A cseppfolyós oxigén

Órám világító számlapját bámulva, zsibbadtan feküdtem a sötét szobában, nem tudom, mióta. Saját lélegzetemet hallgattam, és csodálkoztam valamin, de mindez, a zöldes számkoszorú a szemem előtt meg a csodálkozás, teljes közönyben úszott, amit a fáradtság hatásának véltem. Oldalt fordultam, az ágy furcsán széles volt, valami hiányzott. Visszafojtottam a lélegzetemet. Néma csönd. Megdermedtem. A legcsekélyebb nesz sem hallatszott. Harey? Miért nem hallom a lélegzését? Végigsimítottam az ágyat: egyedül voltam.

— Harey! — akartam kiáltani, de lépteket hallottam. Nagy és súlyos alak közeledett, mintha…

— Gibarian? — kérdeztem nyugodtan.

— Én vagyok. Ne gyújts villanyt.

— Ne gyújtsak…

— Nem kell. így mindkettőnknek jobb lesz.

— De hát te meghaltál?

— Nem számít. Csak megismered a hangomat?

— Meg. Miért tetted?

— Muszáj volt. Négy napot késtél. Ha előbb érkezel, talán nem kellett volna, de ne tégy magadnak szemrehányást. Nem rossz nekem.

— Te igazán itt vagy?

— Engem is álomnak hiszel, mint Hareyt?

— Hol van Harey?

— Honnan tudod, hogy tudom?

— Sejtem.

— Tartsd meg a sejtéseidet. Mondjuk, helyette vagyok itt.

— De én azt akarom, hogy ő is itt legyen.

— Az lehetetlen.

— Miért? Mondd, tudod te, hogy igazából nem is te vagy, hanem én?

— Tévedsz. Én igazán én vagyok. Ha szőrözni akarsz, úgy is mondhatod hogy még egyszer én. De ne vesztegessük a szót.

— Elmégy?

— El.

— És akkor ő visszajön?

— Ilyen fontos? Hát mi ő neked?

— Az az én dolgom.

— Hiszen félsz tőle.

— Nem.

— Undorodsz tőle…

— Mit akarsz?!

— Magadat szánd, ne őt. Ő mindig húszéves lesz. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád!

Hirtelen, fogalmam sincs, miért, lecsillapodtam. Teljes nyugalommal vártam a folytatást. Mintha közelebb jött volna az ágy végéhez, de olyan sötét volt, hogy most sem láttam semmit.

— Mit akarsz? — kérdeztem halkan. Kimért hangom, úgy látszik, meglepte. Sokára válaszolt.

— Sartorius megmagyarázta Snautnak, hogy becsaptad. Most ők csapnak be téged. Úgy tesznek, mintha a röntgenkészüléket szerelnék, pedig a térannihilátort építik.

— Hol van Harey? — szögeztem neki a kérdést.

— Nem hallod, mit mondok? Többször nem figyelmeztetlek!

— Hol van Harey?

— Nem tudom. Vigyázz: fegyverre lesz szükséged. Senkire sem számíthatsz.

— Hareyra számíthatok — mondtam. Halk cikkanás volt a válasz. Nevetett.

— No igen, persze. Bizonyos határig. Hiszen akármikor követheted a példámat…

— Te nem vagy Gibarian.

— Már megint kezded. Hát ki vagyok? A te álmod?

— Nem. Az ő bábjuk. De te nem tudsz róla.

— És honnan tudod, hogy te ki vagy?!

Ez szöget ütött a fejembe. Föl akartam kelni, de nem bírtam. Gibarian mondott valamit. Nem értettem a szavakat, csak a hangját hallottam, elkeseredetten harcoltam testem gyöngesége ellen, még egyszer teljes erőmből nekirugaszkodtam — és fölébredtem. Levegő után kapkodtam, mint a partra vetett hal. Koromsötét volt. De hiszen ez még mindig álom. Lidércnyomás. Mit mond… „olyan dilemma, amit nem vagyunk képesek megoldani. Önmagunkat üldözzük. A polytheriumok csak gondolataink szelektív fölerősítői. A jelenség indítékainak keresése antropomorfizmus. Ahol nincsenek emberek, ott emberi ésszel felfogható indítékok sincsenek. Hogy a kutatási tervet folytathassuk, vagy gondolatainkat kell megsemmisítenünk, vagy materializációjukat. Az előbbi nem áll módunkban. Az utóbbi túlságosan hasonlít a gyilkossághoz.”

