkij költőnek, aki az asztalon ült, és gumitalpú sárga cipőbe bújtatott lábaival harangozott unalmában.

— Hát ez azért sok — dörmögte elégedetlenül.

— Biztosan kinn feledkezett a Kljazmánál a selma — szólalt meg döngő mellhangján Nasztaszja Lukinyisna Nyepremenova. Moszkvai kupecek árvájából lett írónő, és harcos tengerésztörténeteket írt “George kormányos” álnéven.

— Ugyan már! — szólt közbe élénken Zagrivov, a népszerű szkeccsek írója. — Magam is szívesebben teázgatnék egy szellős kis balkonon, ahelyett, hogy itt főjek.

De hát nem tízre volt kitűzve az ülés?

— Kellemes lehet most odakinn a Kljazma-parton — heccelte a jelenlévőket George kormányos, tudván, hogy Pereligino, az írók Kljazma-parti nyaralófaluja mindenkinek közös bánata, érzékeny pontja. — Biztosan már szólnak a fülemülék.

Én mindig jobban tudok dolgozni a városon kívül, különösen tavasszal.

— Harmadik éve fizetem a tagdíjat, hogy a bazedovos feleségemet abban a paradicsomban üdültethessem, de még mindig nem ködlik semmi a láthatáron — jegyezte meg keserűen, epésen Ieronyim Poprihin, a novellista.

— Kire hogy mosolyog a szerencse — dörmögte az ablakpárkányról Ababkov, a kritikus.

George kormányos szúrós kis szemében öröm villant fel, zengő alt hangját ellágyítva, szelíden fuvolázta: — Ne irigykedjünk, elvtársak. Nyaraló mindössze huszonkettő van, és még hét épülőben, a TÖMEGÍR-ben pedig háromezren vagyunk tagok.

— Háromezer-egyszáztizenegy — helyesbített valaki a sarokból.

— No látják — folytatta a Kormányos. — Mit tehetünk? Mi sem természetesebb, a dácsákat a legtehetségesebbeknek utalják ki…

— A generálisoknak! — vágott bele a dolgok velejébe Gluharjov, a filmszcená-rium-író.

Beszkudnyikov műásítást produkált, és kivonult a szobából.

— Egyedül lakik öt szobában Pereliginóban — mondta Gluharjov, alighogy Beszkudnyikov kihúzta a lábát.

— Lavrovics pedig hatban! — kurjantotta Gyenyiszkin. — És az ebédlőjében tölgyfa burkolat van körös-körül a falon!

— Ugyan, most nem erről van szó — torkolta le őket Ababkov —, hanem arról, hogy mindjárt fél tizenkettő.

A lárma nőttön-nőtt, már-már zendülés fenyegetett. Telefonáltak a közutálatnak örvendő Pereliginóba, de rossz helyre, Lavrovics dácsájába kapcsolták őket, megtudták, hogy Lavrovics kiment a folyóra, és ettől végképp feldühödtek.

Találomra betelefonáltak a Szépirodalmi Bizottságba a 930-as mellékállomáson, de ott persze már senkit sem találtak.

— Igazán telefonálhatott volna! — méltatlankodtak többen, köztük Gyenyiszkin, Gluharjov és Kvant.

De hajh, hiába heveskedtek: Mihail Alekszandrovics már sehová sem telefonálhatott. Messze-messze a Gribojedovtól, egy ezerwattos égőkkel megvilá-gított hatalmas teremben, három cinkkel borított asztalon feküdt az, ami nemrégen még Mihail Alekszandrovics volt.

Az egyik asztalon alvadt vérrel borított teste, tört karral és összelapított mellkassal; a másodikon a feje, kicsorbult metszőfogakkal és megtört, tágra nyílt szemekkel, amelyeket immár nem zavart a vakító világosság; a harmadikon véres rongyok halmaza: a ruhája.

A lefejezett törzs mellett a következők álltak: a törvényszéki orvostan professzora, egy patologoanatómus és a proszektora, a nyomozó hatóság képviselői, meg a felesége betegágya mellől telefonon odahívott Zseldibin, Mihail Alekszandrovics Berlioz helyettese, a TÖMEGÍR másodelnöke.

Zseldibinért kocsi ment, és a nyomozókkal együtt legelőször a szerencsétlenül járt irodalmár lakására vitték (ez éjféltájban történt), ahol lepecsételték a papírokat, s onnét a hullaházba.

