"Hozsánna néked, Leibowitz!" - читать интересную книгу автора (Miller Walter)

2. FEJEZET

A mindenszentek litániájának ily verstöredékeit suttogta minden ziháló lélegzetvételével Francis testvér, ahogy nagy óvatosan leereszkedett az ősi Radioaktivitás-biztos Óvóhely lépcsőaknájába, mindössze némi szenteltvízzel fölfegyverkezve, kezében az éjszakai tűz betakart parazsáról fellobbantott, rögtönzött fáklyával. Előzőleg több mint egy órán át csak várakozott, nem jön-e valaki az apátságból, hogy megnézze, mitől támadt a porfelhő. Nem jött senki.

Ha akár csak rövid időre is otthagyná elhivatottsági próbatételének helyét — kivéve, ha súlyosan megbetegszik, vagy visszarendelik az apátságba —, ezt ipso facto[12] úgy tekintenék, hogy lemond a Leibowitz-rend szerzetesének élethivatásáról. Francis testvér inkább a halált választotta volna. Ennélfogva két lehetőség állt előtte: vagy még napnyugta előtt átkutatja a félelmes üreget, vagy boltozatos menedékhelyén tölti az éjszakát, nem gondolva azzal, vajon mi rejtőzik az óvóhelyen, vajon mi ébred föl álmából, hogy portyára induljon a sötétben. Az éjszakák veszedelmek közül már a farkasokkal is eléggé meggyült a baja, pedig azok csak hús-vér lények voltak. A kevésbé megfogható állagú teremtményekkel Francis inkább napvilágnál találkozott volna; habár szó, mi szó, kevéske napvilág esett be az üregbe, mert a nap már leereszkedőben volt nyugaton.

A törmelék, mely lezúdult az óvóhelyre, jókora halmot alkotott, a csúcsa felért majdnem a lépcső tetejéig, hogy csak szűk rés maradt a mennyezet és a kövek között. Francis lábbal előre becsusszant, és rádöbbent, hogy kénytelen úgy haladni tovább is, a lejtő meredeksége miatt. Ily módon az alfelét fordítva az Ismeretlen felé, lábával tapogatózva keresgélt támasztékot a laza törmelékhalomban, és lassan kászálódott lefelé. Időnként, amikor fáklyája haloványan pislogott, megállt, lefelé fordította a lángot, hogy jobban belekapjon a fába, s az ilyen szünetek alatt megpróbálta felmérni a körülötte-alatta leselkedő veszélyeket. Nem sokat tudott kivenni. Föld alatti helyiségben volt, melynek azonban legalább a harmadát kitöltötte a lépcsőaknán át lezúdult törmelék. A kőzuhatag beborította az egész padlót, összetörte a néhány látható bútordarabot, és alighanem teljesen betemetett másokat. Francis tekintete félredőlt, félig betemetett fém öltözőszekrényeken siklott végig. A helyiség túlsó végében fémajtó látszott, sarokpontjaiból ítélve kifelé nyílt volna, de a kőomlás szorosan a helyére préselte. Még olvashatóak voltak rajta a pattogzó festékű sablonbetűk:

A jelek szerint az a helyiség, ahová leereszkedett, csak előtér volt. Akármi rejtőzött azonban a BELSŐ ZSILIP mögött, elzárta az ajtónak feszülő többtonnányi kő. Az a térség valóban HERMETIKUSAN ZÁRT volt, hacsak nem nyílott belőle másik kijárat.

Miután a novícius leért a lejtő aljára, és meggyőződött róla, hogy az előtérben nem észlelhető közvetlen veszedelem, óvatosan odalépett a fémajtóhoz, hogy a fáklya fényénél közelebbről szemügyre vegye. A sablonbetűs BELSŐ ZSILIP felirat alatt kisebb felirat állt, rozsdacsíkok húzódtak rajta.

