FEHÉR ZAJOK

Az impulzusok évek óta utaztak a csillagok közötti mélységes bakacsinban. Néha kavargó gáz— és porfelhőkön haladtak át, melyek elnyeltek, szétszórtak egy keveset az energiájukból, de nem térítették el őket irányuktól. Előttük, az egyenletesen világító számtalan pontocska között egy haloványsárga egyre fénylőbbé vált, ahogyan közeledtek hozzá. Emberi szem most is csupán parányi pontnak látta volna, holott fénye minden más égitestet elhomályosított már a fekete égbolton. Az impulzusok útjába egy csomó óriás hólabda került.

Harmincas éveinek végén járó, nyúlánk asszony lépett az Argus irodaépületébe. Egymástól távol ülő, nagy szemei lágyították szögletes, csontos arcát. Hosszú, sötét haját a tarkóján teknőchéj csat fogta össze. Öltözéke inkább praktikus, semmint divatos, khakiszínű szoknya, kötött T-pulóver. Végigment az első emelet egyik folyosóján, és belépett egy ajtón, melyen ez állt: E. Arroway, igazgató. Rányomta az ujját az ujjlenyomat-zárra, és ha valaki figyeli, észrevehette volna a jobb kezén a gyűrűt, amelybe furcsa, tejes-vörös követ foglaltak, nem igazán szakszerűen. Felkattintotta az íróasztali lámpát, turkálni kezdett az egyik fiókban, végül előhúzott egy fülhallgatót.

Egy legyintéssel eloltotta a lámpát, a félhomályban gond nélkül kitalált a szobából.

Az ellenőrzőteremben gyorsan megbizonyosodott arról, hogy minden rendben van. Az ablakból rálátott néhányra a 131 rádióteleszkópból, úgy húzódtak tízkilométereken át Új-Mexikó bozótos pusztáin, mint égbe nyúló, különös fémvirágok.

Kora délután volt, előző éjjel Ellie nagyon későn került ágyba. A rádiócsillagászatot nappali világosságban is lehet művelni, mert a levegő a látható fényt töri ugyan, de a Napból érkező rádióhullámokat nem. Ha rádióteleszkópon át nézzük, a Naphoz nagyon közeli pontokon kívül az ég szurokfekete. De a rádióhullámokat “látni”.

A Föld légkörén túl, az égbolt túlsó oldalán a világegyetem nyüzsög a rádióhullámoktól. Ha tanulmányozzuk őket, rengeteget megtudhatunk bolygókról, csillagokról, galaktikákról, a csillagok között sodródó szervesmolekula-felhőkről, az univerzum keletkezéséről, fejlődéséről, sorsáról. De ezek a sugárzások mind természetes eredetűek — forrásaik fizikai folyamatok, elektronok spiráloznak galaktikus mágneses mezőkben, csillagközi molekulák ütköznek, vagy az ősrobbanás, a Big Bang késői visszhangjai, amelyek a vöröseltolódás következtében a világegyetem keletkezésekor volt gammasugarakból korunkra az űrben mindenütt megtalálható, kezes, hűvös rádióhullámokká juhászodtak.

Az alig néhány évtized alatt, mióta az ember felfedezte a rádiócsillagászatot, soha még nem érkezett valódi jelzés a végtelen űrből, semmi mesterséges, semmi művi, semmi, ami valamely idegen tudattól eredt volna. Vaklármák persze voltak. A kvazárokról, de különösen a pulzárokról érkező sugárzások szabályos időbeni váltakozását eleinte kétkedő reménykedéssel jelzésfélének vélték, esetleg csillagközi űrjárművek rádiónavigációs vezetősugarának. De mindig kiderült, hogy másról van szó — és az a más sem volt kevésbé különleges, mint ha az éjszakai égbolt lényei adtak volna jelt magukról. A kvazárok például — úgy tűnt — félelmetes energiaforrások, talán kapcsolatban állnak a galaktikák középpontjában levő masszív fekete lyukakkal; sokukról az észlelés azt mutatta, hogy ott még csak fele annyi idő telt el az univerzum létrejöttétől. A pulzárok meg sebesen forgó, városnyi nagyságú atommagok. Aztán volt egy csomó rejtélyes jelzés, amelyekről kiderült, hogy bizonyos értelmű intelligencia hozta ugyan létre őket, ám cseppet sem földön kívüli. Az égboltot titkos katonai radarrendszerek és rádióforgalmazások mesterséges bolygói pettyezték, amibe a néhány polgári rádiócsillagásznak semmi beleszólása nem volt. Akadtak a mesterséges bolygók között valóságos törvényen kívüliek is, amelyek fittyet hánytak a nemzetközi távközlési egyezményeknek. Nem vontak értük felelősségre, nem büntettek meg senkit. Egyetlen ország sem vállalta őket. Hanem valóban földönkívüliektől származó jelzés soha nem fordult elő.

Pedig manapság már úgy látszott, az élet nagyon egyszerűen keletkezhet, meg annyi bolygórendszer van, olyan sok világ, és a biológiai fejlődésre évmiriádok álltak rendelkezésre. Nehéz hát elhinni, hogy galaktikánk nem hemzseg az élettől, az értelmes lényektől.

