"Hozsánna néked, Leibowitz!" - читать интересную книгу автора (Miller Walter)

4. FEJEZET

— Jól csináltad — mordult föl végre az apát. Már vagy öt perce járkált lassan fel-alá dolgozószobájában, széles, húsos parasztarcát mogorva ráncok barázdálták, miközben Cheroki atya idegesen ült a szék legszélén.

Egyik pap sem szólalt meg azóta, hogy Cheroki megérkezett ura hívására; Cheroki most egy kicsit összerezzent, amikor Arkos apát végre megtörte a csendet.

— Jól csináltad — ismételte meg az apát. Megállt a szoba közepén, és rásandított a perjelre, aki végre kezdett megnyugodni. Már éjfél felé járt. Arkos arra készülődött, hogy egy-két órányira nyugovóra tér a hajnali dicséret előtt. Előzőleg hordós fürdőt vett, még mindig vizes és csapzott volt tőle, s Cheroki szemében úgy festett, mint egy vérmedve, mely nem teljesen változott vissza emberré. Prérifarkasprémből készült köntös volt rajta, tisztségére csak a mellkereszt utalt, mely megbúvott mellkasának fekete szerzetében, de meg-megcsillant rajta a gyertya fénye, amikor Arkos az asztal felé fordult. Nedves haja a homlokába hullott, s rövid, előremeredő szakállával, farkasprémjében e pillanatban nem annyira papnak látszott, mint inkább harcias törzsfőnöknek, akiben tombol a visszafojtott harci düh a nemrég lezajlott támadás után. Cheroki atya, aki denveri bárócsaládból származott, általában inkább mások hivatalos minőségét vette tudomásul, hivatalosan reagált rá, udvariasan megadta a tiszteletet a hatalom jelvényeinek, és nem volt hajlandó mögéjük nézni, hogy ki viseli őket; ebben a tekintetben követte igen sok kor udvari szokásait, így tehát Cheroki atya udvarias, szívélyes viszonyt tartott fenn a gyűrűvel és a mellkereszttel, apát ura hivatalával és hivatalának jelvényeivel, de a lehető legkevésbé engedte meg magának, hogy észrevegye Arkost, az embert. A jelen körülmények között ez igencsak nehezére esett, tekintettel arra, hogy a tisztelendő apát úr épp csak kilépett a fürdőjéből, és mezítláb talpalt ide-oda a dolgozószobában. Szemlátomást előzőleg vágott le egy tyúkszemet, de túl mélyre szaladt a vágás: a nagy lábujja véres volt. Cheroki igyekezett nem észrevenni, de nagyon kényelmetlenül érezte magát.

— Tudod, ugye, hogy miről beszélek? — morogta türelmetlenül Arkos.

Cheroki tétovázott.

— Lennél szíves, apát uram, konkrétan megmondani, nehogy olyasmiről legyen szó, amiről csak a gyónás során hallottam…

— Mi? Ó! Az ördögbe is! Teljesen kiment a fejemből, hogy meggyóntattad. Hát akkor mondasd el vele még egyszer magadnak, hogy beszélhess róla, bár a jó ég a megmondhatója, így is tele van vele az egész apátság. Ne, ne most keresd meg! Majd én elmondom; és ne válaszolj arra, ami gyónási titok. Láttad azokat ott? — Az apát az íróasztal felé intett, ahová alaposabb vizsgálatra kirakták Francis testvér dobozának tartalmát. Cheroki lassan bólintott.

— Elejtette, amikor összeesett az úton. Segítettem neki összeszedni, de nem néztem meg alaposabban.

— No hát akkor, tudod, hogy szerinte mi ez? Cheroki atya elfordította a tekintetét. Mintha nem is hallotta volna a kérdést.

— Jól van, jól van — mordult fel Arkos —, hagyjuk, hogy őszerinte mi ez. Csak nézd meg alaposan te magad, és állapítsd meg, hogy teszerinted micsoda!

