A monstrumok

Éjjel világosságra ébredtem. Felkönyököltem, másik kezemet a szemem elé tartottam. Harey az ágy végében kuporgott, lepedőbe burkolózva, kócosan arcába hulló hajjal. Remegett a válla. Hangtalanul sírt.

— Harey!

Még jobban összekucorodott.

— Mi bajod van?… Harey…

Felültem az ágyon, még egészen kába voltam, lassan ocsúdtam fel lidérces álmomból. A lány reszketett. Átöleltem. Eltaszított a könyökével. Arcát elrejtette.

— Drágám.

— Hagyjál.

— De Harey, hát mi baj?

Fölemelte vonagló, nedves arcát. Kövér, gyerekes könnycseppek folytak végig rajta, megcsillantak álla gödröcskéjében, lecsöpögtek a lepedőre.

— Nem akarsz te engem.

— Hogy gondolhatsz ilyet?

— Hallottam.

Éreztem, hogy kezd az arcom merevedni.

— Mit hallottál? Rosszul értetted, én csak…

— Nem. Nem. Azt mondtad, hogy nem én vagyok. Hogy menjek el. Én el is mennék. Istenem! Én elmennék, de ha nem bírok. Nem tudom, mi ez. Akartam, és nem bírok. Olyan… olyan hitvány vagyok!

— Kicsikém!!!

Karomba kaptam, teljes erőmből magamhoz szorítottam, minden széthullott, csókolgattam a kezét, nedves, sós ujjait, esküdöztem, fogadkoztam, engeszteltem, hogy csak undok, ostoba álom volt. Lassan lecsillapodott. Már nem sírt. Rám függesztette tágra nyílt, alvajáró szemét. Könynyei felszáradtak. Elfordult.

— Nem — mondta —, ne beszélj így. Nem kell. Te már nem vagy ugyanaz…

— Én?! — tört ki belőlem akaratlanul.

— Igen, Kris. Nem akarod, hogy veled legyek. Érzem én már régen. Úgy tettem, mintha nem látnám. Gondoltam, hátha csak képzelődöm, vagy mi. De nem. Te… másképp viselkedsz. Nem veszel komolyan. Álom volt, az igaz, de rólam álmodtál. A nevemet is mondtad. És undorodtál tőlem. Miért? Miért?!

Elébe térdeltem, átöleltem.

— Kicsi kölyök…

— Nem akarom, hogy így beszélj. Nem akarom, érted? Én nem vagyok kölyök. Én…

Felzokogott, és az ágyra borult. Fölkeltem. A szellőzőnyílások halk zúgással árasztották a hűvös levegőt. Fáztam. Magamra kaptam a fürdőköpenyt, leültem az ágy szélére, és megérintettem a lány vállát.

— Ide figyelj, Harey. Mondok valamit. Megmondom az igazat.

Lassan, a kezére támaszkodva, felült. Láttam az ütőér lüktetését nyakának lágy bőre alatt. Megint megmerevedett az arcom; és vacogtam, mintha fagyos szél fújna. Képtelen voltam gondolkozni.

— Az igazat? — kérdezte. — Úgy éljünk?

Nem válaszoltam rögtön, mert elszorult a torkom. Ez volt a mi régi varázsigénk. Ha kimondtuk, egyikünk sem mert többé hazudni, vagy akár csak elhallgatni valamit. Egy időben túlzott őszinteséggel gyötörtük egymást, naivan hittük, hogy ez segít.

— Úgy éljünk — feleltem rá komolyan. — Harey…

Várakozott.

— Te is megváltoztál. Mindannyian változunk. De nem ezt akartam mondani. Csakugyan úgy látszik, hogy… bizonyos okból, amit egyikünk sem ismer pontosan… nem tudsz elhagyni. Viszont ez jól van így, mert én sem tudnálak téged…

— Kris!

Felkaptam a lepedővel együtt. Könnyáztatta fejecskéjét vállamra fektette. Fel-alá hordoztam a szobában, és ringattam. Megsimogatta az arcomat.

— Nem. Te nem változtál meg — súgta a fülembe. — De én. Velem van valami. Talán ez?

A törött ajtószárny helyén tátongó üres, fekete négyszögre meredt; az ajtóroncsokat még az este levittem a raktárba. Új ajtólapot kell hoznom — gondoltam. Viszszaültettem Hareyt az ágyra, és leeresztett kézzel megálltam előtte.

— Mondd, alszol te egyáltalán? — kérdeztem.

— Nem tudom.

— Hogyhogy nem tudod. Gondolkozz, drágám.

— Azt hiszem, az nem olyan igazi alvás Talán beteg vagyok. Csak fekszem és gondolkodom, és tudod…

Megrázkódott.

— És? — kérdeztem suttogva, mert féltem, hogy elcsuklik a hangom.

— Nagyon furcsa gondolatok azok. Nem is tudom, hogy jutnak eszembe.

— Például?

Nyugodtnak kell maradnom, gondoltam, akármit hallok; felkészültem a szavaira, mint a bunkócsapásra.

Tanácstalanul rázta a fejét.

— Valami van… körös-körül…

— Nem értem…

— Mintha nemcsak bennem volna, hanem valahogy tovább is, nem tudom megmagyarázni. Erre nincsenek szavak…

— Rosszakat álmodtál — ütöttem el a dolgot fellélegezve.

— Most szépen eloltjuk a villanyt, reggelig nincs semmi gondunk, reggel pedig majd keresünk újabbakat, ha kedvünk lesz hozzá. Jó?

A kapcsoló felé nyúlt, sötét lett, visszafeküdtem a kihűlt ágyba, éreztem közeledő lehelete melegét.

Átöleltem.

— Szoríts jobban — súgta. És egy hosszú perc múlva:

— Kris!

— Tessék?

— Szeretlek.

Ordítani tudtam volna.

Vörös hajnal volt. Az óriási naptányér alacsonyan állt a láthatár felett. A küszöbön egy levél hevert. Föltéptem a borítékot. Harey a fürdőszobában volt, hallottam a dúdolgatását. Néha kikukkantott, vizes haja a vállára tapadt. — Az ablakhoz léptem, és olvasni kezdtem:

Kelvin! Megakadtunk. Sartorius erélyes lépést akar tenni. Bízik benne, hogy sikerül a neutrinoszerkezetek destabilizálása. Kísérleteihez szüksége lenne némi plazmára, mint az F-ek alapanyagára. Azt javasolja, szállj ki, és hozz egy tartályban plazmát. Tégy, ahogy jónak látod, de értesíts, mit határoztál. Nekem nincs véleményem. Azt hiszem, már semmim sincsen. Csak azért szeretném mégis, ha megtennéd, hogy kimozduljunk a holtpontról, legalább látszólag. Máskülönben csak az marad hátra, hogy irigyeljük G-t. Patkány.

Ui. Ne gyere be a rádiósszobába. Ez az egy, amit megtehetsz értem. Inkább telefonálj.

Összeszorult a szívem ettől a levéltől. Még egyszer figyelmesen végigolvastam, majd eltéptem, és darabjait a lefolyóba dobtam. Aztán nekiálltam kezeslábast keresni Hareynak. Már ez is borzalmas volt. Éppen úgy, mint akkor. De ő semmiről sem tudott, különben nem örülhetett volna annyira, mikor megmondtam, hogy egy kis kutatóutat tervezek az Állomáson kívül, és szeretném, ha velem jönne. Megreggeliztünk a teakonyhában (Harey megint csak pár falatot evett), és felmentünk a könyvtárba.

