"Az Alapítvány pereme" - читать интересную книгу автора (Asimov Isaac)

4.

Csak éjfélkor ment két őr Trevize-ért cellájába, amely — ezt el kellett ismernie — a Biztonsági Főhadiszállás egyik luxuslakosztálya volt. Fényűző, de zárt, vagyis lényegében börtön volt ez is.

Trevize-nak több mint négy órája volt a töprengésre, s ezalatt többnyire nyugtalanul, keserű gondolatokkal járkált föl-alá.

Miért bízott meg Comporban?

Miért ne bízott volna meg benne? Olyan nyilvánvaló volt, hogy egyetért vele… Nem, nem erről van szó. Olyan készségesnek mutatta magát, mint aki akarja is, hogy meggyőzzék… Nem, ez sem igaz. Olyan butának látszott, olyan befolyásolhatónak, akinek sem elég esze, sem önálló véleménye nincs, hogy Trevize szinte élvezettel próbálta ki rajta a nézeteit. Ahhoz kellett neki Compor, hogy gondolatait tökéletesítse, hogy lefaragjon róluk minden fölösleges kiszögellést. Sok hasznát látta, és megbízott benne, ha másért nem, hát azért, mert ez volt a legkényelmesebb.

Most már hasztalan töpreng azon, hogy miért nem látott keresztül Comporon. Figyelembe kellett volna vennie azt az egyszerű közhelyet, hogy „ne bízz meg senkiben!”

De leélhet-e az ember úgy egy életet, hogy senkiben nem bízik meg?

Lám, mégis ehhez kell tartania magát.

És ki gondolta volna, hogy Branno veszi magának a bátorságot, és kipenderít egy tanácsost a Tanácsból — és a többi tanácsos pisszenés nélkül végignézi az egészet? Ha a szívük mélyén nem is értettek vele egyet, ha Branno kedvéért cseppenként áldozták is volna fel a saját vérüket, akkor is… legalább elvből közbe kellett volna lépniük, látván, milyen sérelem esik kiváltságukon. Vas-Branno… olykor így hívták a polgármesternőt, aki vasszigorával alaposan rászolgált a névre…

Hacsak nem tartják őt is a markukban…

Nem! Innen már egyenes út vezet a paranoiához!

De ha mégis…

Gondolatai ettől kezdve e szűk körben mozogtak, s még akkor sem tudott szabadulni belőle, amikor az őrök érte jöttek.

— Velünk kell jönnie, tanácsos — mondta az idősebbik nyomatékos, ugyanakkor közömbös hangon. Rangjelzése mutatta, hogy hadnagy. Jobb arcán vékony forradás húzódott. Fáradtnak látszott, mint akinek túl hosszúra nyúlt a szolgálati ideje, s eközben kevés tennivalója akadt, már ahogy az lenni szokott olyan katonákkal, akiknek a népe több mint egy évszázada békében él. Trevize nem mozdult.

— A nevét, hadnagy úr!

— Evander Sopellor hadnagy vagyok, tanácsos úr.

— Ugye, tisztában van vele, Sopellor hadnagy, hogy megszegi a törvényt? Nem tartóztathat le egy tanácsost.

— Parancsra cselekszünk, uram — válaszolta a hadnagy.

— Ez nem jelent semmit. Nem utasíthatják rá, hogy letartóztasson egy tanácsost. Tudnia kell, hogy ezért hadbíróság elé állíthatják.

— Ön nincs letartóztatásban, tanácsos úr — mondta a hadnagy.

— Ezek szerint nem kell magával mennem, igaz?

— Azt az utasítást kaptuk, hogy kísérjük haza.

— Ismerem az utat.

— És hazáig védelmezzük meg.

— Mitől? Vagy kitől?

— Mindenféle csőcseléktől, amely esetleg összeverődik.

— Éjfélkor?

— Éppen ezért vártunk éjfélig, uram. És most, uram, a saját biztonsága érdekében fel kell kérnem, hogy jöjjön velünk. Meg kell mondanom, nem fenyegetésnek, csupán közlésnek szánom, hogy szükség esetén erőszakot is alkalmazhatunk.

