KOHERENS FÉNYEK

A kékesfehér csillagot egyenlítője síkjában keringő törmelék szikla— és jégdarabok, fém és szerves anyag — hatalmas, külső szélein vörösbe játszó, a csillag felé egyre kékülő gyűrűje vette körül. A világnyi nagyságú poliéder áthaladt egy lyukon és kibukkant a gyűrű túloldalán. A gyűrű síkjában el-eltakarta egy jégtömb vagy egy bukdácsoló hegynyi tömeg árnyéka. Most azonban, ahogy pályáján a csillag túloldali sarkpontja felé tovahaladt, a Nap fénye szikrázva tört meg tálszerű mélyedésein. Ha valaki nagyon figyelmesen nézi, talán észreveszi, hogy az egyik leheletnyit elmozdul, egy célra fordul. Azt azonban már semmiképpen sem láthatta volna, hogyan áradnak belőle a rádióhullámok valahová a végtelen űrbe.

Amióta csak az ember benépesítette a Földet, társa az éjszakai égbolt, gondolatokat, vágyakat ébreszt benne. A csillagok látványa biztató, azt sugallják, hogy az ég az emberért van, eligazítja, segít tájékozódni. Ez az érzelem fűtötte nézet szerte a világon közös bölcsességgé lett, minden kultúrában megtalálható. Voltak, akik vallásuk mennyébe nyíló kaput láttak az égboltban. Másokat lenyűgözött a kozmosz végtelensége, amelyhez képest az ember csupán porszem. Akadtak olyanok is, akiket szárnyaló képzeletük a legvadabb fantáziautazásokra ösztönzött.

A pillanattól, hogy az emberek ráébredtek a világegyetem méreteire, és arra, hogy a legvadabb képzeletük is eltörpül akár csak a Tejút-galaxis valódi kiterjedése mellett is, mindent elkövettek, hogy, utódaik egyáltalán ne is láthassák a csillagokat. Millió éven át úgy nőttek fel a nemzedékek, hogy az égbolt mindennapi, személyes élményük volt. Néhány ezer éve azonban városokba zárják magukat. A legutóbbi évtizedekben az emberiség nagyobbik része odahagyta a falvakat. Fejlődött a technika, szennyeződött a levegő, az éjszakák csillagtalanokká váltak. Generációk nőttek fel, tagjaik már tudomást sem vesznek az égboltról, amely őseiket csodálatra késztette, és arra ösztönözte, hogy megalkossák modern korunk tudományát és technikáját. Az emberek észre sem vették, hogy pontosan akkor, amikor a csillagászat aranykora kezdődött, elzárkóztak az égbolttól, kozmikus elszigeteltségre kárhoztatták magukat. És ez így ment, egészen addig, amíg fel nem virradt az űrkutatás hajnala.

Ellie nézte a Vénuszt, és elképzelte, milyen világ is van rajta. Olyasmi lehet, mint a Földön — nővények, meg állatok, meg civilizációk, de azért mind más, mint itt. Alkonyatkor, a város széléről bámulta az éjszakába hajló égboltot és rajta a rezzenéstelenül fénylő pontot. A Nap még megvilágította a fölötte húzó felhőket, hozzájuk képest a Vénusznak sárgás fénye volt. Lábujjhegyen ágaskodva merően figyelte, próbálta elképzelni, mi történhet ott most. Néha úgy érezte, mindjárt valóban látni fogja: sárgás köd gomolyog, egyszerre felszakad, és egy fényárban úszó, hatalmas város tárul a szeme elé. A kristályfényű tornyok fölött légi kocsik száguldanak. Elképzelte, hogy az egyikbe bepillant, és meglát valakit közülük. Vagy arra gondolt, hogy ott is áll egy fiatal lábujjhegyen, fényes kék pontot les az ő egén, és azon töpreng, milyenek is lehetnek a Föld-lakók. Ellenállhatatlanul nagyszerű gondolat volt: hogy egy forró trópusi éghajlatú, értelmes élettel teli bolygó lehet itt a közvetlen szomszédságunkban.

Ellie hajlandó volt dolgokat kívülről megtanulni, de meggyőződése volt, hogy az ilyesminek nem sok értelme van. Tanult annyit, amennyi okvetlenül kellett a vizsgáihoz, de egészen más érdekelte. A szabadidejét leggyakrabban a “műhelyben” töltötte. Az iskolák akkoriban még nagyobb fontosságot tulajdonítottak a “politechnikai oktatásnak”, mint manapság, a kis telepet ehhez rendezték be. Volt benne esztergapad, fúrógép meg más munkagépek, szerszámok, de azokhoz Ellie nem nyúlhatott, hiszen akármilyen tehetséges lenne is, mégiscsak “egy lány”. De nagynehezen megengedték neki, hogy a “műhely” elektronikai részlegében barkácsolhasson. Egy darabig rádiókat állítgatott össze inkább csak ötletszerűen, aztán érdekesebbet talált ki.

Titkosíró-gépet szerkesztett. Nagyon kezdetlegeset, de működött. Egy egyszerű helyettesítő betűrendszerrel bármilyen angol nyelvű szöveget átalakított valamivé, ami csak első látásra tűnt értelmetlen zagyvaságnak. A fordítottját megcsinálni — ismeretlen kulcsú titkosírással írt szöveget érthetővé tenni — sokkal nehezebb volt, de végül az is sikerült. Érdekes volt, de senkinek sem szólt róla, nem cserélt a barátaival titkosírásos üzeneteket. Nem tudta, kinek számolhatna be elektronikai és írásfejtő kísérleteiről. Ha valakinek említette, a fiúk értetlenül bámultak és hülyéskedni kezdtek, a lányok meg furcsán néztek rá.

Az Egyesült Államok katonái valahol egy távoli, Vietnam nevű helyen harcoltak. Hónapról hónapra egyre több fiatalember tűnt el az utcákról, a farmokról, Vietnamba vitték őket. Minél többet tudott meg a háború előzményeiről, és minél többet hallotta a nemzet vezető embereinek nyilatkozatait, Ellie annál inkább felháborodott. Az elnök és a kongresszus hazudik és öldököl, gondolta, a többiek meg, majdnem mind, lapítanak. Az a tény, hogy a mostohaapja örömmel vállalt egyenruha-jelmezekkel járó hivatalos szerepeket a kommunista agresszió ellen, még inkább szította a lány ellenérzését. Kezdett eljárni a közeli egyetemen tartott gyűlésekre, találkozókra. Itt értelmes, barátságos, élő fiatalokat talált, nem olyanok voltak, mint ellenszenves és szürke gimnazista osztálytársai. John Staughton először csak figyelmeztette, aztán kereken eltiltotta az egyetem diákjaitól. Tőlük nem kapja meg az őt megillető tiszteletet, mondta, vissza fognak élni a rokonszenvével. Olyannak akarja mutatni magát, amilyen soha nem volt és nem is lesz. Szörnyű, ahogyan öltözködik. Egy lánynak nem illik katonásdit játszania, és olyan valakitől, aki azt állítja, hogy ellenzi Amerika beavatkozását Délkelet-Ázsiában, egyenesen álnok képmutatás.

