Tanácskozás

Hanyatt feküdtem, semmire sem gondoltam, feje a vállamon. A szoba sötétsége megbolydult. Lépteket hallottam. Eltűntek a falak. Valami rám nehezedett, és nőttön-nőtt, fel az égig. Átjárta minden porcikámat, körülfogott anélkül, hogy hozzám ért volna; megdermedtem a sötétben, éreztem, amint átlátszó, éles tömege fojtogatni kezd: Nagyon messziről hallottam a szívverésemet. Egész figyelmemmel, maradék erőmmel, feszülten vártam az agóniát. Nem jött. Csak zsugorodtam, és a láthatatlan ég, a láthatatlan horizont, a felhőtlen, csillagtalan, nyúlós semmi egyre tágult, dagadt, és én lettem a középpontja, igyekeztem belefúrni magam a fekvőhelyembe, de már nem volt alattam semmi, a sötétség üresen tátongott. Ökölbe szorított kézzel fedeztem az arcomat. Már nem volt arcom. Ujjaim a semmibe markoltak, kiáltani, üvölteni akartam…

Kékesszürke szoba. A bútorok, polcok, falszögletek széles, tompa vonásokkal odavetve, nincs saját színük, csak körvonaluk. Fényes, gyöngyfehér csend az ablak mögött. Testem csupa veríték, oldalt pillantok, engem néz.

— Elzsibbadt a karod?

— Mi van…?

Fölemeli a fejét. Szeme ugyanolyan színű, mint a szoba, szürkén világít a fekete pillák alatt. Előbb suttogása melegét érzem, csak azután értem meg, mit mond.

— Nem. Illetve igen.

Vállára teszem a kezem. Csakugyan elzsibbadt. Másik karommal lassan magamhoz húzom.

— Rosszat álmodtál.

— Álmodtam? Igen, persze. És te nem aludtál?

— Nem is tudom. Azt hiszem, nem. Nem vagyok álmos. De te csak aludj. Miért nézel olyan furcsán?

Behunytam a szemem. Éreztem szapora, egyenletes szívverését a magam lassúbb szívdobogása fölött. Kellék — gondoltam. De nem csodálkoztam semmin, még azon sem, milyen egykedvű vagyok. Túljutottam már a rémületen és a kétségbeesésen. Olyan messzire értem, mint még senki. Ajkam a nyakát súrolta, lejjebb siklottam, a kagylósima kis mélyedésbe az inak között. Itt is lüktetett az ér.

Felkönyököltem. Aranyló napfelkelte, lágy pirkadat helyett villamos kék tűztenger öntötte el a horizontot, első sugara szinte berobbant a szobába, lángba borult minden, szivárványos visszfények táncoltak a tükrön, a kilincseken, a nikkelcsöveken, a fényözön úgy rontott neki minden felületnek, mintha szabadulni akarna, mintha szét akarná vetni a szűk helyiséget. Már nem bírtam belenézni. Megfordultam. Harey szembogara összeszűkült. Nagy szürke szivárványhártyák ragyogtak rám.

— Már reggel van? — kérdezte fátyolos hangon. Mintha álom és valóság között szédelegne.

— Itt mindig ilyen rövid az éjszaka, szívem.

— És mi?

— Mi van velünk?

— Soká maradunk itt?

Nevetnem kellett. De csak valami rekedt horkantás szakadt ki belőlem — nemigen hasonlított a nevetéshez.

— Attól félek, elég soká. Nincs hozzá kedved?

Szemrebbenés nélkül, figyelmesen nézett. Vagy kacsintott? Nem tudom. Magára húzta a takarót, karján előtűnt a kis, piros háromszög.

— Miért nézel így?

— Mert szép vagy.

Elmosolyodott. De ez csak udvariasság volt, válasz a bókra.

— Igazán? Mert úgy nézel, mintha… mintha…

— No?

— Mintha keresnél valamit.

— Ne butáskodj.

— Rosszul mondom; inkább mintha azt gondolnád, hogy valami bajom van, vagy eltitkolok valamit előtted.

— Ugyan már!