Cheroki odalépett az asztalhoz, föléje hajolt, és gondosan, egyenként végigfürkészte az írásokat, miközben az apát föl-alá járkált, és fennhangon beszélt, látszólag a papnak, de félig saját magának.

— Képtelenség! Jól tetted, hogy visszaküldted, mielőtt még többet is előkapart volna. De persze nem ez a legrosszabb az egészben. A legrosszabb az az öregember, akiről zagyvál! Ez már sok a jóból! Elképzelni sem tudom, hogy mi árthatna többet az ügynek, mint a valószínűtlen „csodák” özöne! Egy-két valóságos eset, az persze más! Be kell bizonyosodnia, hogy a Boldog közbenjárása idézte elő a csodálatos eseteket, mielőtt sor kerülhet a szentté avatásra. Nézd meg Boldog Changot! Már két évszázada boldoggá avatták, de szentté azóta sem. És miért? Azért, mert a rendje túl mohó volt! Valahányszor valakinek elmúlt a köhögése, kiderült, hogy a Boldognak köszönhető csodálatos gyógyulás volt. Látomások a pincében, felidézés a harangtoronyban — inkább hangzott kísértethistóriák gyűjteményének, mint csodálatos esetek sorozatának. Lehet, hogy két-három eset hiteles volt, de a tiszta búzát ennyi pelyva közül… nos?

Cheroki atya fölnézett. Keze kifehéredett az asztal peremén, arca elgyötörtnek látszott. Mintha egy szót sem hallott volna.

— Tessék, apát uram?

— Egyszóval ugyanez itt is megtörténhet — mondta az apát, és folytatta lassú fel-alá talpalását. — Tavaly itt volt Noyon testvér a titokzatos hóhérkötéllel. Hah! Az előző évben pedig Smirnov testvér csodálatosan kigyógyul a köszvényéből — hogyan? —, miután megérinti Boldog Leibowitzunk egy feltételezett relikviáját, ha hinni lehet azoknak a zöldfülűeknek. Most még ez a Francis találkozik egy zarándokkal, akin mi van? Ágyékkötő, éppen abból a zsákvászonból, amelyet Boldog Leibowitz fejére borítottak, mielőtt felakasztották. És öv helyett mi van rajta? Egy kötél. Milyen kötél? Ó, éppen az… — Elhallgatott, ránézett Cherokira. — Az értetlen pillantásodból látom, hogy ezt még nem is hallottad! Nem, ugye? Jól van, erről nem nyilatkozhatsz. Nem, Francis egy szóval sem állította! Ő csak annyit mondott, hogy… — Arkos apát megpróbált egy kis fejhangot vinni máskülönben rekedt, mély orgánumába: — Francis testvér csak annyit mondott, hogy „találkoztam egy öregemberrel, és azt gondoltam, zarándok, és az apátságba tart, mert arrafelé ment, és csak egy régi zsákvászondarab volt rajta, kötéllel megkötve. És jelet tett a kőre, és a jel így nézett ki.”

Arkos elővett egy pergamendarabot a köntös zsebéből, és odatartotta Cheroki arca elé, a gyertyafénybe. Még mindig Francis testvért igyekezett utánozni, mérsékelt sikerrel:

— „És nem tudtam rájönni, mit jelent. Mit jelenthet?”

Cheroki rámeredt a jelekre, és megrázta a fejét.

— Nem téged kérdeztelek — dörmögte Arkos normális hangján. — Ezt kérdezte tőlem Francis. Én sem tudtam.

— Most már tudod?

— Most már igen. Valaki utánanézett. Ez itt egy lamed, ez meg egy cáde. Héber betűk.

— Cáde lamed?

— Nem, jobbról balra. Lamed cáde. Az első l—, a második c-szerű hang. Ha magánhangzójelek volnának köztük, lehetne „luc”, „léc”, „lóc”, „lác” — akármi ilyesmi. Ha további betűk volnának közöttük, lehetne éppen Lili… na ki?

— Leibo…

— Na ne!