Ellie édesanyja, azon kívül, hogy kenetteljesen intette őket, ne csatázzanak, nemigen avatkozott be ezekbe a vitákba. Négyszemközt arra kérte Ellie-t, hogy fogadjon szót a mostohaapjának, legyen “jó kislány”. Ellie most már azzal gyanúsította Staughtont, hogy édesapja életbiztosításáért vette feleségül az anyját — ugyan mi másért? Hiszen semmi jelét nem mutatja, hogy szeretné — és tőle bezzeg senki sem várja el, hogy “jó fiú” legyen. Egy napon az édesanyja, arra hivatkozva, hogy ez mindannyiuk érdeke, arra kérte Ellie-t, hogy járjon el bibliaórákra. Ellie édesapja kételkedve kezelt minden kinyilatkoztatásos vallást. Amíg ő élt, ilyesmi szóba sem került. Hogyan mehetett hozzá az anyja ehhez a Staughtonhoz? A bibliaórák, mondta tovább az anyja, segítenék, hogy kifejlődjenek benne a hagyományos erények; de ami még fontosabb, Staughton láthatná, hogy Ellie is hajlandó egy kicsit alkalmazkodni. Ha másért nem is, hát legalább azért, mert szereti és sajnálja az édesanyját, tette hozzá.

Így aztán csaknem egy iskolaéven át Ellie minden vasárnap elment a közeli protestáns templomba bibliaórákra. Pár gimnazista járt oda, sok felnőtt, főleg középkorú hölgyek, az órákat a lelkész felesége vezette. Ellie eddig még soha nem mélyült el alaposabban a Bibliában, hajlott rá, hogy ossza édesapja talán felületes véleményét, hogy a Biblia “félig barbár történetek, félig dajkamesék gyűjteménye”. Ezért az első bibliaóra előtti hétvégén elolvasta az Ószövetség fontosnak tűnő részeit. Rögtön felfedezte, hogy a Genezis első két fejezetében a teremtés kétféle, egymásnak ellentmondó módon van leírva. Hogyan lehetett nappal és éjszaka, még mielőtt a Nap létezett volna? És arra sem volt képes rájönni, kit is vehetett Káin feleségül. Elképesztették a történetek Lótról és lányairól, Ábrahámról és Sáráról Egyiptomban, Dina eljegyzéséről, Jákobról és Ézsauról. Tény, hogy a való életben gyakran fordul elő gyáva megalkuvás, agg atyákat a fiaik becsapnak, kifosztanak, a férj belenyugszik, hogy a király elcsábítsa a feleségét, az apa még elő is segíti leányai elrablását. Csakhogy ebben a szent könyvben egyetlen szó nincs, amely elítélné az effajta túlkapásokat. Nemhogy tudomásul veszik, hanem, úgy látszik, még dicséretesnek is tartják ezeket a bűnös cselekedeteket.

Amikor elkezdődtek a bibliaórák, alig várta, hogy szóvá tehesse a következetlenségeket, megszabaduljon a kételyeitől, a viták során tisztába jöhessen Isten szándékaival, vagy legalább arra kapjon magyarázatot, vajon miért nem ítéli el a bűnöket a szerző — vagy a Szerző. De keservesen csalódott. A lelkész felesége kibújt a válaszadás alól. A beszélgetések során ezek a kérdések valahogyan sosem kerültek elő. Amikor Ellie például azt kérdezte, honnan tudhatták a fáraó lányának szolgálói puszta ránézésre a nádasban talált kisdedről, hogy héber, az asszony mélyen elvörösödött, és rászólt Ellie-re, hogy ne kérdezzen illetlenségeket. (Erre kezdett Ellie fejében derengeni a válasz.)

Az Újszövetség még jobban érdekelte volna Ellie-t. Máté és Lukács Jézus családfáját Dávid királyig vezeti vissza. De Máté szerint huszonhét, Lukács szerint pedig negyvenhárom generációról van szó. És a két névsorban alig akad azonos név. Akkor hogyan közvetítheti mind Máté, mind Lukács Isten szavát? Ellie úgy látta, azért lettek ilyen ellentmondásosak a családfák, hogy utólag bele lehessen illeszteni őket Ézsaiás próféta jövendöléseibe. A Hegyi Beszéd mélyen megrendítette, óriási csalódást okozott neki viszont az intelem, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré. Végül, amikor arra a kérdésre, hogy ugyan mit jelenthet az: nem békét, hanem kardot hoztam, a lelkész felesége kétszer is kibújt a válasz alól, Ellie mérgében sírva fakadt, és kiabálni kezdett. Édesanyja nagyon elkeseredett, mert közölte vele, hogy ő igazán miden tőle telhetőt megpróbált, de őt többé hat lóval sem lehet elvonszolni a bibliaórákra.

Fülledt kánikulai éjszaka volt, az ágyon hevert, Elvist hallgatta. Osztálytársai éretlen taknyosok, az egyetemista fiúkkal pedig — mostohaapja rigolyái és tilalmai miatt — nagyon nehéz kapcsolatot teremteni. Persze, be kell látnia, egy dologban igaza van John Staughtonnak: szinte minden fiút elsősorban a szex érdekli. Ugyanakkor sokkal érzékenyebbeknek bizonyulnak, mint az ember gondolná. A két dolog talán összefügg egymással.

Tulajdonképpen nem akart egyetemre járni, de otthonról elmenni feltétlenül. Márpedig Staughton csak akkor fizet érte, ha egyetemre megy. Aztán Ellie meglepetésére az általános felvételi vizsgái nagyon jól sikerültek, nagyon jó nevű egyetemek között választhatott.

Cambridge Massachusetts államban eléggé távolinak tűnt ahhoz, hogy John Staughton befolyása ne érjen el odáig, és eléggé közelinek ahhoz, hogy a szünidőben meglátogathassa az édesanyját — saját magát is meglepte, hogy mégis a Harvardot választotta.

