"Hozsánna néked, Leibowitz!" - читать интересную книгу автора (Miller Walter)

5. FEJEZET

Francis testvér még aznap visszament a sivatagba, hogy meglehetősen szerencsétlen magányban befejezze nagyböjti próbatételét. Kissé értetlenül állt az apátsági felbolydulás előtt. Számított ugyan rá, hogy a relikviák némi izgalmat okoznak, de elképedt attól a szenvedélyes érdeklődéstől, amelyet a többiek mindegyike tanúsított az öreg vándor iránt. Francis csak azért számolt be az öregről, mert — akár véletlenül, akár a Gondviselés keze által — szerepet játszott benne, hogy a novícius rábukkant a kriptára és tartalmára. Ahogy Francis látta, a zarándok csak aprócska részlet volt abban a nagy mintázatban, amelynek középpontjában egy szent relikviái nyugodtak. Novíciustársait azonban mintha jobban érdekelte volna a zarándok, mint a relikviák, és még az apát úr sem azért hívatta, hogy a doboz, hanem hogy az öreg felől faggassa. Száz kérdést is föltettek az öregről, és csak azt tudta mondani rájuk, hogy „nem figyeltem meg”, vagy „akkor éppen nem néztem oda”, vagy „ha mondta is, én nem emlékszem rá”. Egyik-másik kérdés egy kicsit bizarr is volt. Így hát Francis testvérnek önmagától is meg kellett kérdeznie: Észre kellett volna vennem? Ostoba voltam, hogy nem néztem, mit csinál? Jobban oda kellett volna figyelnem arra, amit mondott? Nem vettem észre valami fontosat, mert nem voltam egészen magamnál?

Ezen törte a fejét a sötétségben, mialatt a farkasok ott kószáltak új táborhelye körül, és üvöltésük betöltötte az éjszakát. Azon kapta magát, hogy ezen töri a fejét nappal is, olyan napszakokban, amelyek máskülönben az elhivatottsági próba imádságaira és lelkigyakorlataira rendeltettek volna. Ezt meg is gyónta Cheroki perjelnek, amikor a pap a következő vasárnapi körútja során fölkereste.

— Ne hagyd, hogy téged is megfertőzzenek a többiek romantikus képzelgései; elég bajod van neked a magadéival! — mondta a pap, miután megfeddte azért, hogy elhanyagolta a lelkigyakorlatokat és az imádkozást. — Nem az vezérli őket a kérdések föltevésében, hogy mi lehet az igazság, hanem az, hogy miből lehet szenzáció, ha történetesen igaznak bizonyul! Nevetséges! Annyit elárulhatok, hogy a tisztelendő apát úr megtiltotta az egész noviciátusnak, hogy a témáról több szó essék. — Egy pillanat múlva a pap sajnálatos módon hozzátette: — Ugye valóban nem volt az öregben semmi, ami természetfölötti dolgokra utalt volna? — És hangjában épp csak a leghalványabb nyoma volt a reményteljes bizonytalanságnak…

Francis testvér is elbizonytalanodott. Ha volt jele a természetfölöttinek, ő nem vette észre. Hanem hát abból ítélve, hogy hány kérdésre nem tudott választ adni, általában véve nem sokat vett észre. A kérdések özöne azt éreztette vele, hogy figyelmetlensége valahogy bűnös figyelmetlenség volt. Amikor fölfedezte az óvóhelyet, hála ébredt benne érte a zarándok iránt. De a történteket véges-végig a tulajdon érdekei szempontjából értelmezte, abbéli vágyakozásában, hogy valami kis bizonyságát kapja, hogy ha egész életét a kolostori munkálkodásnak szenteli, akkor ez nem annyira tulajdon akaratából, mint isteni kegyelemből történik, mely akaratának erőt ad, de nem kényszeríti, hogy helyesen válasszon. És lehet, hogy az eseményeknek mérhetetlenül nagyobb jelentősége volt, amelyet önmagával eltelve észre sem vett?

Mi a véleményed förtelmes hiúságodról?

Förtelmes hiúságom olyan, apát uram, mint a legendás macskáé, mély ornitológiát tanult.

