"Hozsánna néked, Leibowitz!" - читать интересную книгу автора (Miller Walter)

3. FEJEZET

— …és akkor, atyám, kis híján elfogadtam a kenyerét és a sajtot!

— De nem fogadtad el?

— Nem.

— Akkor nem történt bűnös cselekedet.

— De olyan nagyon kívántam, hogy még az ízét is éreztem a számban!

— Szándékosan? Készakarva élvezted az érzést?

— Nem.

— Szabadulni igyekeztél tőle? — Igen.

— Tehát gondolatban sem estél a falánkság bűnébe. Miért gyónod meg akkor mindezt?

— Mert utána elvesztettem a fejem, és meghintettem az öregembert szenteltvízzel.

— Mit csináltál? Miért?!

Cheroki atya, nyakában a stólával, rámeredt a bűnbánó novíciusra, aki arcélét fordítva feléje, ott térdepelt előtte a perzselő sivatagi napsütésben. A pap azon tűnődött, hogyan lehet képes egy ilyen ifjú (aki, amennyire eddig meg tudta ítélni, nem is volt különösebben eszes) arra, hogy alkalmakat vagy kis híján alkalmakat leljen a bűnre a kopár sivatagban, távol mindentől, ami megzavarhatná, vagy kísértés forrása lehetne. Idekint igazán nem sok bajt hozhatott magára egy ifjonc, akinek minden fegyvere a rózsafüzér, a tűzkő, egy zsebkés meg az imakönyv volt. Cheroki atya legalábbis így vélekedett. Ez a gyónás azonban már nagyon sok időt elrabolt; az atya magában sürgetni szerette volna a novíciust. Cheroki atyát megint gyötörte az ízületi gyulladása, de a Szentség jelenléte miatt — ott állt a hordozható asztalon, melyet magával szokott vinni szemleútjaira — inkább ő is állt, vagy letérdelt a bűnbánóval együtt. Előzőleg meggyújtott egy gyertyát a szent ostyát tartalmazó kis aranytok előtt, de a lángot nem lehetett látni a verőfényben, talán el is fújta a gyenge szellő.

— De ma már megengedett az ördögűzés, külön felsőbb jóváhagyás nélkül is. Mi az a bűn, amit meggyónsz: hogy haragudtál?

— Azt is.

— Kire haragudtál meg? Az öregemberre vagy saját magadra, mert majdnem elvetted az ételt?

— Én… én nem is tudom.

— Hát akkor döntsd el — mondta türelmetlenül Cheroki atya. — Vagy vádolod magad, vagy nem!

— Vádolom magam.

— Mivel? — Cheroki felsóhajtott.

— Azzal, hogy hirtelen haragomban visszaéltem egy szentelménnyel.

— Visszaéltél?… Nem volt józan indokod rá, hogy ördögi gondolatra gyanakodjál? Egyszerűen csak megdühödtél, és lefröcskölted az öregembert? Mintha hozzávágtad volna a tintatartót?

A novícius feszengett, tétovázott, megérezte a gúnyt a pap szavaiban. Francis testvérnek mindig nehezen ment a gyónás. Sohasem találta meg a megfelelő szavakat vétségeire, és ahogy megpróbált visszaemlékezni tetteinek mozgatórugóira, reménytelenül megzavarodott. Az atya sem sokat lendített a dolgon azzal a szemléletével, hogy „vagy csináltál valamit, vagy nem” — még ha világos volt is, hogy Francis valóban vagy csinált valamit, vagy nem csinált.

— Azt hiszem, egy pillanatra elvesztettem az öntudatomat — mondta végül.

Cheroki szóra nyitotta a száját, szemlátomást a végére akart járni ennek a dolognak, de aztán meggondolta magát.

— Értem — mondta. — És mi van még?

— Falánk gondolatok — mondta egy pillanat múlva Francis.

A pap felsóhajtott.

— Azt hittem, azon már túl vagyunk. Vagy ez másik alkalom?

