Második fejezetA BETOLAKODÓ

2130-ra a Marson felállított radarok naponta legalább egy tucat aszteroidát fedeztek fel. Az ŰRVÉDELEM számítógépei automatikusan kiszámították pályájukat, majd az adatokat óriási memóriájukban tárolták: bármely csillagász pár hónapos időközönként betekinthetett a felgyülemlett adatokba.

Az első ezer aszteroida — az aprócska világok legnagyobbikának, a Ceresnek a XIX. század legelső napján bekövetkezett felfedezésétől számítva — azonosítása több mint százhúsz évig tartott. Százával bukkantak fel, tűntek el, majd kerültek elő újra, olyan hihetetlenül nagy mennyiségben, hogy az egyik elkeseredett csillagász az égbolt élősdieinek nevezte el őket. De még ő is meghökkent volna, ha megtudja, az ŰRVÉDELEM jelenleg félmilliót követ nyomon. Csak az öt legnagyobb — Ceres, Panasz, Júnó, Eunomia és Vesta-átmérőjének hosszúsága haladta meg a 200 km-t; nagy többségük mindössze nagyméretű kő volt, mely belefért volna egy-egy kisebb parkba. Általában Marson túli pályán haladtak; az ŰRVÉDELEM csak azzal a néhánnyal foglalkozott, amelyek pályája esetleg veszélyt jelenthetett a Föld számára. A Naprendszer eljövendő történetében ezek közül egyetlenegy sem haladhat el a Föld mellett egymillió km-es körzeten belül.

A tárgy, melyet már akkor felfedeztek, amikor a Jupiter pályáján kívül haladt, a felfedezési év és sorrend alapján a 31/439-es katalógusszámot kapta. Helyzete semmi különöset nem árult el, nem az egyetlen aszteroida volt, amely Szaturnuszon túli pályára tért, mielőtt még egyszer távoli gazdája, a Nap felé fordult volna. Valamennyi közül a legtávolabbi, a Thule II. például annyira megközelítette az Uránuszt, hogy akár e bolygó elveszett holdja is lehetett volna.

De az már példa nélkül álló volt, hogy ekkora távolságból észleljék radarral: a 31/439-es kisbolygó nyilvánvalóan rendkívüli méretű kisbolygó. A visszhang erőssége alapján a kompjúterek legalább 40 km-es átmérőjűnek vélték; száz éve nem fordult elő ilyen óriás. Szinte hihetetlen, hogy ennyi ideig nem vették észre.

Amikor kiszámították a pályáját, a rejtély megoldódott, hogy egy még nagyobb rejtélynek adjon helyet. A 31/439-es nem haladt aszteroidapályán, mint társai, melyek néhány évenként óramű pontossággal bukkannak fel szabályos, ellipszist leíró útjukon. A csillagok között elhúzó magányos vándor volt, első, és egyben utolsó látogatását tette a Naprendszerben — ugyanis olyan óriási sebességgel haladt, hogy a Nap gravitációs tere nem volt képes befogni. Egyre nagyobb gyorsulással, mint valami tünemény, fog elvillanni befelé, átvágva a Jupiter, a Mars, a Föld, a Vénusz és a Merkur pályáját, hogy megkerülve a Napot, ismét eltűnjön az ismeretlenben.

Ekkor kezdtek villogni a számítógépek, s villogásuk azt fejezte ki: „Nézz oda! Ott valami érdekeset találtunk!” Az emberek pedig ekkor figyeltek fel a 31/439-esre. Az ŰRVÉDELEM központjában izgalom támadt, és a csillagközi kalandor abban a megtiszteltetésben részesült, hogy egyszerű sorszáma helyett nevet kapott. A csillagászok már réges-régen kimerítették a görög, majd a római mitológiát, s most a hindu panteont élték fel: így a 31/439-es a Ráma nevet kapta.

A hírközlő szervek napokig tartó ribilliót csaptak a látogató körül, noha a rendelkezésükre álló információ elég szegényes volt. A Rámának mindössze két tulajdonságát ismerték: szokatlan pályáját és megközelítő méretét. De ez is csak a radar visszhangja alapján kikövetkeztetett találgatás volt a teleszkóp a Rámát még mindig csak halvány, tizenötödik nagyságrendű csillagnak mutatta, amely ráég nem érte el azt a méretet, hogy kivetíthető legyen. De egyre mélyebben hatolva a Naprendszerbe, hónapról hónapra egyre ragyogóbb és nagyobb lesz, és a keringő obszervatóriumok mind több adatot kapnak majd alakjáról és nagyságáról, mielőtt örökre eltűnik a látóterükből. Mindene bőven lesz idejük, sőt, az elkövetkező pár évben talán lesz űrhajó, amelyik szokásos tevékenysége közben olyan közel kerül majd hozzá, hogy használható fényképekkel is tud szolgálni. Igazi találkozót minden bizonnyal nem tervezhetnek: túl sok energiát venne igénybe az, hogy közvetlen fizikai kapcsolatot létesítsenek egy olyan objektummal, amely óránként több mint ezer km-es sebességgel vágja át a bolygók pályáját.

Így hát a világ hamarasan megfeledkezett a Rámáról. Nem úgy a csillagászok, akiknek izgatottsága hónapról hónapra nőtt, amint az új aszteroida mind több rejtélyt kínált a számukra.

Először a Ráma fénygörbéje okozott fejtörést. Nem volt fénygörbéje.