Mert hát ama vágya, hogy letegye végső és örök fogadalmát, nem volt-e rokon annak a macskának az indítékával, amely ornitológussá képezte magát? Hogy magasztos lepelbe burkolja madárfaló ösztöneit, és beavatott módon egyék Penthestes atricapillust, ne pedig közönséges cinegét? Mert ahogy a macska természeténél fogva a madárfalásra hivatott, úgy Francist tulajdon természete arra indította, hogy mohón faljon minden ismeretet, ami azokban az időkben megszerezhető volt, és mivel iskolái csakis a kolostoroknak voltak, Francis magára öltötte először a posztuláns, majd a novícius köntösét. No de azt hinni, hogy nemcsak a természete, hanem Isten is kifejezetten nógatja, hogy a rend fogadalmas tagja legyen?…

Mi egyebet tehetne? Szülőföldjére, Utahba nem térhetett vissza. Kisgyermek korában eladták egy sámánnak, aki kitanította volna szolgájának és famulusának. Miután megszökött tőle, többé nem mehetett vissza, hacsak nem akarta alávetni magát a szörnyűséges törzsi „igazságszolgáltatásnak”. Hiszen ellopta egy sámán tulajdonát (saját személyében), és noha a tolvajlás dicséretes tevékenységnek számított az utahi nép között, a lebukást főbenjáró vétségnek tekintették, különösen, ha a törzsi varázsló volt a sértett. Ahhoz sem fűlött a foga, hogy visszasüllyedjen a tudatlan pásztornép viszonylag primitív életkörülményei közé, az apátsági iskoláztatás után.

De mi mást tehetett volna? A kontinens lakottsága gyér volt. Francis maga elé képzelte az apátsági könyvtár falitérképét és rajta a ritkásan elszórt, vonalkázott területeket, amelyeken ha civilizáció nem is, de legalább valamiféle rend, a törzsinél így vagy úgy, de fejlettebb törvényes hatalom uralkodott. A kontinens többi részét — igen gyéren — az erdők és síkságok népe lakta, jórészt nem vadak, hanem itt-ott laza kis közösségekbe szerveződött, egyszerű törzsi népek, akik vadászatból, gyűjtögetésből és kezdetleges földművelésből tengették életüket, és akik között a születési arány épp csak annyira volt elég (leszámítva a szörnyszülötteket és az abnormis példányokat), hogy fenntartsa a népességet. A földrész fő gazdasági tevékenysége, néhány tengerparti területtől eltekintve, a vadászat, a földművelés, a hadakozás és a boszorkánymesterség volt. Közülük az utóbbi kínálkozott a legígéretesebb „gazdasági tevékenységnek” az olyan ifjak számára, akik több pálya között választhattak, és fő céljukként a lehető legnagyobb gazdagságot és tekintélyt tartották szem előtt.

A nevelés, amelyben Francis az apátságban részesült, nem készítette föl semmire, aminek gyakorlati értéke lett volna egy sejtét, tudatlan, sivár világban, ahol nem létezett műveltség, ennélfogva a művelt ifjú semmiféle értéket sem képviselt a közösség szemében, ha ugyanakkor nem tudott földet művelni, hadakozni, vadászni vagy a törzsközi tolvajlásban különösebb tehetséget felmutatni, sem varázsvesszővel vizet vagy megmunkálható fémeket találni. Francist az írni-olvasni tudása még azon a kevés területen sem segítette volna, ahol valamiféle polgári rend uralkodott, ha nem az egyház kebelében akart volna tevékenykedni. Való igaz, a helyi kiskirályok olykor alkalmaztak egy-két írnokot, de ilyen eset jelentéktelenül ritkán fordult elő, és a tisztet nemcsak szerzetesek, hanem ugyanúgy a kolostorok iskolázta laikusok is betöltötték.

Írnokokra és titkárokra igazi igényt csak maga az egyház támasztott, melynek finom, hierarchikus hálózata beszőtte a földrészt (és át-átnyúlt távoli partokra is, habár a külhoni megyés püspökök jószerivel önálló uralkodók voltak, elméletileg alárendelve ugyan a Szentszéknek, de gyakorlatilag alig, hiszen ha hitszakadások nem is, a csak ritkán átszelt óceánok elválasztották őket Új-Rómától), és csak a hírközlés fonalai tarthatták össze. Az egyház lett — egészen véletlenül és anélkül, hogy akarta volna — az egyetlen útja annak, hogy a kontinens egyik részéről a másikra eljussanak a hírek. Ha északkeleten kitört a dögvész, a délnyugat hamarosan értesült róla, mintegy mellékesen, az egyház Új-Rómából jövő és oda visszaigyekvő küldöncei által elbeszélt és továbbadott történetek révén.