Át akartam nézni a neutrinoterekről és — szerkezetekről szóló irodalmat, mielőtt megtenném, amit Sartorius kíván. Még nem tudtam, hogyan kezdek hozzá, de elhatároztam: szemmel tartom a munkáját. Eszembe jutott, hogy az a leendő neutrino-annihilátor megszabadíthatná Snautot és Sartoriust, én pedig valahol kívül várnék Hareyval, például egy repülőgépben, míg az „akció” lezajlik. Jó ideig nyaggattam a nagy elektronikus katalógust, de kérdéseimre vagy cédulát dobott ki a lakonikus „Nem szerepel a jegyzékben” felirattal, vagy a fizikai szakmunkák reménytelenül sűrű dzsungelébe utasított. Pedig sehogy sem volt kedvem otthagyni ezt a nagy, kerek helyiséget, melynek sima falát véges-végig bekockázzák a mikrofilmekkel és elektronikus feljegyzésekkel tömött fiókok. Az Állomás kellős közepén levő, ablaktalan könyv tár a legelszigeteltebb hely az egész acélkorongban. Talán ezért éreztem olyan jól magam itt, bár fizikusi ambícióim kútba estek. Fel-alá lófráltam a tágas teremben, végül kikötöttem a mennyezetig érő, hatalmas könyvszekrénynél. Nem annyira fényűzésnek szánták — annak különben is kétséges lett volna —, inkább tisztelgésnek a Solaris-kutatás úttörői előtt. A polcokon sorakozott, mintegy hatszáz kötetben, a tárgy egész klasszikus irodalma, Giese monumentális, noha már javarészt elavult, tízkötetes monográfiájától kezdve. Kivettem a Gieseköteteket, súlyuktól nyomban lehanyatlott a karom, és egy fotel karfájára telepedve, tallózgatni kezdtem bennük. Harey is talált magának valami könyvet — válla fölött beleolvastam. Régi könyv, még az első expedíció szerény könyvtárából, talán éppen Giese tulajdona volt valaha: Csillagközi Szakácsmester. . Nem szóltam semmit, látva, milyen figyelmesen tanulmányozza a szigorú űrhajózási viszonyokhoz alkalmazott recepteket; visszafordultam az ölemben tartott, tekintélyes fóliánshoz. A Solariskutatás tíz éve a Solariana sorozat IV–XIII. köteteként jelent meg; a mostanában kiadott kötetek már négyszámjegyűek.

Giesében nem volt sok fantázia, de az úgyis csak árt egy Solaris-kutatónak. Talán sehol sem okoz ennyi bajt a képzelőerő és a gyors hipotézisgyártás adottsága. Ezen a bolygón végül is minden lehetséges. Bármilyen hihetetlenül hangzik nem egy leírás a plazma képződményeiről, valószínűleg mind hiteles, csak éppen ellenőrizhetetlen, mivel az óceán ritkán ismétli magát. Ezek a monstrumok első látásra főleg idegenszerűségükkel és roppant tömegükkel döbbentik meg a szemlélőt; ha kisebb méretben jelentkeznének, valami mocsár felett, alighanem simán elkönyvelnék őket, mint a természet újabb véletlen szeszélyét, az erők vak játékának művét. A középszerűség és a lángész egyaránt tanácstalanul áll a solarisi formák zűrzavaros változatossága előtt, egyik sem tud mihez fogni az élő óceán tüneményeivel. Giese egyik sem volt — ő a pedáns rendszerezők fajtájához tartozott, akiknél higgadt külső leplezi az egész életüket felemésztő, ádáz munkadühöt. Amíg tehette, megmaradt a leírás módszerénél, ha pedig kifogyott a szavakból, újakat fa ragott; leleményei nem mindig szerencsések, nem is mindig illenek a leírt jelenségre, de hát végső soron semmiféle terminus nem adja vissza azt, ami a Solarison történik. Giese szavai, a „mammutfa” meg a „hosszany”, a „gombahegy”, a „mimoid”, a „szimmetriád” és az „aszimmetriád”, a „bábel” meg a „lengeteg” fura csinálmányok, de mégiscsak adnak valami képet a Solarisról, annak is, aki csupán élettelen fényképeken és gyatra filmeken látta. Persze még ez az aggályos rendszerező is elvetette olykor a sulykot. Folyton hipotéziseket gyárt az ember, akkor is, ha óvakodik tőle, sőt még akkor is, ha nem tud róla. Giese a „hosszanyt” alapformának vélte, sokszoros méretű, feltornyosuló földi dagályhullámokhoz hasonlította, sőt az első kiadás tanúsága szerint eredetileg éppenséggel „dagálynak” keresztelte; nevetnénk ezen a geocentrizmuson, ha a derék tudós tanácstalansága érthető nem volna. Hiszen ezek a képződmények — ha már földi hasonlatot keresünk — nagyobb méretűek a Colorado Grand Canyonjánál, anyaguk pedig a felszínen kocsonyáshabos (ez a hab gigászi, mállékony füzérekké vagy óriás szemű csipkévé dermed, sőt egyes kutatók „csontvázszerű kinövést” is láttak), mélyebben viszont egyre ruganyosabbá válik, olyanná, mint a megfeszült izom; tíz-húsz méter mélységben már sziklánál keményebb, de rugalmasságát megőrzi. Kétoldalt fal magasodik, sárkánybőrszerű, feszes hártya borítja (ebbe kapaszkodnak azok a bizonyos „csontvázszerűségek”), a két fal között nyúlik el több kilométer hosszúságban a tulajdonképpeni „hoszszany”, látszólag önálló képződmény, mint valami irdatlan óriáskígyó, amely egész hegyeket zabált fel, és most némán emészti őket, olykor lassú, remegő mozgásba lendítve halszerűen lapított testét. De a „hosszany” csak fentről ilyen, repülőgépről. Ha közelről nézik, úgyhogy a „kanyon” két fala több száz méter magasan tornyosul a gép fölé, a „kígyótest” csupa szédületes kavargás, ameddig a szem ellát, mintha belülről feszegetné valami az óriás hengert. Először csak örvényleni látszik a síkos, szürkészöld massza, kitüremlései csillogva verik vissza a napfényt, de mikor a gép egészen a felszín fölé száll (a „szurdok” két partja, amelyek között a „hosszany” húzódik, ilyenkor hegyvonulatnak látszik valami geológiai törés mentén), észrevesz- szük, hogy a mozgás sokkal bonyolultabb. Itt-ott koncentrikus keringés figyelhető meg, sötétebb színű áramlatok keresztezik egymást, a külső „köpeny” olykor tükröző felületté válik, visszaveri az ég és a felhők képét, majd ágyúdörgésszerű robajjal szétrepesztik a gázzal elegy, félfolyékony anyag kitörései. Lassan megértjük, hogy itt összpontosulnak azok az erők, amelyek az égnek meredő, lomhán kristályosodó, kocsonyás hegyfalakat fenntartják, de bármilyen nyilvánvaló ez a szemnek, a kutató nem veheti ilyen egyszerűen tudomásul. Hány éven át folyt az ádáz vita, hogy mi is történik voltaképpen a „hosszanyokban”, amelyek milliószám barázdálják az élő óceán roppant térségeit! A szörnyeteg szerveinek vélték őket, működésüket hol anyagcserének magyarázták, hol lélegzésnek, hol tápanyagszállításnak — csak a poros könyvtárak a megmondhatói, mi mindennek még. Végül mindegyik hipotézist sikerült megdönteni, fáradságos, sőt nemegyszer veszélyes kísérletek ezrei árán. És ez még csak a „hosszany”, a legegyszerűbb és legtartósabb forma, hiszen hetekig fennmarad, ami solarisi viszonylatban matuzsálemi kor…

Bonyolultabb, szeszélyesebb, s a szemlélőben talán a leghevesebb viszolygást keltő alakzat a „mimoid” (persze csak ösztönös ellenérzésre gondolok). Giese, nem túlzok, egészen beléjük szeretett, és haláláig kutatásuknak, leírásuknak, mibenlétük találgatásának szentelte magát. Elnevezésükkel azt akarta kifejezni, ami az ember számára a legsajátosabb bennük: hajlamukat a környező formák utánzására, akár közeliek, akár távoliak.