Francis testvér kissé megzavarodott, hogy hogyan értse a Figyelmeztetést, de elhatározta, hogy megfogadja, amennyiben hozzá sem ér az ajtóhoz. Az ősök csodálatos masinériáival nem volt ajánlatos hebehurgyán babrálni, amint a régi idők számos, csúf halált halt kutatója tanúsította, utolsó lélegzetével.

Francis testvér észrevette, hogy az előtérben évszázadok óta heverő törmelék sötétebb színű, durvább állagú, mint amelyik kint porladozott a napon, a homokfúvásban, mielőtt ma beomlott a mélybe. Az első pillantásra látni lehetett, hogy a Belső Zsilipet nem a mostani kőomlás torlaszolta el, hanem egy ősrégi, még az apátságnál is régebbi. Ha a Radioaktivitásbiztos Óvóhely Hermetikusan Zárt Térségében ott rejtőzött egy Radioaktivitás, akkor az a démon szemlátomást nem nyitotta ki a Belső Zsilipet a Tűzözön ideje óta. És ha annyi évszázadon át ott maradt a fémajtó mögött, akkor nemigen kell attól félni, mondta magában Francis testvér, hogy hirtelen ki akarna törni mogulé nagyszombat előtt.

Fáklyája alig világolt már. Talált egy törött széklábat, lángra lobbantotta, aztán nekilátott összegyűjteni a törött bútormaradványokat, hogy stabilabb tüzet rakjon belőlük, s közben azon töprengett, pontosan mit is jelent az ősi felirat: RADIOAKTIVITÁSBIZTOS ÓVÓHELY.

Francis testvér egy pillanatig sem tagadta, hogy egyelőre igen bizonytalan lábon áll a Tűzözön előtti angol nyelvismerete. Most is csak a fejét rázta. Azt megértette, hogy a Radioaktivitást biztosan óvta ez a hely, a Belső Zsilipen talált Figyelmeztetésben viszont élelemről, vízről és levegőről volt szó, márpedig ezekre semmiképpen nem lehetett szüksége a Pokol gonosz szellemeinek. A novícius időnként a Tűzözön előtti angol nyelvet még bonyodalmasabbnak találta, mint akár a középfokú angelológiát, akár Szent László teológiai differenciálszámítását.

Tüzet rakott a törmeléklejtőn, ahonnan a fény bevilágíthatott az előtér sötétebb zugaiba. Aztán elindult megnézni, talál-e valamit, amit nem borított el az omlás. A földfelszín feletti romokat régészeti nullává redukálták a gyűjtögetők nemzedékei, ezt a föld alatti romot azonban nem érintette emberi kéz, csak a személytelen katasztrófa keze. Ott kísértettek még egy régmúlt kor maradványai. Egy sötétebb sarokban koponya hevert, vigyorgó fogsorában ott volt még egy aranyfog, nyilvánvaló bizonyítékaként annak, hogy ide nem vetődött be sivatagi vándor. Az arany metszőfog meg-megvillant, amikor magasabbra csaptak a tűz lángjai.

A sivatagban Francis testvér már korábban is nemegyszer találkozott egy-egy kiszáradt folyóágy közelében emberi csontokkal, amelyek kis halomban, tisztára lerágva fehérlettek a napon. Nem volt különösen finnyás, és az embernek számítania kellett ilyesmire. Így hát nem riadt meg, amikor először észrevette a koponyát az előtér szögletében, de a vigyorában meg-megvillanó arany minduntalan magához vonzotta a tekintetét, mialatt a rozsdás szekrények bezárt vagy beszorult ajtóit, az ütött-kopott fém íróasztal szintén beszorult fiókjait feszegette. Az íróasztal felbecsülhetetlen értékű leletnek bizonyulhatott volna, ha dokumentumokat tartalmaz, vagy egy-két könyvecskét, amely esetleg túlélte az Egyszerűsítés Korszakának haragos máglyatüzeit. Amíg a fiókok kinyitásával vesződött, a tűz összeesett, s a gyengülő fényben Francisnak úgy rémlett, mintha a koponya halványan maga is világított volna. Az ilyen jelenségek nem voltak éppen ritkák, de a félhomályos kriptában Franc is testvért valahogy nagyon nyugtalanította. Újra fát hordott a tűzre, aztán tovább rángatta-lökdöste az íróasztalfiókokat, és igyekezett ügyet sem vetni a koponya villózó vigyorára. Noha egy kicsit még mindig tartott a leselkedő Radioaktivitásoktól, Francis már eléggé magához tért első ijedelméből ahhoz, hogy rájöjjön: az óvóhely, különösen az íróasztal és a szekrények, gazdag lelőhelye lehet egy olyan korszak emlékeinek, amelyet a világ legnagyobb része szántszándékkal a feledésbe igyekezett taszítani.

