"Az Alapítvány pereme" - читать интересную книгу автора (Asimov Isaac)

HARMADIK FEJEZET A történész

9.

Janov Pelorat ősz hajú férfi volt, arca nyugalmi állapotban szinte kifejezéstelen. És nemigen zökkent ki a nyugalmából. Közepes magassága és testsúlya ellenére rendszerint kényelmes lassúsággal mozgott, és megfontoltan ejtette ki a szavakat. Ötvenkét éves volt, de jóval idősebbnek látszott.

Sohasem hagyta el a Terminust, ami merőben szokatlan dolog volt, különösen az ő szakmájában. Maga sem tudta bizonyosan, a történelem iránti megszállottsága miatt — vagy éppen annak ellenére — ragaszkodik helyhez kötött életmódjához.

Ez a megszállottság egészen váratlanul alakult ki benne, tizennégy éves korában, amikor — egy könnyű lefolyású betegség alkalmával — elolvasott egy ősi legendákat tartalmazó könyvet. Ebben a könyvben unos-untalan felbukkant egy magányos, elszigetelt világ, egy világ, amely még rá sem eszmélhetett elszigeteltségére, mivel önmagán kívül semmi mást nem ismert a világmindenségből.

Azonnal felépült gyengélkedéséből. Két nap alatt háromszor olvasta el a könyvet, aztán fölkelt az ágyból. Másnap már a komputer képernyőjénél ült, és utánajárt minden írásnak, ami a Terminus Egyetemi Könyvtárban csak fellelhető volt az efféle legendákról.

És azóta is ezek a legendák kötötték le minden érdeklődését. A Terminus Egyetemi Könyvtár semmi esetre sem számított bőséges adatforrásnak e témakörben, de amikor idősebb lett, belevetette magát a könyvtárközi kölcsönzés örömeibe. Szövegei között akadtak olyanok, amelyeket oly távoli bolygón húztak le hipersugárral, mint például az Ifnia.

Az őstörténet professzora lett, és harminchét évi munka után végre megkezdhette első kutatóévét, melyet össze akart kötni élete első űrutazásával, méghozzá magára a Trantorra.

Pelorat tudta, hogy terminusi polgár létére valóban szokatlan dolog, hogy még sohasem járt az űrben. Nem törekedett rá, hogy ilyen fura értelemben váljék belőle különc. Valahogy úgy esett, hogy akárhányszor útnak indult volna, közbejött egy új könyv, új tanulmány vagy új elemzés. Ilyenkor félretette tervbe vett utazását, míg alaposan végig nem rágta magát az új anyagon, s hacsak lehetett, rendszerint hozzátette a saját, még újabb megfigyelését, következtetését vagy elképzelését — és a végén az egyetlen bánata az volt, hogy sohasem jutott el a Trantorra.

Trantor volt az Első Galaktikus Birodalom fővárosa. Tizenkétezer esztendeig működött császári székhelyként, de már annak előtte is az egyik legjelentősebb császárkor előtti királyság fővárosa volt. Ez a királyság az idők során fokozatosan bekebelezte a többi királyságot, s végül létrehozta a birodalmat.

Trantor egyetlen, fémmel borított, bolygó méretű város volt. Pelorat Gaal Dornick munkáiból ismerte, aki még Hari Seldon idejében járt ott. Dornick könyve már nem volt forgalomban, és Pelorat félévi történészi fizetéséért adhatta volna el a saját példányát. De elborzasztotta még az ötlet is, hogy megváljon tőle.

Természetesen a Trantoron elsősorban a Galaktikus Könyvtár édekelte, amely a császári időkben (akkor még Császári Könyvtár néven) a legnagyobb volt az egész Galaxisban. Az emberiség történetében mindeddig a Trantor volt a legnagyobb és legnépesebb birodalom fővárosa. A világméretű városnak több mint negyvenmilliárd lakosa volt, könyvtára magában foglalta az emberiség alkotó (és kevésbé alkotó) tevékenységének minden eredményét, magát az emberiség tudásanyagát. És mindezt az anyagot egy olyan bonyolult számítógépes rendszer foglalta magában, amelyen csak szakember tudott eligazodni.

