"Az Alapítvány pereme" - читать интересную книгу автора (Asimov Isaac)

7.

Ha a polgármesternő meg is döbbent a kijelentés hallatán, ennek semmi jelét nem mutatta.

Hajnali egy óra múlt, és már nagyon szeretett volna véget vetni a beszélgetésnek — de még meggyorsítani sem tudta. Ki akarta fárasztani a fiatalembert, de nem úgy, hogy az föladja a küzdelmet. Miért tüntetné el értelmetlenül, ha hasznos feladattal is elláthatja?

— Valóban? — kérdezte. — Azt állítja, hogy Arkady meséje a kalgan háborúról és a Második Alapítvány lerombolásáról hazugság? Agyalmány? Trükk? Dajkamese?

Trevize vállat vont.

— Nem szükségszerűen az. Ez különben is lényegtelen. Tegyük fel, hogy Arkady beszámolója, az ő legjobb tudomása szerint, elejétől végéig igaz. Tegyük fel, hogy minden úgy történt, ahogy Arkady állítja: miután fölfedezték a Második Alapítvány fészkét, kifüstölték őket onnan. De honnan tudhatjuk, hogy mind egy szálig odavesztek? A Második Alapítvány hatásköre kiterjedt az egész Galaxisra. Nemcsak egyedül a Terminus, illetve az Alapítvány történelmét befolyásolták: felelősségük túlment azon, hogy pusztán a mi világunkkal vagy a mi Szövetségünkkel törődjenek. Bizonyos számú második alapítványbelinek ezer — vagy még több — parszeknyi távolságban is kellett élnie… vajon ezeket is elpusztítottuk?

És ha nem, mondhatjuk-e, hogy győztünk? Mondhatta-e az Öszvér a maga uralmának idejében? Elfoglalta a Terminust és vele együtt mindazokat a világokat, melyek fölött közvetlenül uralkodtunk — de a Független Kereskedő Világok még talpon voltak akkor. Elfoglalta a Kereskedő Világokat, de három szökevény kicsúszott a keze közül: Ebiing Mis, Bayta Darell és a férje. A két férfit sikerült legyőznie, de kudarcot vallott Baytával, egyedül Baytával. Az érzelmei okozták ezt a kudarcát, ha hihetünk Arkady regényes történetének. És ennyi elég is volt. Arkady beszámolója szerint a végén már csak egyetlen személy — Bayta — cselekedhetett saját belátása szerint, és a Második Alapítvány az ő ténykedése következtében rejtőzhetett el az Öszvér szeme elől, és végül is ez okozta a bukását.

Egy ember maradt érintetlen, és az öszvér mindent elveszített! Ennyit jelenthet egyetlen ember, ellentétben a legendás Seldon-tervvel, amely szerint az egyén semmi, a tömeg pedig minden.

És mi van akkor, ha nemcsak egy második alapítványbelit hagytunk életben, hanem jó néhány tucatnyit, ami ugyancsak valószínű? Vajon nem gyűltek-e össze, nem építették-e újra fel közösségüket, nem sokszorozták-e meg önmagukat újabb és újabb sorozások és képzés révén, hogy azóta ismét valamennyien engedelmes játékszerükké váljunk?

— Maga hisz ebben? — kérdezte Branno komoran.

— Meg vagyok róla győződve.

— Árulja el nekem, tanácsos, mi okuk volna rá? Szánalmas kis töredékük miért ragaszkodna reménytelenül egy olyan feladat teljesítéséhez, amely senkinek sincs az ínyére? Mi okuk volna rá, hogy a Galaxist megtartsák azon az úton, amely a Második Galaktikus Birodalomhoz vezet? És ha ez a kis csapat ragaszkodnék is küldetése teljesítéséhez, miért fájjon érte a mi fejünk? Miért ne fogadnánk el a terv szerinti utat, s miért ne volnánk hálásak nekik, hogy megtartanak bennünket rajta, és nem hagyják, hogy eltévelyedjünk?

Trevize megdörzsölte a szemét. Fiatalsága ellenére kettőjük közül ő látszott fáradtabbnak. A polgármesternőre bámult, és azt válaszolta:

— Nem hiszek a fülemnek. Az a benyomása, hogy a Második Alapítvány mindezt értünk teszi? Hogy afféle idealistákkal van dolgunk? Politikai tapasztalatai, a hatalom és a manipuláció gyakorlati eredményei nyomán a maga számára nem teljesen nyilvánvaló, hogy a saját érdekükben teszik, amit tesznek?