Középmagas, fekete hajú, csinos fiatal lány volt az az Ellie, aki arcán félszeg mosollyal — megérkezett a Harvardra. Óriási volt benne a tudásvágy. Leginkább a matematika, a fizika és a géptan érdekelte, de annyi más tárgyat is felvett, amennyit csak lehetett. Hamarosan azonban azt tapasztalta, hogy — legnagyobbrészt fiú — évfolyamtársaival nemigen tud szót váltani az őt legjobban érdeklő tárgyakról. Mintha ki-bekapcsolható süketségben szenvedtek volna, ha Ellie valamit mondott, kis csönd támadt, aztán úgy beszélgettek tovább, mintha ő meg sem szólalt volna. Előfordult ugyan, hogy felfigyeltek rá, még meg is dicsérték, de aztán folytatták korábbi beszélgetésüket, mintha mi sem történt volna. Ellie tudta, hogy nem hülyeségeket beszél, és nagyon bosszantotta, hogy hol ügyet sem vetnek rá, hol meg lekezelik. Lehet, hogy túl halk szavú, gondolta. Így aztán fizikusi, professzori hangvételre szoktatta magát: tagolt, magabiztos előadásmódra, jóval hangosabbra a szokásos társalgási hangerőnél. Így csak az beszélhet, akinek az állításai helytállóak. A pillanatot is jól meg kellett választania, hogy mikor használja. Sokáig sem lehetett folytatni, mert néha már attól félt, hogy kipukkad belőle a nevetés. Ezért gyors, csattanós közbeszólásokra szorítkozott, rendszerint fel is figyeltek rá; ettől kezdve aztán folytathatta normálisabb hangon is. Ahányszor csak újabb társaságban találta magát, ezt mindig végig kellett játszania, ha az általa kívánt irányba akarta terelni a beszélgetést. A fiúk meg az egészből nem vettek észre semmit.

Előfordult, hogy a gyakorlat vagy szeminárium vezetője, miután azt mondta: — Na, gyerünk, uraim, folytassuk —, észrevette, hogy Ellie homloka ráncba szalad, mire gyorsan hozzátette: — Elnézést, Arroway kisasszony, de számomra ön teljesen olyan, mintha fiú lenne. — A legnagyobb elismerés, ami telt tőlük, az volt, hogy nem nőként szerepel a tudatukban.

Küzdenie kellett maga ellen, nehogy túlságosan támadóvá, netán mizantróppá váljék. Hoppá. Az embergyűlölő mindenkit gyűlöl, nemcsak a férfiakat. Arra, aki a nőket gyűlöli, szintén van külön szó: mizogin. Ahhoz azonban, hogy a férfigyűlöletre kifejezést alkossanak, a — hímnemű — lexikonszerkesztők nem vették maguknak a fáradságot. Fel sem tételezték, hogy szükség lehetne rá.

Most, hogy a szigorú szülői felügyelet megszűnt, nem győzött betelni vadonatúj — intellektuális, szociális, szexuális — szabadságával. Épp akkor, amikor kortársai minél jellegtelenebb, a nemek közti különbséget eltüntető viseletre törekedtek, Ellie a pénztárcája engedte legegyszerűbb, de legelegánsabb módon öltözött és festette magát. A politikai meggyőződését az ember másképpen, hatásosabban is kifejezheti, gondolta. Szert tett néhány jó barátra, meg egy csomó ellenségre, akik sem az öltözködését, sem politikai és vallási nézeteit, sem pedig azt a makacsságát nem kedvelték, amellyel kiállt a nézeteiért. Sok egyébként jófejű fiatal nőismerőse nőietlennek mondta, amiért annyi mindent tud, és láthatóan örömét leli a tudományban. De akadtak olyanok is, akik egyenesen példaképet láttak benne, annak bizonyítékát, hogy nők is játszhatnak kimagasló szerepet a tudományban.

A szexuális forradalom ekkoriban élte a fénykorát. Ellie is lelkesen kísérletezgetett, de lassan rájött, hogy a partnerek elijednek tőle. A kapcsolatai nem tartottak tovább két-három hónapnál. Egyetlen megoldásnak az mutatkozott, ha nem beszél nekik arról, ami érdekli, és megtartja a dolgokról alkotott véleményét magának — márpedig pontosan erre nem volt hajlandó a gimnáziumban. Lelki szemei előtt riasztóan lebegett lemondásra és látványos rabságra kényszerült édesanyjának képe. Érdekelni kezdte, milyenek lehetnek az olyan férfiak, akiknek semmi közük az egyetemhez, a tudományos élethez.

Úgy látszik, vannak nők, töprengett, akikből tökéletesen hiányzik mindenfajta számítás, akik gondolkodás nélkül engedelmeskednek az érzelmeiknek. Mások viszont egész haditerveket dolgoznak ki rá, hogyan “fogjanak meg” maguknak egy kívánatosnak tűnő férfit. “Kívánatosnak tűnő” — ez az árulkodó kulcsszó. Mert a szerencsétlen flótást nem igazából kívánják, csak az a fontos, hogy azoknak a szemében tűnjék kívánatosnak, akiknek a kedvéért az egész nyomorúságos színházat játsszák. A legtöbb nő azonban, gondolta tovább, valahol a két véglet között helyezkedik el, megpróbálják összeegyeztetni az érzelmeiket a hosszú távú érdekeikkel. Szerelem és érdek persze összefonódhat, lehet, hogy a nő nem is ébred tudatára. Ami ezt a kérdést illeti, ő az érzelmek gondolkodás nélküli követésének híve, állapította meg. Itt tartott, amikor megismerkedett Jesse-szel.

A Kenmore Square környékén, egy pincebárban volt randevúja valakivel. Jesse, a szólógitáros rhythm and bluest énekelt. Ellie hallgatta, nézte, és világossá vált előtte, mire is van szüksége. Másnap este egyedül jött vissza a bárba. A zenekar melletti asztalhoz ült le, egyfolytában szemeztek. Két hónap múlva együtt éltek.

Ellie kizárólag akkor foglalkozott az egyetemmel, amikor Jesse Hartfordban vagy Bangorban lépett fel. Ilyenkor az évfolyamtársaival töltötte a napot. A fiúk a logarlőcs-korszak utolsó nemzedéke voltak, a léc úgy himbálózott az övükön, mint valami trófea, a felső zsebükből műanyag ceruzatartó kandikált ki. A hórihorgas, precízkedő, idegesen fel-felvihorászó ifjak létük minden pillanatában tudósnak készültek. Se láttak, se hallottak, egyre csak arra edzették magukat, hogy majdan a tudomány még ismeretlen mélységeibe merüljenek. Hétköznapi dolgokban ügyefogyottak voltak, minden tudományukkal együtt fellengzőseknek, felszíneseknek hatottak. Lehet, hogy a szenvedélyes tudáshajhászat olyan nagyon igénybe veszi őket, hogy nem jut idejük épkézláb emberi lénnyé válni. Az is lehet, hogy mivel hiányzik belőlük a kapcsolatteremtés képessége, olyan területet keresnek maguknak, ahol ez a hiány nem feltűnő. Akárhogy is, ha nem tudományos témákról volt szó, Ellie nem találta vonzónak a társaságukat.

Éjjelente a szökdécselő, rikoltozó Jesse uralkodott az életében. Valamiféle őserő testesült meg a fiúban. Ellie nem emlékezett rá, hogy az alatt az egy év alatt, amit együtt töltöttek, Jesse akár egyetlen éjszaka is indítványozta volna, hogy ugyan, menjenek már aludni. A fizikáról vagy a matematikáról gőze sem volt, de tökéletesen benne élt az univerzumban, és egy ideig Ellie is vele.