És ami a legfőbb, a könyvtár túlélt mindent. Pelorat számára ez volt a legnagyobb meglepetés. Amikor csaknem kétszázötven évvel ezelőtt Trantort bevették és kifosztották — a pusztításról és az emberek szenvedéseiről szóló beszámolókat ép ésszel alig lehetett elviselni —, a könyvtárat állítólag a szellemes fegyverekkel fölszerelkezett egyetemi diákság mentette meg a katasztrófától. (Egyesek szerint a diákok szerepe a mentésben nem több romantikus túlzásnál.)

A könyvtár mindenesetre megmenekült a pusztulástól. Ebiing Mis egy lerombolt világ épségben maradt könyvtárában végezte munkáját, melynek során kis híján rábukkant a Második Alapítványra; a történészek ugyan mindig is fenntartásokkal kezelték ezt a „mesét”, de az Alapítvány népe a mai napig hisz benne. A Darellek mindhárom nemzedéke — Bayta, Torán és Arkady — a maga idejében járt a Trantoron. Arkady azonban nem ment el a könyvtárba, s attól kezdve a könyvtár elveszítette kapcsolatát a galaktikus történelemmel.

Alapítványbeli már százhúsz esztendeje nem tette a lábát Trantorra, de senki sem kételkedett berine, hogy a könyvtár még mindig a helyén van. Ennek legfőbb bizonyítékát abban látták, hogy semmiféle hírt nem kaptak felőle. Pusztulása nyilván nagy zajjal járt volna.

A könyvtár ósdi, divatjamúlt építmény volt — már Ebiing Mis idejében is —, de ez csak a javára vált. Pelorat már a gondolatára is izgatottan dörzsölte a kezét, hogy végre a saját szemével láthat egy ódon, avítt könyvtárat. Minél ódonabb, minél avíttabb, annál biztosabban megtalálhatja benne azt, amit keres. Gyakran megesett vele álmában, hogy belépett a könyvtárba, és rémülten kérdezte: „Korszerűsítették a könyvtárat? Kidobták a régi szalagokat és lyukkártyákat?” És mindig elképzelte, hogy a poros és agg könyvtárosok erre azt felelik: „Ma is minden úgy van, professzor úr, ahogy eddig volt.”

És íme, az álma most valóra válik. Maga a polgármesternő adta rá a szavát. Rejtély, hogyan szerzett tudomást a munkásságáról. Tulajdonképpen csak néhány dolgozatát sikerült megjelentetnie. Munkájának csak töredéke bizonyult olyan fokon megalapozottnak, ami megérdemelhette a nyilvánosságot, és még a megjelentek sem keltettek érdeklődést. De azt mondják, Vas-Branno mindenről tud, ami a Terminuson történik, valahogy mindenen rajta tartja a szemét. Pelorat hitte is, nem is, csak azt nem értette, ha egyszer Branno ismeri az ő munkásságát, hogy az ördögbe nem látja be a jelentőségét, és miért nem nyújtott már eddig is némi anyagi támogatást?

A tőle telhető legnagyobb keserűséggel állapította meg, hogy az Alapítvány számára csak a jövő fontos. Csak a Második Birodalom létrehozása lebeg a szemük előtt. Arra már sem idejük, sem hajlandóságuk nincsen, hogy a múltra is vessenek egy pillantást — és bosszantja őket, ha valaki mégis megteszi.

Pedig ők az ostobák… csakhogy egymaga nem képes megbirkózni az ostobaságukkal. De lehet, hogy így van jól. Egyedül is vállalja a nagy feladatot, és egyszer eljön az idő, amikor úgy emlékeznek rá, mint a Lényeg nagy úttörőjére.

Ez természetesen azt jelenti (túl becsületes gondolkodású volt, semhogy ne ismerte volna be), hogy valamiképpen ő maga is a jövő embere: a jövő fogja elismerni az érdemeit, az a jövő, amelyben a nevét Hari Seldonéval együtt fogják emlegetni. Holott kettőjük közül ő lesz a nagyobb, mert hiszen lehet-e egy napon említeni egy évezrednyi jövő eseményeinek fölvázolását azzal a munkával, amely legkevesebb huszonötezer esztendős múlt föltárását jelenti.

És végre eljött a napja… a mai nap.