Ha a távoli északnyugaton a nomádok beszivárgása fenyegetett egy keresztény egyházmegyét, akkor nemsokára a messzi déli és keleti szószékekről felolvasták a pápai enciklikát, mely figyelmeztetett a fenyegető veszélyre, és apostoli áldást nyújtott „bármilyen rendű-rangú, fegyverforgató férfinak, akinek módjában áll megtenni az utat, és kegyes hajlandóságában meg is teszi, hogy hűséget esküdjék szeretett fiunknak, X-nek, ama vidék törvényes uralkodójának annyi időre, amennyi szükségesnek mutatkozik, hogy fenntartsák ott az állandó hadsereget a keresztények védelmére a gyülekező pogány horda ellen, kiknek könyörtelen vadságát sokan ismerik, és akik a Mi legmélyebb fájdalmunkra megkínozták, lemészárolták és fölfalták Istennek azon papjait, akiket Mi Magunk küldtünk közéjük Isten szavával, hogy ők is bárányokként megtérhessenek Isten nyájába, melynek itt a földön Mi vagyunk a Pásztorai; mert noha Mi szüntelenül és fáradhatatlanul imádkozunk azért, hogy a sötétség ama nomád gyermekei előtt megvilágosodjék a helyes út, és békében lépjenek be a mi birodalmunkba (mert nem szabad azt gondolni, hogy a békés szándékú idegeneket el kellene űzni egy ily hatalmas és ily kevéssé benépesült földről; sőt szívesen kell fogadni azokat, akik békében jönnek, még ha idegen is előttük híveink egyháza és annak isteni alapítója, feltéve, hogy hallgatnak arra a Természeti Törvényre, mely ott lakozik minden ember szívében, és Krisztushoz köti őket lélekben akkor is, ha nem ismerik az Ő Nevét), mindazonáltal illendő, helyénvaló és ajánlatos, hogy a Kereszténység, miközben békéért és a pogányok megtéréséért imádkozik, felkészüljön a védekezésre északnyugaton, ahol a hordák gyülekeznek, és a pogány brutalitásról tanúskodó incidensek újabban megszaporodtak; ennélfogva mindegyikőtökre, szeretett fiaim, akik fegyvert ragadtok, és útnak eredtek északnyugatra, hogy összefogjatok azokkal, akik ott készülnek földjeik, házaik, templomaik jogos védelmére, ezennel különös jóindulatunk jeleként Apostoli Áldásunkat adjuk.”

Francis korábban eljátszadozott a gondolattal, hogy ha nem találja jelét elhivatottságának, akkor elmegy északnyugatra. De noha erős volt, és elég ügyesen bánt a karddal meg az íjjal, viszonylag alacsony volt és nem éppen vasgyúró, a pogányok viszont — ha hinni lehetett a szóbeszédnek — három méter magasak voltak. Francis testvér nem tudott tanúskodni róla, igaz-e a szóbeszéd, de nem látta okát, hogy miért ne lehetne az.

Azonkívül, hogy elesik a harcmezőn, nemigen jutott az eszébe más, amit kezdhetett volna az életével — amit érdemes lett volna kezdeni vele —, ha nem szentelhette a rendnek.

Az elhivatottságát illetően bizonyossága nem omlott össze, csak kissé megingott az apát úr korholásától meg a macska gondolatától, akiből ornitológus lett, pedig a természet rendje szerint csak madárevőnek kellett volna lennie. Ettől a gondolattól eléggé elkeseredett ahhoz, hogy engedjen a kísértésnek, úgyhogy virágvasárnapon, mindössze hat nappal a nagyböjti koplalás befejezése előtt, Cheroki perjel meghallotta Francistól (illetve Francis összeaszott, napégette maradványától, melyben valahogy még benne ragadt a lélek) néhány kurta károgás formájában a minden valószínűség szerint legtömörebb gyónást, melyet valaha is hallott, különösen Francistól:

— Áldjon meg, atyám; megettem egy gyíkot.