— De bizony! Francis testvérnek nem jutott az eszébe, de valaki másnak igen. Francis testvér nem gondolt a zsákvászon csuklyára és a hóhérkötélre, de valamelyik cimborája igen! És mi az eredmény? Estére már az egész noviciátus zsong a lélekemelő kis történettől, hogy Francis odakint találkozott magával a Boldoggal, és a Boldog elvezette a fiút oda, ahol az a holmi volt, valamint biztosította az elhivatottsága felől!

Cheroki arcán zavarodott rándulás futott át.

— Ezt mondta volna Francis testvér?

— NEM! — ordított fel Arkos. — Miket gondolsz! Francis egy szóval sem mondott ilyesmit! Bárcsak mondta volna, a mindenit! Akkor ELKAPNÁM A GAZFICKÓT! De ő bájos egyszerűséggel, sőt elég ostobácskán, csak a tényeket mondja el, az értelmezést rábízza a többiekre! Én még nem beszéltem vele. A Memorabíliák Rektorát küldtem, hogy kérdezze ki.

— Azt hiszem, nem ártana, ha beszélnék Francis testvérrel — mormogta Cheroki.

— Beszélj vele! Amikor először bejöttél, még azon törtem a fejem, megfojtsalak-e egy kanál vízben, vagy sem. Mármint azért, mert beküldted a fiút. Ha hagytad volna, hogy ott maradjon kint, a sivatagban, akkor nem kapott volna lábra ez a sületlen szóbeszéd. Másfelől viszont, ha odakint marad, ki tudja, mi mindent ásott volna még elő abból a pincéből! Azt hiszem, jól tetted, hogy beküldted.

Cheroki, aki egyáltalán nem ilyen meggondolásból határozott úgy, ahogy határozott, most a hallgatást tartotta a leghelyesebb taktikának.

— Beszélj vele — dörmögte az apát. — Aztán küldd be hozzám!

Szép hétfői reggel volt, kilenc óra tájt, amikor Francis testvér bátortalanul bezörgetett az apát dolgozószobájának ajtaján. A nyugodalmas éjszakai alvás régi, ismerős cellájának kemény szalmaágyán és a rákövetkező kevéske, szokatlan reggeli nem tett ugyan csodákat a kiéhezett szervezettel, elméjének napszítta kábaságát sem oszlatta szét teljesen, de ez a viszonylagos luxus azért annyira helyreállította józan gondolkodását, hogy felfogja, van oka a félelemre. Ami azt illeti, voltaképpen halálra volt rémülve, úgyhogy első zörgetését nem is hallották meg. Maga Francis sem hallotta. Néhány perc múlva összeszedte a bátorságát annyira, hogy újra bekopogott.

— Benedicamus Domino.[20]

— Deo gratias[21] — mondta Francis.

— Gyere be, fiam, gyere csak be! — szólt ki egy barátságos hang, melyről Francis pár pillanatnyi töprengés után rájött, hogy nem lehet másé, mint tisztelt apát uráé.

— Azt a kis fogantyút kell elforgatni, fiam — szólt ki ugyanaz a barátságos hang, miután Francis testvér dermedt mozdulatlanságban állt néhány másodpercig, még mindig kopogtatásra emelt kézzel.

— I-i-igen… — Francis alig nyúlt hozzá a kilincshez, az az átkozott ajtó máris kinyílt; pedig Francis remélte, hogy talán mozdíthatatlanul beszorult.

— Az apát úr hí-hívatott?… — nyögte ki cérnahangon a novícius.

Arkos apát elgondolkodva összecsücsörítette a száját, s megfontoltan bólintott.

— Mmmm… igen, az apát úr hívatott. Jöjj be végre, és csukd be az ajtót!

Francis testvér valahogy megbirkózott az ajtóval, aztán reszketve megállt a szoba közepén. Az apát az ősi leletből származó, drótvégű tárgyakkal játszadozott.