A gondviselés, úgy látszott, áldásában részesítette. Ezekben az időkben ritka szerencse volt, ha rátaláltak a múlt egy-egy darabkájára, mely túlélte a máglyatüzeket és a fosztogatókat. Mindig járt vele azonban némi kockázat is. Az ősi kincsek után kutató régész szerzetesek nemegyszer másztak ki diadalittasan a földbe vájt lyukból különös, hengeres tárggyal a kezükben, hogy aztán a tisztítása vagy közelebbi vizsgálata során rossz helyen húzzák vagy nyomják meg, s ezáltal áldatlan és dicstelen módon vessenek véget a vizsgálódásnak. Alig nyolcvan éve történt, hogy a Nagytiszteletű Boedullus érezhető elragadtatással számolt be levelében apát urának arról, hogy kis erxpedíciója feltárta a maradványait egy — saját szavaival „interkontinentális kilövőállásnak, néhány igen érdekes föld alatti tartállyal együtt”. Az apátságban később senki sem tudta kideríteni, mit hívhatott a Nagytiszteletű Boedullus „interkontinentális kilövőállásnak”, de az akkori apát úr szigorúan meghagytál, hogy attól fogva a rend régészei kiközösítés terhe mellett kötelesek kerülni az ilyen helyeket. Mert bizony az apáthoz írott levél volt az utolsó nyoma a Nagy tiszteletű Boedullusnak, de expedíciójának, a „kilövőállásnak” és a közelében levő falucskának is; ahol a falu állt, most érdekes alakú tó ékesítette a tájat, hála néhány pásztornak, akik eltereltek egy patakot, és vizét a keletkezett kráterbe vezették, hogy aszály idején is legyen mit inni állataiknak. Egy utazó, aki arról a vidékről érkezett körülbelül egy évtizeddel ezelőtt, beszámolt róla, hogy a tóban igen jól lehet halászni, az ottani pásztorok szerint azonban a néhai falu lakosainak és a régészeknek a lelke költözött a halakba, és nem: mernek halászni, mert félnek Bodollostól, a mélyben lapuló óriás harcsától.

„…sem belefognotok nem szabad oly egyéb ásatásokba, melyeknek elsődleges célja nem a Memorabiliák gyarapítása” — tette hozzá az apát úr rendelkezése, ami azt jelentette, hogy a jelen esetben Francis testvér csak könyveket és iratokat keressen az óvóhelyen, és ne kísérletezzen az érdekes tárgyakkal.

Az aranyfogú koponya kitartóan kacsingatott a sarokból, miközben Francis testvér erejét megfeszítve rángatta az íróasztalfiókokat. A fiókok nem engedtek. Francis lemondóan belerúgott az asztalba, aztán megfordult, és dühösen rámeredt a koponyára: Most már vigyorogj valaki másra!

A vigyor persze nem tűnt el. Az aranyfogú földi maradvány egy kődarab és egy rozsdás fémdoboz közé támaszkodott. A novícius otthagyta az íróasztalt, és óvatosan átlépdelt a köveken, hogy végre közelebbről szemügyre vegye. Az illetőt szemmel láthatóan ott érte a halál, agyonütötték a lezúduló kövek, félig eltemette a törmelék. Csak a koponya és az egyik lábszár csontjai látszottak ki. A combcsont eltörött, a tarkócsont beszakadt.