Hallgattam a sötétben az egyenletes, távoli hangot, amelyről azonnal tudtam, hogy Gibariané. Kinyújtottam a kezem. Az ágy üres volt.

Megint álmodom, gondoltam.

— Gibarian…? — mondtam volna, de elcsuklott a hangom. Valami kattant, arcomat gyönge légáram csapta meg.

— Mi van, Gibarian — ásítottam. — így üldözni az embert, egyik álomból a másikba…

Suhogó nesz.

— Gibarian! — ismételtem hangosabban.

Az ágyrugók megremegtek.

— Kris… én vagyok… — suttogta egy hang közvetlenül a fülem mellett.

— Te vagy, Harey… és Gibarian?

— Kris… hiszen ő… hiszen te mondtad, hogy meghalt…

— Álomban azért élhet — dünnyögtem vontatottan. Már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy álmodom. — Beszélt is. Itt volt — motyogtam. Leragadt a szemem. Álmos vagyok, tehát alszom, gondoltam báván, ajkam Harey hűvös vállát súrolta, kényelmesen odabújtam hozzá. Felelt valamit, de már bódult álomba zuhantam.

Reggel, a vöröslő szobában, felrémlettek előttem az éjszakai események. A beszélgetést Gibariannal álmodtam, de aztán? Hallottam a hangját, erre megesküdtem volna, csak nemigen emlékeztem, mit mondott. Nem is beszélgetésnek rémlett, inkább valami előadásnak. Előadás…?

Harey mosakodott. Hallottam a vízcsobogást a fürdőszobából. Az ágy alá néztem, ahová néhány napja belöktem a magnetofont. Nem volt ott.

— Harey! — kiáltottam. Csuromvizesen kukkantott ki a szekrény mögül.

— Nem láttál véletlenül az ágy alatt egy magnetofont? Olyan kis zsebmagnót…

— Volt ott egypár vacak. Odatettem mindent — bökött a gyógyszerszekrény melletti polcra, és eltűnt a fürdőszobában. Kiugrottam az ágyból, de hiába keresgéltem.

— Látnod kellett — mondtam, mikor kijött. Nem felelt. Fésülködött a tükör előtt. Csak most vettem észre, milyen sápadt, és amikor szemünk találkozott a tükörben, valahogy fürkésző volt a pillantása.

— Harey — zendítettem rá megint, mint egy szamár —, a magnó nincs a polcon.

— Ennél fontosabb téma nem jut eszedbe?

— Bocsáss meg — morogtam —, igazad van. Lényegtelen.

No, még csak az hiányzik, hogy veszekedni kezdjünk!

Aztán elmentünk reggelizni. Harey ma mindent másképp csinált, mint szokta, de nem tudtam meghatározni a különbséget. Idegenül nézelődött, párszor nem hallotta meg, hogy szólok hozzá, mintha el-elrévedt volna. Egyszer fölnézett, és láttam, hogy nedvesen csillog a szeme.

— Mi bajod? — suttogtam. — Sírsz?

— Á, hagyj békén. Úgyse igazi könnyek — csukladozta. Talán nem kellett volna ennyiben hagynom, de semmitől sem rettegtem jobban, mint a lelkizéstől. Különben is más gondom volt — bár tudtam, hogy Snaut és Sartorius ármánykodását csak álmodtam, mégis töprengeni kezdtem, van-e egyáltalán valami kézifegyver az Állomáson. Meg sem fordult a fejemben, mihez kezdek vele — csak legyen. Le kell ugranom a raktárba, mondtam Hareynak. Szó nélkül jött utánam. Átkutattam a dobozokat, feltúrtam a ládákat, le egészen a hűtőházig. Nem tudtam ellenállni a kényszernek, hogy be ne pillantsak. De nem akartam, hogy Harey bejöjjön, ezért csak résre nyitottam az ajtót, és körülnéztem. A sötét ponyva domborulata hosszúkás valamit takart, de az ajtóból nem tudtam megállapítani, ott fekszik-e a néger nő, ahol akkor. Úgy rémlett, üres a helye.