— Ha ennyire tagadod, akkor biztos. No, mindegy. Gyilkos, kék hőség áradt be a kigyúlt ablakon. Kezemet a szemem elé tartva körülnéztem, hol a napszemüveg. Az asztalon hevert. Föltérdeltem érte. A szemüvegen át megpillantottam Hareyt a tükörben. Várt valamit. Mikor újra mellé heveredtem, rám mosolygott.

— Én nem kapok?

Nem értettem meg rögtön.

— Ja, szemüveget?

Feltápászkodtam, és keresgélni kezdtem a fiókban, meg az ablak előtti kisasztalon. Találtam két szemüveget, mindegyik túl nagy volt. Odaadtam neki. Mind a kettőt felpróbálta. Leestek az orra közepéig.

Csikorogva ereszkedni kezdett az ablakpáncél. Az Állomás elbújt, mint teknősbéka a házába. Egy perc alatt éjszaka lett. Tapogatózva levettem Harey szemüvegét, és a magaméval együtt az ágy alá dobtam.

— Most mit csinálunk? — kérdezte.

— Amit éjjel szokás: alszunk.

— Kris.

— Tessék.

— Ne tegyek rád új borogatást?

— Nem kell. Nem kell… szívem.

Magam sem értettem, miért szólítom így, de egyszer csak felé nyúltam a sötétben, átöleltem karcsú vállát, s amint megremegett, elhittem, hogy ő az. Ámbár nem is tudom. Hirtelen úgy éreztem, én csapom be őt, és nem ő engem, mert ő egyszerűen csak önmaga.

Aztán el-elnyomott az álom, mindig görcsös rándulással riadtam fel, heves szívdobogásom csak lassan csillapodott, halálosan kimerülve szorítottam magamhoz Hareyt, ő pedig nagyon óvatosan megtapintotta az arcomat, a homlokomat, hogy nincs-e lázam. Harey volt. Igazibb már nem is lehetett volna.

Ettől a gondolattól valami megváltozott bennem. Nem harcoltam tovább. Szinte azonnal elaludtam.

Könnyű érintésre ébredtem. Jóleső hűvösség a homlokomon. Arcomat nedves valami borította, lassan levált róla, és Harey arca jelent meg fölöttem. Kicsavarta a gézt, porcelán tálba csurgatta belőle a fölösleges folyadékot. Mellette egy üvegben borogatóvíz égési sebekre. Rám mosolygott.

— Jó reggelt, mormota — üdvözölt, és visszatette a borogatást. — Fáj?

— Nem.

Megmozgattam az arcizmaimat. Csakugyan megszűnt a fájdalom. Harey az ágy szélén ült, fehér-narancssárga csíkos férfi fürdőköpenyben, fekete haja szétterült a köpeny gallérján. Könyökig felgyürkőzött, hogy kényelmesen dolgozhasson. Rettentően éhes voltam, legalább húsz órája egy falatot sem ettem. Mikor Harey befejezte sebeim ápolgatását, fölkeltem. Hirtelen két egymás mellett heverő, teljesen egyforma, piros gombos fehér ruhára esett a pillantásom: az első, amelyiknek én hasítottam fel a kivágását, hogy levethesse, és a másik, amiben tegnap jött. Ezt már ő fejtette szét, ollóval. Azt mondta, biztosan elromlott a villámzár.