— Vagy talán illendőbb volna — mondta Arkos apát —, ha te hívattad volna a tisztelendő apát urat, nem? Most, hogy így rád mosolygott a Gondviselés, és ilyen híressé tett, igaz? — Biztatóan mosolygott a fiúra.

— Hihi? — Francis testvér kérdően nevetett föl. — Ó, de-dehogyis, apát uram!

— Csak nem vitatod, hogy egy nap leforgása alatt hírnévre tettél szert? Hogy a Gondviselés téged választott ki, hogy fölfedezd EZT — széles mozdulattal az asztalon fekvő relikviákra mutatott —, ezt a doboz LIMLOMOT, ahogy az előző tulajdonosa teljes joggal nevezte?!

A novícius tehetetlenül hebegett, aztán végül széles vigyor jelent meg a képéri.

— Tizenhét éves vagy, és nyilvánvalóan hülye, mi?

— Ehhez nem férhet kétség, apát uram.

— Milyen mentséget tudsz felhozni arra, hogy elhivatottságot érzel magadban a Rendre?

— Semmilyet, Magister meus.[22]

— Á! Úgy? Akkor tehát nem érzel elhivatottságot?

— Jaj, dehogynem! — szakadt ki a novíciusból.

— De nincs rá mentséged?

— Nincs.

— Az okát kérdem, te kis hülye! Mivel nem okolod meg, feltételezem, hogy le akarod tagadni, hogy a múltkor találkoztál valakivel a sivatagban, hogy ráakadtál erre… erre a doboz LIMLOMRA minden segítség nélkül! Azt akarod mondani, hogy mindaz, amit a többiektől hallok, az csak… hagymázas félrebeszélés volt?

— Nem, nem, Dom Arkos!

— Mi nem, nem?

— Nem tagadhatom le, amit a saját szememmel láttam, tisztelendő atyám.

— Tehát mégiscsak találkoztál egy angyallal… Vagy szent volt? Vagy talán leendő szent?! És megmutatta, hol kell keresned?

— Én nem mondtam, hogy…

— És erre alapozod, hogy igazi elhivatottságot érzel, igaz? Hogy az a… az a… az a teremtmény azt mondta, jöjjön meg a szavad, megjelölt egy követ a névbetűivel, kijelentette, hogy ott van, amit keresel, és amikor benéztél a kő alá, EZ volt ott! Mi?!

— Igen, Dom Arkos.

— Mi a véleményed förtelmes hiúságodról?

— Förtelmes hiúságom megbocsáthatatlan, uram és tanítóm.

— És ha olyan fontosnak képzeled magad, hogy akármid is megbocsáthatatlan, az még nagyobb hiúság! — ordította az apátság feje.

— Féreg vagyok én, apát uram.

— Na jól van. Tulajdonképpen csak a zarándokról szóló részt kell visszavonnod. Tudsz róla, hogy senki más nem látott ilyen alakot a környéken? Ha jól értem, errefelé tartott volna? Még azt is mondta, hogy talán megpihen itt? Érdeklődött az apátság felől, igen? Akkor mégis hová tűnhetett el, ha egyáltalán a világon lett volna? Errefelé nem jött egy fia vándor sem! Az ügyeletes testvér, aki akkor fent volt az őrtoronyban, nem látta! Tehát? Hajlandó vagy végre elismerni, hogy csak képzelődtél?

— Ha tényleg nincs ott az a két jel a kövön… akkor talán lehet, hogy…

Az apát lehunyta a szemét, kimerültén felsóhajtott.

— A jelek ott vannak. Halványan — ismerte el. — Talán te magad rajzoltad őket.

— Nem, uram.

— Rendben van. Tudod, hogy most mi vár rád?

— Igen, tisztelendő atyám.

— Akkor készülj hozzá.

A novícius reszketve fölhúzta csuháját a derekáig, és ráhajolt az asztalra. Az apát előhúzott egy vaskos favonalzót a fiókból, kipróbálta a tenyerén, aztán jókorát csapott vele Francis fenekére.

