"Az Alapítvány pereme" - читать интересную книгу автора (Asimov Isaac)

3.

Liono Kodell volt a Biztonsági Szolgálat igazgatója Branno polgármesternő teljes kormányzási időszaka alatt. A munka nem volt kimerítő, ahogy ő maga előszeretettel mondogatta, de hogy hazudott-e vagy sem, természetesen senki sem tudta. Nem látszott hazudozós fajtának, de ebből sem lehetett messzemenő következtetéseket levonni.

Nyugodt, barátságos ember benyomását keltette, és munkája természetéhez éppen ez tűnt helyénvalónak. Inkább alacsony volt, mint magas, inkább testes, mint sovány, és — terminusi polgárnál merőben szokatlan — bozontos bajusza immár inkább fehér volt, semmint szürke. Barna. szeme csillogott, csakúgy, mint az a jellegzetes, élénk színű folt drapp egyenruhájának mellzsebén.

— Üljön le, Trevize — mondta —, csináljuk végig barátságosan, amennyire lehet.

— Barátságosan? Egy árulóval? — Trevize selyemövébe akasztotta hüvelykujját, és állva maradt.

— Egy árulással gyanúsítottal. Még nem tartunk ott, hogy a vád, még ha magától a polgármesternőtől ered is, egyenlő volna az ítélettel. Remélem, el sem jutunk odáig. Az én feladatom az, hogy amennyiben módomban áll, tisztázzam magát. És inkább hajlok rá a jelen körülmények között, amikor még nem történt semmi baj, legföljebb talán a maga büszkeségével, mint hogy nyílt tárgyaláson legyek kénytelen fellépni magával szemben. Bízom benne, hogy a segítségemre lesz. Trevize azonban hajthatatlan volt.

— Ne fárassza magát ezzel a megnyerő viselkedéssel — mondta. — A maga feladata, hogy úgy bánjon velem, mintha valóban áruló volnék. Nem vagyok az, és rossz néven veszem, hogy nekem kell ezt bebizonyítanom a maga megelégedésére. Miért nem maga bizonyítja be együttműködési szándékát az én megelégedésemre?

— Elvben nem volna akadálya. De azzal a szomorú helyzettel kell számolnunk, hogy az én oldalamon a hatalom áll, a maga oldalán pedig nem áll semmi. Ebből következik, hogy nekem jogom van kérdezni, magának meg nincs joga. Egyébként, ha személyem a hűtlenség vagy az árulás gyanújába keveredne, gondolom, én ülnék a maga helyén, engem faggatna valaki, s őszintén remélem, az a valaki nem bánna rosszabbul velem, mint én szándékozom magával.

— És hogyan szándékozik bánni velem?

— Mint baráttal, mint velem egyenrangú féllel, ha maga is így kezel engem.

— Talán még egy italra is meghívhatom? — kérdezte Trevize keserű gúnnyal.

— Később, talán, de most, kérem, üljön le. Barátilag kérem!

Trevize tétovázott, aztán leült. A további ellenállás hirtelen értelmetlennek tűnt fel.

— Mi következik most? — kérdezte.

— Kérem, válaszoljon a kérdéseimre, őszintén, világosan és köntörfalazás nélkül.

— És ha nem? Miféle fenyegetés következik? Pszichikai szonda?

— Remélem, nem.

— Én is remélem. Egy tanácsossal nem így bánnak el. Még kiderülne, hogy nem vagyok áruló, és mihelyt felmentenek, vége a maga politikai karrierjének és talán még a polgármesternőének is.

Talán még meg is érné, hogy alkalmazza azt a pszichikai szondát.

Kodell összeráncolta a homlokát, és fejcsóválva mondta:

— Ó, nem, azt már nem. Az ilyesmi könnyen okozhat agykárosodást. A gyógyulás olykor nagyon lassú, és nem is hozza meg az eredményt. Egyáltalán nem. Tudja, néha, amikor elkeseredésünkben a szondához folyamodunk…

— Fenyeget, Kodell?