Ez a két egyforma ruha volt a legiszonyúbb mindabból, amit addig átéltem. Harey a gyógyszerszekrényben rendezkedett. Észrevétlenül hátat fordítottam neki, és véresre haraptam az öklöm. A két ruhára meredve — vagy talán inkább ugyanaz, két példányban — az ajtó felé kezdtem hátrálni. A csapból jó hangosan zuhogott a víz. Lenyomtam a kilincset, kisurrantam a folyosóra, és óvatosan becsuktam az ajtót. Kiszűrődött a vízcsobogás és az üvegcsörömpölés, majd hirtelen megszakadt. A folyosó téglalap alakú mennyezetlámpái elmosódó fényfoltot vetettek az ajtóra. Összeszorított foggal várakoztam, kezem a kilincsen, bár nem is reméltem, hogy tartani bírom. Egy erős rándítás majdnem kitépte a kezemből, de az ajtó nem nyílt ki, csak megremegett, és ijesztően recsegni-ropogni kezdett. Megdöbbenve engedtem el a kilincset, hátrahúzódtam; az ajtóval hihetetlen dolgok történtek, sima műanyag lapja behorpadt, mintha a szoba felé nyomnák. Az egyre jobban megfeszülő ajtókeretről apránként pattogzani kezdett a zománc, előbukkant mögüle a csupasz acél. Most értettem meg: ahelyett hogy kifelé nyomná a folyosóra nyíló ajtót, maga felé húzza, és úgy akarja kinyitni. A fehér műanyag táblán elgörbült a fényfolt, mint egy homorú tükörben, óriási reccsenés — a végsőkig feszített, tömör ajtószárny megrepedt. A kilincs is kiszakadt belőle, és a szobába zuhant. A nyílásban rögtön megjelent két véres kéz, és piros nyomokat hagyva a fehér lakkon, tovább rángatta az ajtószárnyat — a műanyag lap kettétört, ferdén lógott a sarokvasakon, és egy merev, elkékült arcú, fehér-narancssárga teremtés zokogva a nyakamba vetette magát.

Ha meg nem bénít a látvány, azt hiszem, menekülni próbáltam volna. Harey görcsösen zihált, fejét a vállamhoz verte, kócos haja csak úgy röpködött. Amint átöleltem, éreztem, hogy a földre csúszik. Becipeltem a szobába, átnyomakodva a törött ajtón, s az ágyra fektettem. Körme behasadozott, és csupa vér volt. Mikor megfordította a kezét, láttam, hogy a tenyere merő seb. Arcára pillantottam, üres szeme a semmibe révedt.

— Harey!

Rekedt hörgés volt a válasz.

Ujjamat a szeméhez közelítettem. Lecsukódott. A gyógyszerszekrény felé siettem. Nesz hallatszott az ágy felől. Megfordultam. Egyenesen ült, és rémülten nézte véres kezét.

— Kris — nyöszörgött —, én… én… mi történt velem?

— Fölsértetted a kezed, mikor kitörted az ajtót — feleltem szárazon. Ajkam furcsán elzsibbadt, különösen az alsó, mintha hangyák mászkálnának rajta. Ráharaptam.

Harey hosszan bámulta a sarkából kifordult, fűrészes szélűre tört műanyag táblát, aztán megint rám nézett. Remegett az álla, láttam, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy legyűrje félelmét.

Gézlapokat vágtam, elővettem a szekrényből a sebkenőcsöt, és visszamentem az ágyhoz. Hirtelen lehullott a karom, elejtettem mindent, a zselatinszerű péppel teli üvegtégely megrepedt, le sem hajoltam érte. Már nem volt rá szükség.

Fölemeltem a kezét. Körmeit még az alvadt vér keskeny csíkja szegélyezte, de a zúzódások eltűntek, tenyerét pedig a környezetnél élénkebb rózsaszínű, zsenge bőr borította. Ez is szinte szemlátomást halványodott.

Leültem, megsimogattam az arcát, igyekeztem rámosolyogni, de nem nagyon sikerült.

— Miért csináltad ezt, Harey?

— Én nem. Ezt… én?

Szemével az ajtó felé intett.

— Te hát. Nem emlékszel?

— Nem. Illetve… láttam, hogy nem vagy itt, borzasztóan megijedtem, és…

— És?

— Keresni kezdtelek, azt hittem, talán a fürdőszobában vagy…

Csak most vettem észre, hogy a szekrényt eltolta a fürdőszoba bejárata elől.

— És aztán?

— Az ajtóhoz szaladtam.

— És?

— Nem emlékszem. Pedig történt valami, ugye?

— De mi?

— Nem tudom.

— Hát mire emlékszel? Mit csináltál aztán?

— Itt ültem az ágyon.

— És ahogy behoztalak, arra nem emlékszel?

Habozott. Szája legörbült, arcán feszült igyekezet.

— Valami rémlik. Talán. Nem is tudom.

Letette lábát a padlóra, és felállt. Odament a törött ajtóhoz.

— Kris!

Mögé léptem, átfogtam a vállát. Remegett. Hirtelen felém fordult, és a szememet kereste.

— Kris — suttogta. — Kris.