Egy napon mélyen az óceán felszíne alatt terjedelmes, lapos, szakadozott peremű, szurokfekete korong tűnik fel. Tíz-tizenkét óra múlva lebenyessé válik, szemlátomást tagolódik, és közben a felszín felé tör. A szemlélő megesküdne, hogy odalent heves küzdelem folyik, mert az egész környék megmozdul, koncentrikus hullámgyűrűk végtelen sora ostromolja ezt a pontot, mint görcsbe húzódó szájak, vagy izmosan összezáruló, eleven kráterek, toronnyá nőnek a mélyben terjengő, himbálózó fekete rém fölött, felágaskodnak és visszazuhannak. A több százezer tonnás anyagtömeg lezúdulását másodpercekig tartó, nyál kás cuppanás kíséri, bár inkább mennydörgésnek nevezném, mert itt minden gigászi arányú. Ezek a pörölycsapások visszanyomják a sötét képződményt, sőt, úgy látszik, mintha szétlapítanák és darabokra tépnék, a csapzott szárnyakként csüngő lebenyek némelyikéről tojásdad fürtök válnak le, hosszú lánccá nyúlnak, összefogóznak és fölfelé úsznak, maguk után húzva a mintegy hozzájuk nőtt, szakadozó anyakorongot, amelynek egyre horpadtabb tányérjára tovább zúdulnak hullámgyűrűk. És ez a játék hol egy napig, hol egy hónapig tart. Néha ennyiben is marad. A lelkiismeretes Giese ezt a változatot „elvetélt mimoidnak” nevezte, mintha — ne kérdezzük, honnét — biztosan tudná, hogy minden ilyen kataklizma végső célja az „érett mimoid”: világos héjú, polipszerű nyúlványok telepe (többnyire nagyobb egy földi városnál), amelynek „feladata” a külső formák majmolása… Természetesen akadt egy másik szolarista, Uyvens nevű, aki ezt a végsó szakaszt éppen „degenerációnak” tartotta, elfajzásnak, elhalásnak, a létrejövő formák erdejét pedig ékesszóló bizonyítéknak arra, hogy e kizáródott képződmények nem állnak többé az anyatest uralma alatt.

Giese azonban — aki minden egyéb solarisi alakzat leírásánál úgy viselkedik, mint a megfagyott vízesésen mászkáló hangya, semmi sem zökkenti ki tempós, száraz stílusából — ezúttal olyan biztos volt a dolgában, hogy a mimoid születésének fázisait a „tökéletesség” egyre magasabb fokai szerint rangsorolta.

Magasból nézve úgy rémlik, a mimoid városhoz hasonlít, de ezt a csalódást csak az okozza, hogy mindenáron valami ismert dologhoz akarjuk hasonlítani. Tiszta időben a sok emeletes nyúlványokat és tetejükön a cölöperdőt izzó levegőréteg veszi körül, ettől az amúgy is nehezen felismerhető formák lengeni és hajladozni látszanak. Mihelyt felhő jelenik meg az égbolton (amely persze nem kék, hanem a vörös nap fényében rőtes, a kék napéban vakító fehér), a mimoid azonnal reagál. Heves sarjadzás indul meg, alapjától majdnem elszakadó, karfiolszerűen puffadozó, nyúlós burok lökődik a magasba, közben egyre fehéredik, és néhány perc múlva megtévesztésig hasonlít a felhőgomolyra. Ez a hatalmas tünemény vöröses árnyékot vetve halad előre, úgy tetszik, mintha a mimoid csúcsai adogatnák át egymásnak; mozgása mindig ellenkező irányú, mint a valóságos felhőé. Azt hiszem, Giese szívesen levágatta volna a fél karját, ha legalább erre az egy talányra fényt deríthet. Pedig a mimoid ilyen „egyedi” termékei még semmik ahhoz az elemi erejű tevékenységhez képest, amire a földi jövevények hozta tárgyak és formák „ingerlik”.

A formautánzás lényegében mindenre kiterjed, ami nincs messzebb nyolc-kilenc mérföldnél. A mimoid többnyire nagyított másolatot produkál, néha torzít, karikíroz, vagy groteszkül egyszerűsít, különösen a gépeket. Nyersanyaga persze mindig ugyanaz a gyorsan fehéredő massza, amely a levegőbe lökődve nem esik le, hanem függve marad, könnyen szakadó köldökzsinórok kötik össze az alappal, ezeken araszolgat előre, s közben hol zsugorodva, hol felpuffadva, folyamatosan a legbonyolultabb formákat ölti. A repülőgépet, a rácsot vagy a rudat egyforma gyorsan reprodukálja; csak magára az emberre nem reagál a mimoid, pontosabban semmiféle élőlényre, növényekre sem (mert azokat is vittek kísérleti célokból a Solarisra a fáradhatatlan kutatók). Ezzel szemben az ember formájú bábut, kutya vagy fa bármilyen anyagból készült szobrát rögtön lemásolja.

Sajnos, itt is meg kell jegyeznünk, hogy a mimoidnak ez a „készséges” viselkedése — amely egyedülálló jelenség a Solarison — gyakran szünetel. A legérettebb mimoidnak is vannak „lusta napjai”, mikor semmi mást nem csinál, csak nagyon lassan lüktet. Ez a lüktetés egyébként láthatatlan, több mint kétórás szakaszát csak speciális filmfelvételekkel sikerült kimutatni.

Ilyenkor a mimoid, főképp az öreg, bátran bejárható, az óceánba merült tartókorongjain és nyúlványain egyaránt úgy lehet sétálni, mint a táncteremben.

„Dolgos” napjain is lehet azért a mimoidon tartózkodni, de a látási viszonyok ilyenkor nagyon rosszak, mert a formákat utánzó gomolyag duzzadó nyúlványairól folyton szitál a porhóhoz hasonló, piszkosfehér, pelyhes kolloidemulzió. A formák egyébként közelről úgysem ismerhetők fel, hiszen óriási nagyok, hegyméretűek. Ráadásul a „működő” mimoid alapja süppedőssé válik a húsos esőtől, amely csak tíz-tizenkét óra múlva áll össze a tajtékkőnél sokkal könnyebb, szilárd kéreggé. Végül megfelelő felszerelés híján könnyen el is tévedhet az ember a göcsörtös oszlopokhoz és alvadt gejzírekhez hasonló, duzzadt tornyok labirintusában, még fényes nappal is, mert a sűrűn fellődözött „mímelő gomolyagok” sötétbe borítják.

Ha a mimoidnak (helyesebben a fölötte tanyázó kutatónak) jó napja van, a megfigyelés páratlan élményeket kínál. „Ihletett kedvében” fantasztikus mutatványokra képes a monstrum. Egyéni modorban variálja a külvilág formakincsét, cifrázza, sőt „továbbkölti”, órákig elszórakozik ezzel, az absztrakt festők imádják ezt a látványt, a tudósok pedig a hajukat tépik, mert egy kukkot sem értenek ezekből a folyamatokból. Néha gyermeteg, neoprimitív stílus jellemzi a mimoid alkotásait, máskor meg „barokk cirádák” születnek, s ilyenkor minden alkotásán ott a puffadt elephantiasis bélyege. Kivált az öreg mimoidok fabrikálnak kacagtató idomokat, bár én sohasem tudtam nevetni rajtuk, túlságosan lenyűgöz a látvány titokzatossága.