Az Argus-projekt a földön kívüli intelligencia rádiókutatásának szentelt legnagyobb létesítmény volt. A rádióhullámok fénysebességgel terjednek, aminél gyorsabban, úgy tudni, semmi sem haladhat. Gerjeszteni is, felfedezni is könnyű őket. Még az olyan technikailag elmaradott civilizáció is, mint a földi, ha egyszer nekifog felfedezni a fizikai világot, gyorsan beléjük botlik. A mi kezdetleges eszközeinkkel is — hiszen alig néhány évtizede fedeztük fel a rádióteleszkópot — már csaknem lehetséges lenne egy a galaktikánk középpontjában élő, a mienkhez hasonló civilizációval felvenni a kapcsolatot. De az égnek még olyan rengeteg pontját kellene megvizsgálni, annyi más frekvencia van, amelyen egy idegen intelligencia adásokat sugározhat, hogy ehhez nagyon szisztematikus és türelmes megfigyelési program kell. Az Argus immáron több mint négy éve teljes erőbedobással működött. Hibás kijelzések, fantomjelek, vaklármák előfordultak. De valódi üzenet soha eddig.

— Jó napot, Dr. Arroway!

A mérnök kedves mosollyal üdvözölte, és Ellie barátságos biccentéssel viszonozta. Az Argus 131 teleszkópját komputerek vezérelték. A rendszer lassú ütemben tapogatta le az eget, öntevékenyen ellenőrizte, nincs-e valahol mechanikai vagy elektronikai hiba, hasonlította össze a különböző teleszkópoktól befutó adatokat. Ellie ránézett az egész falat betöltő elektronikus berendezésre, a milliárdcsatornás analizátorra és a spektrométer kijelző képernyőjére.

A teleszkópsor évek óta pásztázta az eget, a csillagászoknak és a műszakiaknak eközben valójában nemigen akadt tennivalójuk. Ha a teleszkóprendszer bármi érdekeset észlelt, automatikusan riasztott, akár az éjszaka közepén is kiugrasztotta az ágyukból a projekt tudósait. Ilyenkor Arroway lázasan nekilátott megállapítani, műszerhibáról vagy valamilyen amerikai vagy szovjet űrbigyóról van-e szó. A műszaki gárdával különböző módszereket agyaltak ki, egyre fokozták a műszerek érzékenységét. Van-e az észlelt sugárzásban valamiféle rendszer? Néhány rádióteleszkópot Ellie más megfigyelőállomások által újonnan felfedezett csillagászati objektumok vizsgálatára állított rá. Segítséget nyújtott a SETI-től független projektek munkatársainak, látogatóknak is. Időnként Washingtonba repült, hogy ébren tartsa a kutatásokat finanszírozó Nemzeti Tudományos Alapítvány érdeklődését. Ismeretterjesztő előadásokat tartott — Soccorróban, a Rotary Klubban vagy Új-Mexikó egyetemén Albuquerque-ben — az Argus-projektről, és szívélyes fogadtatásban részesítette a ritkán, gyakran előzetes bejelentés nélkül ide, Új-Mexikó legelhagyottabb vidékére vetődő, vállalkozó kedvű újságírókat.

Vigyáznia kellett, nehogy eluralkodjon rajta az unalom. Munkatársai kellemes emberek voltak, de — ha el is tekintett attól, hogy helytelen lenne szorosabb személyes kapcsolatba kerülnie egy beosztottjával — kísértést sem érzett ilyesmire. Akadt ugyan egypár rövid, forró, de lényegében alkalomszerű kapcsolata az Árgus-projekttől független, helybeli férfiakkal, de a magánéletén is valamiféle tespedt, kedvetlen közöny kezdett elhatalmasodni

Leült az egyik oszlop tövébe, és feltette a fülhallgatót. Tudta, hogy teljesen hiábavaló önámítás, amit csinál. Majd épp ő, ezen az egy vagy két csatornáján hall meg valamit, amikor a milliárdcsatornás komputerrendszer semmit sem észlel. De a dolog legalább halvány illúzióját keltette annak, hogy valami hasznosat tesz. Félig lehunyt szemmel hátradőlt, arcán álmodozó kifejezés jelent meg. Igazán bájos látvány, bátorkodtak a műszakiak magukban megállapítani.

A fejhallgatóban a szokásos légköri zörejeket hallotta, szakadatlan, visszhangos, össze-vissza recsegést. Egyszer, amikor az égboltnak azt a részét vizsgálta, amelyben a Kassziopeia AC + 79 3888 csillaga található, idegesítően erősödő-halkuló fütyülést vélt hallani, de a hang épphogy csak a határán járt annak, hogy meggyőzhesse magát, valóban hallja. Az AC + 79 3888 volt az a csillag, amely felé a most a Neptun-pálya közelében levő Voyager I haladt. Az űrszonda arany hanglemezt vitt magával, üdvözletet a Földről, képeket, dalokat. Vajon ők elküldhetnék-e a zenéjüket fénysebességgel, ha mi a mienket csak tízezerszer lassabban vagyunk képesek eljuttatni hozzájuk?