— Tegnap volt. Jött az a gyík, atyám. Sárga-kék csíkos volt, és gyönyörű volt a sonkája, hüvelykujjnyi vastag, húsos, és egyre azon járt az eszem, hogy olyan íze lenne, mint a csirkének, kívül ropogós barnára pirulna, és…

— Értem — szakította félbe a pap. Az öreg arcon csak egy árnyalatnyi undor villant át: Végül is a fiú nagyon sokat van a napon… — Örömödet lelted ezekben a gondolatokban? Nem próbáltál megszabadulni a kísértéstől?

Francis elvörösödött.

— Én… én meg akartam fogni. Csak elszaladt.

— Tehát nemcsak gondolatban, hanem cselekedetben is. Csak akkor, egyszer?

— Ööö, igen, csak egyszer.

— Rendben van; gondolatban és tettben, készakarva húst ettél volna böjt alatt. Kérlek, a továbbiakban legyél a lehető legkonkrétabb! Azt hittem, alaposan megvizsgáltad már a lelkiismeretedet. Van még valami?

— Nagyon sok.

A papnak megvonaglott az arca. Több sivatagi remetét kellett fölkeresnie; hosszú, forró út volt, és sajgott a térde.

— Kérlek, igyekezz vele, amennyire lehet — mondta sóhajtva.

— Tisztátalanság egyszer.

— Gondolat, szó vagy tett?

— Az úgy volt, hogy megjelent egy fiatal boszorkány, és…

— Megjelent? Aha, álmodban! Aludtál?

— Igen, de…

— Akkor mit gyónsz rajta?

— Mert utána is.

— Utána is mi? Amikor fölébredtél?

— Igen. Folyton őrá gondoltam. Újra elképzeltem az egészet.

— Rendben van: parázna gondolatok, készakarva. Megbántad? Mi van még?

Az ember egyre csak ugyanezeket hallotta a végtelenségig, az egyik posztulánstól a másik után, az egyik novíciustól a másik után, és Cheroki atya úgy vélte, Francis testvér legalább annyit megtehetne, hogy szépen rendszerezve, egy, kettő, három, harsányan jelenti önvádjait, ne harapófogóval kelljen kihúzni belőle! Francisnak szemlátomást nehezére esett megfogalmazni, amit most mondani akart; a pap várakozott. — Azt hiszem, jelét kaptam elhivatottságomnak, atyám, de… — Francis megnedvesítette kiszáradt ajkát, és tekintetével egy bogarat követett maga előtt a kövön.

— Csakugyan? — Cheroki hangja színtelen volt.

— Igen, azt hiszem… de nem tudom, atyám, bűn-e az, hogy amikor először láttam, akkor megvetéssel néztem a kézírásra… Bűn az?

Cheroki pislogott egyet. Kézírás? Elhivatottság? Miféle kérdés az, hogy… Néhány másodpercig fürkészően nézte a novícius komoly képét, aztán összeráncolta a homlokát.

— Csak nem leveleztetek Alfréd testvérrel? — kérdezte vészjóslóan.

— Dehogyis, atyám!

— Akkor kinek a kézírásáról beszélsz?

— Boldog Leibowitzéról!

Cheroki elhallgatott. Azon gondolkodott, van-e az apátság ősdokumentum-gyűjteményében olyan kézirat, amelyet személyesen a Rend alapítója vetett papírra — eredeti példány? Egy pillanatnyi töprengés után igennel válaszölt: néhány foszlány megmaradt még, gondosan őrizték őket, hét lakat alatt.

— Olyasvalamiről beszélsz, ami még az apátságban történt? Mielőtt kijöttél ide?

— Nem, atyám. Nézze, ott történt… — Balra intett a fejével. — A harmadik halom után, a magas kaktusz közelében.

— Az elhivatottságod ügyében, azt mondod?

— I-igen, de…

— No persze — szakította félbe éles hangon Cherold —, AZT UGYEBÁR SEMMIKÉPPEN SEM akarod állítani, hogy Boldog Leibowitztól, aki immár hat évszázada halott, KÉZÍRÁSOS FELSZÓLÍTÁST KAPTÁL, hogy ünnepélyesen letedd a szerzetesi fogadalmat?! És te… ööö… lefitymáltad a kézírását? Ne haragudj, de ezt vettem ki a szavaidból.

— Hát tényleg valami ilyesmi történt, atyám…

Cheroki levegő után kapkodott. Francis testvér riadtan előszedett egy papírdarabot az ujjából, és átnyújtotta a papnak. Megsárgult, kemény volt és foltos. A tinta elhalványult rajta.