A megboldogult földi maradványait körülálló személyek most arról tanakodtak, hogy mitévők legyenek: varrják-e oda a testhez a levágott fejet, vagy pedig úgy ravatalozzák fel a Gribojedov nagytermében, hogy egyszerűen állig letakarják fekete kendővel?

Egy szó, mint száz, Mihail Alekszandrovics sehová sem tudott már telefonálni, Gyenyiszkin, Gluharjov és Kvant hiába heveskedtek, kiabáltak Beszkudnyikovval.

Pontban éjfélkor a tizenkét irodalmár lejött az emeletről, és beült az étterembe. Ott ismét küldtek egy-két jókívánságot Mihail Alekszandrovics felé: a teraszon ugyanis természetesen minden asztal foglalt volt, és benn kellett vacsorázniok a szép, de fülledt termekben.

És pontosan éjfélkor az elülső teremben valami dörrent, valami csörrent, és zakatolva-csilingelve rázendített, majd éles, magas férfihang ordított fel zenekísérettel: Halleluja! A híres Gribojedov-féle jazzband elkezdte műsorát. A verejtékező arcok földerültek, úgy tetszett, még a lovak is megélednek a freskón, a lámpák fényesebben világítanak — és egyszerre, mint aki letépte láncát, táncra perdült mind a két terem, majd nyomban utána a terasz is.

Gluharjov egy Tamara Polumeszjac nevű költőnővel táncolt, táncolt Kvant, táncolt Zsupkov regényíró is egy sárga ruhás filmszínésznővel. Táncoltak továbbá a következők: Dragunszkij, Cserdakcsi, a kis köpcös Gyenyiszkin a nagy debella George kormányossal, táncolt Szemejkina-Gall, a szépséges építésznő, egy fehér darócnadrágos ismeretlen erős szorításában. Táncoltak a tagok és a meghívott vendégek, moszkvaiak és vidékiek, Johann kronstadti író és egy bizonyos Vitya Kuftyik Rosztovból, állítólag filmrendező, akinek fél arcát sötétlila anyajegy borította; táncoltak a TÖMEGÍR költői szakosztályának kiválóságai, név szerint Pavianov, Bogohulszkij, Szladkij, Spicskin és Adelfina Buzgyak, köztük és mellettük ismeretlen foglalkozású, kefefrizurás, vattázott vállú fiatalemberek; egy öreg szakállas, akinek szakállában egy darabka zöldhagyma akadt fenn, egy gyűrött narancssárga selyemruhás, feltűnően vérszegény, vékonydongájú leányzóval ropta.

A pincérek izzadtan rohangáltak, habzó söröskrigliket egyensúlyozva fejük fölött, s közben minduntalan rekedten, ingerülten kiabáltak: “Bocsánat, polgár-társ!” Valahol egy hang tölcséren át kommandírozott: “Egy rablóhús! Két flekken!

Egy sőreg!” A magas tenor hang már nem is énekelte, hanem cifrázva vonította a Hallelujá-t. A jazzband cintányérainak zörejét időnként túlharsogta az éttermi tányérok csörömpölése; a mosogatólányok ugyanis lejtős szalagon eregették le az edényt a konyhába. Egy szó, mint száz: a pokol.

Éjféltájban látomás tűnt fel ebben a pokolban. A teraszra fekete szemű, hegyes kecskeszakállú, frakkos férfiú lépett ki, és uralkodói tekintettel fogta át birodalmát.

A jólértesültek bizalmasan azt suttogták, hogy volt idő, amikor a dalia nem frakkot viselt, hanem széles bőrtüszővel övezte fel magát, amelyből pisztolyok markolata ágaskodott, hollószárny haját vérvörös selyemkendővel kötötte le, és halálfejes fekete lobogó alatt vitorlázott egy briggen a Karib-tengeren.

De nem, nem, nem! Hazudnak a jól értesültek, Karib-tenger nincs is a világon, nem hajóznak rajta mindenre elszánt kalózok, s nem vadászik rájuk semmiféle korvett, nem terül a vízre ágyúfüst. Nem, nincsen semmi, nem is volt soha! Csak ez a nyápic hársfa van, meg a kovácsoltvas rács, s azon túl a bulvár… Jégdarabok úszkálnak a hűtővödörben, a szomszéd asztalnál bikafejű egyén ül, szeme vérben forog, minden szörnyű, rettenetes… Istenek, isteneim, mérget nekem, mérget!