Más alkalmakkor is rájött, mint most is, hogy a zörejekben vitathatatlanul semmiféle rendszer nincs. Ilyenkor eszébe jutott Shannon híres információelméleti mondása, hogy ha nem rendelkezünk a rejtjelkulccsal, az igazán jól rejtjelezett üzeneteket soha meg nem tudjuk különböztetni a zörejektől. Gyorsan megnyomott néhány gombot az előtte álló oszlopon, összehozott két rövidhullámú frekvenciát, az egyiket az egyik, a másikat a másik fülhallgatóba. Semmi. Hallgatta a rádióhullámok két polarizációs síkját, majd az egyenes vonalú és a körkörös polarizáció közötti kontrasztot. A csatornák száma milliárdnyi. Élete végéig kísérletezhet azzal, hogy túltegyen a komputereken, és szánalmasan korlátozott emberi fülével és agyával füleljen a jelzésekre.

Tisztában volt vele, hogy az ember képes felfedezni nagyon gyenge jelzéseket is, ha valóban előfordulnak, de arra is, hogy azt képzelje, hallja őket, pedig valójában egyáltalán nem léteznek. Lehetnek olyan egymást követő impulzusok, alakulhatnak úgy a zörejek, hogy egy pillanatra úgy tűnhet, szinkópás ütemeket, rövid melódiát hallunk. Átkapcsolt két rádióteleszkópra, amelyeket egy ismert galaktikus rádióforrásra irányítottak. Hallotta, ahogy a frekvenciákon végigfut egy glissando, egy “fütty”: a sugárzás forrása és a Föld közötti ritka csillagközi gázban a rádióhullámok elektronokba ütköztek. Minél több elektron kerül a rádióhullámok útjába és minél távolabb van a forrás a Földtől, annál tisztában kivehető a glissando. Ellie ezt már olyan gyakran tapasztalta, hogy ha egy glissandót észlelt, első hallásra pontosan megmondta, milyen távolságra van. Ez a mostani ezer fényévnyire lehet, jóval túl a szomszédos csillagokon, de még messze belül a tejútrendszer hatalmas galaxisán.

Visszaállt az Argus-projekt rendes megfigyelési módjára. Megint semmi. Mintha egy zenész fülelne egy távoli mennydörgés morajára. A néha-néha felhangzó, rövid, gyanús zajok olyan makacsul rögződtek Ellie emlékezetébe, hogy gyakran kénytelen volt elővenni egy-egy megfigyelési szakasz szalagjait, és újra ellenőrizte őket, nem volt-e valami, ami elkerülte a komputerek figyelmét, de az ő tudata rögzítette.

Egész életében jóban volt az álmokkal. Szokatlanul részletesen, rendszerezetten, színesen álmodott. Képes volt rámeredni édesapja arcára, vagy egy ósdi rádiókészülék hátuljára, és az álom engedelmesen, a legapróbb részletekig eléje vetítette a kívánt látnivalót. Utólag is mindig így tudta felidézni, amit álmodott — kivéve, ha feszült lelkiállapotban volt, mint amikor például a doktoriját kellett megvédenie, vagy amikor szakítottak Jesse-szel. Mostanában azonban csak nehezen tudta felidézni az álmaiban látottakat. És meghökkenésére, hangokat kezdett álmodni, mint a vakon születettek. Hajnaltájban a tudattalanjából soha nem hallott zenei témák, dalocskák csendültek fel. Ilyenkor felriadt, rászólt a hangvezérléses éjjeliszekrény-lámpára, a lámpa felgyulladt, Ellie fogta az erre a célra odakészített tollat, kottavonalakat huzigált és papírra vetette az álmában hallott zenét. Hosszú, nehéz napok után esténként magnóról visszahallgatta a dallamokat, és törte a fejét, hogy az Ophiuchus vagy a Bak csillagképben hallotta-e. Töredelmesen bevallotta magának, hogy rögeszméjévé váltak az elektronok, a vevőket meg erősítőket rejtő, mozgó lyukak és a töltéshordozó részecskék meg a mágneses mezők a villódzó, távoli csillagok közti jeges, ritka gázban.

Ismétlődő, egyedi jel, magas, éles hang. Beletelt egy percbe, mire felismerte. De akkor rögtön tudta, hogy harmincöt év óta egyetlen egyszer sem hallotta. A teregetőkötél fémcsigája nyikkan, az édesanyja húz egyet a kötélen, hogy egy újabb frissen mosott holmi száradjon a napon. Kislánykorában nagyon tetszettek Ellie-nek a sorjázó ruhacsipeszek, és ha senki sem látta, a frissen megszáradt vászonholmikba fúrta a fejét. Élvezettel szívta be átható, kellemes illatukat. Mintha most is ez az illat csapná meg az orrát. Emlékszik, amint kacagva odébb döcög a lepedőktől, anyja kecses mozdulattal fölkapja — úgy tűnt, az égig repíti —, és ölelő karjában úgy viszi, mintha Ellie is kis ágyneműhalom volna, amit szép rendesen el kell rakni a szülei hálószobájában álló komód fiókjaiba.

— Dr. Arroway! Dr. Arroway! — A technikus meghökkenten nézett Ellie-re, akinek meg-megrebbent a szemhéja, és kapkodva szedte a levegőt. Pislogott kettőt, levette a füléről a hallgatót, és bocsánatkérőn rámosolygott a technikusra. A kierősített kozmikus rádiózörej miatt sokszor csak kiabálva értették meg egymást, és ha válaszolni akart a kollégáinak, Ellie-nek is kiabálnia kellett, mert néhány szó miatt nem tartotta érdemesnek levenni a fülhallgatót. Ha belemélyedt a munkájába, a tájékozatlan szemlélő a leghétköznapibb, sőt kedélyes, kedves közlésekről is azt hihette volna, hogy vad veszekedés robbant bele a rádiózás békés csöndjébe. De most Ellie csak annyit mondott: — Elnézést, elkalandoztak a gondolataim.