— Deo gratias! — felelt rá kötelességtudóan, bár levegő után kapkodva a novícius.

— Nem akarod meggondolni magad, fiam?

— Tisztelendő atyám, nem tagadhatom le, amit…

PUFF!

— Deo gratias!

PUFF!

— Deo gratias!

Tízszer ismétlődött meg ez az egyszerű, de fájdalmas litánia, melynek során Francis testvér hálát visított a mennyeknek mindegyik sajgó leckéért, melyet az alázatosság erényéből kapott — ahogy el is várták tőle. A tizedik ütés után az apát szünetet tartott. Francis testvér lábujjhegyen állt, és meg-megrándult a dereka. Összeszorított szempillája mögül könnyek szivárogtak.

— Kedves Francis testvér — mondta Arkos apát —, egészen bizonyos vagy benne, hogy láttad azt az öregembert?

— Egészen… — nyiszogta a novícius, és közben felkészült a következőre.

Arkos apát cinikus pillantást vetett az ifjúra, aztán megkerülte az íróasztalt, és egy morgás kíséretében leült. Egy darabig csak sötét tekintettel nézte a pergamendarabot, rajta a צל betűket.

— Mit gondolsz, ki lehetett? — mormolta Arkos szórakozottan.

Francis testvér felnyitotta a szemét, és ettől futó vízár ömlött végig az arcán.

— Ó, fiam, engem meggyőztél! Úgy kell neked…

Francis egy szót sem szólt, csak azért fohászkodott magában, hogy ne túl gyakran hozza úgy a szükség, hogy meg kelljen győznie apát urát szavahihetőségéről. Az apát türelmetlenül intett, erre Francis leeresztette a csuháját.

— Foglalj helyet — mondta Arkos, ha nyájasan nem is, de immár legalább közönyösen.

Francis odalépett a jelzett székhez, félig leereszkedett rá, aztán összerándult az arca és fölegyenesedett.

— Ha apát uramat nem zavarja, akkor inkább…

— Jól van, akkor állj! Amúgy sem tartóztatlak soká. Visszamégy a sivatagba, és befejezed a próbatételedet. — Elhallgatott, amikor észrevette, hogy a novícius arca kissé földerült. — Hohó, azt ne hidd! — csattant fel. — Nem ugyanoda mégy vissza! Helyet cserélsz Alfréd testvérrel, és a közelébe sem mégy azoknak a romoknak! Ezenfelül megparancsolom, hogy a gyóntatódon és rajtam kívül senkivel se beszélj a dologról, habár az ég a megmondhatója, a baj már megtörtént. Tudod egyáltalán, hogy mit indítottál el?

Francis testvér megrázta a fejét.

— Tegnap vasárnap lévén, tisztelendő atyám, nem voltunk hallgatásra kötelezve, és a pihenőidő alatt válaszoltam a társaim kérdéseire. Én azt hittem, hogy csak…

— A drágalátos társaid, kedves fiam, nagyon ügyibevaló kis magyarázatot sütöttek ki. Tudtad te, hogy magával Boldog Leibowitzcal találkoztál odakint?

Francis egy pillanatig csak bután nézett, aztán megint megrázta a fejét.

— Á, dehogyis, apát uram! Semmiképpen sem lehetett ő! A Boldog Vértanú sohasem tenne olyasmit…

— Milyesmit?!

— Nem kergetne meg valakit, és nem akarná elverni egy vastag, szöges végű bottal!

Az apát megtörölte a száját, hogy elrejtse önkéntelen mosolyát. Egy pillanat múlva sikerült elgondolkodó arcot vágnia.

— Nem vagyok én abban olyan biztos, fiam! Téged kergetett meg, ugye? Aha, gondoltam. Ezt is elmondtad a novíciustársaidnak? El, igaz? És látod, ők nem érezték úgy, hogy ettől az illető nem lehetett volna Boldog Leibowitz! No persze nem hinném, hogy sok ember van a világon, akit a Boldog szöges bottal kergetne meg, de… — Elhallgatott, nem tudta visszafojtani nevetését a novícius arckifejezése láttán. — Jól van, fiam, ne haragudj… de mit gondolsz, ki lehetett?