— Nyugodj meg.

— Kris, hátha… Kris, nem vagyok én epilepsziás?

Ő és az epilepszia, Uramisten! Majdnem elnevettem magam.

— Dehogy, szívem. Csak ez az ajtó, tudod, itt ilyen… ilyenek az ajtók…

Amikor kimentünk a szobából, éppen fölemelkedett a csikorgó ablakpáncél, és elénk tárult az óceánba süllyedő napkorong.

A folyosó másik végén levő kis konyhába tartottam. Együtt háziasszonykodtunk, sorra nyitogatva a szekrényeket és hűtőgépeket. Mindjárt észrevettem, hogy Harey nem valami jeles szakácsnő, alig ért egyébhez, mint a konzervdobozok felnyitásához — akárcsak én. Felfaltam két doboz tartalmát, és megittam jó pár csésze kávét. Harey is evett, de úgy, ahogy a gyerekek szoktak néha, mikor a felnőttek kedvéért esznek — nem is kényszeredetten, csak gépiesen és figyelmetlenül.

Aztán átmentünk a rádiósszoba melletti kis műtőbe; volt egy tervem. Kijelentettem, hogy mindenesetre meg akarom vizsgálni, lefektettem a hátrahajtott támlájú karosszékbe, fecskendőt és tűt vettem elő a sterilizálóból. Szinte gondolkodás nélkül tudtam, mit hol találok, úgy belénk sulykolták az Állomás földi edzőmodelljében. Egy csepp vért vettem az ujjából, üveglapocskákra kentem, kiszárítottam őket az exhausztorban, majd nagyvákuumban ezüstionokat gőzöltem rájuk.

Ez a józan tevékenység megnyugtatott. Harey a párnás vizsgálószéken heverve szemlélődött a gépekkel zsúfolt műtőhelyiségben.

A házitelefon csörrent bele a csendbe. Fölvettem a kagylót.

— Kelvin — jelentkeztem. Közben Hareyt figyeltem, egy ideje apatikusnak látszott, mintha kimerítették volna az elmúlt órák élményei.

— A műtőben vagy? No végre! — kiáltott egy megkönnyebbült hang a vonal túlsó végén.

Snaut volt. Fülemhez szorítottam a kagylót, és vártam.

— „Vendéged” van, mi?

— Az.

— És dolgozol?

— Igen.

— Egy kis kivizsgálás?

— Miért? Egy parti sakkot akartál javasolni?

— Ne hülyéskedj, Kelvin. Sartorius akar találkozni veled. Azaz velünk.

— Mi a fene — lepődtem meg. — És a… — elharaptam a szót. — Egyedül van? — kérdeztem aztán.

— Nem. Rosszul fejeztem ki magam. Beszélni akar velünk. Mind a hárman bekapcsoljuk a vizofont, de a képernyőt letakarjuk.

— Értem. És miért nem hívott fel ő? Szégyelli magát?

— Olyasmi — morogta Snaut. — Szóval?

— Az időpontra gondolsz? Mondjuk, egy óra múlva. Megfelel?

— Meg.

A tenyérnyi képernyőn csak az arcát láttam. Egy hoszszú percig árgus tekintettel a szemembe nézett; a kagylóban halkan zümmögött az áram.

Végre megszólalt, kissé bizonytalanul:

— Hogy vagy?

— Tűrhetően. És te?

— Azt hiszem, egy fokkal rosszabbul, mint te. Mondd csak, mit szólnál, ha…

— Be akarsz nézni hozzám? — találtam ki a folytatást. Vállamon át Harey felé lestem. Feje hátrahanyatlott a párnán, keresztbe vetett lábbal feküdt, és unalmában gépiesen hintáztatta a karfa láncán csüngő ezüst golyócskát.

— Hagyd azt, hallod?! Hagyd azt, te! — harsant a fülembe Snaut hangja. Most a profilját mutatta a képernyő. Többet nem hallottam, mert befogta a kagylót, de láttam, hogy mozog a szája.

— Most nem mehetek. Talán majd később. Szóval, egy óra múlva — hadarta végül, és a képernyő kialudt. Viszszaakasztottam a hallgatót.

— Ki volt az? — kérdezte közömbösen Harey.