— Dr. Drumlin van a telefonnál. Jack irodájában ül, és azt mondja, találkozót beszéltek meg.

— Szent Habakuk, teljesen megfeledkeztem róla!

Drumlin ragyogása nem fakult az évek múlásával, de egyéniségében mostanában mutatkozott már néhány kellemetlen vonás, amelyek annak idején, amikor a CalTechen rövid ideig mellette dolgozott, nem tűntek fel Ellie-nek. Zavarba ejtő szokása volt például, hogy ha úgy hitte, nem látja senki, gyors pillantással ellenőrizte, nincs-e nyitva a slicce. Az évek során egyre szilárdabb meggyőződésévé lett, hogy földövkívüliek nem léteznek, vagy ha mégis, olyan kevesen vannak és olyan messze tőlünk, hogy úgysem találhatunk rájuk. Azért jött az Argus munkatársaihoz, hogy a szokásos heti tudományos megbeszélések egyikét vezesse. De Ellie szerint más oka is volt a látogatásának. Írásban felszólította ugyanis a Nemzeti Tudományos Alapítványt, hogy az Argus fejezze be földön kívüli intelligencia-kutatásait, és a szokott rádiócsillagászati feladatokkal foglalkozzanak. Kivette a levelet a belső zsebéből, ragaszkodott hozzá, hogy Ellie olvassa el.

— De hiszen mindössze négy és fél éve csináljuk! Még az északi égbolt egyharmadát sem fésültük át. Ez az első olyan vizsgálat, amelynek során optimális hullámsávokon fogni tudjuk az összes minimális rádiósugárzást. Miért akarja most leállítani?

— Ugyan már, Ellie, ennek se vége, se hossza. Ha tucatnyi évig csinálja, akkor sem fog találni semmit. Aztán meg majd azt fogja követelni, hogy súlyos százmilliókért építsünk egy újabb Argust Ausztráliában vagy Argentínában, ahonnan a déli égboltot figyelhetjük. Ha meg az is eredménytelen lesz, arra akar majd rávenni bennünket, ugyan keringessünk egy parabolaantennát a Föld körül, hogy milliméteres hullámhosszú rádióhullámokra vadásszon ott magának. Maga folyton képes lesz kitalálni eddig még sosem volt megfigyelési módszereket. Meg magyarázatokat is arra, miért épp onnan támad kedvük a földönkívülieknek sugározni, ahol még nem kerestük őket.

— Jaj, Dave, de hát ezt már százszor megbeszéltük! Ha nem járunk eredménnyel, akkor megtanultuk, hogy az intelligens lények ritkák — legalábbis az olyanok, amelyek hozzánk hasonlóan gondolkoznak, és fel akarják venni a kapcsolatot egy olyan elmaradott civilizációval, mint a mienk. Ha pedig sikerrel járunk, megütjük a kozmikus főnyereményt. Szenzációsabb felfedezést elképzelni sem lehet.

— Elsőrendűen fontos kutatásoknak nem jut teleszkópidő. Ott a kvazárok fejlődésének kérdése, a kettős pulzárok, a közeli csillagok kronoszférája, vagy akár azok a hülye csillagközi proteinek. És ezeknek mind sorban állva kell várakozniuk, mert itt, ezen az állomáson, ami kétségtelenül a legjobb elrendezésű a világon — szinte kizárólag a SETI-vel foglalkoznak.

— Hetvenöt százalékban, Dave, huszonöt százalékban pedig rádiócsillagászati rutinmunkával.

— Mi az, hogy rutinmunka? Megnyílt a lehetőség, hogy visszapillantsunk az időben, addig a korig, amikor a galaxisok kialakultak, vagy talán még annál is korábbra. Gigantikus molekuláris felhők magját, a galaktikák közepében levő fekete lyukakat tudjuk vizsgálni. A csillagászat

— Ne személyeskedjen, Dave. A SETI-nek szánt támogatás nélkül az Argus soha nem jöhetett volna létre. Nem én találtam ki. Tudja, hogy akkor neveztek ki az igazgatójának, amikor az utolsó negyven tál még épülőben volt. Az NSF még sokkal kezdetlegesebb állapotban…

— Nem sokkal, és ha csak valami beleszólásom van, nem is marad így. Ez az egész csak szenzációhajhászás, hogy félnótás ufósokat, a hülye képes újságok olvasóit meg más idiótákat szórakoztassanak.