Francis testvér imát rebegett az elhunytért, aztán nagyon óvatosan fölemelte a koponyát nyugvóhelyéről, és elfordította, hogy a fal felé vigyorogjon. Aztán a rozsdás dobozra esett a tekintete.

A doboznak táska alakja volt, és nyilvánvalóan kézben hordásra szánták annak idején. Számtalan célt szolgálhatott, de bizony alaposan összeverték a rázúduló kövek. Francis óvatosan kihúzta a kövek közül, és közelebb vitte a tűzhöz. A zárja töröttnek látszott, a fedele azonban berozsdásodott, nem mozdult. Amikor megrázta, zörgött Könyvnek, iratoknak nem ez volt a legvalószínűbb lelőhelye, annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy nyitásra-csukásra szánták, és hátha tartalmaz valami töredékes információt, amit hozzá lehet tenni a Memorabíliákhoz! Francis testvérnek mindazonáltal az emlékezetében élt Boedullus testvér és mások sorsa, ezért meghintette a dobozt szenteltvízzel, mielőtt nekilátott fölfeszíteni. A lehető legnagyobb tisztelettel bánt az ősi relikviával, miközben egy kővel püfölte rozsdás pántjait.

A pántok végül eltörtek, a fedél leesett. A benti tálcákról apró fémcsecsebecsék hullottak széjjel, begurultak a kövek közé, egyik-másik végérvényesen eltűnt a hasadékokban. A tálcák alatt, a doboz fenekén azonban Francis testvér sóvár pillantása papírokon akadt meg! Gyors hálaadó ima után, amennyire tudta, összeszedte a szétgurult apróságokat, és miután lazán visszatette a fedelet, a hóna alá szorított dobozzal megindult fölfelé a törmelékkupacon, a lépcsőakna és az égbolt kicsiny foltja felé.

Kápráztató volt a napfény az óvóhely sötétsége után. Francis szinte ügyet sem vetett rá, hogy a nap már veszélyesen alacsonyán jár a nyugati láthatáron, csak azt kereste, hol van egy lapos kő, melyen szétrakhatja és megvizsgálhatja a doboz tartalmát, és nem kell attól tartania, hogy valami elvész a homokban.

Pár perc múlva, egy repedezett kőalapzaton ülve, nekilátott kiszedegetni a tálcákat megtöltő fém- és üvegapróságokat. A legtöbbjük kicsiny, hengeres tárgy volt, mindkét végén vékony drótszállal. Ilyeneket már látott. Az apátság kicsiny múzeumában is volt néhány belőlük, különböző méretűek, alakúak és színűek. Francis egyszer a pogány hegyi emberek sámánjának a nyakában is látta őket, szertartási nyakláncként. A hegylakók úgy tartották, hogy ezek „testrészei” az istennek — a legendás Machina analyticának[13], melyet legbölcsebb istenükként tiszteltek. Hitük szerint, ha a sámán lenyelte, „csalhatatlanságra” tett szert. Annyi bizonyos volt, hogy az övéi között azontúl törvény lett minden szava — hacsak nem a mérgező fajtából kapott be egyet. Az apátság múzeumában levő tárgyacskák is össze voltak kapcsolva, de nem nyaklánc formájában, hanem bonyolult, elég kusza szövevényben egy kis fémdoboz fenekén, alatta a felirat: „Rádió(?). Rendeltetése tisztázatlan.”

A Francis kezében levő doboz fedelére belülről egy cédulát ragasztottak az ősök; a ragasztó elporlott már, a tinta elhalványult, a papír úgy sötétlett a rozsdafoltoktól, hogy még a szép kézírást is nehéz lett volna elolvasni rajta, ráadásul ez sietős macskakaparás volt. Francis megszakításokkal tanulmányozta, miközben a tálcákat kiürítette. Nagyjában-egészében úgy tetszett, angolul van, de félórába beletelt, amíg megfejtette, ami megfejthető volt belőle:

Carl!