— Azt gondoltam, tisztelendő atyám, hogy zarándok, aki a szentélyünket akarja fölkeresni.

— Egyelőre még nem szentély, úgyhogy ne is hívd annak! És különben sem volt zarándok, vagy ha igen, akkor nem ide zarándokolt. Nem lépte át a kapuinkat, hacsak nem aludt az őr. És az őrségben volt novíciustársad tagadja, hogy elaludt volna, habár azt elismeri, hogy aznap sokszor elfogta az álmosság. Ehhez mit szólsz?

— Már megbocsásson, tisztelendő atyám, de magam is többször voltam már őrségben…

— És?

— Az úgy van, hogy egy verőfényes napon, amikor semmi sem mozdul, csak a keselyük, akkor néhány óra múlva az ember elkezdi bámulni a keselyűket…

— Igazán? A keselyűket? Amikor az utat kellene figyelni?

— És ha az ember túl sokáig bámulja az eget, akkor valahogy kikapcsol… nem igazán alszik el, csak éppen se lát, se hall.

— Szóval ez folyik, amikor őrségben vagytok, mi? — dörmögte az apát.

— Nem feltétlenül. Akarom mondani, nem, tisztelendő atyám, illetve, ha megtörténik is az emberrel, akkor sem tud róla, azt hiszem. Jack… szóval az egyik testvér, akit egyszer én váltottam le az őrségben, ilyen állapotban volt. Még azt sem tudta, hogy eljött az őrségváltás ideje. Csak ült ott a toronyban, és tátott szájjal bámulta az eget. Kábulatban.

— Szép. És amikor legközelebb valamelyik így elkábul odafenn, megjelenik egy pogány portyázó banda Utah vidékéről, legyilkol néhány kertészt, fölszaggatja az öntözőcsöveket, legázolja a vetést, és köveket hengerget a kútba, mielőtt észbe kapunk! Most miért nézel így… ó, elfelejtettem… ugye te utahi születésű voltál, mielőtt idevetődtél? No de mindegy, éppenséggel nem lehetetlen, hogy van valami abban, amit mondasz, mármint hogy így történhetett meg, hogy nem vették észre az öreget. Bizonyos vagy benne, hogy közönséges öreg vándor volt, és semmi több? Nem angyal? Nem a Boldog?

A novícius tekintete elgondolkodva a mennyezetre fordult, aztán visszaugrott ura és parancsolója arcára.

— Vetnek árnyékot az angyalok és a szentek? — Igen… illetve nem… honnét tudjam?! Miért, ő vetett árnyékot, nem?

— Hát… olyan kicsit, hogy alig lehetett látni.

— Mi?!

— Mert hát dél körül járt.

— Hülye! Nem arra kérlek, hogy te mondd meg, ki vagy mi volt! Én nagyon jól tudom, mi volt, ha egyáltalán láttad! — Arkos apát, szavait nyomatékosítandó, öklével püfölte az asztalt. — Azt akarom tudni, hogy te… TE!… kétség nélkül bizonyos vagy-e benne, hogy csak közönséges öregember volt!