És az egyik asztalka mellől felröppent a szó: “Berlioz!”, a jazz elcsuklott, elhallgatott, mintha valaki öklével sújtott volna le rá. “Mi az? Mi történt?” — “Berlioz!!!” Felugrálnak, sikoltoznak…

Magasra csap a bánat hulláma a szörnyű hír hallatára. Valaki buzgólkodik, teli tüdővel bizonygatja, hogy most nyomban, ahogy együtt vannak, kollektív táviratot kell fogalmazni, és azt haladéktalanul feladni.

De miféle táviratot, kérdjük, milyent és hová? És minek egyáltalában feladni?

És végül is, hová, kinek? Mire való a távirat annak, akinek szétlapított tarkója jelenleg a kórboncnok gumikesztyűs keze közt van, és akinek nyakát a professzor épp most varrja görbe tűvel? Annak úgyis vége, nincs szüksége semmiféle táviratra. Neki már befellegzett, ne terheljük fölöslegesen a távírót.

Igen, igen, neki befellegzett… de mi élünk!

Igen magasra csapott a gyász hulláma, felcsapott, felcsapott, de azután alábbhagyott. Valaki már visszaült asztalához, és előbb lopva, majd egyre nyíltabban, eszegélni, iszogatni kezdett. Elvégre miért vesszen kárba a finom cotelette de volailles? Mit segítünk Mihail Alekszandrovicson azzal, ha éhen maradunk? Elvégre mi élünk!

A zongorát természetesen kulcsra zárták, a zenekar szétszéledt, egy-két újságíró elment a szerkesztőségbe nekrológot írni. Aztán híre terjedt, hogy Zseldibin megjött a hullaházból, fölment a megboldogult emeleti szobájába, és azon nyomban suttogni kezdték, hogy ő lesz Berlioz utóda. Zseldibin felhívatta az étteremből mind a tizenkét vezetőségi tagot, és a Berlioz irodájában sebtében megrendezett ülésen megvitatott velük néhány halaszthatatlan kérdést: a Gribo-jedov oszlopos termének feldíszítéséről, a holttest átszállításáról, a ravatalozás rendjéről meg a gyászesettel kapcsolatos néhány más problémáról.

Az étterem eközben tovább élte rendes éjszakai életét, s élte volna zárásig, azaz hajnali négy óráig, ha nem jön közbe egy valóban egészen rendkívüli esemény, amely sokkal jobban megrázta a kedélyeket, mint Berlioz halálhíre.

Először a Gribojedov kapuja előtt strázsáló bérkocsisok zúdultak fel!

Hallatszott, amint egyikük felugrik a bakon, és felkiált: — A teremtésit! Oda nézzetek!

Honnét, honnét nem, abban a pillanatban a vaskerítésnél piciny lángocska villant fel, és lassan közeledett az étterem teraszához. Az asztaloknál ülők felálltak, és a sötétséget kémlelve meglátták, hogy a piciny lángocskával együtt fehér kísértet lépdel az étterem felé. Amikor már odaért a szőlőlugashoz, az emberek sóbálvánnyá meredtek, a villájukra tűzött falat hal megállt a levegőben, szemük kiguvadt. A portás, aki abban a pillanatban lépett ki a ruhatárból a kertbe, hogy rágyújtson, eltaposta cigarettáját, és elindult a kísértet felé, láthatóan azzal a szándékkal, hogy elállja az útját az étterem felé; de aztán mégis meggondolta magát, és megállt, bárgyún mosolyogva.

A kísértet így a szőlőlugas nyílásáig érve akadálytalanul belépett a teraszra. És ekkor mindenki meglátta, hogy a kísértet nem kísértet, hanem Ivan Nyikolajevics Hontalan — a híres költő.

Mezítláb érkezett, rongyos fehér Tolsztoj-ingben, mellére ismeretlen szentet ábrázoló papirosképecske volt tűzve biztosítótűvel; az ing alatt hosszú szárú, csíkos fehér alsónadrág. Kezében meggyújtott esküvői gyertya. Jobb arcán friss karmolás.

Nehéz lenne fölmérni a teraszon támadt hallgatás mélységét. Az egyik pincér kezéből, a félrebillent söröskorsóból lassan csorgott a padlóra a sör.

A költő feje fölé emelte a gyertyát, és hangosan köszönt: — Üdvözöllek, barátaim! — Majd benézett a legközelebbi asztal alá, és bosszúsan megállapította: — Itt sincs!

