"Hozsánna néked, Leibowitz!" - читать интересную книгу автора (Miller Walter)

6. FEJEZET

A zarándok továbbra is tiltott téma maradt az apátságban; a relikviákat és az óvóhelyet illetően azonban a tilalom szükségképpen fokozatosan enyhült — eltekintve felfedezőjüktől, akinek változatlanul parancs tiltotta meg, hogy említést tegyen róluk, sőt akár a kelleténél többet törje rajtuk a fejét. Francis ennek ellenére nem tudta elkerülni, hogy olykor a fülébe jusson ez-az, és megtudta, hogy az apátság egyik műhelyében a szerzetesek a dokumentumokon dolgoznak, méghozzá nemcsak az övén, hanem néhány másikon is, melyeket az ősrégi íróasztalban találtak, mielőtt az apát elrendelte, hogy az óvóhelyet le kell zárni. Lezárni! A hír megrendítette Francis testvért. Hiszen még alig nyúltak hozzá! Az ő kalandjától eltekintve, nem tettek kísérletet rá, hogy mélyebben behatoljanak az óvóhely titkaiba, csak azt az íróasztalt nyitották ki, amelyet sikertelenül feszegetett, mielőtt megtalálta a dobozt. Lezárni! Anélkül hogy megkísérelnék kideríteni, mi rejtőzhet a „Belső zsilip” feliratú ajtó mögött, kifürkésznék a „Hermetikusan zárt térség”-et! Anélkül hogy legalább a köveket, csontokat eltávolítanák. Lezárni! A kutatásnak hirtelen, minden látható ok nélkül végét vetették.

Aztán lábra kapott a szóbeszéd.

Emilynek aranyfoga volt. Emilynek aranyfoga volt. Emilynek aranyfoga volt. Ami azt illeti, ennek igazságához nem férhetett kétség. Ez a tény azok közé a történelmi apróságok közé tartozott, amelyek titokzatos módon valahogy túlélik a fontosabbakat. A fontosabbakra persze gondot kellett volna fordítania valakinek, de sohasem jegyezték fel őket, míg végül a rend egyik vagy másik történésze kénytelen volt papírra vetni: „Sem a Memorabíliák tartalmából, sem egyetlen eddig feltárt régészeti forrásból nem derül ki a neve annak az uralkodónak, aki a Fehér Palota lakója volt a hatvanas évek közepe és vége táján, habár Fr. Barcus azt állítja, nem is minden közvetett bizonyíték nélkül, hogy a neve esetleg…”

Azt azonban egyértelműen följegyezték a Memorabíliákban, hogy Emilynek volt egy aranyfoga.

Nem volt meglepő, hogy az apát úr megparancsolta, hogy haladéktalanul zárják le a kriptát. Ahogy Francis testvér visszaemlékezett rá, miként emelte fel az ősrégi koponyát, miként fordította arccal a fal felé, hirtelen félni kezdett az ég haragjától. Emily Leibowitz a Tűzözön kezdetén tűnt el a föld színéről, és megözvegyült férje csak sok év múlva volt hajlandó elhinni, hogy meghalt.

Úgy tartották, hogy Isten, hogy próbára tegye az emberfajt, mely úgy pöffeszkedett kevélységében, akárcsak Noé, idejében, megparancsolta ama kor bölcs férfiúinak, közöttük Boldog Leibowitznak is, hogy alkossanak hatalmas hadigépezeteket, amilyeneket addig még soha nem látott a Föld; olyan gigászi fegyvereket, amelyekben magának a pokolnak a tüze lakozott; és hogy Isten aztán megparancsolta eme bölcseknek, hogy adják a fejedelmek kezébe a fegyvereket, és mondják azt mindegyik fejedelemnek: „Csak azért alkottuk meg ezt neked, mert az ellenségnek is van, és immár az ellenség tudhatja, hogy neked is van, és nem merészel lesújtani rád. Féljed hát te is, uram, őket, ugyanúgy, ahogy ők félnek téged, hogy senki se merje elszabadítani ezt a szörnyűséget, melyet megalkottunk.”

A fejedelmek azonban, semmibe véve bölcseik szavát, mind azt gondolták magukban: „Ha egyedül én, nagyon gyorsan, titokban lesújtok a többiekre, még álmukban elpusztíthatom őket, úgyhogy nem lesz, aki visszavágjon, és enyém lesz a Föld.”

Ilyen volt hát a fejedelmek ostobasága, és elkövetkezett a Tűzözön.