Kivétel nélkül valamennyi aszteroida lassan változtatta fényerejét: néhány órás periódusonként hol erősebb, hol gyengébb fényt sugárzott. Már több mint kétszáz éve ismerték az okot: a jelenséget a testek forgása és szabálytalan alakja magyarázza. Miközben tengelyük körül forogva haladnak pályájukon; a Nap felé fordított felszínük állandóan változik, s ennek megfelelően alakul a fényerejük is.

A Ráma nem mutatott ilyen változást. Vagy nem forgott, vagy tökéletesen szimmetrikus volt. Mindkét magyarázat egyaránt valószínűtlennek tűnt.

Az ügy hónapokig ennyiben maradt, mert a szokásos feladatukat végző, azaz a világegyetem mélységeit fürkésző teleszkópok egyikét sem tudták átirányítani. Az űrcsillagászat költséges szórakozás, egy nagy műszer működtetése percenként akár ezer dollárba is kerülhet. Dr. William Stenton sohasem kaphatta volna meg egy teljes negyedórára a 200 méteres Farside reflektort, ha egy fontosabb program nem áll le egy időre egy ötvencentes kondenzátor hibája miatt. Ezúttal jól jött a másik csillagász balszerencséje.

Bill Stenton egészen másnapig, amikor végre sikerült kompjúteridőt szereznie az adatok kiértékelésére, nem is sejtette, mit csípett el. Amikor az eredmény végül kivetítve megjelent a képernyőn, jó néhány percébe telt, mire felfogta a jelentését.

A Rámáról visszaverődő napfény valójában nem volt abszolút egyforma erősségű. Igenis volt egy egészen csekély változás, alig kimutatható, de azért felismerhető, és nagyon szabályos. Mint minden más aszteroida, a Ráma is forog. De míg a többiek egy «napja» általában néhány óráig, a Rámáé mindössze négy percig tart.

Dr. Stenton gyors számításokat végzett, és mikor megkapta az eredményt, alig hitt a szemének. Ez a parányi világ egyenlítője mentén több mint ezer kilométeres óránkénti sebességgel forog; a pólusokat kivéve meglehetősen egészségtelen lenne a felszínén bárhol megkísérelni a leszállást. Az egyenlítőjén fellépő centrifugális erő csaknem egy gravitációnyi gyorsulással söpörne le bármely, nem hozzátapadó tárgyat. A Ráma olyan forgó kődarab, amely nem képes kozmikus mohát vonzani; meglepő, hogy egy ilyen test egyben tudott maradni, és nem hullott már régen szét millió darabra.

Egy tárgy; amelynek átmérője negyven kilométer, és amely mindössze négy perc alatt fordul meg önmaga körül — a kép hogyan illik bele a bolygók csillagászati rendjébe? Dr. Stenton, jó képzelőerővel megáldott ember lévén, hajlamos volt a gyors következtetések levonására. Most olyasmire jutott, ami néhány nagyon kellemetlen percet okozott neki.

Ezek a tulajdonságok az égi állatkertnek csupán egyetlen fajtájára illettek: a kihunyt csillagokra. A Ráma egy halott nap lehet — őrülten forgó neutrongömb, melynek miden köbcentije több millió tonna tömeget hordoz…

Dr. Stenton rémült agyába ekkor belevillant H. G. Wells időtlenül klasszikus regénye, A Csillag. Nagyon fiatalon olvasta, részben ez a könyv keltette fel érdeklődését a csillagászat iránt. A regény több mint kétszáz év alatt sem vesztett varázsából és rémítő hatásából. Soha nem felejti el a hurrikánok, a tengerbe zuhanó városok képeit, midőn egy másik csillagközi látogató belezuhant a Jupiterbe, majd a Nap irányában elzúgott a Föld mellett. Az a csillag ugyan, amelyről a jó öreg Wells írt, nem hideg volt, hanem fehéren izzó, és pusztítását jórészt a hő okozta. Ez persze nem jelent sokat, hiszen ha a Ráma hideg, és csupán a Nap fényét veri vissza, gravitációjával ugyanúgy képes rombolni, mint a tűzzel.

Bármilyen, a Naprendszerbe behatoló, csillagszerű tömeg teljesen megzavarja a bolygók pályáját. Ha a Föld csupán néhány millió kilométerrel kerül közelebb a Naphoz — vagy a csillagokhoz — éghajlatának kényes egyensúlya máris felborul. Felolvadna az Antarktisz jégtakarója, s a szárazföldek víz alá kerülnének; vagy befagynának az óceánok, és a földet örökös jégpáncélba zárnák. Bármely irányba egy apró lökés is végzetes lenne…

Ekkor dr. Stenton elengedte magát, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Az egész képtelenség, szégyellhetné magát.

A Ráma nem lehet sűrű anyagból. Egyetlen csillagméretű tárgy sem hatolhat be ilyen mélyen a Naprendszerbe anélkül, hogy az általa előidézett zavarok már régen el ne árulták volna. Azóta már valamennyi bolygó pályája megváltozott volna, hiszen így fedezték fel a Neptunuszt, a Plutót és a Perszephonét is. Nem, teljesen kizárt, hogy egy kihunyt naptömegű tárgy észrevétlen maradhatott.

Bizonyos szempontból kár. Milyen izgalmas lett volna, ha találkoznak egy kihunyt nappal.

Persze, amíg tart…