Cheroki perjel, miután sok éve gyóntatott már böjtölő vezeklőket, azt vette észre magán, hogy a megszokás, akárcsak a mesebeli sírásót, „közönyössé tette irántuk”, úgyhogy teljes lelki nyugalommal, szemrebbenés nélkül válaszolt:

— Önmegtartóztatási napon, és nyersen-e vagy elkészítve?

A nagyhét nem lett volna olyan magányos, mint a nagyböjt korábbi hetei, ha addigra a remetékben maradt volna még az érdeklődésnek egy szikrája is; mert a nagyheti szertartások egy része az apátság falain kívül zajlott, és eljutott a vezeklők próbatételének helyére is; kétszer az Oltáriszentség jött el hozzájuk, nagycsütörtökön pedig maga az apát úr járta végig őket Cherokival és tizenhárom szerzetessel, hogy mindegyikük vezeklésének helyén elvégezze a rituális lábmosást. Arkos apát ornátusát kámzsa takarta, és az oroszlán most szinte alázatos kismacskának tetszett, ahogy letérdelt, megmosta, majd megcsókolta böjtölő alárendeltjeinek lábát, a lehető leggazdaságosabb mozdulatokkal és a lehető legkevesebb magamutogatással, miközben a többiek az antifónákat énekelték. „Mandatum novum do vobis: ut diligatis invicem…”[23] Nagypénteken a körmenet kihozott egy letakart feszületet; melyről mindegyik vezeklő előtt fokozatosan emelték le a leplet, hüvelykenként húzva egyre feljebb az Imádáshoz, míg a szerzetesek zengték a Panaszéneket:

„Én népem, mit tettem ellened? vagy mivel bántottalak? Feleljetek… Erényes hatalommal fölmagasztaltalak; és te keresztfára feszítesz föl…”

Aztán nagyszombat!

A szerzetesek egyenként vitték be őket, csonttá-bőrré soványodtak, félrebeszéltek. Francis tizenöt kilóval könnyebb és számottevően gyengébb volt, mint hamvazószerdán. Amikor lábra állították a cellájában, megtántorodott, és mielőtt eljutott volna a priccshez, összeesett. A testvérek odavonszolták, aztán később megfürdették, megborotválták, felhólyagzott testét bekenték gyógyírral, miközben Francis hagymázasan dadogott egy vászon ágyékkötő viselőjéről, akit olykor angyalként, máskor szentként szólongatott, gyakran fölemlegette Leibowitz nevét, és bocsánatért próbált esedezni.

Testvérei, kiknek az apát megtiltotta, hogy szót ejtsenek a dologról, csak jelentőségteljes pillantásokat váltottak, vagy titokzatosan bólogattak maguk között.

Az apát értesült róla.

— Hozd ide! — mordult rá egy krónikás barátra, mihelyt megtudta, hogy Francis már járóképes. Hangja hallatán csak úgy iszkolt a kis krónikamásoló.

— Tagadod, hogy ezeket mondottad? — dörgött Francisra az apát.

— Nem emlékszem, hogy mondtam, apát uram — rebegte a novícius, és az apát vonalzójára sandított. — Lehet, hogy félrebeszéltem.

— Tegyük föl, hogy félrebeszéltél. Most, hogy észnél vagy, ugyanazt mondanád?

— Hogy a zarándok a Boldog volt? Ugyan, dehogy, Magister meus!

— Akkor halljam az ellenkezőjét!

— Nem hiszem, hogy a zarándok a Boldog lett volna.

— Miért nem mondod ki kerek perec, hogy nem volt az?

— Hát, mivel én személyesen sohasem láttam Boldog Leibowitzot, nem tudha…

— Elég! — förmedt rá az apát. — Sok is! Látni sem akarlak, hallani sem akarok rólad egy jó darabig! Kifelé!!! És még valami: AZT NE HIDD, hogy leteheted a fogadalmat az idén a többiekkel együtt! Nem kapsz engedélyt rá!

Francis úgy érezte, mintha hasba rúgták volna.