Érthető, hogy a kutatók az első években lázasan rávetették magukat a mimoidokra: íme, a Solaris-óceán ideális központjai, ahol végre megvalósul két civilizáció várva várt kézfogása! Ámde hamarosan kiderült, hogy kézfogásról szó sincs, mert a céltalan majmoláson túl a mimoid nem mutat semmiféle barátkozó kedvet.

A tudósok elkeseredetten gyötörték az agyukat, de sehogy sem bírtak megszabadulni a antropovagy zoomorfizmustól: az élő óceán hol egyik, hol másik képződményét nevezték ki „érzékszerveknek”, sőt „végtagoknak”, ahogy néhány tudós (köztük Maartens és Ekkonai) egy időben Giese „bábeleit” és „lengetegeit” értelmezte. Pedig az élő óceán protuberanciái, melyeket olykor két mérföld magasságba lövell, körülbelül annyira „végtagok”, amennyire a földrengés a földkéreg „reggeli tornája”.

A viszonylag állandóan ismétlődő formák katalógusa mintegy háromszáz címszót tartalmaz. Ezeket a monstrumokat olyan gyakran szüli az óceán, hogy naponta legalább néhány tucatot, sőt esetleg több százat is észleltek belőlük. A legidegenszerűbbek (amennyiben végképp nem hasonlíthatók semmi földi jelenséghez) Giese iskolája szerint a szimmetriádok. Kutatásukhoz csak akkor fogtak hozzá, mikor már biztosan tudták, hogy az óceán sohasem támadja meg az embert, és különös vakmerőség vagy könnyelműség kell ahhoz, hogy valaki a plazmaörvénybe zuhanjon (más lapra tartoznak természetesen az olyan balesetek, amelyeket például az oxigénkészülék vagy a hőszabályozó hibája okoz); azt is kitapasztalták már, hogy a hosszanyok hengeres folyamain és a felhők között hintázó bábelek irdatlan tornyain minden veszély nélkül át is hatolhat a repülőgép vagy más légijármű, mert a plazma szétválik előtte, Solaris-légkörbeli hangsebességgel enged utat az idegen testnek, sőt ha kényszerítik, még az óceán felszíne alatt is mély alagutakat nyit (óriási energiát mozgósít il19enkor, Szkrjabin számítása szerint egyes esetekben 10 erget!!!). Rendkívül óvatosan láttak munkához, folyton visszakozva, többszörös biztosítással — ami ugyan jobbára fiktív volt —, s azok nevét, akik elsőnek ereszkedtek le a szimmetriád torkába, ma is minden gyerek ismeri a Földön.

Ezek a monstrumok nem a külsejük miatt ilyen félelmetesek, bár attól is rosszakat álmodhat az ember. Inkább azért, mert nincs rajtuk semmi biztos és állandó, még a fizika törvényei sem érvényesülnek. A szimmetriádkutatók hangoztatták mindig a legmakacsabbul, hogy az élő óceán értelmes.

A szimmetriádok hirtelen születnek. Keletkezésük vulkánkitöréshez hasonlít. Körülbelül egy órával előtte az óceán negyven-ötven négyzetkilométeren csillogni-villogni kezd, mintha megüvegesedett volna, bár folyékony marad, és változatlanul hullámzik. Néha egy lengeteget szív be, s az örvény helyén keletkezik a szimmetriád, de ez nem szabály. Egy jó óra múlva az üveges hártya óriás buborékként a levegőbe repül, tükrében az ég, a nap, a felhők, a látóhatár folyton változó, törékeny képe ragyog. Páratlan látvány a színek cikázó játéka, amit részben a görbület, részben a fénytörés idéz elő.

Különösen színpompásak a szimmetriádok a kék nap fényében, röviddel naplemente előtt. Ilyenkor úgy tetszik, hogy a bolygó másik bolygót szül, amely pillanatonként duplájára nő.

Alig röppent fel a mélyből a csillogó-villogó gömb, máris hosszanti gerezdekre hasad, amelyek fölül elválnak, de nem hullanak szét. Ez a nem túl szerencsésen „virágkehely-szakasznak” nevezett stádium csak másodpercekig tart. Az égre meredő ívelt hártyacikkelyek kifordulnak, láthatatlan belsejük összeforr, és villámgyorsan átalakulnak valami zömök testté, amelyben sok száz esemény zajlik egyszerre. Centrumában, melyet Hamalei hetven főnyi csoportja vizsgált meg először, gigantoés polikrisztallizáció útján tengelyszerű tartóoszlop jön létre, amit olykor „gerincnek” neveznek, de én nem tartozom e terminus hívei közé. A tengely körüli merész szerkezetet születése stádiumában az óceán kilométeres árkaiból függőlegesen feltörő, hatalmas gejzírek támasztják alá; anyaguk egészen híg, szinte vízszerű kocsonya. E folyamat közben a kolosszus mélyéből tompa, elnyújtott bömbölés hallatszik, és hevesen bugyborékoló, hófehér, laza hab önti el. Aztán — a középponttól a kerület felé haladva — elkezdődik a mélyből feltörő, nyúlós anyag rétegeitől megvastagodott szintek rendkívül bonyolult forgása, közben az előbb említett gejzírek megalvadnak és mozgékony, csápszerű oszlopokká válnak, nyalábjaik az egész szerkezet dinamikája által szigorúan meghatározott pontokhoz hajolnak, és egy ezerszeres gyorsasággal növő magzat gigászi kopoltyújára emlékeztetve, rózsaszín vér és nagyon sötét zöld, szinte fekete víz patakjai kezdenek átáramlani rajtuk. Ettől fogva már jelentkezik a szimmetriád legrendkívülibb tulajdonsága — modellálni tud, sőt fel is tud függeszteni bizonyos fizikai törvényeket. Mondjuk meg rögtön, hogy nincs két egyforma szimmetriád, és mindegyikük geometriája mintegy új „találmánya” az élő óceánnak. Ezután a szimmetriád méhében megszületik az, amit „gépezetstádiumnak” szokás nevezni, bár ezek a képződmények korántsem hasonlítanak az emberek által szerkesztett gépekre, az elnevezés csak működésük viszonylag szoros és ezáltal mintegy „gépies” célszerűségére utal.

Amikor a mélyből feltörő gejzírek megalvadnak, vagy szerteágazó, vastag falú galériákká és folyosókká duzzadnak, a „hártyákból” pedig kialakul az egymást metsző falak, lejtők és födémek labirintusa, a szimmetriád azzal igazolja nevét, hogy az egyik pólus minden tekervényes sikátorának, folyosójának és aknájának pontosan ugyanolyan mása jelenik meg az ellenkező póluson.

Húsz-harminc perc múlva a kolosszus lassan merülni kezd, függőleges tengelye ilyenkor néha nyolc-tizenkét fokkal megdől. Vannak kisebb és nagyobb szimmetriádok, de még a törpék is jó nyolcszáz méterrel emelkednek ekkor a horizont fölé, és tíz-tizenöt mérföldről is láthatók. Közvetlenül az egyensúly beállása után, mihelyt a merülés abbamarad, és a tengely visszabillen függőleges helyzetébe, lehet a legbiztonságosabban beléjük hatolni; a legalkalmasabb hely a behatolásra a csúcs alatti terület. A viszonylag sima „sarki sapka” alatti részt szitává lyuggatják a belső kamrák és folyosók kerek nyílásai. Az egész építmény pedig valami felsőbb matematikai egyenlet háromdimenziós megoldása.