Hetek — egyesek szerint napok — alatt véget ért, a pokoltűz első elszabadulása után. A városok üvegtavakká változtak, körülöttük végtelen rommezőkkel. A nemzetek eltűntek a Föld színéről, a mezőket tetemek borították, emberek, jószágok, mindenféle állatok tetemei, elpusztultak a levegőég madarai, minden, ami repült, minden, ami a folyókban úszott, minden, ami a fűben mászott, vagy vackokban rejtőzött. Megbetegedvén és elhullván, elborították a földeket, ám ahol a Radioaktivitás démonjai megérintették a vidéket, ott a tetemek egy darabig nem indultak oszlásnak, csak ahol termékeny földdel érintkeztek. Isten haragjának hatalmas fellegei rászálltak az erdőkre és a mezőkre, elsorvasztották a fákat, elsenyvesztették a termést. Nagy sivatagok húzódtak ott, ahol azelőtt élet virágzott, és a Földnek azokon a tájain, ahol még élt ember, mindenkit megbetegített a mérgezett levegő, úgyhogy noha néhányan megmenekültek a haláltól, senki sem maradt sértetlenül; és a mérgezett levegő miatt sokan meghaltak még azokon a vidékeken is, ahová nem sújtottak le a fegyverek.

A világ minden részében az emberek az egyik helyről a másikra menekültek, és nagy volt a nyelvek zűrzavara. Nagy harag gerjedt az emberekben a fejedelmek ellen, a fejedelmek szolgái ellen és a bölcsek ellen, akik a fegyvereket megalkották. Évek múltak el, de a Föld még mindig nem tisztult meg. Mindez világosan benne állt a Memorabíliákban.

A nyelvek zűrzavarából, a sok nemzet maradványainak elegyedéséből, a félelemből megszületett a gyűlölet. És a gyűlölet szava azt mondta: Kövezzük meg, belezzük ki, égessük meg azokat, akik ezt cselekedtek! Legyen tűzáldozat azokból, akik a bűnös tettet elkövették, bérenceikkel és bölcseikkel egyetemben; pusztítsa el őket a tűz, pusztítsa el minden munkájuk nyomát, a nevüket, még az emléküket is! Végezzünk velük mind, és tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy ez a világ új világ, hogy ne tudjanak semmit elődeik tetteiről. Egyszerűsítsünk le mindent, hogy aztán elölről kezdődhessék a világ! Így történt tehát, hogy a Tűzözön, a Radioaktivitás, a járványok, a téboly, a nyelvek zűrzavara és az őrjöngés után elkezdődött az Egyszerűsítés vérontása, amikor az emberiség maradványai is ízekre szaggatták egymást, megölték az uralkodókat, a tudósokat, a mérnököket, a tanárokat, mindenkit, akire a felajzott: csőcselék vezérei rámondták, hogy halált érdemel, mert része volt abban, hogy a Föld ilyenné lett. Semmi sem volt olyan gyűlöletes a csőcselék szemében, mint a tanult emberek; először azért, mert annak idején a fejedelmeket szolgálták, de később már azért, mert nem voltak hajlandóak csatlakozni a vérontáshoz, és megpróbálták megfékezni a csőcseléket, melyet „vérszomjas együgyűekként” emlegettek.

A csőcselék készséggel elfogadta a nevet, és felharsant a kiáltás: Együgyű? Igen! Igen! Együgyű vagyok! Te is együgyű vagy! Mert egy az ügyünk: hogy az írmagját is kiirtsuk a nagyokos csibészeknek, akiknek ezt az egészet köszönhetjük! Gyerünk, együgyűek, mutassuk meg nekik! Van itt olyan, aki nem együgyű? Kapjátok el a disznót!

Hogy megmeneküljenek az együgyű csürhék haragjától, a még életben maradt tanult emberek elrejtőztek minden kínálkozó menedékhelyen. Az egyház befogadta őket, szerzetesi csuhát húzott rájuk, és megpróbálta elbújtatni őket azokban a kolostorokban, rendházakban, amelyek még épségben megmaradtak, és vissza lehetett költözni beléjük. A szerzetesekre kevésbé haragudott a csőcselék, kivéve, ha nyíltan szembeszegültek velük, vállalva a vértanúságot. A kolostorok néha valóban menedéket nyújtottak, de a legtöbbször nem. A csőcselék betört, elözönlötte az épületeket, elégették a feljegyzéseket, a szent könyveket; a menedéket keresőket pedig elkapták, és minden teketória nélkül felakasztották vagy megégették. Az Egyszerűsítésből már kevéssel a kezdete után eltűnt minden cél és rendszer, és olyan ádáz, őrjöngő pusztítás, emberirtás lett belőle, amilyen csak akkor lehetséges, ha a társadalmi rend utolsó nyomai is eltűntek már. A téboly átszállt a gyermekekre is, hiszen nemcsak a feledésre, hanem a gyűlölségre is megtanították őket, és a vérszomjas tömegharag hullámai át-átsöpörtek az emberiségen még a Tűzözön utáni negyedik generációban is. Akkor már a harag nem a tanult emberek ellen irányult — hiszen egy sem maradt —, hanem egyszerűen az írni-olvasni tudók ellen.