Drumlin most már valósággal kiabált, és Ellie ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kikapcsolja. Munkája jellegének következtében, meg mivel egyénisége és tudása általában kimagaslott a környezetéből, gyakran került olyan helyzetbe, hogy a kávét felszolgálókon vagy a gyorsírókon kívül ő volt az egyetlen nő. Annak ellenére, hogy — neki legalábbis úgy tűnt — egy egész életen át igyekezett ezt megváltoztatni, rengeteg férfi tudós még most sem tekintette partnernek, nem vonták be a megbeszéléseikbe, ha megszólalt, közbevágtak, és ha csak tehették, nem figyeltek rá, mit akar mondani. Voltak olyanok is, mint Drumlin, akik nyíltan kimutatták az ellenszenvüket. De Drumlin legalább ugyanígy bánt sok férfival is. Kitöréseiben nem tett különbséget, mindkét nembeli tudósokra egyformán rázúdította ingerültségét. De Ellie-nek csak kevés férfi kollégája akadt, aki az ő jelenlétében ne viselkedett volna másképpen, kellemetlenebbül, mint egyébként. Talán több időt kellene töltenie velük. Az olyanokkal például, mint Peter der Heer, a Salk Intézet molekuláris biológusa, aki nemrég elnöki tudományos tanácsadó lett. Meg persze Peter Valeriannel.

Nem csak Drumlin, sok más csillagász is elégedetlen az Argussal. Az Első két év után valamiféle melankólia ülepedett a kutatókra. A tudományos tanácsban vagy a hosszú és eseménytelen figyelőszolgálatban indulatos szócsaták folytak a feltételezett földönkívüliek szándékairól. Fogalmunk sincs róla, mennyire különbözhetnek tőlünk. Hiszen még az általunk megválasztott washingtoni képviselőink szándékait sem láthatjuk előre. Ugyan mit akarhatnak egy fényévek százaira vagy ezreire levő, fizikailag teljesen más világban élő, tőlünk alapvetően különböző lények? Egyesek szerint a jelek nem is a rádióspektrumban, hanem az infravörösben vagy a láthatóban, esetleg a gammasugarakkal érkeznek. De az is lehet, hogy a földönkívüliek lelkesen üzengetnek nekünk, csakhogy olyan technológiával, amelyet mi ezer év múlva sem fogunk még feltalálni.

Más intézetek csillagászai rendkívüli felfedezéseket tettek csillagokról és galaxisokról, sok olyan forrást találtak, ahonnan — ilyen vagy olyan mechanizmus révén — erős rádiósugárzás ered. Mások tanulmányokat publikáltak, konferenciákon vettek részt, ösztönözte őket a tudat, hogy a haladást segítik elő, értelme van a munkájuknak. Az Argus csillagászaitól nem jelentek meg tudományos közlemények, és rendszerint kifelejtették őket azok névsorából, akiktől dolgozatot kértek, belépőként az Amerikai Csillagászati Egyesület éves konferenciájára vagy a Nemzetközi Csillagászati Szövetség háromévenként tartott szimpozionjára és plenáris üléseire. Ezért a Nemzeti Tudományos Alapítvánnyal egyetértésben az Argus vezetősége úgy döntött, hogy a rendelkezésükre álló megfigyelési idő 25 %-át a földövkívüliek keresésétől független kutatásokra fordítja.

Fel is fedeztek fontos dolgokat — például, hogy a galaktikákon kívüli objektumok, úgy látszik, paradox módon a fénynél gyorsabban mozognak; vagy a Neptun óriásholdjának, a Tritonnak felszíni hőmérsékletével kapcsolatosan; vagy a közeli galaxisokon túli sötétről, amelyben nem láthatók csillagok. Javult a hangulat. Az Argus munkatársai végre úgy érezték, ők is hozzájárulnak az élvonalbeli csillagászati felfedezésekhez. Igaz, az égbolt teljes átfésülésére szánt idő egyre hosszabbodott. Ám most már védőháló feszült szakmai karrierjük alatt. Lehet, hogy értelmes idegen lényektől származó jelekre nem találnak, de a természet kincsesházának más titkaira rábukkanhatnak.

A földön kívüli intelligencia kutatása — amit mindenütt röviden SETI-ként emlegettek, kivéve azokat az optimistákat, akik földön kívüli intelligenciákkal való kapcsolatról (angolul: communication with extraterrestrial intelligence), CETI-ről beszéltek — lényegében megfigyelést jelentett, azt az egyhangú, szakadatlan rutinmunkát, amely a létesítmény nagy részének fő feladata volt. Ám az idejük egynegyedében a tudósok más kutatásokra használhatták a világ legnagyobb teljesítményű rádióteleszkóp-hálózatát, csak előbb túl kellett esniük az unalmas alapfeladaton. Más létesítmények csillagászai is kaptak egy kevés teleszkópidőt. A munkatársak hangulata érezhetően javult, de sokan közülük igazat adtak Drumlinnak; vágyakozva bámulták a technikai csoda számba menő 131 Argus-rádióteleszkópot, és arról ábrándoztak, milyen jó is lenne a saját, kétségkívül sokkal inkább sikerrel kecsegtető kutatásaikhoz használni. Ellie hol békülékeny hangot ütött meg Dave-vel, hol keményen vitába szállt vele, de egyik módszerrel sem ment sokra. Drumlint nehéz volt elviselni.