Semmi alkalmas fegyverre nem bukkantam, egyre bosszúsabban ténferegtem, míg egyszer csak feltűnt, hogy nem látom Hareyt. Igaz, rögtön előkerült a folyosóról, de azért elgondolkodhattam volna azon, miért próbál elmaradni tőlem, amikor egy percnyi távollét is olyan nehezére esik. Én azonban folyvást úgy viselkedtem, mint aki valami miatt megsértődött, vagy egyszerűen, mint aki hülye. Megfájdult a fejem, csillapítót nem találtam, dühöngve forgattam fel a gyógyszerszekrényt. A műtőbe nem akarózott lemenni, ritka pocsék hangulatban voltam. Harey nesztelenül jött-ment a kabinban, néha eltűnt egy időre, majd délután, mikor már megebédeltünk (illetve ő egyáltalán nem evett, én meg étvágytalan voltam a hasogató fejfájástól, és nem is kínálgattam), egyszer csak leült mellém, és kapirgálni kezdte a zubbonyom ujját.

— No, mi van? — mormogtam gépiesen. Föl szerettem volna menni, úgy rémlett, kopácsolás halk visszhangját hozzák a csövek, Sartorius biztosan a magasfeszültségű készüléket bütyköli, de rögtön elment a kedvem, mert eszembe jutott, hogy Harey utánam jönne; jelenléte a könyvtárban még úgy-ahogy indokolható volt, de ott fent a gépek között Snaut idétlen megjegyzéseket tehet.

— Kris — suttogta Harey —, hogy áll a dolog kettőnkkel?

Akaratlanul felsóhajtottam. Igazán nem mondhatnám, hogy szerencsés napom volt.

— A lehető legjobban. Mi bajod van már megint?

— Szeretnék egy kicsit beszélgetni veled.

— Tessék. Figyelek.

— De nem így.

— Hát hogy? Tudod jól, mennyire fáj a fejem, rengeteg gondom van…

— Egy kis jóakaratot, Kris.

Mosolyra kényszerítettem magam. Siralmas lehetett.

— Jól van, drágám. Beszélj.

— De megmondod az igazat?

Felvontam a szemöldököm. Nem tetszett ez a bevezető.

— Miért hazudnék?

— Hátha okod van rá. Komoly okod. De ha azt akarod, hogy… tudod… akkor ne hazudj nekem.

Hallgattam.

— Én megmondok valamit, és te is megmondasz valamit. Jó? De az igazat. Akármi legyen is.

Nem néztem a szemébe, pedig kereste a pillantásomat. Úgy tettem, mintha nem venném észre.

— Mondtam már neked… én nem tudom, honnét kerültem ide. Lehet, hogy te tudod. Várj, még én beszélek. Az is lehet, hogy nem tudod. De ha tudod, csak most nem mondhatod meg, akkor talán majd egyszer, később? Még így is jó lenne. Legalább maradna valami reményem.

Jeges borzongás futott rajtam végig.

— Miket beszélsz, gyerek? Micsoda remény…? — dadogtam.

— Kris, akármi vagyok, gyerek biztosan nem. Megígérted. Beszélj.

Ez az „akármi vagyok” elszorította a torkomat, csak bámultam, és eszelősen ráztam a fejem, mintha könyörögnék, hogy ne kelljen többet hallanom.

— Hát nem érted: ha nem lehet, ne mondd meg. Csak annyit mondj, hogy nem lehet.

— Nem titkolok semmit… — nyögtem ki rekedten.

— Akkor jó — mondta, és felállt. Szólni akartam valamit, éreztem, hogy nem hagyhatom így, de képtelen voltam beszélni.

— Harey…

Háttal állt nekem, kinézett az ablakon. Sötétkék, üres óceán terült el a meztelen ég alatt.