Arról álmodozott, hogy összefonja két különböző világát. Zenészek és fizikusok harmonikus társadalmi együttessé váltak a képzeletében. Partykat próbált rendezni, de nem sikerültek, gyorsan lelépett mindenki.

Egy napon Jesse azzal állt elő, hogy gyereket szeretne. Fogadkozott, hogy megkomolyodik, letelepszik, rendszeres munkát vállal. Még házasságot is hajlandó fontolgatni.

— Gyereket? — ámult el Ellie. — De hát akkor abba kellene hagynom az egyetemet. Még több évem van hátra. Ha gyerekem születne, soha nem folytathatnám a tanulmányaimat.

— Ja — vágta rá Jesse. — Viszont lenne egy kisbabánk. Az egyetem ugrana, de kapnál mást helyette.

— De nekem kell az egyetem, Jesse — felelte Ellie.

Jesse vállat vont. Ellie érezte, közös életük csusszan le a fiú válláról és tűnik a semmibe. Néhány hónapig még együtt maradtak, de a rövidke párbeszéd lényegében mindent eldöntött. Búcsúcsókot váltottak, és Jesse elment Kaliforniába. Soha többé nem hallott róla.

A hatvanas évek végén szovjet űrjárművek szálltak le a Vénuszon. Első ízben sikerült az emberi fajnak űrjáró szerkezeteket tervszerűen egy másik bolygóra juttatni. Földhöz kötött amerikai rádiócsillagászok már több mint egy évtizeddel korábban felfedezték, hogy a Vénusz erős rádióhullám-forrás. A jelenség leginkább elfogadott magyarázata az volt, hogy a Vénusz sűrű légköre bolygóméretű üvegházhatás következtében valamiféle kőcsapda. Ha ez igaz, a bolygó felszínén fullasztó hőség van, amelyben elképzelhetetlenek kristályvárosok és bámész Vénusz-lakók. Ellie-t nem elégítette ki ez a magyarázat, másfélére vágyott. Bár semmire sem jutott, képzeletben egyre újabb lehetőségek után kutatott, hogyan jöhetne létre rádiósugárzás egy kellemes, elviselhető Vénusz-felszín fölött. Harvardi és MIT-csillagászok kijelentették, hogy a rádiósugárzás a fortyogó Vénuszról alkotott elméletek egyikével sem magyarázható. Ellie valószínűtlennek tartotta, hogy létezhet ilyen fokú üvegházhatás, és magát a gondolatot is méltatlannak vélte. Egy bolygó nem vadulhat el ennyire. De amikor a Venyera űrszonda leszállt a Vénuszon, és valóban kibocsátott egy hőmérőt, kiderült, hogy bizony a Vénusz-felszínen uralkodó hőmérsékleten megolvad az ón meg az ólom. Ellie elképzelte, amint a kristályvárosok cseppfolyóssá válnak (bár annyira azért nem forró a Vénusz), a felszínt szilikátkönnyek mossák. Ellie romantikus lélek volt. Tudta magáról már évek óta.

A rádiócsillagászat viszont csodálattal töltötte el. A csillagászok csak ültek otthon, rádióteleszkópjaikat a Vénuszra irányították, és csaknem ugyanolyan pontosan megállapították felszínének a hőmérsékletét, mint tizenhárom évvel később a Venyera műszerei. Ellie, mióta csak az eszét tudta, rajongva tisztelte a villamosságot és az elektronikát. Most a rádiócsillagászat ragadta el. Hát hogyne. Az ember szépen, biztonságban csücsül a saját bolygóján, egyebet sem kell tennie, csak beállítania a teleszkópját meg a hozzá tartozó elektronikát. És már áradnak is le hozzá az ismeretek más világokról. Csodálatos.

Attól kezdve, amikor váratlanul felkérték, hogy segédkezzen a megfigyelésekben és az adatok elemzésében, átjárt a közeli Harvardba, Massachusetts államba. Az ottani egyetemnek volt egy nem különösebben nagy teljesítményű rádióteleszkópja. A nyári időszakra fizetett tanársegédként alkalmazták Green Bankben, Nyugat-Virginiában, a Nemzeti Rádiócsillagászati Obszervatóriumban. Kicsit áhítatosan szemlélte Grote Reber eredeti rádióteleszkópját. Reber a fészerben barkácsolta, az Illinois állambeli Wheatonban, 1938-ban. Ma mementóként szolgált, hogy mire képes egy lelkes amatőr. Ha kifogott egy olyan pillanatot, amikor a környéken történetesen senki sem indította éppen az autóját, és az utcabeli nagyfrekvenciájú lámpák sem égtek, Reber fogni tudta a galaxis közepéről érkező rádióhullámokat.

Türelmes kutató-aprómunka és néha egy-egy kis elismerés szerény felfedezésekért — ez a légkör elfogadhatónak látszott Ellie számára. Azt kutatták, hogyan nő a talált rádióforrások száma, ha a megfigyeléseikkel egyre távolabb hatolnak az űrbe. Ellie újabb módszereken kezdte törni a fejét, amelyekkel a nagyon gyenge jeleket is fogni lehetne. Amikor elfőtt az ideje, kitüntetéssel kapta meg a diplomáját a harvardi egyetemen. Az ország túlsó végén, a California Institute of Technologyn látott neki, hogy rádiócsillagászatból doktoráljon.

Elszegődött egy évre David Drumlin mellé. A tudós világszerte ismert volt arról, hogy briliáns agya van, és nem tűr maga körül ostobákat. A lelke mélyén azonban ő is egy volt azok közül — minden szakma legjobbjai között akad belőlük —, akik szüntelenül tartanak attól, hogy valaki, valahol okosabbnak bizonyulhat náluk. Ellie valóban nagyon fontos dolgokat tanult tőle, főleg az elméleti alapokról. Drumlinról az a hír járta, hogy nagyon tetszik a nőknek, de Ellie úgy találta, agresszív és szüntelenül a saját becses személye foglalkoztatja. Maga túl romantikus, mondta Ellie-nek. A világegyetemben a saját törvényei szabta, szigorú rend uralkodik. Eszerint kell gondolkodnunk, nem pedig romantikus elképzeléseink alapján (kislányos álmodozásokról már nem is beszélve, ahogyan egyszer gúnyosan odavágta). Minden lehetséges, biztosította Ellie-t, ami nem ellenkezik a természet törvényeivel. Csakhogy majdnem minden ellenkezik velük, folytatta. Ellie hallgatta, nézte, ahogy beszél, és próbált eligazodni különös személyiségének árulkodó jelei között. A külseje kitűnő fizikai kondícióról tanúskodott; idő előtt őszült haja ezüstösen szürke, arcán gunyoros mosoly, félhold-lencsés szemüvege az orra végére csúszott, csokornyakkendője kifogástalanul megkötve, álla szögletes, beszédén halványan montanai tájszólás érződik.