— Egy tag. Snaut. Kibernetikus. Nem ismered.

— Soká tart még?

— Miért, unatkozol? — Betettem az első preparátumot a neutrino-mikroszkóp kazettájába, és sorra benyomtam a színes kapcsológombokat. Tompán felbúgtak az erőterek.

— Sok szórakozás itt nincs, és ha szerény társaságommal be nem éred, akkor régen rossz — folytattam szórakozottan, egyre ritkábban pöttyentve a szavakat, miközben két kézzel magam felé húztam a nagy, fekete fejet, amelyben a mikroszkóp kettős szemlencséje fénylett, és szememet a puha gumikagylókhoz illesztettem. Harey mondott valamit, de nem figyeltem oda. Ezüstösen csillogó, hatalmas sivatagot láttam felülről, meredek szögben. Lapos sziklakorongok feküdtek rajta, elmosódó ködfelhőbe burkolva, mintha töredeznének és mállanának. Ezek a vörös vérsejtek. Élesre állítottam a képet, és a szemkagylókhoz tapadva, egyre mélyebben beúsztam az ezüstös fényű látómezőbe. Közben bal kézzel az állvány szabályozókarját forgattam, és amikor egy vándorkőként magányo san heverő vérsejt a fekete vonalak metszéspontjába került, fölerősítettem a nagyítást. Az objektív látszólag ráereszkedett az eltorzult, behorpadt vörös vérsejtre, amely most már sziklakráternek látszott, gyűrű alakú pereme hasadékaiban éles, fekete árnyékokkal. A kristályos ezüstionbevonattól tüskés perem most kiúszott a mikroszkóp látómezejéből. Feltűnt a félig megolvadt, összekunkorodott fehérjeláncok homályos körvonala, mintha opalizáló vízen át nézném. Mikor a fehérjeroncsok egyik csomója a fekete kereszt alá került, lassan tovább nyomtam a nagyítókart, egyre tovább, most már akármelyik pillanatban megjelenhet az anyag mélyébe vezető utazás végállomása, már egyetlen molekula ellaposodott árnyéka tölti be az egész képet, most elködösödik!

De nem történt semmi. Az atomok rezgő felhőcskéit kellett volna látnom, amolyan hideglelős kocsonyacseppeket, de nyomuk sem volt a látómező makulátlan ezüstjén. Ütközésig nyomtam a kart. A gép haragosan felbőgött, de most sem láttam semmit. Szaggatott sípolás jelezte a készülék túlterhelését. Még egy pillantást vetettem az ezüst sivatagra, és kikapcsoltam az áramot.

Hareyra néztem. Éppen ásított, de ügyesen mosolyba fojtotta.

— No, mi újság? — érdeklődött.

— Minden a legnagyobb rendben — mondtam. — Azt hiszem… egészségesebb már nem is lehetnél.

Néztem, néztem, és megint elkezdődött az a furcsa zsibbadás az alsó ajkamban. Hogy is van ez? Mit láttam én? Ez a látszólag oly gyöngéd és törékeny — valójában elpusztíthatatlan — test végső soron a semmiből épül fel? Ököllel rávágtam a mikroszkóp zömök hengerére. Talán hibás? Talán nem esik egybe az erőterek fókusza…? Nem. Tudtam, hogy a készülék jó. Végigmentem minden lépcsőfokon, sejtek, fehérjekonglomerátum, molekula, mind pontosan ugyanolyan volt, mint a sok ezer preparátumon, amit már láttam. De az utolsó lépés a semmibe vezetett.

Vénás vért vettem, és a mérőhenger be töltöttem. Szétadagoltam, hozzáláttam az elemzéshez. Tovább tartott, mint gondoltam, kicsit kijöttem a gyakorlatból. A reakciók rendben voltak. Mindegyik. Ha csak…

Tömény savat cseppentettem a kis piros gyöngyre. Pezsegni kezdett, elszürkült, piszkos hab lepte el. Bomlás. Denaturáció. Tovább, tovább! Kémcsőért nyúltam. Amikor visszafordultam a vércsöppemhez, a vékony üvegcső majdnem kiesett a kezemből.