— Virsli — mondta fennhangon Cheroki atya, meg-megakadva az ismeretlen szavakon —, két pizza, parfé — estére Emmának? — Néhány másodpercig mereven bámult Francis testvérre. — Ki írta ezt?

Francis elmondta.

Cheroki elgondolkodott rajta.

— Lehetetlenség rendesen meggyónnod ebben az állapotban. És helytelen volna, ha feloldoználak, amikor nem vagy a józan eszednél. — Amikor látta, hogy Francis arca megvonaglik, biztatóan megveregette a vállát. — Ne aggódj, fiam, majd elbeszélgetünk róla, ha jobban leszel. Akkor meghallgatom majd a gyónásodat. Addig is… — Idegesen rápillantott az Oltáriszentség tartójára. — Szedd össze a holmidat, és azonnal menj vissza az apátságba!

— De atyám, én…

— Parancsolom — mondta a pap szenvtelen hangon —, hogy azonnal térj vissza az apátságba.

— I-igen, atyám.

— Feloldozni nem oldozlak föl, de azért mindenesetre két rózsafüzértizedet leróhatsz penitenciaként. Megáldjalak?

A novícius bólintott, és közben visszafojtotta a könnyeket. A pap megáldotta, föltápászkodott, térdet hajtott a Szentség előtt, fölvette az aranytokot, visszaakasztotta a nyakában levő láncra. Zsebre tette a gyertyát, összecsukta az asztalkát, felkötötte helyére, a nyereg mögé, még egyszer ünnepélyesen biccentett Francis felé, aztán felült kancája hátára, és ellovagolt, hogy folytassa a nagyböjti remeték végigjárását. Francis leült a forró homokba, és elsírta magát.

Minden olyan egyszerű lett volna, ha elvihette volna a papot a kriptához, hogy megmutassa az ősi helyiséget; ha a szeme elé tárhatta volna a dobozt és mindazt, ami benne volt, rámutathatott volna a vándor jelére a kövön! A pap azonban az Oltáriszentséget hordozta, és nem lehetett volna rávenni, hogy négykézláb lemásszon egy kövekkel teli pince mélyébe, vagy hogy végigvizsgálja a fémdoboz tartalmát, és régészeti kérdésekről tárgyaljon; Francisnak több esze volt, semhogy ilyesmire kérje. Cheroki látogatása szükségszerűen szertartás jellegű volt mindaddig, amíg a nyakában hordott tok egyetlen szent ostyát is tartalmazott; ha viszont majd kiürül, a pap talán hajlandó lesz kötetlenebb érintkezésre is. A novícius nem hibáztathatta Cheroki atyát azért, mert egyből arra a következtetésre jutott, hogy elment az esze. Egy kicsit csakugyan szédelgett a nap hevétől, és sokat dadogott is. Az apátság történetében nem egy novícius került ki megzavarodott elmével a nagyböjti próbatételből.

Nem lehetett mást tenni, mint engedelmeskedni a parancsnak és visszamenni.

Francis odament az óvóhelyhez, és még egyszer belepillantott, hogy megnyugtassa magát, csakugyan ott van; aztán elment a dobozért. Mire átcsomagolta és készen állt az indulásra, délkeleten megjelent a porfelhő, mely az utánpótlás, az apátságból küldött víz és kukorica jövetelét hirdette. Francis testvér úgy határozott, megvárja, mielőtt elindul a hosszú úton hazafelé.

A porfelhő élén három szamár és egy szerzetes bandukolt egyre közelebb. Az első szamár Ringo testvér súlya alatt roskadozott. Francis a csuklya ellenére fölismerte a konyhai kuktát a hosszú, szőrös lábáról, mely olyan mélyen lecsüngött a szamár két oldalán, hogy Ringo testvér saruja kis híján a földet érte. A mögötte haladó állatok kis kukoricás zsákokkal és víztömlőkkel voltak megrakva.