Két hang szólalt meg. Az egyik, egy dörmögő basszus, kérlelhetetlenül kijelentette: — Delirium tremens. Ennek is vége.

A másik, egy riadt női hang, ezt mondta: — Hogy jutott el idáig ebben az öltözékben? Hogy engedhette a rendőrség?

Az utóbbi megjegyzést Ivan Nyikolajevics is meghallotta, válaszolt is rá: — Kétszer akartak feltartóztatni, egyszer a Szkatyertnij utcában, egyszer meg itt a Bronnaján, de átmásztam a sövényen, amint látja, az arcomat is összekarmolta! — Magasra tartotta a gyertyát, és emelt hangon folytatta, rekedt hangja megerősödött, indulat fűtötte át: — Testvéreim az irodalomban, hallgassátok meg szómat! A gonosz megjelent közöttünk! Fogjátok el, de mielőbb, mert beláthatatlan kárt fog okozni!

— Mi, micsoda? Mit mondott? Ki jelent meg? — hangzott mindenfelől.

— Egy külföldi konzultáns — felelte Ivan. — És az a konzultáns a Patriarsije Prudin megölte Misa Berliozt.

Ekkor a vendégek a belső termekből is kiáramlottak a teraszra, valóságos csődület támadt Ivan gyertyalángocskája körül.

— Bocsánat, magyarázza meg, kérem, kissé pontosabban — szólalt meg Ivan Nyikolajevics füle mellett egy halk, udvarias hang. — Ki ölte meg Berliozt?

— Egy külföldi professzor, konzultáns és kém — válaszolta Ivan, és fürkészve nézett körül.

— Hogy hívják? Mi a neve? — hangzott a következő halk kérdés.

— A neve! Az ám, ha tudnám a nevét! — kiáltott fel Ivan kétségbeesetten. — Nem tudtam elolvasni a névjegyét… Csak az első betűjére emlékszem, annyit tudok, hogy W-vel kezdődik, dupla vével… Milyen nevek kezdődnek W-vel? — kérdezte magától Ivan; fejéhez kapott, és mormolni kezdte: — W, wé, wa, wo, wu…

Waschner? Wagner? Weiner? Wegner? Winter? — Haja lassan égnek meredezett a nagy erőfeszítéstől.

— Wulf? — szólt közbe egy kétségbeesett női hang.

Ivan dühbe gurult: — Buta liba! — kiáltott fel, és tekintete a közbeszólót kereste. — Mi köze ehhez Wulfnak? Wulf nem tehet semmiről! Wo, wa… Nem, sehogy se jut az eszembe.

Mondok valamit, elvtársak: telefonáljanak a rendőrségre, küldjenek ki azonnal öt motorbiciklis járőrt géppuskával, hogy fogják el a professzort. És ne felejtsék el közölni, hogy ketten vannak még vele; egy nyurga pepita, a csíptetője törött, meg egy kövér fekete kandúr… Én majd addig felkutatom a Gribojedovot, mert érzem, hogy itt kell lennie!

Nyugtalanul körülnézett, átfurakodott a körülállókon, gyertyáját lóbálta, hogy végigcsöpögött rajta a viasz, és rendre benézett az asztalok alá. “Orvost!” súgta egy hang, és csakhamar jól táplált, simára borotvált, szeretetre méltó arc, csontkeretes szemüveg jelent meg Ivan előtt.

— Csillapodjék, Hontalan elvtárs! — kérlelte az arc, vidám, szinte ujjongó hanglejtéssel. — Önt megrendítette a mindnyájunk által szeretett Mihail Alekszandrovics… röviden: Misa Berlioz halála. Mi sem természetesebb, ezt mindannyian megértjük. Nyugalomra, pihenésre van szüksége. Az elvtársak hazakísérik, ágyba fektetik, kialussza magát…

— El kell fogni a professzort, nem érted, te marha? — vicsorgott rá Ivan dühösen.

— Te meg itt feltartasz a hülye locsogásoddal.

— Már engedje meg, Hontalan elvtárs… — pirult-hüledezett a jól táplált ábrázat, és láthatóan már megbánta, hogy beavatkozott a dologba.

— Nem engedem meg, és legkevésbé teneked, te emeletes barom! — szólt Ivan Nyikolajevics fojtottan, gyűlölködve.

Arca eltorzult, a gyertyát gyorsan átvette jobb kezéből a bal kezébe, és jobbját meglendítve, hatalmas pofont kent le a részvevő ábrázatra.