Előadásának egy részét is annak szentelte, hogy bizonyítsa: földönkívüliek pedig nem léteznek. Ha mi alig néhány ezredév alatt képesek voltunk a mai technikánkat létrehozni, mi mindent kellene egy valóban fejlett fajnak tudnia, mondta. Csillagokat mozdíthatnának ki a helyükről, galaxisokat alakíthatnának át! Márpedig az egész csillagászatban sehol egy jelenség, amely természetes folyamatokkal ne lenne magyarázható, amelynek alapján földön kívüli intelligenciára kellene következtetni. Ugyan miért nem fogott az Argus még egyetlenegy rádiójelet sem? Feltételezték, hogy mindössze egy rádióforrás létezik az egész égen? Tudják egyáltalán, hány milliárd csillagot vizsgáltak már meg? A kísérlet nem volt értéktelen, de most már elég belőle. Az ég hátralevő részét felesleges végigkutatniuk. Megvan már a felelet. Sem az űr legtávolabbi részein, sem a Föld közelében nyoma sincs semmiféle földövkívülieknek. Mivelhogy nem léteznek.

Amikor a kérdések következtek, az Argus egyik munkatársa az állatkert-hipotézis felől érdeklődött. Volt ugyanis egy olyan feltételezés, amely szerint persze, hogy vannak földövkívüliek, de feleslegesnek tartják tudtunkra adni a létezésüket. Nem akarják, hogy az emberek megtudják, más értelmes lények is vannak a kozmoszban. Olyan ez, mint amikor egy a főemlősök viselkedéstanával foglalkozó kutató őserdei csimpánzok egy csoportját tanulmányozza, de nem akar beleavatkozni abba, amit csinálnak. Drumlin kérdéssel válaszolt. Feltételezhető-e, kérdezte, hogy a galaxis milliónyi civilizációja között — hiszen az Árgusnál ilyen számokkal dobálóznak — egy sem lóg ki a sorból? Létezik az, hogy a galaxis összes civilizációja betartja a be nem avatkozás etikáját? Hogy egyetlenegy se ólálkodik a Föld körül?

— Csakhogy az efféle ólálkodók és a valóban számításba jövők valószínűleg korántsem azonos technikai szinttel rendelkeznek — vetette ellene Ellie. — Ha az utóbbiak egy hatalmas lépéssel előbbre vannak — ha földi viszonyok között például van radarjuk meg helikoptereik —, akkor a lopakodóknak annyi!

Az Argus munkatársai körében nagy sikere volt a válaszának, de Drumlin szárazon csak ennyit mondott: — Maga tévtanokat terjeszt, Ellie, tévtanokat.

Ha ki akarta szellőztetni a fejét, hosszú, magányos utakra indult az egyetlen luxussal, amit megengedett magának: egy gondosan karbantartott, 1957-es Thunderbirddel. A kocsinak lehajtható teteje volt, és a hátsó ülésnek kis kerek kabinablakai. Éjjelente gyakran száguldozott a nyitott kocsival a pusztaságban, sötét haja lobogott a szélben. Évek hosszú sora telt el, úgy látszott, nincs már egyetlen nyomorúságos helység, egyetlen szirt, egyetlen fennsík, egyetlen autópályaőr Új-Mexikó délnyugati tájain, amit és akit ne ismerne.

Szeretett egy-egy megfigyeléssel töltött éjszaka után kifordulni az Argus őrszemélyzetének épülete mellől, és a legnagyobb sebességbe kapcsolva északnak robogni. A Santa Fe környéki Sangre de Cristo hegység fölött derengett a hajnal. (Ugyan miért kell a szent helyeket a vallás legtiszteltebb alakjának véréről, testéről, szívéről vagy hasnyálmirigyéről elnevezgetni, jutott Ellie eszébe. És a többi fontos, de kevesebbet emlegetett szerv, például az agy vajon miért nem szerepel?)

Most délkeletnek, a Sacramento-hegység felé indult. Igaza lenne Dave-nek? Lehet, hogy a SETI és az Argus pár, eredményeket felmutatni nem tudó, akarnok csillagász rögeszméje csupán? Hogy bármeddig tartson, a projekt folytatódik, ha hosszú évekig nem jön semmiféle jel, akkor is, mert folyton újabb magyarázatokat fognak kiagyalni az idegen civilizációról, és új meg új, költséges műszereket szerkesztenek a kutatáshoz? Mi lehetne a kudarc meggyőző bizonyítéka? Neki mi kellene ahhoz, hogy feladja, és valami biztonságosabb, több sikerrel kecsegtető kutatómunkába kezdjen? A japán Nobeyama Obszervatórium épp most adta hírül, hogy adenozinra — egy komplex szerves molekulára, a DNS egyik alkotórészére — bukkantak, egy sűrű molekuláris felhőben csücsült. Az élettel kapcsolatos molekulák után kutatni az űrben hasznos munka lenne, még ha ezért fel is adná a földön kívüli intelligencia keresését.

Robogott a magasan kanyargó hegyi úton, nézte a déli horizontot, felvillant előtte a Centaurus csillagkép, amelybe a régi görögök félig ember, félig ló kiméra-lényt láttak bele, aki Zeuszt bölcsességre oktatta. Ám Ellie semmiféle kentaurt nem fedezett fel benne. Ő egyszerűen gyönyörködött a legragyogóbb csillagban, az Alfa Centauriban. A legközelebbi csillag volt, alig négy és egynegyed fényévnyire. Az Alfa Centauri tulajdonképpen hármas rendszer, két napja szorosan egymás körül, egy harmadik pedig távolabb körülöttük kering. A Földről egyetlen ragyogó fénypontnak látszottak. Különösen tiszta éjszakákon, mint most is, Ellie úgy látta, itt lebeg valahol Mexikó fölött. Máskor, többnapos homokviharok után, amikor a levegőben milliárdnyi homokszemcse lebegett, Ellie beült a kocsiba, felment a hegyekbe, magasra, ahol tisztább volt a levegő, aztán valahol kiszállt az autóból és merően bámulta a legközelebbi csillagrendszert. Feltehetően ott is vannak bolygók, bár felfedezni őket nagyon nehéz. Lehet, hogy van közöttük, amely nagyon szorosan a három Nap valamelyike körül kering. Még érdekesebb lehetne, ha a bolygó, az égi mechanika szempontjából bizonyos elképzelhető stabilitással a két belső napot befogó nyolcas pályán keringene. Vajon milyen lehet olyan világban élni, ahol három nap van az égen? Alighanem még annál is melegebb lehet, mint itt, Új-Mexikóban.