A szennyes tajték alatt, a kémcső fenekén újra sötétpiros réteg keletkezett. A savégette vér regenerálódik? Ez képtelenség! Ez lehetetlen!

— Kris! — mintha nagyon messziről szólítanának. — Kris, telefon!

— Mi? Ja, köszönöm.

A telefon már régóta csengett, de csak most hallottam meg.

— Kelvin — szóltam bele.

— Snaut. Átkapcsoltam a vonalat, most mind a hárman halljuk egymást.

— Üdvözlöm, Kelvin doktor — nyekergett Sartorius magas orrhangja. Olyan színezete volt, mintha tulajdonosa veszélyesen düledező pódiumon állna, gyanakodva, éberen, de látszatra higgadt képpel.

— Tiszteletem, doktor úr — feleltem. Nevetés csiklandozta a torkomat, de kétségeim támadtak, hogy eléggé tisztában vagyok-e jókedvem okaival. Voltaképpen kin akarok nevetni? Kezemben szorongattam valamit: a kémcső volt a vérrel. Megráztam. Már megalvadt. Talán csak a szemem káprázott az előbb? Talán rosszul láttam?

— Bizonyos kérdéseket szeretnék felvetni a kolléga urak előtt a… aaa… a fantomokkal kapcsolatban — hallottam is Sartoriust, meg nem is. Mintha erőszakkal törne be a tudatomba. Védekeztem a hangja ellen. Még egyre az alvadt vért bámultam a kémcső fenekén.

— Nevezzük őket F képződményeknek — javasolta gyorsan Snaut.

— Kitűnő.

A képernyő közepén függőleges vonal húzódott, jelezve, hogy a vétel két csatornán folyik — kétoldalt a beszélők arcát kellene látnom. De az üveg sötét volt, csak a peremén fehérlő keskeny csík mutatta, hogy a készülék működik, ám a képernyőket valamivel letakarták.

— Mindegyikünk végzett különféle vizsgálatokat… — Snaut orrhangjában megint felágaskodott az óvatosság.

Egy perc szünet. — Először talán összevethetnénk eredményeinket, aztán elmondanám, mire jutottam a magam részéről… Kezdje talán ön, Kelvin doktor…

— Én? — fortyantam fel. Hirtelen magamon éreztem Harey tekintetét. A kémcsövet az asztalra tettem, begurult az állványok alá, én pedig felültem a magas, háromlábú székre, melyet a lábammal húztam oda. Első pillanatban valami kifogást akartam keresni, de aztán, magamnak is váratlanul, rákezdtem:

— No jó. Összeült a tanulókör? No jó! Én ugyan szinte semmit sem csináltam, de azért beszélhetek. Egy szövettani preparátum és néhány reakció. Mikroreakció. Az a benyomásom, hogy…

Eddig a pillanatig fogalmam sem volt, mit mondjak. Hirtelen megnyílt bennem valami zsilip.

— Minden normális, de ez csak álcázás. Csak álarc. Bizonyos értelemben szuperkópia: másolat, mely tökéletesebb az eredetinél. Mert ahol az embernél a szemcsésség, a strukturális oszthatóság határához érünk, itt továbbvezet az út… mert ezek szubatomális anyagból vannak!

— Egy pillanat. Egy pillanat. Hogy érti ezt? — állított meg Sartorius. Snaut nem szólt semmit. Vagy talán tőle ered ez a zihálás a hallgatóban? Harey rám nézett. Csak most ébredtem tudatára, hogy az utolsó szavakat szinte kiabáltam izgalmamban. Összeszedtem magam, előredőltem a kényelmetlen széken, lehunytam a szemem. Hogy is magyarázzam?

— A mi testünk végső szerkezeti elemei az atomok. Feltételezem, hogy az F képződmények a közönséges atomoknál kisebb egységekből épülnek fel. Sokkal kisebbekből.

— Mezonokból…? — kérdezte Sartorius. Egyáltalán nem volt meglepődve.

— Nem, nem mezonokból… A mezonokat észleltem volna. A gép felbontóképessége, mármint ezé itt lenn, nálam, tíz a mínusz huszadikon Angström. De semmi sem látszik benne, mindvégig semmi. Tehát nem mezonok. Talán inkább neutrinok.