— Co-co-co-cocikám! Kis cocám, hol vagy? — Ringo tölcsért csinált a kezéből, úgy harsogta disznóhívó kiáltását a romok fölött, mintha nem vette volna észre az ösvény mellett várakozó Francist. — Co-co-co… Ó, hát itt vagy, Francisco! Azt hittem, csak egy rakás csont! Hát bizony föl kell hizlalnunk a farkasoknak! Tessék, — ne kéresd magad, vegyél csak a vasárnapi lakomából! De csak egy víztömlő és egy zsákocska jár, és ügyelj Malícia hátsó lábára, mert sárlik a drágám, és pajkos kedvében van; szegény Alfrédot úgy térdkalácson trafálta, hogy még! Szóval csak óvatosan… — Ringo testvér hátravetette csuklyáját, és kuncogva nézte, ahogy a novícius és Malícia manőverezik egymás körül. Ringonál csúfabb ember aligha élt a világon, és amikor nevetett, a hatalmas tömegben kivillanó, különféle színű fogak és a rózsaszín íny látványa nemigen fokozta báját; abnormis volt, de azért szörnyszülöttnek semmiképpen sem lehetett mondani — meglehetősen gyakori, öröklődő elváltozás volt ez a minnesotai vidéken, ahonnan származott: kopaszság és a melanin szélsőségesen egyenlőtlen eloszlása járt vele, úgyhogy a nyakigláb szerzetes egész testét sötétbarna májfoltok tarkították, hófehér alapon. Örökös jó kedélye azonban annyira ellensúlyozta megjelenését, hogy pár perc múlva az ember már észre sem vette; hosszabb ismeretség után pedig Ringo testvér mintázata ugyanolyan normálisnak látszott, mint egy foltos pónilóé. Ami visszataszítónak látszott volna egy mogorva alakon, azt az ő túláradó jókedve szinte olyan dekoratívvá tette, mint a bohóc arcfestése. Ringot büntetésből és valószínűleg csak átmenetileg osztották be kuktának. Mesterségére nézve fafaragó volt, és rendes körülmények között az ácsműhelyben dolgozott. Amikor azonban egyszer túlzott beképzeltséget tanúsított Boldog Leibowitz szobrával kapcsolatban, melyet kifaragni megengedtek neki, az apát úr áthelyeztette a konyhára mindaddig, amíg valami jelét látni majd rajta az alázatosság erényének. A Boldog szobra addig félig kifaragva várakozott a kárpitosműhelyben.

Ringo vigyora lassan elhalványult, ahogy jobban szemügyre vette Francis ábrázatát, mialatt a novícius leemelte kukoricáját és vizét a nyugtalan lábú szamárkancáról.

— Úgy festesz, mint egy beteg birka, fiú — mondta a vezeklőnek. — Mi bajod? Cheroki atya megint bal lábbal kelt fel?

Francis testvér megrázta a fejét.

— Úgy láttam, nem.

— Akkor mi a baj? Tényleg beteg vagy?

— Az atya visszarendelt az apátságba.

— Mi?! — Ringo átvetette szőrös lábát a szamár háta fölött, és leugrott a földre a néhány ujjnyi magasságból. Feltornyosult Francis testvér előtt, húsos kezével vállon ragadta, fürkészően az arcába meredt. — Mi az, sárgaság?

— Nem. Azt hiszi… — Francis megütögette a halántékát, és vállat vont.

Ringo fölnevetett.

— Ami igaz, az igaz, de hát ezt mindenki tudja rólad! Miért küld vissza?

Francis lepillantott a lába közelében fekvő dobozra.

— Találtam egyet-mást, ami egykor Boldog Leibowitzé volt. El akartam mondani neki, de nem hitte el. Nem hagyta, hogy megmagyarázzam. Azt…

— Mit találtál?! — Ringo szemmel látható hitetlenseggel elmosolyodott, aztán térdre ereszkedett, és kinyitotta a dobozt, miközben a novícius szorongva figyelte. A szerzetes belekotort a drótvégű hengerecskék közé az ujjával, és halkan füttyentett. — A hegyi pogányok talizmánjai, ugye? Ez nagyon régi holmi, Francis, nagyon-nagyon régi! — Ránézett a fedél belsején látható cédulára. — Mi ez a halandzsa? — kérdezte, fölsandítva a boldogtalan novíciusra.

— Tűzözön előtti angol.