— Harey, ha azt hiszed… Harey, hiszen tudod, hogy szeretlek…

— Engem?

Odamentem, és át akartam ölelni. Kibontakozott, ellökte a kezemet.

— Milyen jóságos vagy… — vetette oda. — Szeretsz? Bár inkább vernél!

— Harey, drágám!

— Ne! Ne! Akkor inkább hallgass.

Az asztalhoz ment, elkezdte leszedni az edényt. Kibámultam a sötétkék végtelenbe. Lefelé ment a nap, az Állomás nagy árnyéka egyenletesen ringott a hullámokon. Harey leejtett egy tányért. A mosogatóban zubo gott a víz. Az ég alján a rőt szín aranycsíkos piszkosvörösbe ment át. Csak tudnám, mit csináljak. ó, csak tudnám. Hirtelen csönd támadt. Harey mögöttem állt.

— Ne… Ne fordulj meg — suttogta. — Te semmiről sem tehetsz, Kris. Tudom. Ne gyötörd magad.

Utánanyúltam. A szoba sarkába menekült, felkapott egy csomó tányért, és kijelentette:

— De kár, hogy törhetetlenek. Juj, de földhöz vágnám az egészet!

Egy pillanatig azt hittem, csakugyan a földhöz vágja, de rám villant a szeme, és elmosolyodott.

— Ne félj, nem csinálok jeleneteket.

Az éjszaka kellős közepén felébredtem; tiszta fejjel, éberen figyelve ültem föl az ágyon; a szoba sötét volt, az ajtórésen át halvány fénycsík esett be a folyosóról. Mérgesen sziszegett valami, egyre hangosabban, közben mély, tompa csattanások hallatszottak, mintha egy nagy test vágódna a falhoz. Meteor! — hasított belém. — Átütötte a páncélt. Valaki van ott! Elnyújtott hörgés.

Teljesen kijózanodtam. Ez az Állomás, nem rakéta, és az a szörnyű hang…

Kirohantam a folyosóra. A kislabor ajtaja félig nyitva volt, bent égett a villany. Odafutottam.

Dermesztő hideg csapott meg. A kabint betöltő pára hóvá fagyasztotta a leheletet. Fehér pihék keringtek a padlón vonagló, fürdőköpenybe burkolt test fölött. Mihelyt megláttam a jeges felhőben, odaugrottam, felnyaláboltam, hörgött, köpenye égette a kezemet, kibotladoztam vele a folyosóra, végig az ajtók előtt, már nem éreztem a hideget, csak leheletének páragomolyai perzselték a vállamat, mint a láng.

Az asztalra fektettem, föltéptem a köpenyt, egy pillanatig néztem a remegő arcot, álla kihegyesedett, nyitott szájára ráfagyott a vér, ajkát feketés zúzmara vonta be, nyelvén jégkristályok csillogtak…

Cseppfolyós oxigén. A laborban cseppfolyós oxigén volt Dewar-edényekben, éreztem az üvegcserép ropogását a lábam alatt, mikor Hareyt fölemeltem. Mennyit ihatott belőle? Mindegy. Szétroncsolta a nyelőcsövét, a gégéjét, a tüdejét. A cseppfolyós oxigén pusztítóbb hatású, mint a tömény savak. Egyre gyöngébb lélegzetvételét papírszakításhoz hasonló, száraz zörej kísérte. Szeme csukva volt. Agónia.

Végigpillantottam a műszerekkel, orvosságokkal teli, hatalmas üvegszekrényeken. Gégemetszés? Légzőcső? De már nincs tüdeje! Szétroncsolódott. Orvosság? Mennyi orvosság! Színes üvegcsékkel és dobozokkal tömött polcok. Hörgése betöltötte a termet, nyitott szájából továbbra is páragomolyok törtek elő.

Melegítőpárnák…

Keresgélni kezdtem, aztán abbahagytam, a másik szekrényhez ugrottam, összevissza dobáltam az injekciós dobozokat, hol a fecskendő, a sterilizálóban, gémberedett kezemmel nem bírtam összerakni, ujjaim nem hajlottak. Dühömben ököllel vertem a sterilizáló födelét, de nem is éreztem, enyhe bizsergés volt minden eredmény. A haldokló erősebben hörgött. Odaugrottam. Nyitva volt a szeme.