Francis testvért kissé zavarba hozta ez a fajta kérdésföltevés. Az ő szemléletében a természetest a természetfölöttitől nem éles, határozott vonal választotta el, hanem inkább valami homályos átmeneti zóna. Bizonyos dolgok nyilvánvalóan természetesek voltak, mások nyilvánvalóan természetfölöttiek, de a két véglet között bizonytalanság volt (tulajdon bizonytalansága), titokzatos régió, ahol a közönséges földből, levegőből, tűzből vagy vízből való dolgok olykor zavaró módon másként viselkedtek. Francis testvér számára ebben a régióban lakozott minden, amit látott, de nem értett meg. És Francis testvér sohasem volt „kétség nélkül bizonyos”, ahogy apát ura szerette volna, abban, hogy bármit is igazán megértett, így hát a kérdés puszta föltevésével Arkos apát akarva-akaratlanul a homályos zónába taszította a zarándokot — hogy a novícius úgy látta most az öreget, mint amikor először feltűnt, holmi lábatlan fekete vesszőként, mely ott vonaglott a délibáb csillogó taván az úton; úgy látta, mint amikor egy pillanatra Francis egész világa összezsugorodott arra az ételt kínáló kézre. Ha valamilyen emberfölötti lény embernek álcázza magát, ugyan miképpen lásson át rajta éppen ő, honnan sejtse, hogy csak álcázás? Hiszen ha egy ilyen teremtmény nem óhajtja, hogy gyanakodjanak rá, nem ügyel-e rá, hogy árnyékot vessen, nyomot Hagyjon a lába a homokban, megegye a kenyeret, sajtot? Nem rágcsál-e erőt adó leveleket, nem köp-e nagyot egy gyíkra, nem ügyel-e rá, hogy úgy viselkedjék, mint egy halandó, aki elfelejtette fölvenni a saruját, mielőtt a forró kövekre lépett? Francis úgy vélte, ő aligha tudja fölbecsülni a pokolbéli vagy a mennybéli lények intelligenciáját vagy leleményességét vagy színészi képességeik mértékét, habár feltételezte, hogy az ilyen lények vagy pokolian, vagy mennyeien okosak. Az apát azáltal, hogy egyáltalán föltette a kérdést, már megfogalmazta Francis testvér válaszának lényegét: hogy kérdésesnek tekintsen valamit, amit mindaddig nem tekintett annak.

— Nos, fiam?

— Apát uram, csak nem feltételezi, hogy esetleg mégis…

— Arra kérlek, hogy ne feltételezz semmit, hanem felelj egyértelműen! Közönséges, hús-vér személy volt, vagy nem?!

Ijesztő volt a kérdés. Az, hogy olyan magasztos lény szájából hangzott el, mint tisztelendő apát ura, csak még ijesztőbbé tette, noha Francis tisztán érzékelte, hogy ura és parancsolója csak azért tette föl, mert egy bizonyos választ akart hallani. Méghozzá nagyon akarta! És ha ennyire akarta, akkor a kérdés bizonyosan fontos. És ha a kérdés elég fontos egy apátnak, akkor túl fontos ahhoz, hogy Francis testvér esetleg tévedjen…

— Azt… azt hiszem, hús-vér személy volt, tisztelendő atyám, de nem egészen „közönséges”. Egy-két dologban egészen rendkívüli volt.

— Miben?! — csattant föl Arkos apát.

— Hát… például abban, hogy milyen pontosan célba tudott köpni! És azt hiszem, olvasni is tudott.

Az apát behunyta a szemét, és szemmel látható kimerültséggel megdörgölte a halántékát. Milyen egyszerű lett volna kerek perec közölni a fiúval, hogy az állítólagos zarándok csak valami vén csavargó volt, aztán ráparancsolni, hogy eszébe ne jusson másra gondolni! Ám azzal, hogy értésére adta a fiúnak, hogy a dolog kérdéses, eleve hiábavalóvá tette a parancsot, mielőtt még kiadta volna. Amennyire a gondolkodásnak egyáltalán parancsolni lehet, csak olyasmit lehet megparancsolni neki, amit az ésszerűség is diktál; más parancsnak úgysem engedelmeskedik. Mint minden bölcs uralkodó, Arkos apát sem adott ki hiábavaló parancsokat, ha egyszer nem lehetett bizonyos a végrehajtásukban. Jobb másfelé nézni, mint erőtlenül parancsolgatni. Olyan kérdést tett föl, amelyre maga sem adhatott ésszerű választ, hiszen egyáltalán nem látta az öreget, és ezáltal nem volt joga hozzá, hogy megszabja a választ.

— Eredj innen — mondta végül, még mindig lehunyt szemmel.