Isaac Edward Leibowitz, miután sikertelenül kutatott felesége után, a cisztercitákhoz menekült, és ott rejtőzködött a Tűzözön utáni években. Hat év múlva ismét elment fölkutatni Emilyt vagy a nyugvóhelyét a messzi délnyugaton. Ott végre meggyőződött arról, hogy biztosan meghalt a felesége, mert a halál kényére-kedvére aratott azon a vidéken. Ott, a sivatagban Leibowitz fogadalmat tett magában. Aztán visszament a cisztercitákhoz, magára öltötte a rend köntösét, és néhány év elteltével pap lett belőle. Maga köré gyűjtötte pár társát, és tett egy-két halk, diszkrét javaslatot. Újabb néhány év alatt a javaslatok elszivárogtak egészen „Rómáig”, mely már nem Róma volt (az a város megszűnt város lenni, és Róma máshová költözött, aztán megint máshová és ismét máshová, nem egészen két évtized alatt, miután előzőleg két évezredig egy helyben maradt). Tizenkét évvel a javaslatok elhangzása után Isaac Edward Leibowitz engedélyt kapott a Szentszéktől, hogy új szerzetesrendet alapítson, melynek névadója Albertus Magnus volt, Szent Tamás tanítója, a tudósok patrónusa.

A rend célja, melyet nem vertek nagydobra, és eleinte csak homályosan körvonalaztak, az volt, hogy megőrizzen valamit az emberiség múltjából az acsarkodó együgyűek ük-ük-ük unokái számára. Tagjainak első köntöse szedett-vedett rongyokból, zsákvászondarabokból állt; megegyezett az együgyűek csőcselékének egyenöltözékével. Egy részük „könyvcsempész” volt, a többi „magoló”, a ráosztott feladattól függően. Az előbbiek könyveket csempésztek a délnyugati sivatagba, és ott hordócskákban elásták őket; a magolók pedig betanultak egész történelemkönyveket, szent irományokat, irodalmi és tudományos műveket, arra az esetre, ha netán valamelyik szerencsétlen csempészt elfognák, megkínoznák, és kiszednék belőle, hogy hol rejtőznek a könyvek. Közben az új rend tagjai rábukkantak egy víznyerő helyre, körülbelül háromnapi járásra a titkos könyvraktártól, és hozzáfogtak egy kolostor felépítéséhez. Ezzel megindult Leibowitz programja, mely meg akarta menteni az emberi kultúra néhány apró maradványát az emberiség maradványaitól.

Leibowitzot, amikor éppen a könyvcsempészésből vette ki a részét, elkapta az együgyűek egyik bandája; egy renegát technikus (akinek a pap még gyorsan megbocsátott) leleplezte, hogy nemcsak tanult ember, hanem haditechnikai szakember is. Fejére zsákvászon csuklyát borítottak, és haladéktalanul vértanút csináltak belőle: felakasztották, de úgy, hogy ne törjön el a nyaka, csak lassan megfulladjon, és egyidejűleg elevenen megsütötték — ily módon döntve el a kivégzés módja felőli vitát.

Magoló kevés volt, s az emlékezetük véges.

Egyik-másik könyves hordót megtalálták és elégették, akárcsak még néhány másik könyvcsempészt. Magát a kolostort is háromszor megtámadták, mielőtt alábbhagyott a gyilkos őrület.

Az emberi ismeretek hatalmas tárházából csak pár hordónyi eredeti könyv és az emlékezetből újraírt, kézzel másolt szövegek szánalmas kis gyűjteménye maradt épségben a rend tulajdonában, mire véget ért a tombolás.