— Harey!

Még suttogás sem jött ki a számon. Nem bírtam megszólalni. Arcom idegen, zavaró gipszálarc volt. Bordái emelkedtek és süllyedtek fehér bőre alatt, az olvadó hótól nedves haja szétterült a támlán. Engem nézett.

— Harey!

Többet nem tudtam kinyögni. Tuskóként álltam dermedt, idegen kezeimmel, lábam, ajkam, szemhéjam egyre jobban égett, de alig éreztem, a melegben felolvadó vér egy csöppje ferde vonalat rajzolva lefutott az arcán. Nyelve megrándult és eltűnt. Szakadatlanul hörgött.

Megfogtam a csuklóját, pulzusa nem volt, széttártam a köpenyt és a dermesztően hideg testre nyomtam a fülemet, a melle alá. Máglya ropogásához hasonló hangot hallottam, de azon át a számolhatatlanul gyors, vágtató szívverést is. Álltam fölé hajolva, csukott szemmel; egyszerre csak a fejemhez ért valami. Hajamba markolt. Rámeredtem.

— Kris — hörögte. Megfogtam a kezét, szorítása majdnem szétzúzta az ujjaimat, arca borzalmasan eltorzult, az öntudat eltűnt róla, kifordult a szeme fehérje, torkából bugyborékolás tört elő, görcsösen rángatózott. Alig bírtam tartani, félig lecsúszott az asztalról. Fejét a porcelán tölcsér szélébe verte. Átfogtam és az asztalhoz szorítottam, minden újabb roham kitépte a karomból, hirtelen elöntött a veríték, térdem majdnem összecsuklott. Mikor a görcsök enyhültek, megpróbáltam lefektetni. Sípolva kapkodott levegő után. A szörnyű, véres arcból egyszer csak rám nézett Harey szeme.

— Kris — hörögte —, meddig… meddig még, Kris?

Fuldokolni kezdett, habzott a szája, megint görcsökben vonaglott. Végső erőmmel tartottam. Hanyatt zuhant, fogai összekoccantak, zihált.

— Nem, nem, nem — lökte ki minden lélegzettel, és mindegyik az utolsónak rémlett. De a görcsök még egyszer visszatértek, megint a karomban hánykolódott, sűrűn kapkodva a levegőt, akkora erőfeszítéssel, hogy bordái kiugrottak. Nyitott, vak szeme végre félig lezárult. Megdermedt. Ez a vég, gondoltam. Nem is próbáltam letörölni szájáról a rózsaszín habot, fölé hajoltam, valami távoli, nagy harang zúgott bennem, vártam az utolsó leheletet, hogy aztán a földre zuhanjak, de még egyre lélegzett, alig hörögve, egyre csöndesebben, és mellén, amely már csaknem mozdulatlan volt, egyszer csak megláttam a szívverés sebes lüktetését. Görnyedten álltam fölötte; arca színesedni kezdett. Még nem fogtam fel semmit, csak nedves lett a tenyerem, és úgy rémlett, megsüketültem, valami rugalmas, lágy massza tömi el a fülemet, de azért most is hallottam a harang zúgását, tompán kongott, mintha megrepedt volna a szíve.

Kinyitotta a szemét, és pillantásunk találkozott.

— Harey — akartam mondani, de mintha nem volna szájam, arcom merev, nehéz álarc, csak nézni tudok.

Tekintete körbefutott a szobán, feje megmozdult, halotti csönd volt. Mögöttem, valami másik, távoli világban egyenletesen csöpögött a víz a rosszul elzárt csapból. Könyökére támaszkodott. Felült. Hátrahőköltem. Rám tapadt a szeme.

— Mi az… mi történt…? — kezdte. — Nem… sikerült? Miért…? Miért nézel így rám…?

És hirtelen felsikoltott:

— Miért nézel így rám!!!