Trevize tudta, hogy őrei idegkorbáccsal vannak felfegyverezve. Remélte, hogy sikerült méltóságteljesen fölállnia.

— Akkor hát menjünk haza. Vagy kénytelen leszek tudomásul venni, hogy mégis börtönbe kísérnek?

— Arra nem kaptunk parancsot, hogy hazudjunk önnek, uram — mondta a hadnagy sajátos büszkeséggel. Trevize rájött, hogy olyan hivatásos katona társaságában van, aki még a hazugsághoz is közvetlen parancsot igényel — de abban az esetben elárulná az arca, de még a hanghordozása is.

— Elnézését kérem, hadnagy úr — mondta Trevize. — Eszembe sem jutott, hogy kételkedjem a szavában.

Odakint gépkocsi várta őket. A kihalt utcán nyoma sem volt emberi lénynek, hát még csőcseléknek — a hadnagy mégis igazat mondott. Nem állította, hogy odakint csőcselék van vagy lesz. Csak annyit mondott, hogy „mindenféle csőcselék, amely esetleg összeverődik”. Azt mondta, „esetleg”.

A hadnagy úgy vezette Trevize-t, hogy egyik oldalon ő, a másikon a jármű takarja. Trevize ha akart volna, sem szökhetett volna el. A hadnagy közvetlenül utána szállt be, és leült melléje, a kocsi hátsó ülésére.

A jármű elindult.

— Ha otthon leszek — mondta Trevize —, feltételezem, hogy szabadon járhatok-kelhetek a dolgaim után, mondjuk, el is mehetek otthonról, ha éppen kedvem tartja.

— Arra nem kaptunk utasítást, tanácsos, hogy bármilyen értelemben beleavatkozzunk az ügyeibe, legfeljebb annyira, hogy meg kell védelmeznünk önt.

— Annyira? Mit jelent ez ebben az esetben?

— A parancs értelmében közölnöm kell önnel, hogy attól kezdve, hogy hazaér, nem hagyhatja el az otthonát. Az utca nem biztonságos az ön számára, márpedig én felelős vagyok a biztonságáért.

— Ezek szerint házi őrizetbe vesznek?

— Én nem vagyok ügyvéd, tanácsos úr. Nem tudom, mit jelent az.

Mereven bámult előre, de a könyöke Trevize oldalához ért. Trevize meg sem moccanhatott anélkül, hogy a hadnagy ne érezte volna.

A kocsi megállt Trevize Flexner külvárosi kis háza előtt. Úgy gondolta, senki nem vár rá, hiszen pillanatnyilag nem volt lakótársa; Flavella megelégelte a tanácsossággal együtt járó rendszertelen életmódot.

— Kiszálljak? — kérdezte Trevize.

— Előbb én szállók ki, tanácsos úr. Majd bekísérjük.

— A biztonságom érdekében?

— Igen, uram.

Az ajtóban két másik őr várta. Odabent világosság volt, amit kívülről nem lehetett látni, mert az ablakok nem eresztették át a fényt.

Házának megszállása egy pillanatra felháborította, de aztán túltette magát rajta. Ha a Tanács a saját üléstermében nem tudta megvédeni, nyilván a házát sem tekintheti többé oltalmazó várának.

— Összesen hányan vannak itt? — kérdezte. — Egy egész hadsereg?

— Nem, tanácsos — felelte egy kemény, határozott hang. — Azokon kívül, akiket lát, csak magam vagyok, és már elég régóta várok magára.

A nappaliba nyíló ajtóban Harla Branno, Terminus polgármesternője állt.

— Éppen ideje, hogy elbeszélgessünk egy kicsit, nem gondolja? Trevize elképedve bámult rá.

— És mindaz a szócséplés, ami…

— Nyugalom, tanácsos! — vágott közbe Branno halk, parancsoló hangon. — Maguk pedig induljanak kifelé. Kifelé! Idebent minden rendben lesz.

A négy őr tisztelgett, majd sarkon fordult. Trevize és Branno egyedül maradtak.