Most, a sötétség hat évszázada múltán, a szerzetesek változatlanul féltve őrizték ezeket a Memorabíliákat, tanulmányozták, lemásolták és újra lemásolták őket, és türelmesen várakoztak. Kezdetben, Leibowitz idejében, azt remélték — sőt valószínűnek tartották, számítottak rá —, hogy a negyedik-ötödik nemzedék majd elkezdi visszakívánni az örökségét. Azoknak a legkorábbi időknek a szerzetesei azonban nem számoltak az embernek azon képességével, hogy új kultúrhagyományokat hoz létre néhány emberöltő alatt, ha a régi teljesen megsemmisült; létrehozza őket törvényhozók, próféták, zsenik vagy megszállottak révén. Egy-egy Mózes, egy-egy Hitler vagy akár egy-egy tudatlan, de zsarnoki nagyapa közreműködésével kultúrhagyományra lehet szert tenni egy nap leforgása alatt, és jó néhányra szert is tettek. Az új „kultúra” azonban a sötétség örökébe lépett, ahol az „együgyű” ugyanazt jelentette, mint a „polgár”, ami ugyanazt, mint a „rabszolga”. A szerzetesek tovább várakoztak. Mit sem számított nekik, hogy a féltve őrzött tudás hasznavehetetlen volt, hogy jó részét már voltaképpen nem lehetett ismeretnek tekinteni; hogy egyes esetekben ugyanolyan érthetetlen volt a szerzeteseknek, mint egy analfabéta, vad hegyi suhancnak lett volna; hogy ennek a tudásnak már nem volt tartalma, mert réges-régen eltűnt az, amire vonatkozott. Az ilyen ismereteknek akkor is megvolt a maguk sajátos szimbólumstruktúrája, és legalább a szimbólumok kölcsönös kapcsolatait meg lehetett figyelni. Az ismeretrendszer összefüggésmódjának megfigyelése révén valami keveset azért meg lehetett tudni, ha a tudásból nem is, de a tudásról igen, addig, amíg egyszer egy napon — vagy egy évszázadban — eljön majd az Integrátor, az összegező, és a dolgok újra összeállnak, így hát az idő mit sem számított. A Memorabíliák ott voltak, megőrzésük kötelessége órájuk hárult, és meg is szándékozták őrizni őket, még ha a sötétség kora eltart újabb tíz évszázadig vagy akár tíz évezredig is; mert ezek a szerzetesek, születtek légyen bár abban a sötét korszakban, lélekben még mindig azonosak voltak Boldog Leibowitz könyvcsempészeivel és magolóival; és ha apátságukból külhonba vándoroltak, mindegyikük, a rend minden fogadalmas tagja — akár istállószolga volt, akár apát — ruházatának részeként vitt magával egy könyvet is, ezekben az időkben rendszerint egy breviáriumot, a motyójába kötve.

Miután az óvóhelyet lezárták, a belőle származó dokumentumokat és relikviákat egyenként, csendben, feltűnés nélkül összegyűjtötte az apát úr. Hozzáférhetetlenek lettek, gyakorlatilag eltűntek az érdeklődők elől, feltehetően Arkos dolgozószobájának ajtaja mögött. És ha valami az apát úr dolgozószobájának szintjén tűnt el, akkor az nem volt biztonságos nyilvános beszédtéma. Legfeljebb csöndes folyosókon lehetett suttogni róla. Francis testvér nemigen hallotta meg a suttogásokat. Aztán azok is elcsöndesedtek, csak akkor éledtek fel újra, amikor egy este Új-Róma küldötte mormogott valamit az apáttal a refektóriumban. A mormogás egy-egy foszlánya eljutott a szomszédos asztalokig. A súgás-búgás néhány hétig tartott a küldött távozása után, aztán megint elcsitult.

Az utahi Francis Gerard testvér a következő évben visszatért a sivatagba, és ismét magányos böjtöt tartott. Újfent visszajött, elgyengülten és összeaszottan, és kisvártatva maga elé hívatta Arkos apát, aki kérdőre vonta, hogy vajon állítja-e hogy további tárgyalásokat bonyolított le a Mennyei Seregek tagjaival.

— Ó, nem, apát uram! Semmi sem volt ott egész nap, csak a keselyűk.

— És éjszaka? — kérdezte gyanakodva Arkos.

— Csak a farkasok — mondta Francis, majd óvatosan hozzátette: — Gondolom.

Arkos úgy határozott, hogy nem feszegeti az óvatos fenntartást, csak összeráncolta a homlokát. Az apát homlokráncolása, mint már Francis korábban megfigyelte, minden jel szerint sugárzó energiát bocsátott ki, mely véges sebességgel terjedt a térben, és tulajdonságairól egyelőre nem sokat tudtak, csak annyit, hogy elgyengít és összezsugorít mindent, ami az útjába kerül, különösen a posztulánsokat és a novíciusokat. Francis már öt másodpercnyi dózisát elnyelte, amikor elhangzott a következő kérdés:

— És mi van a tavalyi dologgal?

A novícius először csak némán nyelt egyet.

— A… az öregemberrel?…

— Az öregemberrel.

— Igen, Dom Arkos…

Az apát a kérdő, hangsúly minden nyomát igyekezett eltüntetni a hangjából, úgy duruzsolta:

— Csak egy öregember volt. Semmi több. Most már bizonyosak vagyunk benne.

— Én is azt hiszem, hogy csak egy öregember volt. Arkos atya lemondó mozdulattal a vastag vonalzóért nyúlt.

PUFF!

— Deo gratias!

PUFF!

— Deo gratias!

PUFF!

— Deo…

Ahogy Francis elindult vissza a cellájába, az apát kiszólt utána a folyosóra:

— Egyébként mondani is akartam még, hogy…

— Igen, tisztelendő atyám?

— Az idén sincs fogadalom — mondta az apát szórakozottan, aztán eltűnt a dolgozószobában.