— Hogyan képzeli ezt? Hiszen a neutrinoszerkezetek nem stabilak…

— Nem tudom. Nem vagyok fizikus. Talán valami erőtér stabilizálja őket. Ehhez nem értek. Szóval, ha úgy van, ahogy mondom, az építőelem az atomnál tízezerszerte kisebb részecske. No, most menjünk tovább! Ha a fehérjemolekulák és a sejtek közvetlenül ezekből a „mikroatomokból” épülnének fel, akkor ezzel arányosan kisebbnek kellene lenniük. A vérsejteknek is, az enzimeknek, mindennek. De nem így van! Ebből következik, hogy a fehérje, a sejt és a sejtmag csak álarc! A valóságos struktúra, mely a vendég életműködését biztosítja, valahol mélyebben rejlik.

— Kelvin! — horkant fel Snaut. Ijedten hagytam abba. „Vendéget” mondtam?! Igen, de Harey nem hallotta. És különben sem értené. Kibámul az ablakon, állát kezébe támasztva, tiszta kis profilja karmazsinvörös égre rajzolódik. A hallgatóban csönd. Semmi nesz, csak két ember távoli lélegzése.

— Van benne valami — dünnyögte végre Snaut.

— Igen, lehetséges — tette hozzá Sartorius —, csak az a bökkenő, hogy az óceán nem ezekből a Kelvin által feltételezett részecskékből épül fel, hanem közönségesekből.

— Talán másmilyeneket is tud szintetizálni — jegyeztem meg. Hirtelen közöny fogott el. Ez a beszélgetés még csak nem is nevetséges. Egyszerűen felesleges.

— Ez megmagyarázná a rendkívüli ellenállóképességet — mormogta Snaut. — És a gyors regenerálódást. Az is lehet, hogy az energiaforrás odalent van, hiszen élelemre sincs szükségük…

— Szót kérek — jelentkezett Sartorius. Nagyon utáltam. Legalább ne esne ki folyton a szerepéből!

— Az indítékok kérdését szeretném felvetni. Az F képződmények megjelenésének motivációjára gondolok. így osztanám fel a kérdést: mik az F képződmények? Nem személyek, és nem is meghatározott személyek másolatai, hanem anyagi vetületei annak, amit a mi agyunk az illető személyekre vonatkozólag tartalmaz.

Találó meghatározása felvillanyozott. Akármilyen ellenszenves ez a Sartorius, butának nem buta.

— Igaza van! — szóltam közbe. — És ez azt is megmagyarázza, hogy miért éppen ilyen sze… ilyen kép ződmények jelentek meg, és nem mások. A legmaradandóbb, legelszigeteltebb emlékképek materializálódtak, bár természetesen egyik emlékkép sincs körülfalazva, és a „másolás” közben így odakeveredtek… odakeveredhettek más emlékfoszlányok is, amik véletlenül a közelben voltak, ennek tulajdonítható, hogy a vendég olyasmiről is tud, amiről az eredeti személy, a mintája, nem tudhatott…

— Kelvin! — figyelmeztetett újra Snaut. Csodálkoztam, hogy csak ő idegeskedik, mikor eljár a szám. Sartoriust, úgy látszik, nem zavarja. Azt jelentené ez, hogy az ő „vendége” lassúbb észjárású, mint a Snauté? Egy pillanatra felrémlett előttem holmi félkegyelmű törpe a tudós Sartorius doktor mellett…

— Úgy van, ezt is tapasztaltuk — felelte éppen. — Mármost, ami az F képződmények megjelenésének indítékait illeti… A legelső, szinte természetes gondolat az, hogy kísérletet végeznek rajtunk. Csakhogy ez elég… silány kísérlet volna. Minden kísérletnél az eredményekből, főleg pedig a hibákból tanulunk, és javított formában ismételjük meg… Erről pedig szó sincs. Ugyanazok az F képződmények jelennek meg újra… minden korrekció nélkül… nincsenek például újabb eszközökkel felfegyverezve az… eltávolításukat célzó lépések ellen…

— Egyszóval hiányzik a cselekvéslánc korrigáló viszszacsatolással, ahogyan Snaut doktor fogalmazná — jegyeztem meg. — És mi következik ebből?