Drumlin kellemes időtöltésnek tartotta, hogy gyakran meghívja a doktorjelölteket és az egyetemistákat vacsorázni (nem úgy, mint Ellie mostohaapja, aki szívesen dolgoztatta a diákokat a kertjében, de különcködésnek ítélte, hogy ebédre vagy vacsorára meghívja őket). Ezeken a vacsorákon nagyon színvonalas intellektuális légkört tudott teremteni. Olyan témákra irányította a társalgást, amelyeknek elismerten ő volt a legjobb szakértője, aztán egyszer csak ellenérveket vonultatott fel. Vacsora után gyakran vetített nekik diákat: Dr. D., amint Cozumelben vagy Tobagóban vagy Great Barrier Reefnél könnyűbúvárkodik. Belemosolygott a kamerába, és integetett, a víz alatti képeken is. Időnként bemutatót tartott arról is, milyen ügyesen mozog tudományos munkatársa, Dr. Helga Bork a víz alatt. (Ezek ellen a diák ellen a felesége mindig tiltakozott, azzal a logikus indokkal, hogy a nézők legtöbbje előző alkalmakkor már többször is látta őket. Igazság szerint a nézők már az összes diát látták. Drumlin azonban az atléta termetű Dr. Bork dicséretét zengve mindannyiszor leintette, és a felesége megalázottan elhallgatott). A hallgatók legtöbbje szívesen is nézte a képeket, mindig felfedeztek rajtuk valami addig észre nem vett újat, egy korallalakzat vagy tüskés tengeri sünt például. De voltak, akik a házaspár szóváltását hallván látható zavarban igyekeztek elmerülni avokadókoktéljuk kortyolgatásában.

Szívesen kísérték el a diákjai Drumlint délutánonként a Pacific Palisades közelében levő népszerű kilátóra, egy sziklaoromra is. A professzor szakszerű gondossággal magára vette sárkányszárnyát, nekifutott, elhagyta a szikla peremét és siklani kezdett a két-háromszáz méterrel alatta csillogó tenger fölött. A diákok dolga az volt, hogy a tengerparti úton kövessék a kocsival, és ha földet ért, visszahozzák. Bámulatukban sütkérezve szárnyalt fölöttük. Felszólította őket, repüljenek ők is, de kevesen álltak rá. Nagyon élvezte, ha versenghetett velük. Mások úgy tekintettek a leendő doktorokra, mint a jövő zálogaira, a következő generáció értelmiségi zászlóvivőire. De Ellie érezte, hogy Drumlin másképpen gondolkodik. Ő a doktorjelöltekben megannyi kezdő revolverhőst látott. Bármelyik pillanatban előállhat valamelyikük, és párbajra hívhatja “a Nyugat leggyorsabb kezű lövésze” címért. Jobb, ha megérteti velük, hol a helyük. Drumlin soha nem próbált Ellie-hez közeledni, de Ellie biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb meg fogja kísérelni.

A második évet töltötte a CalTechen, amikor Peter Valerian visszatért egyéves külföldi tanulmányútjáról. Csendes, nem különösebben megnyerő külsejű fiatalember volt. Senkinek sem volt valami nagy véleménye az eszéről, legkevésbé neki magának. Ennek ellenére egyenletes, nem is jelentéktelen teljesítményt nyújtott a rádiócsillagászatban, mivel, ahogyan ő mondta, amikor kénytelen volt nyilatkozni: “rajta volt a témán”. Tudományos pályafutásának megítélését kissé bizonytalanná tette egy szépséghiba: Valerian lelkesen hitt a földön kívüli intelligencia létezésének lehetőségében. Úgy látszik, a tanszék mindegyik vezetője megengedhetett magának egy vesszőparipát: Drumlin a sárkányrepülést, Valerian a hitet abban, hogy más világok is léteznek. Mások topless-bárokba jártak, húsevő növények érdekelték őket, vagy valami transzcendentális meditációnak nevezett dolgot műveltek. Valerian a rövidítve ETI (extraterrestrial intelligence) néven emlegetett földön kívüli intelligencia kérdésével foglalkozott, alaposabban és mélyrehatóbban — és sok esetben jóval óvatosabban —, mint akárki más. Ahogy Ellie jobban megismerte, úgy látta, hogy Valeriannak az ETI a magánéletének eseménytelenségével szöges ellentétben álló érdekességet, a romantikát jelentette. Az, hogy a földön kívüli intelligencián törte a fejét, számára nem munka volt, hanem szórakozás. Szárnyakat kapott tőle a képzelete.

Ellie szerette hallgatni Valeriant. Olyan volt ez, mintha hipp-hopp Csodaországba vagy Smaragdvárosba került volna. Sőt, annál is jobb, mert Valerian eszmefuttatásai végén mindig ott volt a lehetőség, hogy mindez igaz, valóban megtörténhet. Egy nap, remélte Ellie, valamelyik óriási rádióteleszkóp nem az ő képzeletükben, hanem a valóságban fog majd fel egy üzenetet. Bizonyos értelemben viszont mégis rosszabb volt, mert akárcsak más témákban Drumlin, Valerian sem győzte hangsúlyozni, hogy az elképzeléseket szüntelenül szembesíteni kell a fizika józan tényeivel. Ez az a szűrő, amelyen áthullanak az értelmetlen agyalások, és csak a — sokkal ritkább — valóban használható gondolatok akadnak fenn rajta. A földönkívülieknek és technikájuknak szigorúan illeszkedniük kell a természet törvényeinek kereteibe, ez a tény pedig nem egy csábító feltételezést szétfoszlat. Hanem ami a szűrőn fennakad, és a legkétkedőbb fizikai és csillagászati elemzéseket is kiállja, az akár igaznak is bizonyulhat. Persze, semmi sem biztos. Előfordulhat, hogy éppen a valódi lehetőséget nem veszi észre az ember, hanem egy okosabb valaki jön majd rá egy napon.

Valerian arról beszélt, mennyire foglyai vagyunk az időnknek, a kultúránknak, a biológiánknak, ebből következően mennyire képtelenek vagyunk alapvetően más lényeket, más civilizációkat elképzelni. Márpedig, mivel elkülönülten, egymástól és a mienktől nagyolt eltérő világokban fejlődtek ki, egészen másoknak kell lenniük, mint amilyenek mi vagyunk. Lehetséges — sőt, szinte bizonyos —, hogy nálunk sokkal fejlettebbek, számunkra elképzelhetetlen technikájuk van, és a fizika újabb törvényeit ismerik. Reménytelen szűkagyúság lenne feltételezni, fejtegette Valerian, miközben végigsétáltak egy De Chirico festményeinek stílusában készült stukkókkal díszített árkádsor alatt, hogy amikor a mi nemzedékünk foglalkozni kezdett a kérdéssel, azon nyomban fel is fedeztük a fizika összes törvényét. Lesz egy huszonegyedik századi fizika, meg egy huszonkettedik századi, sőt akár egy negyedik ezredfordulói fizika is lesz. Nevetséges lenne azzal próbálkozni, hogy kitaláljuk, vajon milyen módon teremthet velünk kapcsolatot egy teljesen más technikájú civilizáció.