Rohanok, húsz perc múlva megy a gép (ismeretlen szó). Az istenért, tartsd ott Emmit, amíg kiderül, hadiállapot van-e. Kérlek szépen, próbáld meg fölvetetni az óvóhely tartaléklistájára! A gépen nem tudtam helyet szerezni neki. Ne mondd meg, miért küldtem oda ezzel a doboz limlommal, de próbáld meg ott tartani, amíg megtudjuk (kivehetetlen szavak) a legrosszabb esetben talán marad egy hely neki.

A plomba és a SZIGORÚAN TITKOS jelzés azért van, nehogy Emmi belenézzen. Ez volt az első szerszámos doboz, ami a kezembe akadt. Rakd be a szekrényembe, vagy akárhová!

A szöveg zavaros halandzsának rémlett Francis testvér számára, aki izgatottabb volt annál, hogysem egy-egy tételre hosszabb időt pazaroljon. Miután még egy utálkozó pillantást vetett a cédula szerzőjének macskakaparására, nekilátott eltávolítani a tálcasorokat, hogy hozzáférjen a doboz fenekén levő papírokhoz. A tálcák összekötő karra voltak erősítve, szemlátomást azzal a céllal, hogy lépcsőzetesen ki lehessen húzni őket a dobozból, a fémcsapok azonban teljesen elrozsdásodtak, és Francis kénytelen volt kifeszegetni őket az egyik rekeszben talált rövid acélszerszámmal.

Amikor Francis testvér kiemelte az utolsó tálcát, áhítattal érintette meg a papírokat: csak egy maréknyi, összehajtogatott dokumentum, mégis mérhetetlen kincs, hiszen túlélte az Egyszerűsítés mohó, ádáz máglyatüzeit, melyeken ott hamvadtak el még a legszentebb iratok is, miközben a tudatlan csőcselék rikoltozott és diadalünnepet ült. Francis úgy bánt a papírokkal, ahogy szent ereklyékkel kellett, csuhájával védte őket a szél elől, mert már törékenyek, repedezettek voltak. Legalul néhány hevenyészett ábra, vázlat volt, aztán kézzel írott cédulák, majd két nagyobb, összehajtogatott papír és egy könyvecske, „Memo” felirattal.

Francis először a kézzel írott feljegyzéseket vizsgálta meg. Ugyanaz a kéz körmölte őket, amelyik a doboz fedelére ragasztott cédulát írta, és a kézírás ezúttal sem volt kevésbé élvezhetetlen. Virsli, állt az egyiken, két pizza, parfé estére Emmának! A másik arra figyelmeztetett: Kitölteni jöv. adóbevallást! A következő, harmadikon az illető csak számokat írt egymás alá, összeadta őket, az összeget bekarikázta, kivont belőle egy másik számot, az eredményből százalékot számított, és csak egyetlen szót írt mellé: Rosseb! Francis testvér ellenőrizte a számításokat; a förtelmes kézírású illetőnek legalább a számolásában nem volt hiba, noha Francis arra nem tudott következtetni, hogy mit képviselhettek a számértékek.

A „Memó”-t különös áhítattal vette a kezébe, mert a cím mintha a Memorabíliákra utalt volna. Mielőtt kinyitotta, keresztet vetett, és elmormolta a Szövegek Áldását. A könyvecske azonban csalódást okozott. Francis nyomtatott szövegre számított, de csak kézírással följegyzett nevek, helyek, számok és dátumok sorakoztak benne. A dátumok a huszadik század ötödik évtizedének végét, a hatodik évtized elejét jelezték. Íme, újabb bizonyíték: az óvóhelyen talált leletek a Felvilágosodás Korának hanyatló szakaszából származtak! Bizony, ez fontos fölfedezés volt!