Csönd lett. A kezét bámulta. Megmozgatta az ujjait.

— Ez én vagyok…?

— Harey — mondtam hang nélkül, csak az ajkammal. Fölemelte a fejét.

— Harey…? — visszhangozta. Lassan lesiklott az asztalról, és talpra állt. Megingott, visszanyerte az egyensúlyát, néhány lépést tett, valami különös döbbenetben. Rám nézett, de mintha nem is látna.

— Harey? — ismételte lassan. — De… én… én nem vagyok Harey. Hát akkor… ki vagyok?… Harey? És te, te?!

Szeme hirtelen kitágult, felragyogott, boldog mosoly és mélységes csodálkozás suhant át az arcán:

— Vagy te is? Te is?!

Nem feleltem. Vállam a szekrényhez tapadt — egészen odáig hátráltam rémületemben.

Lehanyatlott a karja.

— Nem — mondta. — Nem, hiszen félsz. De értsd meg, én már nem bírom. Nem megy. Én nem tudtam semmit. És most… most sem értek semmit. Hiszen ez lehetetlenség…! — Melléhez szorította kifehéredett öklét. — Én semmit se tudok, semmi mást, csak Hareyt! Azt hiszed, hazudok? Nem hazudok, úgy éljünk, hogy nem hazudok.

Elsírta magát, és zokogva a földre omlott. Mintha béklyót tört volna le rólam, odaugrottam hozzá, vállon ragadtam, vergődve, könnytelenül zihálva próbált ellökni.

— Hagyjál! — kiáltozta. — Hagyjál! Hiszen utálsz! Tudom! így nem kell! Nem kell! Hiszen látod, látod, hogy ez nem én vagyok, nem én, nem én…

— Hallgass! — ordítottam, és megráztam a vállánál fogva, egymás előtt térdeltünk, és mindketten önkívületben kiabáltunk. Feje meg-megrándult a vállamon, teljes erőmből magamhoz szorítottam. Hirtelen abbahagytuk a viaskodást. Ziháltunk. A csapból egyenletesen csöpögött a víz.

— Kris… — dadogta, vállamra hajtva arcát — mondd meg, mit csináljak, hogy ne legyek, Kris…

— Ne beszélj így! — kiáltottam.

Fölemelte a fejét. Hosszan rám nézett.

— Hát… te se tudod? Semmit se lehet csinálni? Semmit?

— Harey… könyörülj…

— Én akartam… hiszen láttad. Ne. Ne. Hagyjál, ne érj hozzám, nem akarom! Utálsz.

— Nem igaz!

— Hazudsz. Hogyne utálnál. Mikor én… én magam is. Ó, csak lehetne… csak sikerülne…

— Megölnéd magad.

— Meg.

— De én nem akarom, érted?! Nem akarom, hogy megöld magad. Azt akarom, hogy itt légy velem, és semmi más nem kell a világon!

Az óriási szürke szemek magukba öleltek.

— Hogy hazudsz… — súgta egészen halkan.

Elengedtem, és fölálltam. Leült a padlóra.

— Mondd, mit csináljak, hogy elhidd? Azt mondom, amit gondolok. És ez az igazság. Semmi más.

— Nem mondhatsz igazat. Én nem vagyok Harey.

— Akkor ki vagy?

Sokáig hallgatott. Néhányszor megremegett az álla, majd lehajtott fejjel suttogta:

— Hát Harey… de… de tudom, hogy ez nem igaz. Nem engem szerettél… akkor, régen…

— Mindegy — feleltem. — Ami volt, elmúlt. Annak vége. De itt, most, téged szeretlek. Érted?

Megrázta a fejét.