— Egy szót se tanultam belőle, csak amit a kórusban szoktunk énekelni.

— Maga Boldog Leibowitz írta.

— Ezt? — Ringo testvér a céduláról fölpillantott Francis testvérre, aztán vissza. Hirtelen megrázta a fejét, határozott mozdulattal visszacsukta a dobozt, és felállt. A vigyora megmerevedett. — Talán igaza van az atyának. Tényleg jobb lesz, ha visszamégy, és szólsz a Gyógyszerész Testvérnek, hogy kotyvassza össze valamelyik különleges gombafőzetét. Ez bizony a láz, testvérem!

Francis vállat vont.

— Lehet.

— Hol találtad ezeket?

A novícius arra mutatott.

— Pár halommal odébb. Elmozdítottam néhány követ, erre beomlott, és ott volt egy pince. Nézd meg, ha nem hiszed!

Ringo megrázta a fejét.

— Hosszú út van még előttem.

Francis fölvette a dobozt, és elindult az apátság irányában, Ringo pedig visszalépett a szamárhoz; néhány lépés után azonban a novícius hátraszólt:

— Foltos testvér… két perced volna azért?

— Esetleg — mondta Ringo. — Mire?

— Hogy odamenj a lyukhoz, és belenézz.

— Miért?

— Hogy megmondhasd Cheroki atyának, valóban ott van-e.

Ringonak a szamár háta fölé lendített lába megtorpant a levegőben.

— Hő! — Visszahúzta a lábát. — Jól van. Ha nincs ott, megmondom én neked is!

Francis egy pillanatig még utánanézett a nyakigláb szerzetesnek, ahogy hosszú léptekkel eltűnt a szem elől a halmok között, aztán megfordult, és vánszorgó léptekkel elindult az apátsághoz vezető hosszú, poros úton; időnként majszolt egy keveset a kukoricából, és vizet ivott rá a tömlőből. Hébe-hóba hátrapillantott. Ringo két percnél sokkal több időt töltött távol. Francis testvér már nem is leste, mikor tűnik fel újra, amikor ordítás szállt feléje a távoli romok felől. Megfordult. Még jól ki tudta venni a fafaragó távoli alakját, az egyik halom tetején állt, hadonászott, és hevesen, igenlően bólogatott. Francis visszaintett, aztán továbbvánszorgott az úton.

A kétheti koplalás kiszipolyozta az erejét. Kéthárom mérföld múlva rogyadozni kezdett a lába. Még egy mérföld választotta el az apátságtól, amikor ájultán az út szélére rogyott. Késő délután volt, amikor a körútjáról visszatérő Cheroki észrevette a fekvő alakot, sietve leszállt a nyeregből, és addig locsolgatta az ifjú arcát, amíg lassan-lassan magához térítette. Cheroki előzőleg, a visszafelé vezető úton összetalálkozott Ringoval és szamaraival, meghallgatta a barát beszámolóját, és megértette belőle, hogy Francis testvér csakugyan rábukkant valamire. Noha azt nem volt hajlandó elhinni, hogy a novícius valami igazán fontos fölfedezést tett volna, a korábbi türelmetlenségét már megbánta. Miután látta, hogy a doboz ott hever a közelben, tartalma félig szétszóródva az úton, Cheroki atya átfutotta a fedélben levő feljegyzést, miközben Francis kábán, zavartan ült az út szélén. Az atya most már hajlott arra, hogy a fiú reggeli locsogását inkább a romantikus képzelet, mint az elmebaj vagy delírium szüleményének tekintse. Nem kereste meg a kriptát, a doboz tartalmát sem vizsgálta meg közelebbről, annyi azonban mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy a fiú valóságos eseményeket értelmezett tévesen, nem pedig hallucinációkat gyónt meg.

— Mihelyt beérünk, befejezheted a gyónásodat — mondta halkan a novíciusnak, miközben fölsegítette a ló hátára, a nyereg mögé. — Azt hiszem, feloldozhatlak majd, ha nem ragaszkodol hozzá, hogy személyes üzeneteket kapsz a szentektől. Rendben van?

Francis testvér pillanatnyilag túl gyönge volt ahhoz, hogy ragaszkodjék bármihez is.