A nagyobb, összehajtogatott papírok egyike még szorosan össze is volt tekerve, és amikor Francis megpróbálta kitekerni, töredezni kezdett; az elején ki tudta venni a TURF szót, de más semmit. Visszatette a dobozba, hátha később restaurálni lehet majd, aztán a másik összehajtogatott dokumentumot vette a kezébe; a hajtogatások olyan merevek voltak, hogy annyira merte csak megvizsgálni, — amennyire be tudott kukucskálni az összehajtogatott rétegek közé.

Szemlátomást valamilyen rajz volt… méghozzá sötét alapon fehér vonalak!

Megint beleborzongott a felfedezés örömébe. Kéknyomatot talált, kéknyomatú tervrajzot! Nem volt az apátságban egyetlen épségben megmaradt, eredeti kéknyomat sem, csak néhány tintával rajzolt másolat. Az eredetiek már régen színtelenre fakultak az erős fénytől. Francis még sohasem látott eredetit, de épp elég kézzel festett másolatot látott ahhoz, hogy fölismerje: kéknyomatot tart a kezében, amely foltosan és fakón ugyan, de kivehetőn megmaradt annyi évszázadon át az óvóhely teljes sötétségében és páramentes levegőjében. Megfordította a dokumentumot — és egy pillanatra elöntötte a düh. Miféle őrült szentségtelenítette meg a felbecsülhetetlen értékű iratot? Valaki szórakozottan telefirkálta az egész hátlapját mértani ábrákkal és gyerekes torzképekkel! Miféle vigyázatlan vandál…

Egy pillanatnyi gondolkodás után elszállt a haragja. A tett elkövetésének idején a kéknyomatú tervrajzok olyan közönségesek lehettek, mint a dudva, és valószínűleg a doboz tulajdonosa lehetett a bűnös. Francis a tulajdon árnyékával védelmezte a papírt a napfénytől, miközben megpróbálta jobban széjjelnyitni. A jobb alsó sarokban, nyomtatott négyszögben nagybetűs címek, dátumok, „szabadalomszámok”, hivatkozási számok és nevek sorakoztak. Tekintete végigszaladt a listán, amíg egyszer csak megakadt: „ÁRAMKÖRT TERVEZTE: I. E. Leibowitz.”

Szorosan lehunyta a szemét, és úgy megrázta a fejét, hogy a végén már azt hitte, zörögni kezd belül. Aztán megint megnézte. Semmi sem változott, ott állt egyértelműen:

ÁRAMKÖRT TERVEZTE: I. E. Leibowitz

Gyorsan megfordította megint a papírt. A mértani ábrák és a gyerekes rajzok között vörös festékkel, jól kivehetően ott volt a pecsét:

EZT A PÉLDÁNYT KAPJA:

Főmérn. …

Üzem …

Tervező I. E. Leibowitz

Soksz. …

Hads. …

A nevet jól olvasható, női kézírással írták, nem a többi irat sietős macskakaparásával. Francis ismét megnézte a doboz fedelére ragasztott cédula aláírását, a három betűt: I. E. L. — aztán a másikat: „ÁRAMKÖRT TERVEZTE:…” És ugyanazok a kezdőbetűk tűntek föl mindenhol a dokumentumokban!

Sok vita dúlt már — meglehetősen ingatag alapokon — arról, hogy a rend boldoggá avatott alapítóját, ha végül majd szentté avatják, vajon Szent Isaacként vagy Szent Edwardként kell-e emlegetni. Voltak, akik egyenesen a Szent Leibowitz mellett kardoskodtak, mivel a Boldogot mindeddig a vezetéknevén volt szokás emlegetni.

— Beate Leibowitz, ora pro me![14] — suttogta Francis testvér. A keze olyan vadul remegett, hogy attól félt, kárt tesz a törékeny dokumentumokban.

A Szent relikviáit fedezte föl!