Mint tudjuk, minden egyenlet kifejezhető a magasabb geometria formanyelvén, és megfelelő térbeli idom szerkeszthető hozzá. A szimmetriád eszerint Lobacsevszkij kúpjainak és Riemann negatív görbületeinek valamiféle rokona, de csak nagyon távolról, mert elképzelhetetlenül bonyolult. Egész matematikai rendszer több köbmérföld terjedelmű levezetése, mégpedig négydimenziós levezetés, mert az egyenletek lényeges együtthatói időben is kifejeződnek az alakzat időbeli változásaiban.

A legegyszerűbb gondolat persze az volt, hogy mindez nem egyéb, mint az élő óceán „matematikai gépe”, ismeretlen célú számításainak az ő méreteihez szabott modellje, de ezt a Fermont-féle hipotézist ma már senki sem vallja. Kétségkívül csábító elképzelés volt, hogy az élő óceán ezekkel a titáni kitörésekkel, amelyeknek minden molekulája szüntelenül bonyolódó felsőbb matematikai formulák szerint mozog, az anyag, a kozmosz, a lét problémáit boncolgatja… de hát ez tarthatatlannak bizonyult. Túl sok olyan jelenségre bukkanhatunk az óriás belsejében, amely nem egyeztethető össze ezzel a lényegében egyszerű (mások szerint gyermekesen naiv) felfogással.

Sokan próbáltak valami közérthető, szemléltető szimmetriádmodellt kigondolni; elég népszerű lett Averian példája, nevezetesen: képzeljünk el egy Babilon virágko rából való földi épületet, amelynek anyaga élő, érzékelő és fejlődő szubsztancia; ez az épület, folyamatosan végighaladva az átmeneti szakaszokon, szemünk láttára felölti a görög, majd a román építészet formáit, aztán oszlopai törékennyé karcsúsodnak, a súlyos boltozat magasabb, könnyebb lesz, a félkörívek merész parabolába mennek át, végül csúcsívvé hegyesednek. Az így létrejött gótika érni és öregedni kezd, megjelennek a kései formák, a magasba törő, szárnyaló áhítat helyébe buja pompa lép, előttünk áll a tobzódón gazdag barokk, és ha így folytatjuk a sort, változó épületünkben mindig egy életfolyamat egyes szakaszait látva, végül eljutunk az űrhajózás korának építészetéhez, és talán a szimmetriádról is lesz valami halvány fogalmunk.

De ez a hasonlat, bármilyen alaposan és részletesen kidolgozzák (sőt különleges makettek segítségével filmre vitték), a legenyhébben szólva is erőtlen, a szigorúbb kritikus pedig a kérdés megkerülésének vagy egyszerűen hazugságnak is nevezheti, hiszen a szimmetriád semmi földi dologhoz nem hasonlít…

Az ember nagyon keveset tud egyszerre fölfogni; csak azt látjuk, ami előttünk, itt és most történik; a folyamatok egyidejű sokaságának szemléltetése, bármennyire öszszefüggenek, sőt ki is egészítik egymást, meghaladja lehetőségeinket. Ezt még viszonylag egyszerű jelenségeknél is tapasztaljuk. Egy ember sorsa sokat jelenthet, több százét nehéz áttekinteni, de ezer, millió ember története tulajdonképpen semmit sem jelent. A szimmetriád hatványozott millió, nem, milliárd, az elképzelhetetlenség maga; mit érünk hát azzal, ha megállunk valamelyik csarnokában, amely nem egyéb, mint tízszeres Kronecker-tér, odatapadunk a lélegző boltozat redőihez, mint a hangyák, bámuljuk a reflektoraink fényében szürkén opalizáló gigászi felületek emelkedését, egymásba hatolását, a lágy és tévedhetetlenül tökéletes megoldást, amely pedig csak futó pillanat, hiszen itt minden változik — ennek az építőművészetnek a tartalma a mozgás, az összefogott és célszerű mozgás. A folyamat parányi töredékét látjuk, egyetlen húr rezgését a szuperóriások szimfonikus zenekarában, és ráadásul tudjuk — de csak tudjuk, nem fogjuk fel —, hogy közben fölöttünk és alattunk, a szédítő mélységben, látásunk és képzeletünk határain túl ezer és millió egyidejű átalakulás folyik, és valamennyit szigorú matematikai ellenpont kapcsolja össze. Geometriai szimfóniának is nevezték már a szimmetriádot — csakhogy mi süketek vagyunk erre a zenére.

Ahhoz, hogy igazán láthassunk valamit, nagyonnagyon messzire kellene távolodnunk, de hát a szimmetriádban minden belül játszódik le, minden csupa szaporodás, születések kirobbanó lavinái, szüntelen alakulás, mely egyben alakít is, és a mimóza sem olyan érzékeny az érintésre, mint a szimmetriád tőlünk mérföldekre levő, száz emelettel följebb vagy lejjebb levő pontja azokra a változásokra, amelyeken a mi tartózkodási helyünk megy keresztül. Minden pillanatokig élő alakzat számunkra láthatatlan, gyönyörű rendben formálja és irányítja az összes többit, együtt változnak, és őt is alakítja valamennyi. Szimfónia — legyen, de olyan, amely maga teremti önmagát, és maga is pusztítja el. Borzalmas a szimmetriád vége. Egyetlen szemtanúja sem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy tragédiát, sőt talán gyilkosságot lát. Két, legfeljebb három óra múlva — tovább sohasem tart ez a robbanásszerű sarjadzás, szaporodás és ősnemzés — az élő óceán támadásba lendül. Ez így fest: a sima felszín ráncokat vet, az elcsitult csatatér újra fortyogni kezd a szottyadt tajték alatt, koncentrikus hullámgyűrűk támadnak a láthatáron, ugyanolyan izmos kráterek, mint amilyenek a mimoid születésénél bábáskodtak, de sokkal nagyobbak. Körülfogják a szimmetriád lemerült részét, a kolosszus lassan fölemelkedik, mintha a bolygó ki akarná vetni magából; az óceán felső kocsonyarétege ostromot indít, egyre följebb kúszik, belepi a szimmetriád falát, megalvad rajta, elfalazza a nyílásokat; de ez semmi ahhoz képest, ami közben odabent történik. A formateremtő folyamat — az építmény szerkezetének szüntelen átalakulása — egy percre megáll, majd lázasan felgyorsul, a gyönyörű összhang, alapok és boltozatok sima összeolvadása, hajlása, szétágazása, ami olyan egyenletes és biztos volt, mintha örökké tartana, bomlani kezd. Nyomasztó érzésünk támad: mintha a kolosszus a közelgő veszély tudatában őrjöngve hajszolna valami beteljesülést. De minél hevesebbé válik a folyamat, annál nyilvánvalóbb az anyag és a mozgás förtelmes, undorító színeváltozása. A csodálatosan hajlékony falak minden íve pacallá puhul, elnyákosodik, lekonyul, csökött formák, rút, nyomorék torzalakok jelennek meg, a láthatatlan mélységből baljós moraj tör fel, bömböléssé dagad, a kiáramló levegő, mint valami halálhörgés, sípolva tör át a beszűkült folyosókon, szortyogva és gurgulázva reked meg a járatokban, ocsmány horkanásokra készteti a süllyedő födémeket, mintha egy szörnyű gége nyálkacsomókkal borított, merev hangszálai krákognának, s a nézőt a fékevesztett mozgás ellenére az enyészet dermesztő hidege csapja meg — hiszen egy haldokló vonaglását látja. Már csak az aknák ezrein át elősüvítő orkán nyomása tartja fenn a roppant építményt, majd lassan süllyedni kezd, összeesik, mint a tűzbe dobott viaszlép, itt-ott még megrándul, összefüggéstelen, görcsös, vak vonaglásai egyre gyengébbek, míg végül győz a hullámok szakadatlan ostroma, az alámosott gigász hegylassúsággal összeomlik, s eltűnik a kavargó habokban, amelyekből született.