De semmi baj, bizonygatta magának is Valerian, a földönkívüliek tudni fogják, mennyire elmaradottak vagyunk. Hiszen, ha fejlettebbek lennénk, már hallottak volna rólunk. Mi még épp, hogy csak két lábra álltunk, múlt szerdán fedeztük fel a tüzet, csak tegnap botlottunk bele a newtoni dinamikába, Maxwell egyenleteibe, a rádióteleszkópokba, és kezdtük sejtegetni a fizika törvényeinek egyetemleges felsőbbrendűségét. Valerian biztos volt benne, hogy a földönkívüliek nem akarják majd megnehezíteni a dolgunkat. Ellenkezőleg, igyekezni fognak megkönnyíteni, mert ha fel akarják venni a kapcsolatot egy bamba népséggel, hát akkor engedményeket kell tenniük a bambáknak. Ezért vélte úgy, hogy ha valóban érkezik valaha üzenet, neki minden bizonnyal lesznek esélyei. Pontosan az az erőssége, hogy ő nem zseni. Biztos, hogy azt tudja, amit a bambák.

Ellie tanszéki hozzájárulással a rádióteleszkópok érzékelőinek fejlesztését választotta disszertációja témájául. Így ugyanis hasznosíthatta elektronikai érzékét, függetleníthette magát Drumlintól, aki lényegében elméleti ember volt, és folytathatta a beszélgetéseket Valeriannal — anélkül, hogy a tudós földövkívülieket kutató munkájában vállalt volna részt, ami a szakmai megítélés szempontjából veszélyeket rejthetett. Disszertációtémának különben is túlságosan elméleti jellegű volt. Mostohaapjának az volt a véleménye, hogy Ellie érdektelen, irreális dolgokkal foglalkozik, törekvései komolytalanok. Amikor hallomásból értesült róla — Ellie már rég nem állt szóba vele —, mit választott a lány diplomatervének témájául, csak legyintett rá.

Ellie a rubinmézeren, egy molekuláris oszcillátoron dolgozott. A rubin fő alkotóeleme a csaknem teljesen átlátszó alumínium-oxid. Vörös színét az alumínum-oxid-kristályban kis mennyiségben eloszló krómszennyeződés okozza. Erős mágneses térben nő a krómatomok energiája, vagy ahogy a fizikusok emlegetik: az atomok izgalmi állapotba kerülnek. Ellie szívesen eljátszott azzal, hogy maga elé képzelte, ahogy az erősítőkben a parányi krómatomok lázas tevékenységre serkennek, ahogy megvadítják őket egy hasznos és jó cél érdekében — hogy gyenge rádiójeleket erősítsenek fel. Minél erősebb a mágneses tér, annál izgatottabbakká válnak a krómatomok. Ezáltal a mézer finomabban hangolható, különlegesen érzékennyé tehető valamely rádiófrekvenciára. Ellie kidolgozott egy módszert, hogyan lehet nemcsak krómmal, hanem lantanoidákkal is szennyezett rubinokat előállítani, miáltal a mézer még keskenyebb frekvenciasávban hangolható, s így sokkal gyengébb jelek is foghatók, mint a korábbi érzékelőkkel. Ellie detektora folyékony héliumban működött. Owens Valley-ben, a CaITech egyik rádióteleszkópján próbálta ki a műszert, és merőben új frekvenciákon — a csillagászok harmadik fokozatú feketetest-háttérsugárzásnak hívják őket — felfedezte vele a világegyetem létrejöttét jelentő hatalmas robbanásnak, a Big Bangnek a rádióspektrumban fennmaradt nyomait.

Jól értelmezem-e a dolgot valóban, töprengett Ellie. Vettem egy, a levegőben található, semleges hatású gázt, cseppfolyósítottam, raktam egy rubinba némi szennyezést, tettem melléjük egy mágnest, és felfedeztem volna a teremtés kohóját?

Elképedten rázta a fejét. Akik nem gondolják végig a dolog fizikai hátterét, kivétel nélkül gátlástalan, hatásvadász szélhámosnak tarthatják. Hogyan tudná ezt elmagyarázni például az egy évezreddel ezelőtt élt akár legnagyobb tudósoknak is, akik a levegőt, a rubint, a mágnest már ismerték, de mit sem tudtak a folyékony héliumról, a gerjesztett sugárzásról és a szupravezető fluxusszivattyúkról? Halvány gőzük sem lehetett a rádióspektrumról, még a spektrum fogalmáról sem, hacsak a szivárvány látványa nem ejtette gondolkodóba őket. Mit sem tudtak a fény hullámtermészetéről. Hogyan is remélhetnénk, hogy képesek lehetünk megérteni egy ezer évvel előttünk járó civilizáció tudományát?

Rengeteg rubint kellett készíteni, mert közülük csak kevés rendelkezett a kívánt tulajdonságokkal. Egyiket sem munkálták meg ékkőként, és a legtöbb nagyon apró volt. Néhány nagyobbat Ellie mégis szívesen viselt, jól álltak sötét hajához. Még ha gondosabban csiszolták is őket, a gyűrűbe vagy brosstűbe foglalt kövek furcsák voltak. Ha például az ember bizonyos szögből nézte, a kövön mintha belülről felvillanó fény tört volna meg, vagy őszibarack színű foltocskát vélt látni benne. Tudománnyal nem foglalkozó barátainak Ellie azzal indokolta a különös bizsut, hogy nagyon szereti a rubint, de valódi ékszerre nincs pénze. A dolog kicsit olyan volt, mintha a tudós, aki elsőként fedezte fel a zöld növények fotoszintézisének működési módját, attól kezdve petrezselyemlevélkét viselne a zakója hajtókáján. Kollégái, akik rokonszenvvel figyelték Ellie fejlődését, ezt afféle ártatlan hóbortnak tartották.

A világ nagy rádióteleszkópjait világ végi, elhagyatott helyeken állítják fel — ugyanazért, amiért Paul Gauguin Tahitira hajózott: ahhoz ugyanis, hogy jól működjenek, távol kell lenniük mindenfajta civilizációtól. Ahogy nőtt a polgári és a katonai rádióforgalom, úgy kellett a rádióteleszkópoknak egyre inkább elrejtőzniük, mondjuk, egy Puerto Rico-i eldugott völgybe, vagy a sivatagos pusztába Új-Mexikóban, esetleg Kazahsztánban. Mivel a rádióinterferencia még egyre nő, felmerült már az a gondolat is, hogy a rádióteleszkópokat a földgolyón kívül kellene elhelyezni. Az elhagyatott obszervatóriumokban dolgozó tudósok makacs, erős akaratú emberek. Házastársuk előbb-utóbb otthagyja őket, a gyermekeik, amint tehetik, megszöknek hazulról, ők mégis kitartanak. Álmodozóknak sem igen tartják magukat. A távoli obszervatóriumok állandóan ott dolgozó tudósainak legtöbbje nagyon is gyakorlati ember, kísérletező fajta, elsősorban az antennák tervezésének és az adatok elemzésének kitűnő szakemberei, a kvazárokról és a pulzárokról jóval kevesebbet tudnak. Mondhatni, kiskorukban nem jutott idejük a csillagok után nyúlkálni, mert a családi autó porlasztójának javítgatásával voltak elfoglalva.