— Csak annyi, hogy kísérletnek ez… kontármunka volna, ami eléggé valószínűtlen. Az óceán… precíz. Erre mutat az F képződmények kétrétegű konstrukciója is. Bizonyos határig úgy viselkednek, mint egy igazi… mint az igazi…

Belezavarodott.

— Mint az eredetiek — segítette ki gyorsan Snaut.

— Igen, az eredetiek. De mikor a helyzet meghaladja egy átlagos… izé… eredeti normális képességeit, akkor az F képződménynél valami „tudatkikapcsolás” lép fel, és közvetlenül jelentkezik egy másik, nem emberi tevékenység…

— Igaz — mondtam —, de így csak a… a képződmények viselkedését regisztráljuk, és nem jutunk tovább. És így meddő vita.

— Ezt nem állítanám ilyen határozottan — tiltakozott Sartorius. Hirtelen rájöttem, mit nem bírok benne: olyan kacifántosan szónokol, mint egy intézeti ülésen. Úgy látszik, nem tud másképp.

— Itt az egyéniség kérdésére kell gondolnunk. Ez a fogalom teljesen ismeretlen az óceán számára. Minden bizonnyal így van. Én úgy látom, kolléga urak, hogy a kísérlet részünkre… ööö… legkínosabb, akarom mondani, legfájdalmasabb aspektusáról egyáltalán nincs tudomása, mivel kívül esik felfogóképessége határain.

— Szóval azt gondolja, hogy ez nem szándékos…? — kérdeztem. Kicsit meghökkentett a gondolat, de némi töprengés után beláttam, hogy nem is olyan képtelen.

— Azt. Nem hiszem, hogy itt bármiféle aljasság, rosszindulat, elevenbe döfési szándék játszana szerepet… ahogy Snaut kolléga véli.

— Én nem tulajdonítok neki érzelmeket — szólalt meg végre Snaut is —, de hát mivel magyarázod, hogy folyton visszatérnek?

— Megnyomott egy gombot, és most forog a gép, mint a gramofonlemez — elméskedtem, azzal a titkos szándékkal, hogy egy kicsit felbosszantom Sartoriust.

— Ne térjünk el a tárgytól, kolléga urak — utasított rendre orrhangján a doktor. — Még nem fejeztem be a mondanivalómat. Rendes körülmények között korainak tartanám, hogy akár előzetes beszámolót is tartsak munkám állásáról, de a különleges helyzetre való tekintettel kivételt teszek. Hajlok arra a nézetre, bár egyelőre inkább sejtésnek nevezném, hogy Kelvin kolléga feltevése helyes. A neutrinoszerkezet hipotézisére gondolok… Ilyen rendszereket csak elméletben ismerünk, nem tudtuk, hogy stabilizálhatók. Ennek kapcsán felmerül bizonyos lehetőség, amennyiben a rendszert stabilizáló erőtér megsemmisítése…

Már egy ideje észrevettem, hogy Sartorius oldalán lassan lecsúszik a képernyőt takaró sötét holmi: felül világos rés támadt, és valami rózsaszínű rémlett benne, ami lassan mozog. A sötét lepel most hirtelen lehullott.

— Menj onnét! Menj onnét!!! — Sartorius kétségbeesett rikácsolása majd szétvetette a kagylót. A hirtelen kivilágosodott képernyőn a doktor valamivel birkózó kezei között — buggyos laboratóriumi könyökvédőt viselt — aranysárga tárgy csillant meg, valami nagy korong, aztán sötét lett, még mielőtt rájöttem, hogy az az aranysárga korong egy szalmakalap…

— Snaut? — szólaltam meg, mély lélegzetet véve.

— Igen, Kelvin — felelt a kibernetikus fáradt hangja. Most éreztem csak, mennyire rokonszenves. Nem is akartam már tudni, ki van vele. — Mára elég, igaz?

— Igaz. Te, nézz majd be hozzám, ha tudsz, itt lent vagy a szobámban, jó? — fűztem hozzá gyorsan, nehogy letegye a kagylót.

— Jó — mondta. — De nem tudom, mikor.

És ezzel be is fejeződött a munkaértekezlet.