— Jó vagy hozzám. Ne hidd, hogy nem tudom, milyen rendesen viselkedtél. Igazán a lehető legrendesebben. De hát itt nincs mit tenni. Mikor három napja, hajnalban, az ágyad mellett ültem, és vártam, hogy felébredj, akkor még nem tudtam semmit. Úgy érzem, borzasztó régen volt. Kelekótyán viselkedtem, ugye? Mintha köd ült volna az agyamon. Nem emlékeztem, mi volt előbb, mi később, és semmin se csodálkoztam, úgy valahogy, mint egy tartós altatás vagy egy hosszú betegség után. Gondoltam is, hogy talán beteg voltam, csak nem akarod megmondani. De aztán egyre több furcsaságot vettem észre. Tudod, miket. Ott a könyvtárban, mikor azzal a, hogy hívják, Snauttal beszélgettél, már derengett valami. De hiába faggattalak, hát fölkeltem éjjel, és bekapcsoltam azt a magnót. Ebben az egyben hazudtam, Kris, mert csakugyan én dugtam el. Hogy is hívják, aki beszél rajta?

— Gibarian.

— Igen, Gibarian. Akkor mindent megértettem, bár voltaképpen most sem értek semmit. Csak egyet nem tudtam, hogy én nem lehetek… nem vagyok… hogy így végződik… hogy nincs vége. Erről nem beszélt. Illetve talán beszélt, de fölébredtél, és kikapcsoltam a magnót. A lényeget már úgyis hallottam, azt, hogy nem vagyok ember, csak eszköz.

— Micsoda?!

— Igen. A reakcióid vizsgálatához, vagy mihez. Mindegyikőtöknek van egy ilyen… amilyen én vagyok. Az emlékei alapján, az elfojtott képzetei alapján, valahogy így mondta. Különben úgyis tudod, sokkal jobban, mint én. Olyan borzasztó, valószínűtlen dolgokat mondott, hogy ha nem egyezik minden, talán el se hiszem!

— Mi egyezik?

— Hát hogy nincs szükségem alvásra, meg hogy folyton a sarkadban kell lennem. Tegnap reggel még azt hittem, gyűlölsz, és boldogtalan voltam. Hogy lehettem ilyen buta, uramisten! De hát mondd, sejthettem én ezt?! Hiszen ő egyáltalán nem gyűlölte azt az… övét, de hogy beszélt róla!! Akkor értettem meg, hogy teljesen mindegy, akármit csinálok, neked mindenképpen kínszenvedés. Vagy még rosszabb, mert a kínzóeszköz élettelen és ártatlan, mint a kő, ami a fejedre eshet és agyonüthet. De hogy a kínzóeszköz csupa jó szándék és szerelem legyen, azt nem tudtam elképzelni. Szeretném legalább elmondani neked, mit éreztem, amikor azt a szalagot hallgattam, és végre megértettem. Talán hasznát vehetnéd. Le is próbáltam írni…

— Azért gyújtottál villanyt? — suttogtam rekedten, mert hirtelen elszorult a torkom.

— Azért. De nem sikerült. Tudod, azt kerestem magamban… őket, érted, azt a másvalamit, tiszta őrület volt! Egy darabig úgy rémlett, nincs is testem a bőröm alatt, valami más van bennem… csak felszín vagyok. Hogy téged becsapjalak. Érted?

— Értem.

— Mikor az ember éjszaka fekszik órák hosszat, csuda messzire kalandoznak a gondolatai, nagyon furcsa vidékekre, tudod…

— Tudom…

— De hát éreztem a szívem dobogását, meg arra is emlékeztem, hogy vérvizsgálatot csináltál. Milyen a vérem, Kris, mondd meg az igazat. Most már elmondhatod.

— Ugyanolyan, mint az enyém.

— Igazán?

— Esküszöm.

— Hogy lehet az? Ja, és még arra is gondoltam, hogy az a másvalami talán el van rejtve bennem, érted… egy picike sejt, vagy mi. Csak azt nem tudtam, hol lehet. Egyébként azt hiszem, mindez csak ürügy volt, mert nagyon féltem attól, amit tenni akartam, és tulajdonképpen valami más kivezető utat kerestem. De Kris, ha ugyanolyan a vérem… ha úgy van, ahogy mondod… Lehetetlen. Hiszen akkor már nem élnék, igaz? Szóval mégis van valami, de hol? A fejemben? De hát én ugyanúgy gondolkozom… és semmit sem tudok… Ha azzal gondolkoznék, akkor elejétől fogva mindent tudnom kellett volna, és nem szeretnélek, csak színlelném; és tudnám is, hogy színlelem… Könyörgök, Kris, mondj el mindent, amit tudsz, hátha mégis lehet valamit csinálni?