Miután megszerezte a doktorátust, Ellie elfogadott egy kutatói állást az Arecibo Obszervatóriumban, egy 305 méter átmérőjű, hatalmas tál formájú építményben, amelyet Puerto Rico északnyugati részén, a hegyek lábánál megbúvó völgy karszttalaján emeltek. Itt állt a Föld legnagyobb rádióteleszkópja. Ellie alig várta, hogy mézerérzékelője segítségével a rádióteleszkópon át annyi érdekes csillagászati objektumot figyeljen meg, amennyit csak lehet — közeli bolygókat, csillagokat, a galaxis közepét, pulzárokat, kvazárokat. Mivel az obszervatórium főállású munkatársa volt, meglehetősen sok idő állt rendelkezésére a megfigyelésekre. A hatalmas rádióteleszkópok körül nagy a tolongás, hiszen sok az ígéretes munkát végző kutató, és mindüknek szükségük lenne rá. Így aztán az a tény, hogy az obszervatóriumok személyzetének biztosított a teleszkópideje, felmérhetetlen előnyt jelent. Sok csillagász ezért vállalta, hogy kedvezőtlen körülmények között, Isten háta mögötti helyeken éljen.

Ellie azt remélte, hogy módja lesz néhány közeli csillagot tanulmányozni, amelyekről elképzelhető, hogy értelmes lényektől származó jelzések érkeznek róluk. Észlelőrendszere képes lesz egy akár több fényévnyire levő, a Földhöz hasonló bolygóról érkező, szórt rádióadást fogni. Egy fejlett társadalom pedig, amely fel akarja venni velünk a kapcsolatot, minden bizonnyal a mienknél sokkal nagyobb teljesítményű adóval rendelkezik. Ha a radarteleszkópként használt arecibói távcső egy megawatt teljesítménnyel tud az űr egy adott pontjára jeleket sugározni, akkor egy, a mienknél csak kicsit is fejlettebb civilizáció száz megawattnyi vagy még nagyobb adóteljesítményre is képes lehet. Ha egy akkora teleszkóppal, mint az arecibói, de száz megawattos adóval sugároznak célzott jeleket a Földre, Arecibo elvben képes volna felfedezni őket, legyenek bárhol is a Tejútrendszerben. Minél többet töprengett, Ellie annál meglepőbbnek találta, milyen kevés történt eddig a földön kívüli intelligencia kutatásában ahhoz képest, ami történhetett volna. Bizonyosan azért, mert alig áldoztak rá pénzt, gondolta. Neki pedig törnie kell a fejét, tud-e egyáltalán tudományos problémát, amelyet ennél fontosabbnak találna.

Az arecibói obszervatóriumot a környékbeliek “EI Radar”-ként emlegették. Azt nemigen tudták, hogy tulajdonképpen mire való, de száznál többüknek biztosított munkalehetőséget, amire nagyon rászorultak. A fiatal nőknek nem volt módjuk kapcsolatot teremteni a csillagászokkal, pedig a nappal és az éjszaka szinte bármely órájában láthatták őket, amint a hatalmas tál körül húzódó úton kocognak, hogy felesleges energiáikat levezessék. A helyzet következtében az Ellie-re irányuló figyelem, bár nem találta kifejezetten kellemetlennek, hamarosan akadályozni kezdte a kutatómunkában.

Az obszervatórium környéke nagyon szép volt. Ha Ellie néha alkonyati szürkületben kinézett a nagy ablakokon, a völgy túlsó pereme fölött gyakran pillantott meg viharfelhőket. A három hatalmas oszlop egyike fölött tornyosultak. Az oszlopokra függesztették fel a tölcsérantennákat, meg most Ellie mézerrendszerét. Az oszlopok végén villogó vörös fény figyelmeztette az esetleg erre tévedő repülőgépeket. Hajnali négy órakor, ha Ellie kiment levegőzni egyet, fülsiketítő kórus fogadta: az errefelé honos, panaszos brekegésükről “koki”-nak nevezett békák sokezres karának hangversenye.

A csillagászok némelyike a feleségével együtt az obszervatórium közelében lakott ugyan, de a magányos élet, amelyet még súlyosbított, hogy nem tudtak spanyolul és egyetlen más kultúrát nem ismertek a sajátjukon kívül, begubózottakká és különcökké tette őket. Mások a Ramey légitámaszpontra költöztek, ott volt a vidék egyetlen angol nyelvű iskolája, de a napi kilencvenperces autózás bennük is egyre fokozta az elszigeteltség érzését. Ehhez még ismétlődő fenyegetések is járultak, egyes Puerto Rico-i szeparatisták ugyanis abban a tévhitben voltak, hogy az obszervatóriumnak valamiféle fontos katonai szerepe van. Mindez együttesen lappangóan hisztérikus légkört hozott létre az obszervatóriumban dolgozók között, akik úgy érezték, nincsenek biztonságban, bármikor történhet velük valami.

Jó néhány hónap múlva Valerian látogatta meg őket. Hivatalosan azért jött, hogy egy előadást tartson, de Ellie tudta, a tudós arra kíváncsi, hogyan halad ő a munkájával, miközben még a látszatát is akarja kerülni holmi pszichológiai támogatásnak. Ellie kutatásai jól haladtak. Felfedezett valamit, ami egy új csillagközi molekuláris felhő-együttesnek tűnt, és néhány nagyon érdekes idő-rezolúciós adatot figyelt meg a Rák-köd középpontjában levő pulzárról. Többtucatnyi közeli csillagot vizsgált meg, olyan alaposan, mint még senki előtte, de róluk érkező jelzéseket nem tudott felfedezni. Néhány észlelése azonban feltűnő rendszerességgel ismétlődött. Újrakezdte hát a gyanús csillagok megfigyelését, de semmi rendhagyót nem talált. Ha eléggé hosszú ideig nézzük a csillagokat, előfordul, hogy földi légköri zavarok vagy véletlenszerűen egymást erősítő zörejek létrehoznak valamit, amitől egy pillanatra eláll az ember lélegzete. Ilyenkor Ellie nyugalomra intette magát, és nekifogott az észleléseket ellenőrizni. Ha nem ismétlődtek meg, el kellett könyvelnie, hogy tévedett. Semmiképpen sem akarta, hogy a vágyai megtévesszék, fegyelmezettnek kellett lennie. Szilárdan eltökélte, hogy olyan kritikus lesz, amennyire csak lehet, de nem fojtja el magában a csodavárást, munkája legfőbb ösztönzőjét.