Ellie kis örömteli borzongással állapította meg, hogy a kétsávos hegyi autópálya mentén megint ott voltak a nyuszik. Már többször látta őket korábban is, különösen, ha autós csavargásai során egészen Nyugat-Texasig eljutott. Az útkanyarok mentén négylábon közlekedtek, de ha egy pillanatra a Thunderbird vadonatúj kvarclámpáinak fénynyalábjába kerültek, a két hátsó lábukra emelkedve merevedtek meg, mellső lábaik bénán csüngtek. Mérföldeken át adtak így tisztelgő díszőrséget az éjszakában száguldó autónak, Ellie-nek legalábbis úgy tűnt. Ezernyi szimatoló rózsaszín orrocska, kétezernyi fénylő szempár figyelte bámészan a mellettük elsuhanó érthetetlen jelenséget.

Mint valami vallásos látomás, gondolta Ellie. A nyuszik szemre fiatal állatok voltak. Talán még sosem láttak autólámpát. Ha belegondol, meglepő látvány lehet a 130 kilométeres sebességgel száguldó, két vakító fénysugár. Nyulak ezrei szegélyezték az utat, Ellie mégsem látott soha egyetlenegyet sem az út közepén, vagy olyat, amely rémülten menekülne a kocsi útjából, de elütött tapsifülest sem. Vajon miért sorakoznak fel az út mellett egyáltalán? Talán az aszfaltút hőmérséklete játszhat benne valamilyen szerepet, gondolta. Vagy csak egyszerűen az út közelében majszoltak valamit a bozótban, és a közeledő fények felkeltették a kíváncsiságukat. De mi lehet a magyarázata, hogy soha egyikük sem rugaszkodott neki, hogy egy-két ugrással meglátogassa az út túloldalán levőket? Ugyan minek vélhetik az országutat? Valami ismeretlen dolog húzódik itt, köztük és a társaik között, kifürkészhetetlen a rendeltetése, olyan lények műve, akiket a nyuszik legtöbbje nem is látott még soha? Persze, nem valószínű, hogy bármelyiküknek valaha is eszébe jutott volna ilyesmin töprengeni.

A gumik surrogtak az aszfalton, amolyan tiszta, ismert zaj volt, de Ellie rájött, hogy akarva-akaratlanul — itt is, most is — valamiféle rendszert lesve hallgatja. Sokféle tiszta zajt hallott már: a hűtőszekrény beindult az éjszaka közepén; folyt a víz a fürdőkádba; a mosógép mosta a ruhát a konyha melletti kis kamrában; a tenger morajlott a Yucatan közelében levő apró Cozumel-szigeten, ahová rövid búvárkirándulásra mentek, de ő még azt sem bírta ki végig, visszasietett a munkájához. Sokszor hallgatta a mindennapi zajokat, és próbálta, megállapítani, kevesebb-e bennük a nyilvánvaló rendszeresség, mint a csillagközi rádiózavarokban.

A gumik egyhangú surrogását ütemesen el-elnyomta a puffanás, ahogyan a kerekek ráfutottak az aszfaltlapok csatlakozóvonalának kitüremkedéseire. Az útburkolatot az új-mexikói kormányok váltakozása szerint különböző útépítő csapatok tartották karban. Mi van akkor, ha az Argus igenis kap csillagközi üzenetet, csak nagyon lassú ütemben? Ha az információ részei óránként, vagy hetenként, vagy esetleg évtizedenként egyszer érkeznek? Ha nagyon lassan, halkan, türelmesen üzen nekünk egy olyan civilizáció, amely nem tudhatja, hogy mi másodpercek vagy legfeljebb percek múlva beleununk a figyelésbe? Tételezzük fel, hogy ők tízezer évekig élnek. És naaaaagyooon lasssssan beeeszééééélneeek. Az Argus sohasem jönne rá. Létezhetnek ilyen hosszú életű lények? Volt-e elegendő idő a világegyetem történetében arra, hogy a nagyon magas értelmi színvonal kifejlődése érdekében nagyon lassan szaporodó teremtmények jöhessenek létre? Nem kényszeríti-e őket rá a kémiai kötések statisztikai pusztulása, testüknek a termodinamika második törvénye megszabta leépülése, hogy kénytelenek legyenek az emberi lényekhez hasonlóan szaporodni? És hogy az élettartamuk is hasonló legyen a mienkhez? Vagy lehet, hogy a világuk olyan régi és kietlen, ahol még a molekulák ütközése is rendkívül lassan megy végbe, legfeljebb egyszer naponta? Vonakodva próbálta elképzelni valamelyik rádióadónkat egy metánjégszirt csúcsán, távoli, törpe Nap vörös fényében, amint lent ammóniatenger hullámai csapódnak fel szüntelen a partra — és az általuk keltett fehér zaj teljességgel megkülönböztethetetlen a cozumeli hullámveréstől.