Igen, mit jelent mindez? Mi az értelme?

Emlékszem, egyszer egy iskoláscsoport látogatta meg az adeni Solaris Intézetet, ahol Gibarian tanársegédje voltam; a könyvtár kistermén át bevezették a tanulókat a nagyterembe, amelyet túlnyomórészt mikrofilmek kazettái töltenek meg. Természetesen már rég nem létező szimmetriádok belsejének apró részleteit ábrázolják, van ott belőlük, nem felvételből, hanem egész tekercsből, több mint kilencvenezer. És akkor egy duci, szemüveges, talán tizenöt esztendős, határozott és értelmes tekintetű kislány egyszer csak megkérdezte:

— És mire jó mindez?…

Kínos csend állt be, csak a tanárnő vetett megróvó pillantást neveletlen tanítványára; a kísérő szolaristák közül (én is ott voltam) senki sem tudott válaszolni. Hiszen a szimmetriádok sohasem ismétlődnek, a bennük mutatkozó jelenségek is csak ritkán. Előfordul, hogy a levegő nem vezeti bennük a hangot. Máskor a fénytörési koefficiens növekszik vagy csökken. Lüktető, ritmikus helyi gravitációs ingadozások lépnek fel, mintha a szimmetriádnak dobogó gravitációs szíve volna. Néha meg bolondul a kutatók iránytűje, erősen ionizált rétegek keletkeznek és tűnnek el, s még sokáig folytathatnám a felsorolást. Egyébként, ha a szimmetriádok titkát meg is oldanánk valaha, még akkor is ott vannak az aszimmetriádok…

Ugyanúgy keletkeznek, csak másképp végzik, nem látható belőlük egyéb, mint remegés, lobogás, villódzás, csak annyit tudunk, hogy szédületes folyamatok játszódnak le bennük, a fizikailag lehetséges sebesség határán; „óriási kvantumjelenségeknek” is nevezik őket. De bizonyos atommodellekhez való matematikai hasonlóságuk oly múló és tünékeny, hogy sokan mellékes vonásnak, vagy egyszerűen véletlennek tartják. Sokkal rövidebb életűek a szimmetriádoknál, tíz-húsz percig élnek, pusztulásuk pedig talán még borzalmasabb, mert az orkán nyomában, amely üvöltő, romboló légtömegekkel tölti meg és repeszti szét őket, pokoli gyorsasággal emelkedni kezd bennük a szennyes habréteg alatt fortyogó folyadék, förtelmesen bugyborékolva eláraszt mindent, majd az egész monstrum felrobban, mintha iszapvulkán törne ki, foszlányai moslékszerű oszlopban repülnek a magasba, és a bomló cafatok esője még sokáig hull az óceán nyugtalan felszínére. Némelyiket messzire hordja a szél, még a robbanás központjától ötven-hatvan kilométernyire is úszik a hullámokon egy-egy kiszáradt, lapos, sárgás, porcogóra vagy hártyás csontra emlékeztető maradvány.

Külön csoportot alkotnak az élő óceántól hosszabbrövidebb időre teljesen elváló alakulatok, melyek sokkal ritkábbak az előbbieknél, és megfigyelésük is nehezebb. (Amikor először bukkantak rá maradványaikra, azt hitték, az óceánban élő lények tetemeit fedezték fel; csak jóval később derült ki, mennyire tévedtek.) Néha úgy rémlik, mintha furcsa, sok szárnyú madarakként menekülnének a lengetegek üldöző csápjai elől — lám; megint a Földről hozott képzetek vasfalába ütközünk. Olykor, nagyon ritkán, heverésző fókákhoz vagy pingvinekhez hasonló, különös valamik láthatók a szigetek sziklás partjain, amint a napon sütkéreznek, vagy lustán a tenger felé másznak, hogy beleolvadjanak. így forogtunk egyre a földi, emberi fogalmak bűvkörében, az első kapcsolat pedig…

Az expedíciók sok száz kilométert tettek meg a szimmetriádok útvesztőiben, telerakták őket regisztráló készülékekkel, önműködő filmfelvevőkkel, a műholdak tévékamerái megörökítették a mimoidok meg a hosszanyok sarjadzását, érését és pusztulását. Megteltek a könyvtárak, híztak az archívumok, s ezért olykor drágán kellett fizetni. Hétszáztizennyolc ember lelte halálát a kataklizmákban, mert nem hagyták el idejekorán a pusztulásra ítélt monstrumokat, százhatan vesztek oda csak abban az egyetlen, emlékezetes katasztrófában — köztük az akkor már hetvenéves Giese —, amikor egy tősgyökeres szimmetriád váratlanul az aszimmetriádok jellegzetes sorsára jutott. Hetvenkilenc embert nyelt el egy másodperc alatt a levegőbe repülő sáros massza, gépeikkel, készülékeikkel, páncélszkafandereikkel együtt, s a kitörés elsodort még huszonhetet, akik repülőgépen és helikopteren köröztek a vizsgált alakulat fölött. Ezt a helyet, a negyvenkettedik szélességi kör és a nyolcvankilencedik délkör metszéspontjánál, a Százhatok Robbanása néven tüntetik fel a térképek. De ez a pont csak a térképen létezik, az óceán felülete ott is ugyanolyan, mint akárhol másutt.

Ekkor hangzott el az első olyan követelés a Solariskutatás történetében, hogy vessenek be az óceán ellen atomfegyvert. A bosszúnál is barbárabb lépés lett volna: elpusztítani valamit, mert nem tudjuk megérteni. Tsanken, Giese tartalékcsoportjának helyettes vezetője, aki csak egy tévedésnek köszönhette életét — a közvetítő automata hibásan jelölte meg a helyet, ahol amazok a szimmetriádot vizsgálták, így ő az óceán fölött bolyongott gépével, pár perccel a robbanás után érkezett a helyszínre, még látta a fekete gombafelhőt —, szóval ez a Tsanken a javaslat tárgyalásakor megüzente, hogy ha a tervet elfogadják, önmagával és tizennyolc megmaradt emberével együtt levegőbe röpíti az Állomást, és bár hivatalosan sohasem ismerték be, hogy ez az öngyilkossággal fenyegető ultimátum döntötte el a szavazás eredményét, feltehetőleg mégiscsak így volt.

Persze, régen elmúlt az az idő, mikor a bolygón egymást követték az ilyen népes expedíciók. Maga az állomás kétszáz méter átmérőjű korong, középütt négy-, peremén kétszintes; építését műholdakról irányították, tiszteletre méltó műszaki vállalkozás volt, igazán büszke is lehetne rá a Föld, ha az óceán nem lökne ki magából másodpercek alatt milliószor ekkora építményeket. Az annihilációs energiával működő gravitorok révén ötszázezerötszáz méter magasságban lebeg az óceán fölött. Más bolygók szokásos Állomásainak és nagy Szatelloidjainak berendezésén kívül különleges radarokkal is fölszerelték, melyek az óceán felszínének legkisebb változására pótkapacitást indítanak be, így az acélkorong azonnal felrepül a sztratoszférába, mihelyt újabb képződmény születésének jelei mutatkoznak alatta.