— Csak tényeket ismertetek, Trevize… Ne értsen félre, tanácsos! Ha szükségét látom, használni fogom a szondát, és még ha ártatlannak bizonyul is, a maga számára már nem lesz segítség.

— Mit akar tudni?

Kodell elfordított egy kapcsolót az előtte lévő asztalon.

— A kérdéseimet és a kérdéseimre adott válaszait hangilag is, képileg is rögzítjük. Nem szeretném, ha kérdezés nélkül bármit mondana, avagy nem válaszolna a kérdésekre. Ilyesminek most nincs értelme. Bizonyára érti. — Értem: csakis azt rögzíti, amit jónak lát — felelte Trevize megvetően.

— Úgy van, de ismételten kérem, ne értsen félre. Amit mond, abból semmit sem fogok meghamisítani. Mindössze arról van szó, hogy vagy felhasználom, vagy nem. De maga is tudni fogja, mi az, amit nem használok fel, így aztán sem az én időmet, sem a magáét nem kell pocsékolnia.

— Majd meglátjuk.

— Joggal feltételezzük, Trevize tanácsos — hirtelen ünnepélyesebbé váló hangjából tudni lehetett, hogy ettől kezdve rögzíti a beszélgetést —, hogy ön nyíltan s nem is egy alkalommal kijelentette, hogy nem hisz a Seldon-terv létezésében.

— Ha olyan nyíltan s nem is egy alkalommal jelentettem ki, mit kíván még tudni? — kérdezte Trevize lassan, tagoltán.

— Ne csűrje-csavarja a szót, tanácsos! Tudja, hogy nekem az egyértelmű beismerésére van szükségem, méghozzá a saját hangján, a saját hanglenyomatával, mi több, olyan körülmények között, amikor kétséget kizáróan ura önmagának.

— Mert, gondolom, kémiai vagy egyéb eredetű hipnohatás eltorzítja a hanglenyomatot, így van?

— Így.

— És maga súlyt helyez rá, hogy megmutassa, nem alkalmaz törvénytelen módszereket egy tanácsos kihallgatása során? Nem hibáztatom.

— Örülök, hogy nem hibáztat, tanácsos. Akkor folytassuk. Nyíltan kijelentette, nem is egyszer, hogy nem hisz a Seldon-terv létezésében. Beismeri?

Trevize lassan, minden szót gondosan megválasztva, felelte:

— Nem hiszem, hogy az, amit mi Seldon tervének nevezünk, olyan jelentőséggel bír, mint amit mi rendszerint tulajdonítunk neki.

— Állítása bizonytalanul hangzik. Nem fejterié ki részletesebben?

— Az a véleményem, hogy általános felfogásunk, miszerint Hari Seldon ötszáz esztendővel ezelőtt, a pszichohistória matematikai tudományának felhasználásával a legapróbb részletekig kidolgozta a velünk történő események sorozatát, és mi a maximális valószínűséggel járjuk be lépésről lépésre ezt az előre elhatározott utat az Első Galaktikus Birodalomtól a Második Galaktikus Birodalomig, nos, ez a felfogásunk naivitás. Ez így nem lehet igaz.

— Ezek szerint az a véleménye, hogy Hari Seldon sohasem létezett?

— Erről szó sincs. Természetesen létezett.

— Hogy sohasem fejlesztette ki a pszichohistória tudományát?

— Dehogy, ilyesmi eszembe sem jutott! Figyeljen rám, igazgató úr, ha megengedték volna, elmagyaráztam volna az egészet a Tanácsban, de most elmagyarázhatom magának. Mindabból, amit el akarok mondani, olyan világosan derül ki az igazság, hogy…

A Biztonsági Szolgálat igazgatója nyugodt, jól látható mozdulattal kikapcsolta a felvevőszerkezetet.

Trevize elhallgatott, és összehúzta a szemöldökét.

— Miért csinálta ezt?