Mi olyanok vagyunk, mint a kés éle. Mi vagyunk a motor, az erő. Dolgozunk, izzadunk, hol a vérünk hull, hol a könnyünk. Ők csak irányítanak — itt-ott elhelyeznek egy erősítőt, bekapcsolnak egy áramkört… mi észre sem vesszük, ők meg nem kockáztatnak semmit. Aztán, egy évezrednyi gürcölés, erőfeszítés után, amikor az egészre rátesszük a koronát, és létrehozzuk a Második Galaktikus Birodalmat, a Második Alapítvány mint a kormányzó elit elegánsan betelepszik.

— Ezek szerint maga meg akarja semmisíteni a Második Alapítványt? — kérdezte Branno. — Félúton a Második Birodalom felé megkockáztatná, hogy önnön erőnkből érjük el a célt, és saját sorainkból fejlesszük ki az uralkodó elitet? Jól értem?

— De még mennyire! De még mennyire! Hát nem ezt akarná maga is? Maga és én már nem fogjuk megérni, de magának vannak unokái, és talán nekem is lesznek, akiknek szintén lesznek unokáik, és így tovább. Azt akarom, hogy ők élvezzék a munkánk gyümölcsét, hogy úgy tekintsenek vissza ránk, mint valami forrásra, és imáikba foglalják a nevünket azért, amit véghezvittünk. Nem akarom, hogy minden egy Seldon által kitervelt titkos összeesküvés ölébe hulljon, én egyébként sem istenítem őt. Én mondom magának, ő nagyobb veszélyt jelent számunkra, mint az Öszvér, ha engedjük, hogy a terve valóra váljék. A Tejútra mondom! Bárcsak valóban tönkretette volna az Öszvér a tervet, méghozzá végérvényesen! Őt még csak túléltük volna. Belőle csak egy volt, az is halandó. A Második Alapítvány viszont halhatatlannak látszik.

— De maga szeretné elpusztítani a Második Alapítványt, nem?

— Csak tudnám, hogyan!

— Mivel nem tudja, hogyan, nem gondolja, hogy ők nagyobb valószínűséggel pusztíthatják el magát? Trevize megvető pillantást lövellt rá.

— Még az is megfordult a fejemben, hogy talán magát is az irányításuk alatt tartják. A Második Alapítványt juttatta eszembe, amilyen pontosan kitalálta, mit fog mondani Seldon képe, és az is, ahogyan utána velem elbánt. Lehet, hogy maga egy üres héj, amit belülről a Második Alapítvány tölt ki.

— Akkor miért beszél ilyen nyíltan velem?

— Mert ha magát a Második Alapítvány irányítja, akkor így is, úgy is el vagyok veszve, és legalább kiadhatom magamból a mérgemet, másrészt, mert megkockáztatom, hogy nem áll a hatalmukban, és egyszerűen nincs tudatában annak, amit tesz.

— Ezt a játszmát mindenképpen megnyerte — válaszolta Branno. — Önmagámon kívül senki sem ellenőrzi a tetteimet. De hogyan győződhet meg róla, hogy igazat mondok? Ha a Második Alapítvány ellenőrzése alatt állnék, vajon beismerném-e? Tudnám-e egyáltalán, hogy ellenőriznek?

Ám az efféle kérdések nem viszik előbbre az ügyet. Meggyőződésem, hogy nem irányítanak, és magának sincs más választása, mint hogy higgyen nekem. De gondolkodjunk csak el. Ha a Második Alapítvány valóban létezik, életbe vágó érdekük fűződik hozzá, hogy Galaxis-szerte senki ne tudjon róluk. A Seldon-terv csak akkor működik hibátlanul, ha az eszközök — vagyis mi — nem tudják, hogyan működik a terv, és bennünket milyen módon manipulálnak.

És mert az Öszvér az Alapítvány figyelmét a Második Alapítványra terelte, Arkady idejében a Második Alapítványnak el kellett pusztulnia. Vagy helyesebb, tanácsos, ha úgy mondom, csaknem el kellett pusztulnia?