Most szinte üres az Állomás. Mióta az automatákat — még most sem tudom, miért — az alagsori raktárakba zárták, olyan kihaltak a folyosók, mint egy hajóroncson, amely vaktában bolyong, mert a gépek túlélték a legénységet.

Mikor a Giese-monográfia kilencedik kötetét is viszszatettem a polcra, úgy rémlett, a vastag habszivacs réteggel burkolt acélpadló megremeg a lábam alatt. Mozdulatlanul figyeltem, de a remegés nem ismétlődött. A könyvtár és a többi helyiség között tökéletes a szigetelés, tehát a remegésnek csak egy oka lehet: rakétát lőttek ki az Állomásról. Ez a gondolat visszazökkentett a valóságba. Még nem döntöttem el végleg, kirepülök-e, ahogy Sartorius kívánja. Ha úgy viselkedem, mintha teljesen egyetértenék a terveivel, legfeljebb késleltetem az öszszetűzést, amely előbb-utóbb szinte biztosan kirobban mert azt elhatároztam, hogy törik-szakad, megmentem Hareyt. Az a kérdés, sikerül-e Sartorius terve. Óriási fölényben van velem szemben — mint fizikus, tízszer olyan jól ismeri a problémát, nekem csak az a paradox remény marad, hogy az óceán „törhetetlen játékokkal” lepett meg bennünket. Nekiduráltam magam, és egy óra hosszat kotlottam a mikrofilmeken, hogy kibányásszak valami érthetőt a neutrinofolyamatok fizikájának félelmetes képlettengeréből. Eleinte reménytelen vállalkozásnak rémlett, annál is inkább, mivel a neutrinotérnek öt borzasztóan nehéz elmélete van; már ez is mutatja, hogy egyik sem tökéletes. De végül mégis találtam valami biztatót. Éppen a képleteket írogattam ki, mikor kopogtattak.

Az ajtóhoz siettem és kinyitottam, gondosan elállva a rést. Snaut izzadságtól fénylő arcát pillantottam meg. Mögötte a folyosó üres volt.

— Te vagy az? — nyitottam ki az ajtót. — Gyere be.

— Én vagyok — felelte. Hangja rekedt volt, gyulladt szeme alatt táskák sötétlettek, fényes sugárvédő gumikötény lógott a nyakában rugalmas kantáron, alóla még most is ugyanaz a piszkos vászonnadrág kandikált ki. Szeme körbefutott az egyenletes világítású, kerek helyiségen, és kiguvadt, mikor észrevette Hareyt, aki a túlsó falnál karosszéke mellett állt. Tekintetünk összevillant, figyelmeztetően hunyorítottam, erre könnyen meghajolt, én pedig társasági hangnembe csaptam át:

— Bemutatom Snaut doktort, Harey; Snaut, a… a feleségem.

— Én… a csoport elég ritkán látható tagja vagyok, és ezért… — a szünet veszélyesen hosszúra nyúlt — nem volt még szerencsém megismerni… — Harey mosolyogva kezet nyújtott, Snaut, úgy rémlett, kissé bambán fogta meg a kezét, hunyorogva bámulta, míg végül karon fogtam.

— Bocsánat — mondta ekkor Hareynak. — Beszélni szeretnék veled, Kelvin…

— Parancsolj, öregem — készségeskedtem fesztelen, nagyvilági hangon; vásári komédia volt, de hát mit tehettünk. — Harey, drágám, ne zavartasd magad. A mi unalmas ügyeinkről kell tárgyalnunk Snaut doktorral…

Gyorsan a könyvtár túlsó felében álló fotelekhez tereltem Snautot, a könyökénél fogva. Harey abba a karosszékbe telepedett, amelyben addig én ültem, de észrevétlenül úgy fordította, hogy könyve fölött láthasson bennünket.

— Mi van? — kérdeztem halkan.

— Elváltam — felelte éppúgy suttogva, de sípolóbb hangon. Valaha talán nevettem volna, ha meghallom ezt a történetet vagy ezt a beszélgetést, de az Állomáson elapadt a humorérzékem. — Éveket éltem át tegnap óta, Kelvin — folytatta. — Szép kis éveket. És te?

— Semmi… — böktem ki rövid habozás után, mert nem tudtam, mit mondjak. Kedveltem Snautot, de úgy éreztem, most óvakodnom kell tőle, vagyis inkább attól, ami idehozta.

— Semmi? — utánozta a hangomat. — Nocsak, hát ennyire…?

— Mi ennyire? — adtam az értetlent. Hunyorított gyulladt szemével, és olyan közelről, hogy arcomon éreztem lehelete melegét, suttogni kezdett:

— Kátyúba jutottunk, Kelvin. Sartoriusszal már nem lehet érintkezni, annyit tudok, amennyit megírtam neked, meg amennyit gyönyörű kis értekezletünk után mondott…

— Kikapcsolta a vizofont? — kérdeztem.

— Nem. Rövidzárlat van nála. Azt hiszem, készakarva csinálta, vagy… — öklével olyan mozdulatot tett, mintha szétverne valamit. Szótlanul néztem. Szája bal sarka ferde mosolyra rándult.

— Kelvin, azért jöttem…

Elakadt.

— Mi a szándékod? — kérdezte végül.

— A levélre gondolsz…? — mondtam lassan. — Hát megtehetem éppen, nem látom okát, hogy ne tegyem, éppen ezért ücsörgök itt, utána akartam nézni…

— Nem — szakított félbe. — Nem erre gondolok…

— Nem?… — kérdeztem, csodálkozást színlelve. — Hát akkor csak mondd.

— Sartorius… — mormolta kis szünet után. — Azt hiszi, megtalálta a módját… tudod.

Szeme rám tapadt. Nyugodtan ültem, igyekeztem közömbös arcot vágni.

— Először is itt van az a röntgendolog. Emlékszel, amit Gibariannal csináltak. Bizonyos módosítást lehetne rajta eszközölni…

— Mégpedig?

— Ők egyszerűen sugárnyalábot irányítottak az óceánra, csak a feszültségét modulálták különféle minták szerint.

— Igen, tudom. Ezt már Nilin is csinálta. És sokan mások.

— De csak lágy sugárzással. Ez meg kemény volt. És nem sajnálták tőle. Rányomták az egész kapacitást.

— Ebből nagy bajok lehetnek — jósoltam. — Megsértették a Négyek és az ENSZ egyezményét.

— Kelvin… ne add a hülyét. Mit számít ez már? Gibarian meghalt.

— Értem. És Sartorius most mindent rá akar kenni?

— Mit tudom én. Erről nem beszéltünk. Nem érdekes. Szóval Sartorius kisütötte, hogy ha a „vendég” mindig csak ébredéskor jelenik meg, akkor nyilván álmunkban szedi ki belőlünk a gyártási receptet. Azt hiszi, az alvás a leglényegesebb állapotunk. Ezért csinálja így. Mármost Sartorius el akarja küldeni neki az ébrenlétünket, az éber gondolatainkat, érted?

— Hogyan? Postán?

— Tartsd meg a vicceidet. A sugárnyalábot egyikünk agyáramai fogják modulálni.

Végre kapcsoltam.

— Ja úgy — jegyeztem meg. — És az az egyikünk én volnék. Igaz?

— Igen. Rád gondolt.

— Nagyon megtisztelő.