Ám az ellenkezője is elképzelhető: hogy sebesen hadaró, nyüzsgő kicsi lények, beszéd közben össze-vissza hadonásznak, és az egész — angolul oldalak százait kitevő — üzenetüket leadják egyetlen nanoszekundum alatt. Persze, ha a rádióvevőnk képes lenne nagyon keskeny sávban szűrni, csak néhány frekvenciát fogni, kénytelenek lennénk elfogadni a hosszú időállandót. Sosem jönnénk rá, hogy létezik gyors moduláció is. Mindez egyenesen következik a Fourier-féle integráltételből és nagyon közel áll Heisenberg határozatlansági relációjához. Egy egykiloherzes hullámsávszűrőjű vevővel például nem tudnánk milliszekundumnál gyorsabban modulált jelet fogni, csak holmi hangzavart hallanánk. Az Argus hullámsávszűrői keskenyebbek egy hertznél, ahhoz tehát, hogy vegye a jeleiket, az adóknak nagyon lassan kellene modulálniuk, a másodpercenkénti egy információrészecskénél is lassabban. Könnyedén fogni lehetne ennél lassabb — órák hosszat tartó — modulációkat is, feltéve, hogy hajlandók volnánk a szükséges ideig szegezni teleszkópunkat a sugárzás forrására, vagyis feltéve, hogy rendkívüli türelemmel rendelkeznénk. Az égbolton annyi rengeteg látnivaló van, sok száz milliárdnyi csillag, amelyeket mind meg kellene figyelni. Az ember nem fordíthatja minden idejét csupán néhánynak a megfigyelésére. Aggasztotta a gondolat, hogy miközben azon törik magukat, hogy egyetlen emberi életnél rövidebb idő alatt átfésüljék az egész égboltot, milliárdnyi frekvencián hallgatózzanak, a kapkodásban mind a hadarók, mind a lassú beszédűek elkerülik a figyelmüket.

De hát ők egészen biztosan tudni fogják, jutott eszébe, hogy milyen frekvenciamoduláció felel meg nekünk. Van már tapasztalatuk a csillagközi kommunikációban, volt már dolguk korábban is újonnan keletkező civilizációkkal. Ha van az impulzussebességeknek olyan szélesebb frekvenciatartománya, amelyben a megcélzott civilizáció a sugárzott jeleket fogni képes, az üzenetet küldők minden bizonnyal azt használják. Ha kell, mikroszekundumokra, ha kell, órákra modulálnak. Mi az nekik? A földlakókhoz viszonyítva bizonyosan szinte mindüknek sokkal nagyobb a technikai tudása, és számunkra elképzelhetetlen energiaforrásaiknak kell lenniük. Ha kapcsolatba akarnak lépni velünk, megkönnyítik a dolgunkat. Rengeteg különböző frekvencián küldenek jeleket. Sokféle modulációs időtartományban sugároznak. Tudják, mennyire elmaradottak vagyunk, szánnak bennünket.

Hát akkor miért nem fogunk semmit? Mégis igaza lenne Dave-nek? A Földön kívül valóban nem volna egyetlen civilizáció sem? Az a sokmilliárdnyi világ mind puszta, élettelen, meddő? A felfoghatatlanul hatalmas világegyetemnek csak ebben az eldugott kis zugában léteznének értelmes lények? Hiába is próbálta, Ellie képtelen volt komolyan számításba venni ennek lehetőségét. Ez is olyasmi, mint az emberek bizonytalan félelmei és aggodalmai, a halál utáni élet soha nem bizonyított tanai, meg az olyan áltudományok, mint az asztrológia. Modern formája a geocentrikus szolipszizmusnak, az elődeinket fogva tartó felfogásnak, hogy mi vagyunk a világegyetem közepe. Drumlin véleménye is alighanem ezen alapszik. Mindenáron ezt akarjuk hinni, így aztán hisszük is.

Pillanat, álljunk csak meg, gondolta Ellie. Még az északi félteke égboltját sem vizsgáltuk végig az Argusszal. Majd akkor kezdhetünk aggódni, ha hat-hét év múlva sem hallunk még semmit. Az emberiség történetében csak most következett el a pillanat, amikor lehetővé válik más világok lakói után kutatni. Ha a kutatásunk eredménytelen, akkor meggyőződtünk arról, mennyire ritka és értékes kiváltsága bolygónknak, hogy élet van rajta — márpedig, ha valóban így lenne, ez roppant értékes tanulság. Ha viszont sikerrel járunk, akkor megváltozik fajunk története, akkor leráztuk a provincializmus nyűgét. Ekkora tét ellenében igazán érdemes némi kis szakmai kockázatot vállalni.

Kihúzott az út szélére, versenyző-stílusban megfordult, a legnagyobb sebességfokozatba váltott, és száguldott vissza, az Argus-telep felé. A hajnalpír rózsaszínbe vonta az út menti nyuszikat, ahogy ámultan kapták utána a fejüket.