Ebből két dolog következik. Először is, ésszerűnek tűnik a feltételezés, hogy általában véve csak igen csekély mértékben avatkoznak be a dolgainkba. Feltételezhetjük, hogy bennünket egészen meghódítani lehetetlen volna. Még a Második Alapítványnak is, ha létezik egyáltalán, korlátozott a hatalma. Ha egyeseket meghódítanak, és másokban emiatt felébred a gyanú, az torzulásokat idézhet elő a tervben. Következésképpen elfogadhatjuk, hogy beavatkozásuk olyan észrevehetetlen, olyan közvetett és olyan szórványos, amennyire csak lehetséges, ennélfogva én nem állok az ellenőrzésük alatt. És maga sem.

— Ez szükségszerű következmény, és hajlok rá, hogy elfogadjam — felelte Trevize —, ámbár az is lehet, hogy vágyálom az egész. És mi a másik következtetése?

— Ennél egyszerűbb, és ha lehet, még szükségszerűbb. Ha a Második Alapítvány létezik, és létezésének titkát meg akarja őrizni, akkor egyvalamit biztosra vehetünk. Ha valaki rájön erre, beszél róla, hangosan bejelenti, belekiáltja a Galaxisba, ők az illetőt azon nyomban, finoman eltávolítják, kiszippantják, és végérvényesen elintézik. Nem erre következtetne maga is?

— Ezért vett őrizetbe, polgármester asszony? — kérdezte Trevize. — Hogy megvédjen a Második Alapítványtól?

— Bizonyos értelemben. Bizonyos fokig. Liono Kodellnek a maga hiedelmeiről gondosan összeállított felvételét a nyilvánosság elé fogjuk tárni, és nemcsak azért, hogy megkíméljük Terminus és az Alapítvány népét a fölösleges nyugtalankodástól, hanem azért is, hogy a Második Alapítvány se erezzen okot a nyugtalanságra. Ha létezik, nem óhajtom, hogy a figyelme magára irányuljon.

— Szinte hihetetlen! — kiáltotta gúnyosan Trevize. — Az én kedvemért történt? Az én két szép barna szememért?

Branno megmoccant, majd minden átmenet nélkül lágyan fölnevetett.

— Még nem vagyok olyan öreg, tanácsos, hogy ne venném észre, milyen szép barna szeme van, és harminc évvel ezelőtt esetleg ez is cselekvésre ösztökélt volna. De ma már egy lépést sem tennék érte, de egyéb testrészeiért sem, ha csak a maga szeme forogna kockán. Ám ha a Második Alapítvány valóban létezik, és maga fölkeltette volna a figyelmüket, a maga személyével nem érne véget az ügy. Az én életemről is szó van, és sok más személyéről, akik magánál sokkalta intelligensebbek és értékesebbek, és ezzel együtt valamennyi tervünkről.

— Ó! Ha ilyen gondosan mérlegeli, miképpen üthet vissza ránk a Második Alapítvány, nemde maga is hisz a létezésükben?

Branno öklével az előtte lévő asztal lapjára vágott.

— Persze hogy hiszek, maga idióta! Ha nem volnék meggyőződve róla, és nem küzdenek ellenük minden erőmmel, érdekelne egy percig is, mit fecseg róluk összevissza? Ha a Második Alapítvány nem létezik, számítana, hogy maga az ellenkezőjét állítja? Hónapok óta azon dolgozom, hogy befogjam a száját, még mielőtt kiállna a nyilvánosság elé, de eddig hiányzott a politikai hatalmam hozzá, hogy kerek perec elbánjak egy tanácsossal. Seldon megjelenése engem igazolt, és megadta a szükséges hatalmat, ha csak egy időre is, és maga éppen ezt a pillanatot választotta rá, hogy kilépjen a nyilvánosság elé. Én azonnal lecsaptam magára, és most minden lelkiismeret-furdalás vagy másodpercnyi tétovázás nélkül megöletem, ha nem engedelmeskedik a parancsomnak. Egész beszélgetésünknek az volt a célja, ráadásul olyan időpontban, amikor sokkal szívesebben aludnék az ágyamban, hogy mire idáig eljutunk, el is higgye, amit mondandó vagyok. Tudnia kell, hogy ez az egész Második Alapítvány-probléma, melyet szándékomnak megfelelően volt szíves maga körvonalazni, elég okot szolgáltat rá, hogy magát bírói tárgyalás nélkül agyzárlat alá vegyem, és még kedvem is volna hozzá. Trevize félig megemelkedett ültében.