— Mit szólsz hozzá?

Hallgattam. Szó nélkül, lassan a könyvébe merült Hareyra nézett, azután megint rám. Éreztem, hogy elsápadok. Pedig közönyösnek akartam látszani.

— Nos?… — kérdezte.

Vállat vontam.

— Röntgenprédikáció az ember nagyszerűségéről. Szerintem tiszta cirkusz! És szerinted is. Vagy nem?

— Azt mondod?

— Azt hát.

— Akkor jó — és elvigyorodott, mintha kedvére tettem volna. — Szóval hülyeségnek tartod Sartorius tippjét?

Még nem értettem, hogyan történt; de a tekintetéből kiolvashattam, hogy oda lyukadtunk ki, ahová ő akarta. Hallgattam, mert mit is tehettem volna.

— Nagyszerű — jelentette ki. — Mert van egy másik terv is. Átalakítani a Roche-készüléket.

— Az annihilátort…?

— Igen. Sartorius már elvégezte az előzetes számításokat. Reális a terve. Nincs is szükség nagy kapacitásra.

Éjjel-nappal működhet a készülék, korlátlan ideig. Antiteret állít elő.

— Vá… várj! Hogy van ez?!

— Nagyon egyszerű. Neutrino-antitér lesz. A rendes anyagot nem befolyásolja. Csak a… neutrinoszerkezetek bomlanak fel. Érted?

Elégedetten mosolygott. Tátva maradt a szám. Mosolya lassan lehervadt, homlokát ráncolva, árgus szemmel figyelt.

— Szóval elvetjük az első tervet, a Gondolat-akciót — kezdte hosszabb várakozás után. — Igaz? Jöhet a második? Sartorius már javában kotlik rajta. Nevezzük Szabadság-akciónak.

Egy pillanatra behunytam a szemem. Hirtelen elszántam magam. Snaut nem fizikus. Sartorius kikapcsolta vagy összetörte a vizofonját. Soha jobbkor.

— Én inkább Mészárszék-akciónak. nevezném… — mondtam lassan.

— Te is mészároskodtál már. Vagy nem? És ez egészen más. Nem lesz „vendég^', nem lesz F képződmény, semmi. A materializáció pillanatában azonnal bekövetkezik a felbomlás.

— Félreértesz — csóváltam a fejem. Reméltem, hogy elég természetesen vigyorgok. — Nem erkölcsi aggályaim vannak, csak féltem a bőrömet. Nincs kedvem elpatkolni, öregem!

— Hogyhogy?

Leesett az álla. Gyanakodva nézegetett. Zsebembe nyúltam, s előhúztam a gyűrött papirost a képletekkel.

— Én is törtem a fejem ezen a dolgon. Mit bámulsz? Hiszen én dobtam be az egész neutrino-hipotézist, vagy nem? No, nézd. Antiteret lehet gerjeszteni. Rendes anyagra ártalmatlan. Ez igaz. Csakhogy a destabilizáció pillanatában, mikor a neutrinoszerkezet elbomlik, felszabadul a kötési energia. Egy kilogramm nyugalmi tömegre tíz a nyolcadikon erget számítva egyetlen F képződménynél ötször-hétszer tíz a kilencediken. Tudod, mit jelent ez? Mintha egy csinos kis urántöltet robbanna fel az Állomáson.

— Ugyan! De hát… Sartorius biztosan gondolt erre…

— Az nem olyan biztos — magyaráztam kaján vigyorral. — Tudod, Sartorius a Frazer-Cajolla-iskola híve. Szerintük az elbomlás pillanatában az egész kötési energia fénysugárzás alakjában szabadul fel. Egy vakító villanás lenne az egész, talán nem éppen veszélytelen, de semmi esetre sem pusztító hatású. Csakhogy másféle hipotézisek, másféle elméletek is vannak ám a neutrinotérről! Cayette szerint, Avalov szerint, Siona szerint az emissziós tartomány sokkal szélesebb, és maximuma éppen a kemény gammasugár-tartományba esik. Nagyon szép, hogy Sartorius hisz a mestereinek és az elméletüknek, de más elméletek is vannak, Snaut! És tudod, mit mondok? — folytattam, látva, hogy bogarat tettem a fülébe. — Az óceánt is számításba kell venni. Ha azt meg tudta csinálni, amit csinált, akkor biztosan az optimális módszert alkalmazta. Érted? Szerintem az óceán akciója olyan érv, amely a másik iskola mellett szól, Sartorius ellen!

— Add ide azt a cédulát, Kelvin…

Odaadtam. Félrehajtott fejjel próbálta irkafirkámat kisilabizálni.

— Ez itt mi? — mutatta az ujjával.

Visszavettem a cédulát.

— Ez? Ez a tértranszmutáció tenzora.

— Add csak ide…

— Minek? — kérdeztem, bár úgyis tudtam. — Ahogy akarod — feleltem közönyösen. — Én odaadhatom. Csak tudod, ezt kísérletileg még senki sem vizsgálta, eddig nem ismertünk ilyen rendszereket. Ő Frazerben hisz, én Siona szerint számítottam ki. Azt fogja rá mondani, hogy én nem vagyok fizikus, és Siona sem az. Legalábbis az ő felfogása szerint. Ezen lehet vitatkozni. De köszönöm szépen az olyan vitát, aminek a végén esetleg gőzzé válok, Sartorius nagyobb dicsőségére. Téged meg tudlak győzni, őt soha. Meg se próbálom.

— Hát mit akarsz csinálni…? Ő ezen dolgozik — mormolta Snaut színtelen hangon. Összegörnyedt, élénksége nyomtalanul eltűnt. Nem tudtam, hisz-e nekem, de már mindegy volt.

— Amit minden ember csinál, ha meg akarják ölni — feleltem halkan.

— Megpróbálok beszélni vele. Hátha kitalált valami biztonsági intézkedést — dörmögte Snaut. Rám pillantott: — Ide figyelj, és ha mégis…? Az az első terv. Mit szólsz hozzá? Sartorius belemegy. Az biztos. Végeredményben… ez is egy lehetőség…

— Te bízol benne?

— Nem — vágta rá rögtön. — De… mit árthat?

Nem akartam túl hamar beleegyezni, hiszen éppen ez volt a célom. Szövetségesem lett az időnyerésben.

— Meggondolom — jelentettem ki.

— Hát akkor én megyek — mormogta, és felállt. Ropogtak a csontjai, amint kikászálódott a fotelból. — Szóval csinálhatunk rólad enkefalogrammot? — kérdezte, kötényét dörzsölgetve, mintha valami láthatatlan pecsétet akarna letörölni róla.

— Nem bánom — feleltem. Kifelé indult, ügyet se vetve Hareyra, aki ölében a könyvvel, némán figyelte a jelenetet. Mikor becsukódott utána az ajtó, én is felálltam. Kisimítottam a tenyerembe gyűrt cédulát. A képletek pontosak voltak. Nem hamisítottam meg őket. Csak azt nem tudom, mit szólna Siona az okfejtésemhez. Aligha vállalná. Összerezzentem. Harey suhant mögém, és megérintette a karomat.

— Kris!

— Tessék, szívem?

— Ki volt ez?

— Hiszen mondtam. Snaut doktor.

— Miféle ember?

— Nem nagyon ismerem. Miért kérded?

— Annyira nézett…

— Biztosan tetszel neki.

— Nem — rázta meg a fejét.

— Nem úgy nézett. Inkább úgy, mintha… mintha…

Megborzongott, rám emelte a szemét, és rögtön lesütötte.

— Kris, menjünk el innen…