A polgármesternő azt mondta, a Seldon képmásának megjelenése utáni napon. Peloratot kizárólag ezért érdekelte a Seldon-válság, amely hónapok óta foglalkoztatott minden terminusit, sőt a Szövetségnek szinte minden lakóját.

Számára jóformán semmi jelentősége nem volt, hogy az Alapítvány fővárosa itt marad-e Terminuson, vagy valahová máshová költözik. És most, hogy a válság megoldódott, még mindig nem volt benne biztos, melyik törekvést támogatta Hari Seldon, vagy hogy egyáltalán említette-e a vitatott kérdést.

Neki elég, hogy Seldon megjelent, és végre eljött a nap.

Röviddel délután két óra után egy kocsi siklott a Terminus peremén, magányosan álló házának feljárója elé.

Kinyílt a hátsó ajtó. A polgármester testőrségének egyenruháját viselő katona lépett ki rajta, majd egy fiatalember s végül még két testőr.

Pelorat nem tehetett róla, de hízelgett neki a dolog. Nem elég, hogy a polgármesternő ismeri a munkásságát, de szemmel láthatóan nagy fontosságot tulajdonít neki. Lám, díszőrséget ad leendő útitársa mellé, és első osztályú járművet ígért, melyet útitársa fog vezetni. Roppant hízelgő! Roppant…

Pelorat házvezetőnője ajtót nyitott. A fiatalember belépett, a két őr pedig elfoglalta helyét a bejárat két oldalán. Pelorat az ablakból látta, hogy a harmadik a kocsi mellett maradt, amely mögött most állt meg egy újabb kocsi. Újabb testőrökkel!

Hát ezt mire vélje?!

A szobába lépő fiatalember felé fordult, és akkor döbbent rá, hogy ismeri. Látta a holovetítőn.

— Maga az a tanácsos! — kiáltott fel. — Trevize!

— Golan Trevize vagyok, igen. És maga Janov Pelorat professzor?

— Igen, igen — felelte Pelorat. — Maga lesz, aki…?

— Útitársak leszünk — mondta Trevize mereven. — Legalábbis engem így tájékoztattak.

— De hiszen maga nem történész!

— Nem, nem vagyok az. Ahogy mondta, tanácsos vagyok, vagyis politikus.

— Persze… persze… De hát hogy is gondolhattam ilyesmit. Én történész vagyok, minek kellene még egy másik? Maga viszont tud űrhajót vezetni.

— Igen, meglehetősen értek hozzá.

— Nos, éppen erre van szükségünk. Nagyszerű! Attól tartok, fiatalember, én nem vagyok amolyan gyakorlati elme, és ha maga történetesen az, akkor jól ki fogjuk egészíteni egymást.

— Pillanatnyilag nem vagyok túlságosan elragadtatva a saját gondolkodói képességeimtől — válaszolta Trevize —, de úgy látom, nincs más választásunk, mint hogy jól kijöjjünk egymással.

— Akkor reménykedjünk, hogy le tudom győzni az űrrel szembeni idegenkedésemet. Tudja, tanácsos úr, én még nem jártam az űrben. Aíféle szárazföldi patkány vagyok, ha jól fejezem ki magam. Nem inna egy csésze teát? Megkérem Klódat, készítsen nekünk valamit. Úgy tudom, van még néhány óránk az indulás előtt. Én, mindenesetre, készen állok. Mindent becsomagoltam, amire kettőnknek szükségünk lesz. A polgármester asszony rendkívül segítőkész volt. Meglepő, mennyire érdekli a terv.

— Ezek szerint maga tud róla? — kérdezte Trevize. — És mióta?

Pelorat könnyedén összeráncolta a homlokát, s látszott rajta, hogy valamit számolgat magában.

— Két vagy inkább három héttel ezelőtt keresett meg a polgármesternő. Olyan boldog voltam! És most, hogy végre megértettem, pilótára van szükségem, nem pedig egy másik történészre, még boldogabb vagyok, hogy maga lesz az útitársam, kedves barátom.

— Két vagy inkább három héttel ezelőtt — ismételte elképedten Trevize. — Azaz kezdettől fogva erre készült. És én… — a hangja elhalkult.

— Tessék?