— Csinálni? Mit?

Nem felelt.

— Meg akarsz halni?

— Azt hiszem, igen.

Elhallgattunk. Álltam a padlón kuporgó lány fölött, és tétován néztem a terem üres közepét, a fehérre zománcozott gépeket, a szanaszét heverő, fényes műszereket, mintha valami nagyon fontosat keresnék, de hiába.

— Harey, elmondhatok valamit én is?

Szótlanul figyelt.

— Igaz, hogy nem vagy egészen olyan, mint én. De azt ne hidd, hogy valami rosszabb vagy. Ellenkezőleg. Különben gondolhatsz erről, amit akarsz, de ezért… nem haltál meg.

Szánalmas, gyerekes mosoly ömlött el az arcán.

— Azt mondod… halhatatlan vagyok?

— Nem tudom. Mindenesetre sokkal kevésbé vagy halandó, mint én.

— Borzasztó — suttogta.

— Talán nem is olyan borzasztó, mint hiszed.

— No, azért aligha irigyelsz…

— Nem erről van szó, Harey. Inkább a… sorsodról, talán így nevezném. Az a helyzet, hogy itt az Állomáson a te sorsod lényegében éppolyan bizonytalan, mint az enyém vagy bármelyikünké. Ezek folytatni akarják Gibarian kísérletét, és bármi megtörténhet.

— Vagy semmi.

— Vagy semmi, és őszintén szólva, jobban szeretném, ha semmi se történne, nem is annyira félelemből (bár alighanem ez is szerepet játszik, nem tudom), hanem azért, mert úgy sincs értelme. Ebben az egyben biztos vagyok.

— Minek nincs értelme? Itt erről az… óceánról van szó?

Megborzongott.

— Igen. A kapcsolatról. Szerintem lényegében roppant egyszerű a kérdés. A kapcsolat bizonyos tapasztalatok, fogalmak, vagy legalább következmények, állapotok cseréjét jelenti, no de ha nincs mit kicserélni? Ha az elefánt nem egy óriási baktérium, akkor az óceán sem lehet egy óriási agy. Persze mindkét fél kifejthet bizonyos hatásokat. Egy ilyen hatás jóvoltából nézlek most, és próbálom megmagyarázni, hogy drágább vagy nekem, mint az a tizenkét év, amit a Solarisnak szenteltem, és hogy veled akarok maradni. Szánhattak téged kínzóeszköznek, szíves ajándéknak vagy csak mikroszkopikus kísérletnek. Lehetsz te baráti gesztus, alattomos döfés, gúnyolódás… Talán mind egyszerre, vagy, amit a legvalószínűbbnek tartok, valami egészen más, de végeredményben mit érdekel engem és téged szüleink szándéka, ha mégolyan különböző szüleink voltak is? Azt mondhatod, ettől a szándéktól függ a jövőnk, és igazad van. Nem láthatom előre, mi lesz. Te sem. Még azt se mondhatom, hogy mindig szeretni foglak. Ha már ennyi minden történt, akkor bármi megtörténhet. Holnap talán zöld medúza lesz belőlem. Ez nem tőlünk függ. De abban, ami tőlünk függ, együtt leszünk. Kevés ez?

— Ide figyelj… — kezdte — még valamit… Mondd, én… nagyon hasonlítok… hozzá?

— Nagyon hasonlítottál, de most már nem tudom — feleltem.

— Hogyhogy…?

Fölkelt a padlóról, és rám nyitotta nagy szemét.

— Már eltakartad.

— És biztos vagy benne, hogy nem őt, hanem engem? Engem…?

— Biztos. Téged. Nem tudom. Attól félek, ha igazán ő volnál, nem tudnálak szeretni.

— Miért?

— Mert valami borzasztót követtem el.

— Ellene?

— Igen. Amikor…

— Ne mondd el.

— Miért?

— Mert azt akarom: tudd, hogy nem ő vagyok.