A közös hűtőszekrény nem túlságosan gazdag készletéből Ellie felpakolt egy kirándulásra való elemózsiát, és Valeriannal körbesétálták a hatalmas tálszerű építményt, aztán letelepedtek a fűbe. Figyelték a távolabb dolgozó munkásokat, akik panelokat javítottak, cseréltek. Különleges hótaposó lábbelit viseltek, nehogy az alumíniumlemezek beszakadjanak alattuk, és keresztülessenek rajtuk, le a mélybe. Valerian el volt ragadtatva az eredményektől, amelyeket Ellie elért. Pletykálgattak, tudományos apróságokról csevegtek. Aztán szóba került a SETI, ahogyan újabban a földön kívüli intelligencia kutatását — az angol kifejezés: search of extraterrestrial intelligence rövidítésével — nevezni kezdték.

— Gondolt rá valaha, Ellie, hogy esetleg főállásban is foglalkozhatna vele? — kérdezte Valerian.

— Nemigen. De hát volna rá lehetőség egyáltalán? Tudomásom szerint sehol a világon nincs olyan intézmény, amely kizárólag a SETI-vel foglalkozna.

— Még nincs, de lehet. Szó van róla, hogy többtucatnyi hasonló tálat kapcsolnak be a Nagyon Nagy Rendszerbe, és ezáltal létrehoznak egy kifejezetten SETI-obszervatóriumot. Persze foglalkoznának hagyományos rádiócsillagászattal is. Az egész egy hatalmas interferométer lenne. Még csak az elképzelése létezik, a megvalósításhoz rengeteg pénz kellene, határozott politikai döntés és elszántság. De gondolkozni azért érdemes rajta.

— Tudja, Peter, én mostanáig negyven-egynéhány, nagyjából a szoláris spektrum típusba tartozó, közeli csillagot tanulmányoztam. A huszonegy centiméteres hidrogén színképvonalban is megnéztem őket, amiről egyöntetűen azt tartják, hogy nyilvánvalóan a legcélszerűbb frekvencia —, merthogy a hidrogénatom fordul elő a leggyakrabban az univerzumban, meg minden. És az én érzékelőrendszeremnél a világon nincs érzékenyebb. Sehol semmi nyoma semmilyen jelnek. Lehet, hogy az egész puszta időpazarlás.

— Mint a Vénuszon feltételezett élet esetében? Ezt csak a csalódottság mondatja magával. Ha ott a pokol bugyra van is, a Vénusz csak egyetlen bolygó. A galaxis pedig miriádnyi csillagból áll! Maga meg eddig legfeljebb maroknyit látott belőlük. Nem korai kissé feladni? Hiszen még a feladat milliomodrészét sem végezte el! Ha a többi frekvenciára gondol, akkor meg még sokszorosan kevesebbet.

— Tudom, tudom. De magának nem az az érzése, hogy ha egyáltalán vannak valahol, akkor mindenhol lehetnek? Ha ezer fényévnyire tőlünk valóban élnek fejlett fickók, nem kellene-e, hogy legyen egy megfigyelőállomásuk valahol, itt a hátsó udvarunkban? Csinálhatja ezt a SETI-ügyet az idők végeztéig, sohasem lehet biztos benne, hogy a végére ért.

— Lassan már mintha Dave Drumlint hallanám. Ha nem találjuk meg őket az ő életében, akkor nem is érdeklik. A SETI még épphogy csak elkezdődik. Maga tudja, milyen sok a lehetőség. Most az a lényeg, hogy ne zárjunk ki egyet sem. A kor, amelyben élünk, optimizmusra kötelez. Ha az emberi történelem bármely korábbi időszakában lennénk, életünk végéig törhetnénk a fejünket, az égvilágon semmit nem tehetnénk, hogy feleletet kapjunk a kérdéseinkre. Csak most jött el az idő, hogy egyáltalán valaki nekifoghat földön kívüli értelmes lények után kutatni. Maga megalkotta a detektort, amivel milliónyi más csillag bolygóin keresni lehet őket. Senki sem garantálhatja, hogy sikerülni fog, hogy rájuk bukkanunk. De tud ennél fontosabb feladatot? Képzelje csak el, azok ott a távolban egyre küldözgetik nekünk az életjeleiket, a Földön meg a kutya sem figyel rájuk. Szánalmasan rossz vicc! Nem lenne-e civilizációnk szégyene, ha volna rá módunk, hogy meghalljuk őket, csak nincs elég eszünk hozzá, hogy meg is tegyük?

Balra a bal oldali világ kétszázötvenhat képe úszott el. Jobbra a jobb oldali világ kétszázötvenhat képe siklott el. Ellie a környezete körképévé olvasztotta össze az 512 képet. Pengeerdő mélyén élénkzöld meg elsárgult pengék lengtek feléje, fenyegetőek, hatalmasak, szinte mind magasabb nála. De ő könnyűszerrel kúszott rajtuk föl-le, vigyázva egyensúlyozott egy-egy lehajló pengeélen, ha leesett, elfeküdt pengék puha párnájára huppant, és folytatta az útját tévedhetetlenül. Tudta, hogy jó irányban halad. Dermesztően hideg volt. Ha erre vezet az út, hát mit neki bármilyen akadály, átjut rajta, legyen akár százszor, ezerszer magasabb is nála. Nem kell hozzá se hegymászószeg, se kötél; felszerelte ő magát kellőképpen. Az úton, közvetlenül előtte friss nyomillat, nemrég hagyhatta törzsének egy másik felderítője. Ennivalóhoz vezeti; majdnem mindig így van. Az ennivalóra a felderítők bukkannak, megjelölik a hozzávezető ösvényt. Ellie és a többiek meg elhozzák. Az ennivaló néha olyasféle lény, mint ő maga, Ellie is; máskor meg alaktalan vagy kristályforma tömeg. Előfordul, hogy hatalmas, a törzs sok tagja együtt képes csak megmozdítani, a letarolt pengéken csúsztatva hazavonszolni. Ellie állkapcsában rágásra csikordultak a fogak az örömteli várakozástól.

— A legjobban a dolog ellenkezője aggaszt — folytatta Ellie —, hogy ugyanis mi van, ha ők nem próbálkoznak. Felvehetnék velünk a kapcsolatot, semmi gond, de nem teszik, mert nem látják értelmét. Olyan ez… — lenézett a fűre terített abrosz mellé —, mint ezek a hangyák itt. Ők is ugyanitt élnek, akárcsak mi. Rengeteg dolguk van, örökké elfoglaltak. Egy bizonyos szintig tökéletesen tisztában vannak a környezetükkel. Mi pedig meg sem próbálunk kapcsolatot teremteni velük. Így aztán alighanem halvány fogalmuk sincs a létezésünkről.

Egy, a többinél vállalkozóbb kedvű óriási hangya rámászott az abroszra, és most határozottan igyekezett átlósan előre a piros-fehér kockák egyikén. Ellie csöppnyi undorát leküzdve visszapöckölte a fűbe — ahová való.