— Semmi, semmi, professzor úr. Megvan az a rossz szokásom, hogy olykor magamban motyogok. Meg kell barátkoznia vele, ha hosszabb időt töltünk együtt.

— Hosszabbat, persze hogy hosszabbat — válaszolta Pelorat, miközben az ebédlőasztal felé terelte vendégét, mert házvezetőnője már felszolgálta a teát. — Egyszerűen nincs határidőnk! A polgármester asszony azt mondta, maradhatunk, ameddig jólesik, bejárhatjuk az egész Galaxist, és mindenütt igénybe vehetjük az Alapítvány anyagi támogatását. Azt is mondta persze, hogy azért tartsunk mértéket. Ezt meg is ígértem. — Kuncogva dörzsölgette a kezét. — Üljön le, kedves barátom, üljön le. Lehet, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó, étkezésünk a Terminuson.

Trevize leült.

— Van családja, professzor úr? — kérdezte.

— Van egy fiam. A Santanni Egyetemen tanít. Azt hiszem, kémiát vagy valami hasonlót. Az anyjára ütött. Már régóta nem élünk együtt, így aztán nincsenek kötelezettségeim, hogy úgy mondjam, nem köti meg a kezem semmi. Gondolom, magának sem… vegyen szendvicset is, fiam.

— Pillanatnyilag szabad vagyok… itt-ott egy-egy nő. Egyik elmegy, jön a másik.

— Értem, értem. Jó is az, ha simán megy minden. De még jobb, ha az ember végül rájön, hogy ez az egész nem fontos. Gondolom, gyermeke nincs?

— Nincs.

— Helyes! Tudja, rendkívül jó hangulatban, vagyok. Kicsit zavarban voltam, amikor megérkezett. Bevallom. De most már elég, ha magára nézek, felderül a szívem. Szükségem van a fiatalságra, a lelkesítő erőre és valakire, aki kiismeri magát a Galaxisban. Kutatoutra indulunk, ha nem tudná. Fontos kutatoutra. — Pelorat nyugodt arcán és nyugodt hangján szokatlan élénkség volt tapasztalható, noha sem vonásai, sem hanghordozása nem változott észrevehetően. — Nem tudom, beszéltek-e erről magának.

Trevize szeme összeszűkült.

— Fontos kutatoutra?

— De még mennyire! Egy valóságos gyöngyszem rejtőzik a Galaxis tíz- és tízmilliónyi lakott világa között, és nekünk a lehető leghalványabb nyomon kell elindulnunk a megkeresésére. De ha megtaláljuk, hihetetlen kincs birtokába jutunk. Ha sikerrel járunk, édes fiam, akarom mondani, Trevize úr, mert nehogy azt higgye, hogy atyáskodni akarok maga fölött, a nevünket az idők végezetéig emlegetni fogják.

— Maga kincsről beszél… gyöngyszemről…

— Úgy beszélek, mint Arkady Darell, tudja, az író beszélt a Második Alapítványról, ugye? Nem csodálom, hogy meglepődött. — Pelorat hátravetette a fejét, mintha kacagásban akarna kitörni, de csak elmosolyodott. — Szó sincs ilyen ostoba, lényegtelen ügyről, megnyugtathatom.

— Ha nem a Második Alapítványról beszél, professzor úr, akkor tulajdonképpen miről van szó? — kérdezte Trevize.

Pelorat hirtelen elkomolyodott, s szinte bocsánatkérő hangon kérdezte:

— Ó, a polgármester asszony tehát nem árulta el magának? Látja, ez furcsa. Évtizedeken át nehezteltem a kormányra, amiért képtelen volt megérteni a munkám jelentőségét, és íme, Branno polgármester asszony egyszerre milyen bőkezű lett!

— No igen — jegyezte meg Trevize leplezetlenül gúnyos hangon —, a hölgy kiválóan titkolja emberszerető hajlamait… mindazonáltal nekem semmit sem mondott az egészről.

— Ezek szerint nem ismeri a kutatási területemet?

— Sajnálom, de nem.

— Nem kell mentegetőznie. Minden rendben van. Eddig nem sok szenzációt keltettem. Akkor engedje meg, hogy elmeséljem. Maga meg én elindulunk, hogy megkeressük, és az én nagyszerű elméletem segítségével meg is találjuk — a Földet!