Ekkor többeknek eszébe jutott, hogy le kéne fogniok Ivant — és rávetették magukat. A gyertya kialudt, a jól tápláltról leesett a szemüveg, és abban a pillanatban el is taposták. Ivan félelmetes csatakiáltást bocsátott ki a torkán, mely egészen a bulvárig elhatolt, harcra tüzelve a lelkeket — és védekezni kezdett. Az asztalokról csörömpölve hullott le az edény, nők sikoltoztak.

Mialatt a pincérek törülközőkkel megkötözték a költőt, a ruhatárban a következő párbeszéd folyt a briggkapitány meg a portás közt.

— Nem láttad, hogy alsónadrágban van? — kérdezte a kalóz dermesztő nyuga-lommal.

— De mit tehettem volna, Arcsibald Arcsibaldovics? — védekezett a portás remegve. — Muszáj beeresztenem, ha egyszer tagja a TÖMEGÍR-nek!

— Láttad vagy nem láttad, hogy alsónadrágban van? — ismételte a kalóz.

— Mit csináljak, Arcsibald Arcsibaldovics? — mentegetőzött a portás egyre vörösebb arccal. — Hiszen értem én a dolgot, a teraszon hölgyek is ülnek…

— Nem a hölgyekről van szó, a hölgyeknek ez édes mindegy — ripakodott rá a kalóz, és a szó szoros értelmében felnyársalta a tekintetével. — De a rendőrségnek nem mindegy! Gatyás férfi Moszkva utcáin csupán egyetlenegy esetben közlekedhet, tudniillik rendőri kísérettel, és csupán egyetlenegy helyre mehet: az őrszobára! Neked pedig mint portásnak tudnod kell, hogy ha gatyás férfit látsz, haladéktalanul fütyülnöd kell. Megértetted? Hallod, mi folyik a teraszon?

A portás, aki már azt se tudta, fiú-e vagy lány, meghallotta a teraszról behatoló hangzavart, edénycsörömpölést, női sikolyokat.

— Nos, milyen büntetést érdemelsz ezért? — folytatta a kalózkapitány.

A portás arcbőre bíborlilára vált, mint a tífuszos betegé, szeme megüvegesedett.

Úgy rémlett neki, hogy Arcsibald Arcsibaldovics oldalt elválasztott hollófekete haját lángvörös selyem födi el, a frakk, a keményített ingmell eltűnik, s a bőrtüszőből pisztoly markolata ágaskodik elő. Már látta magát felakasztva a főárbocra… Látta a tulajdon kicsüngő nyelvét, vállára bukott, élettelen fejét, még a hullámok csobbanását is hallotta a hajó oldalán. Térde megroggyant. A kalózkapitány ekkor megszánta, és eloltotta villámló tekintetét.

— Vigyázz magadra, Nyikolaj, ez az utolsó eset! Ilyen portás nekünk nem kell, ingyen se! Elmehetsz templomszolgának. — Ezzel elintézvén az ügyet, a kalózkapitány gyors, pattogó, pontos parancsszavakat osztogatott: — Pantyelejt a büféből. Rendőrt. Jegyzőkönyvet. Autót. Az elmeklinikára. — És hozzátette: — Máskor fütyülj.

Negyedóra sem telt bele, és a megdöbbent publikum nemcsak az étteremben, hanem a bulváron meg a Gribojedov kertjére néző házak ablakaiból is láthatta, amint Pantyelej, a portás, egy rendőr, egy pincér és egy Rjuhin nevű költő múmiaformán bepólyált fiatalembert visz ki a Gribojedov kapuján, a fiatalember könnyezve zokog, köpköd — Rjuhint igyekszik megcélozni —, és bömbölve ordítja végig a bulváron: — Marhák!…

A teherautó sofőrje dühösen beindítja a motort. Mellette egy bérkocsis nógatja a lovát, orgonaszínű gyeplőszárral csapkodja a farát, és így biztatja a sofőrt: — Én tudom az utat! Vittem már utast a psziátriára!

Körös-körül a sokaság zúgva kommentálja a példátlan eseményeket. Egyszóval: ocsmány, fertelmes, parázs, disznó módon érdekes botrány kerekedett, amely csak akkor ért véget, amikor a teherautó elvitte a szerencsétlen Ivan Nyikolajevicset, s vele a rendőrt, Pantyelejt meg Rjuhint.