No persze Új-Róma még nem avatta szentté Leibowitzot, de Francis testvér meggyőződése olyan erős volt, hogy hozzá merte tenni: — Sancte Leibowitz, ora pro me![15]

Francis testvér nyílegyenes logikával eljutott a következtetésre: egyenesen a mennyből kapott jelet, elhivatottságának bizonyságaként! Megtalálta azt, aminek a megtalálására a sivatagba küldetett — ahogy ő látta a dolgot. Kiválasztatott tehát arra, hogy a rend fogadalmas tagja legyen!…

A novícius teljesen elfeledkezett apátjának szigorú intéséről, miszerint ne számítson arra, hogy elhivatottságának látványos vagy csodás bizonyságát kapja majd. Letérdelt a homokba, hogy hálát mondjon, és felajánljon néhány rózsafüzértizedet az öreg vándor jóindulatáért, aki megmutatta az óvóhelyhez vezető követ. Hogy is mondta a vándor? Jöjjön meg hamar a Szavad, fiú! A novícius mostanáig nem is sejtette, hogy a zarándok a nagybetűs Szóra gondolt, a hívó égi Szóra!

— Ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sim, et vocationis tuae conscius, si digneris me vocare…[16]

Azt már csak az apát fogja gondolni, hogy Francis „hívó szava” a körülmények nyelvén szól, nem pedig az okén-okozatén. Azt már csak a Promotor Fidei[17] fogja gondolni, hogy a „Leibowitz” esetleg nem volt olyan ritka név a Tűzözön előtt, és hogy az I. E. ugyanúgy jelenthet mondjuk „Ichabod Ebenezer”-t, mint „Isaac Edward”-ot. Francis számára csak egy értelmezés létezett.

A távoli apátságból három harangkondulás szállt feléje a sivatag fölött, aztán rövid szünet után kilenc másik követte.

— Angelus Domini nunliavit Mariae[18] — felelt rá kötelességtudón a novícius, és meglepetten fölpillantva látta, hogy időközben a napkorongból kövér, vörös tojás lett, mely már megérintette a nyugati láthatárt. És Francis menedékhelye körül még nem volt készen a kőkupola!

Mihelyt elmondta az Angelust, sietve visszarakta a papírokat a rozsdás, régi dobozba. A mennyek által szentesített elhivatottságot nem feltétlenül méltányolják az oktalan vadállatok, és a sivatagi farkasok étvágyát sem veszi el.

Mire az alkonypír is eltűnt, és megjelentek a csillagok, Francis szedett-vedett óvóhelyének erődítési munkálatai befejeződtek. Ő többet nem tehetett; a többi a farkasokon áll majd. Nyugatról már odahallatszott egy-két vonítás. Újra felszította a tüzet, de a tűzfény kis körén kívül olyan sötét volt, hogy nem tudta összeszedni napi adagját a bíborszínű kaktuszgyümölcsből — egyetlen táplálékforrásából, leszámítva a vasárnapi alkalmakat, amikor pár maréknyi kiszáradt kukoricát küldtek ki az apátságból, miután egy pap körbement a Szentséggel. A nagyböjti elhivatottsági próba szabályainak írott betűje kevésbé volt szigorú a gyakorlati kivitelezésnél. A szabály alkalmazása nem volt más, mint egyszerű éhezés.

Ma este azonban a mardosó éhség kevésbé kínozta Francist, mint az a türelmetlen vágya, hogy visszasiessen az apátságba, és elújságolja felfedezését. Ezzel a cselekedetével azonban tüstént le is mondott volna újonnan megszerzett elhivatottságáról; a nagyböjt idejére itt volt a helye, elhivatottság ide vagy oda, folytatnia kellett magányos próbatételét.