— Csak az időmet vesztegeti, tanácsos. Nem szónoklatra kértem magát.

— Arra kért, hogy fejtsem ki az álláspontomat, nem?

— Egyáltalán nem. Arra kértem, hogy feleljen a kérdéseimre, egyszerűen, egyenesen, mellébeszélés nélkül. Kizárólag a kérdéseimre feleljen, és kíméljen meg mindattól, amiről nem kérdeztem. Ha így tesz, az egész nem fog sokáig tartani.

— Ezek szerint olyan állításokat akar kicsalni belőlem, amelyek az állítólag általam elkövetett tettekről alkotott hivatalos álláspontot erősítik meg — mondta Trevize.

— Csak az igazságnak megfelelő állításokat kívánjuk hallani magától, és biztosíthatom, nem fogjuk meghamisítani őket. Kérem, kíséreljük meg még egyszer. Hari Seldonról beszélgettünk. — Ismét bekapcsolta a rögzítőberendezést, és nyugodt hangon megismételte a kérdést: — Hogy sohasem fejlesztette ki a pszichohistória tudományát?

— Természetesen kifejlesztette azt a tudományt, amit mi pszichohistóriának nevezünk — válaszolta ingerült kézmozdulattal, türelmetlenségét nem is palástolva Trevize.

— Mely tudomány ön szerint hogyan definiálható?

— Szentséges Tejút! Rendszerint úgy határozzák meg, mint a matematikának azt az ágát, amely az emberi lények nagy tömegeinek meghatározott körülmények között meghatározott ingerekre adott, minden részletre kiterjedő reakcióival foglalkozik. Másképpen kifejezve, állítólag előre megjósolja a társadalmi és történelmi változásokat.

— Azt mondja, „állítólag”. Matematikai szakemberként tartja megkérdőjelezhetőnek?

— Nem — felelte Trevize. — Nem vagyok pszichohistorikus. Az Alapítvány kormányának egyetlen tagja sem az, Terminus egyetlen polgára sem az, de még…

Kodell keze a magasba emelkedett.

— Kérem, tanácsos! — szólt halkan, mire Trevize elhallgatott.

— Van valami oka feltételezni, hogy Hari Seldon nem végezte el a szükséges elemzést, amely a lehető leghatékonyabban egyesítené a maximális valószínűség és a minimális időtartam faktorait azon az úton, amely az Alapítványon keresztül eljuttat bennünket az Elsőtől a Második Birodalomig?

— Nem voltam ott — felelte Trevize maró gúnnyal. — Honnan tudhatnám?

— Tudhatja, hogy nem végezte el?

— Nem.

— Tagadja talán, hogy Hari Seldon holografikus képe, mely az elmúlt ötszáz év során, történelmünk minden egyes válságos pillanatában megjelent, valóban Hari Seldon megnyilvánulása volna, mely életének utolsó esztendejében, röviddel az Alapítvány létrehozatala előtt készült?

— Úgy vélem, nem tagadhatom.

— „Úgy véli.” Inkább hajlik rá, hogy az egész csalás, hogy valaki a múltban bizonyos célok érdekében eszelte ki ezt a trükköt?

— Nem — sóhajtotta Trevize. — Ezt nem állítottam.

— Hajlamos feltételezni, hogy Hari Seldon üzeneteit bárki bármi módon manipulálhatta?

— Nem. Nem látom be, hogy efféle manipulációk lehetségesek vagy hasznosak lehetnének.

— Értem. Tanúja volt a legutóbbi Seldon-kép megjelenésének. Úgy véli, hogy elemzése, melyet ötszáz évvel ezelőtt készített, nem felel meg a mai világunkban tapasztalható helyzetnek?

— Éppen ellenkezőleg — válaszolta Trevize hirtelen felvillanyozódva. — Nagyon is megfelel.

Kodell közönyösen fogadta a másik érzelmeinek váratlan változását.