— Kérem, ne izegjen-mozogjon! — szólt rá Branno, — Igaz, hogy én csak egy öregasszony vagyok, ahogy nyilván már megállapította magában, de mielőtt egy ujjal hozzám érhetne, meghal. Az embereim vigyáznak ránk, ostoba fiatalember.

Trevize visszaült. Alig érezhető keserűséggel a hangában mondta:

— Értelmetlenséget csinál. Ha hinne a Második Alapítvány létezésében, nem beszélne róla ilyen nyíltan. Nem tenné ki magát azoknak a veszélyeknek, amelyek állítólag engem fenyegetnek.

— Akkor közlöm magával, hogy ennél azért több eszem van. Másképpen fogalmazva, maga hisz a Második Alapítvány létezésében, ennek ellenére nyíltan beszél róla, mert ostoba. Én is hiszek benne, én is nyíltan beszélek róla, de csak azért, mert megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Minthogy gondosan tanulmányozta Arkady beszámolóját, nyilván emlékszik arra a részre, amelyben elmondja, hogy az apja feltalált valamit, amit Arkady „elmestatikai eszköznek” nevezett. Ez amolyan védőpajzsul szolgált a Második Alapítvány mentális hatalma ellen. Az eszköz ma is megvan, és ki is próbáltuk, méghozzá a legnagyobb titokban. Ez a ház pillanatnyilag biztosítva van a kémkedések ellen. Miután ezt tisztáztuk, elmondom, mit kell tennie.

— Hadd halljam.

— Utána kell járnia, hogy amit maga meg én sejtünk, valóban úgy van-e. Meg kell bizonyosodnia róla, valóban él-e még a Második Alapítvány, és ha igen, hol. Ez azt jelenti, hogy el kell hagynia a Terminust, és el kell mennie, én nem is tudom, hová, még ha a végén kiderül is, mint Arkady idejében, hogy a Második Alapítvány itt van közöttünk. Ez azt jelenti, hogy mindaddig nem térhet vissza, míg nincs valami mondanivalója a számunkra. És ha semmi mondanivalója sem lesz, nos, akkor nem tér vissza többé, még ha a Terminus lakossága egy bolonddal kevesebb lesz is. Trevize megint azon kapta magát, hogy dadog:

— De-de a Te-Terminusra ké-kérem, hát hogyan keressem me-meg őket, ha egyszer nem beszélhetek róluk? Mert akkor rövid úton elintéznek, és maga ettől nem lesz okosabb.

— Akkor ne őket keresse, maga naiv gyerek! Keressen valami mást. Keressen valami mást, de szívvellélekkel, és ha eközben őket is megtalálja, mert hiszen akkor ők ügyet sem vetnek magára, hát annál jobb! Ebben az esetben értesíthet bennünket árnyékolt és rejtjelezett hiperhullámon, aztán jutalmul akár vissza is térhet.

— Gondolom, már ki is találta, mi legyen az a más, amit keressek.

— Természetesen. Ismeri Janov Peloratot?

— Sohasem hallottam róla.

— Holnap találkozni fog vele. Majd ő elmondja, mit kell keresnie, sőt el is megy magával az egyik legmodernebb űrhajónk fedélzetén. Mindössze ketten lesznek, fölösleges volna több ember életét kockáztatni. És ha úgy próbál visszajönni, hogy nem szerezte meg számunkra a szükséges információt, egyszerűen szétlőjük az űrben, mielőtt egy parszeknyire megközelítené a Terminust. Ennyit akartam mondani. Beszélgetésünket ezzel befejezettnek tekintem.

Felállt, lenézett csupasz kezére, majd lassan fölhúzta a kesztyűjét. Az ajtó felé fordult, amelyen belépett két őr, fegyverrel a kézben. Félreálltak, hogy utat engedjenek neki. A nő az ajtóból visszafordult.

— Két másik őr áll odakint. Ne tegyen semmit, amit zaklatásnak vehetnek, különben könnyen megszabadíthat bennünket létezésének minden gondjától.

— És maga kénytelen lesz lemondani a haszonról, amit esetleg hajtanék — felelte Trevize a tőle telhető legkönnyedebb hangon.

— Az sem volna tragédia — mondta Branno zord mosollyal.