A tűz mellől ábrándosan bámult a sötétségbe, a Radioaktivitás-biztos Óvóhely irányába, és megpróbált a helyére képzelni egy hatalmas bazilikát. Jólesett elképzelni, de hát aligha fogja bárki is ezt a távoli sivatagi vidéket választani egy leendő egyházmegye középpontjául. Bazilika helyett megteszi egy kisebb templom — Sivatagi Szent Leibowitz Temploma —, körülötte kert és falak és a Szentről elnevezett kápolna, mely felövezett ágyékú zarándokok tömegeit vonzza majd ide északról. Az utahi Francis „Atya” végigvezeti a zarándokokat a romok között, beviszi őket „Belső Zsilipen” át a mögötte levő „Hermetikusan Zárt Térség” pompájába, ahol… ahol… nos, utána pedig misét mond nekik az oltárkőnél, mely magába zárja a templom névadó szentjének egy relikviáját — egy darab zsákvásznat? szálacskákat a hóhér köteléből? levágott körömdarabkákat a rozsdás doboz fenekéről? — vagy talán a TURF című szent iratot? Fantáziája azonban lassan elbátortalanodott. Nem sok esély, volt rá, hogy Francis testvérből pap lehessen — nem missziós rend lévén, a Leibowitz Hittestvériségnek csak annyi papra volt szüksége, amennyi magába az apátságba kellett, meg a másutt tevékenykedő szerzetesek néhány kicsiny közösségébe. Ráadásul a „Szent” egyelőre hivatalosan csak Boldog volt, és soha nem is fogják szentnek nyilvánítani addig, amíg nem tesz néhány jó, masszív csodát, amivel visszamenőleg igazolja boldoggá avatását is; hiszen az nem tévedhetetlen proklamáció, mint a szentté avatás lenne, habár megengedi a Leibowitz-rend szerzeteseinek, hogy (a misén és a zsolozsmán kívül) szertartásokon is hódoljanak alapítójuk és patrónusuk előtt. Az ábrándbéli templom összezsugorodott út menti kis kápolnává; a zarándokok hömpölygése csordogáló patakká. Új-Rómát most egyéb dolgok foglalkoztatták, például az a petíció, amely pontos, hivatalos állásfoglalást kért a Szent Szűz természetfölötti képességeinek kérdésében, melyről a dominikánusok úgy vélekedtek, hogy a szeplőtlen fogantatással nemcsak a kegyelem belső állapota jár együtt, hanem az Áldott Anya rendelkezett mindazokkal a természetfölötti képességekkel is, melyekkel Éva a bűnbeesés előtt; más rendek teológusai viszont, habár elismerték, hogy jámbor és jóindulatú ez a következtetés, tagadták, hogy igaz volna, és azt állították, hogy egy „teremtmény” lehet „eredendően ártatlan”, de nem természetfeletti képességekkel felruházott. A dominikánusok meghajoltak ez előtt, ám azzal érveltek, hogy vélekedésük mindig is hallgatólagosan benne rejlett egyéb dogmákban — például a mennybemenetelben (természetfölötti halhatatlanság) és a bűntől való érintetlenségben (természetfölötti integritás feltételezése), valamint további esetekben. Új-Róma, miközben megkísérelt igazságot tenni ebben a vitában, minden jel szerint ad acta[19] fektette Leibowitz szentté avatásának ügyét.

Megelégedvén a Boldog kicsiny kápolnájával és néhány arra vetődő zarándokkal, Francis testvér elszunyókált. Amikor fölébredt, a tűzből már csak zsarátnok maradt. Valami mintha nem lett volna rendben. Biztos, hogy egészen egyedül van?… Körbepislogott.

A vörhenyes parázshalom túloldaláról a sötét testű farkas visszapislogott rá.

A novícius nagyot kiáltott, és egyetlen ugrással eltűnt földbe vájt vackában.

A kiáltással, állapította meg magában, ahogy reszketve lapult a rozsé és a kövek védelmében, nem szándékosan szegte meg a hallgatás parancsát. Fektében magához; szorította a fémdobozt, és imádkozott, hogy gyorsan teljenek el a próbatétel napjai, miközben odafent körös-körül kaparásztak a mancsok.