— Ennek ellenére, tanácsos, Seldon megjelenése után is fenntartja azt a véleményét, hogy a Seldon-terv nem létezik?

— Persze hogy fenntartom. Állítom, hogy éppen azért nem létezik, mert az elemzés ilyen tökéletesen illik a…

Kodell megint kikapcsolta a rögzítőberendezést.

— Tanácsos, mondta fejcsóválva —, már megint törölnöm kell. Megkérdezem, hogy még mindig fenntartja-e különös elképzelését, mire maga elkezd nekem magyarázkodni. Hadd ismételjem meg a kérdésemet. Ennek ellenére, tanácsos, Seldon megjelenése után is fenntartja azt a véleményét, hogy a Seldon-terv nem létezik?

— Honnan tud erről? A megjelenés után senkinek sem volt alkalma besúgó barátommal, Comporral szót váltani.

— Tegyük fel, hogy kitaláltuk, tanácsos. És tegyük fel, hogy maga azt válaszolta, „természetesen fenntartom”. Ha hajlandó ezt elismételni, méghozzá mindenféle magyarázkodás nélkül, talán tovább is mehetnénk.

— Természetesen fenntartom — felelte Trevize gúnyosan.

— Helyes — mondta Kodell. — Majd kiválasztom, melyik „természetesen fenntartom” hangzik a legtermészetesebben. Köszönöm, tanácsos — s azzal megint kikapcsolta a felvevőt.

— Ennyi volt az egész? — kérdezte Trevize.

— Nekem ennyi elég.

— Magának nyilvánvalóan elég az a néhány kérdés és felelet, melynek birtokában bemutathatja a Terminusnak és az általa kormányzott Alapítvány Szövetségnek, hogy teljes egészében elfogadom a Seldon-terv legendáját. Későbbi tagadásomból tehát nyilvánvalóan következnék, hogy elhatalmasodott rajtam valamiféle rögeszme, vagy egyszerűen megtébolyodtam.

— De az is lehet, hogy azok a felizgatott tömegek, amelyek az Alapítvány biztonsága szempontjából döntő fontosságúnak tartják a tervet, minden további nélkül árulónak fogják tartani. Ha valamiképpen egyezségre jutnánk, Trevize tanácsos, talán nem is kellene nyilvánosságra hoznunk a dolgot, ám ha mégis szükségét látnánk, megvannak az eszközeink, hogy a Szövetség tudomására hozzuk.

— Annyira ostoba volna, uram — kérdezte Trevize komor arccal —, hogy mondanivalóm lényege nem is érdekli?

— Mint embert rendkívül érdekel a dolog, és alkalmasint a kellő kíváncsisággal és szkepticizmussal hallgatom majd. De pillanatnyilag, mint a Biztonsági Szolgálat igazgatója, pontosan annyit tudtam meg, amennyire szükségem van.

— Remélem, tisztában van vele, hogy ez magának és a polgármesternőnek sem jelent semmi jót.

— Lehet, hogy furcsának találja, de egyáltalán nem osztom a véleményét. És most távozhat. Őrizet alatt, mondanom sem kell.

— Hová visznek? Kodell csak mosolygott.

— Viszontlátásra, tanácsos! Nem árult el ugyan túlzott együttműködési készséget, de illúzió lett volna, ha ezt várjuk magától.

Kinyújtotta a kezét.

Trevize úgy tett, mintha nem vette volna észre. Felállt, elsimította a ráncokat selyemövéből, majd azt mondta:

— Csak késleltetik az elkerülhetetlent. Biztos vagyok benne, hogy mások is akadnak, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, vagy később jutnak ugyanerre a véleményre. Ha engem börtönbe vetnek vagy megölnek, azzal legföljebb fölkeltik az emberek kíváncsiságát, és végül meggyorsítják az effajta nézetek kialakulását. A végén győz az igazság, s vele én.

Kodell visszahúzta a kezét, s elgondolkodva csóválta a fejét.

— Nem vitás, Trevize — mondta —, hogy maga bolond.