A „Kis Apokrif”

Arcomon, kezemen összeégett a bőr. Eszembe jutott, hogy mikor az altatót kerestem Harey számára (kacagtam volna a naivitásomon, ha nem fáj a képem), égési sebekre való kenőcsre is akadtam a gyógyszeres polcon, így hát visszamentem a szobámba. Benyitottam, és a napnyugta vörös fényében láttam, hogy a fotelban, amely előtt az imént Harey térdelt, ül valaki. A rémület torkon ragadott, vakon hőköltem vissza, hogy elmeneküljek; villanásnyi ideig tartott az egész. Az ülő alak felnézett. Snaut volt. Háttal felém, lábát keresztbe vetve (még most is ugyanabban a vegyszerfoltos vászonnadrágban) valami papírcsomót tanulmányozott. Mellette, az asztalon, jókora iratköteg hevert. Amikor meglátott, mindent félretett, és elkomorodva, hosszasan vizsgálgatott orra hegyén ülő pápaszeme fölött.

Szó nélkül a mosdóhoz mentem, kivettem a gyógyszertárból a félfolyékony kenőcsöt, és kenegetni kezdtem arcomon és homlokomon a legcsúnyább égéseket. Szerencsére arcom nem duzzadt meg nagyon, a szememnek pedig nem esett baja, mert erősen behunytam. Néhány nagyobb hólyagot a halántékomon meg a járomcsontok fölött felszúrtam egy steril injekcióstűvel, és kinyomtam belőlük a savós váladékot. Aztán két nedves gézlapot terítettem az arcomra. Snaut egész idő alatt figyelmesen szemlélt. Nem vettem róla tudomást. Mikor végeztem sebeim ápolgatásával (arcom egyre jobban égett), helyet foglaltam a másik karosszékben. Előbb le kellett róla dobnom Harey ruháját. Egészen közönséges ruha volt, eltekintve attól, hogy nem lehetett levetni.

Snaut, csontos térdére kulcsolt kézzel, kritikusan figyelte ténykedésemet.

— Mit szólnál egy kis baráti csevegéshez? — kezdte, miután leültem.

Megigazítottam a lecsúszni készülő gézdarabokat, és nem válaszoltam.

— Vendégeink voltak, igaz?

— Igaz — feleltem szárazon. Semmi kedvem sem volt ehhez a gunyoros hanghoz.

— És kifüstöltük őket? Látom, forró volt a búcsú.

Végigsimította örökösen hámló homlokát. Itt-ott a friss bőr rózsaszín foltjai mutatkoztak. Néztem, mint borjú az új kapura. Hogyhogy eddig nem jutott eszembe, vajon hol is „sül le” Snaut és Sartorius? Mindig csak a napra gondoltam — pedig a Solarison nem szokás napozni…

— Persze, finomabban kezdted? — folytatta ügyet sem vetve rá, hogy hirtelen átláttam a szitán. — Kis altatócska, mérgecske, üres redőnyös szekrényke, igaz?

— Mit akarsz? Beszélgethetünk, mint egyenlő felek. Ha bohóckodni van kedved, akkor inkább menj el.

— Néha bohóc az ember, ha nincs is hozzá kedve — dünnyögte. Összehunyorított szemmel fürkészett. — Csak nem akarod azt mondani, hogy zsinórral vagy baltával nem is kísérleteztél?… Esetleg tintatartót vágtál hozzá, mint Luther? Azt sem? No lám — húzta el a száját —, ez aztán a vitéz! Még a mosdó is ép, egyáltalán nem próbáltad szétverni a fejét, semmi a világon, a berendezés marad, csak úgy ripsz-ropsz berámoltad, kilőtted, és agyő?!

Órájára nézett.

— Eszerint, ha minden jól megy, van két óránk, talán még három is — fejezte be. Nézett, nézett ferde mosolyával, aztán belevágott:

— Szóval azt mondod, hogy gazembernek tartasz?

— Utolsó gazembernek — szögeztem le nyomatékosan.

— Igen? És ha megmondom, elhitted volna? Elhittél volna egy árva szót is?

Hallgattam.

— Gibariannal történt először — folytatta, ugyanazzal a kellemetlen kis mosollyal. — Bezárkózott a szobájába, és csak az ajtón keresztül beszélt velünk. Nyilván kitalálod, mit gondoltunk…

Tudtam, de inkább nem szóltam semmit.

— Világos. Megállapítottuk, hogy őrült. Mesélt nekünk egyet-mást az ajtó mögül, de nem mindent. Talán azt is sejted, miért titkolta, hogy ki van nála? No, hiszen tudod már: suum cuique. De ő igazi tudós volt. Adjunk neki lehetőséget, azt követelte.

— Lehetőséget? Mire?

— Hát azt hiszem, megpróbált valami magyarázatot keresni az egészre, elrendezni, megfejteni; éjszakánként dolgozott. Tudod, mit csinált? Persze hogy tudod!

— A számítások — mondtam. — A fiókban. A rádióközponban. ő volt?

— Ő. De én akkor még semmit sem tudtam.

— Meddig tartott ez?

— A vendégjárás? Talán egy hétig. A beszélgetések az ajtón keresztül. Meg… szóval, ami odabent történt. Azt gondoltuk, hallucinációk és motorikus izgalom. Szkopolamint adtam neki.

— Hogyhogy… neki?!

— No igen. Átvette, de nem magának. Kísérletezett. így ment ez.

— És ti…?

— Mi? Harmadnap elhatároztuk, hogy bemegyünk hozzá, ha másképp nem megy, rátörjük a ajtót, ki akartuk gyógyítani, mint emberséges kollégákhoz illik.

— És… azért! — tört ki belőlem.

— Azért.

— És ott… abban a szekrényben…

— Bizony, drága fiam. Bizony. Nem tudta, hogy közben hozzánk is megjöttek a vendégek. És már nem volt módunk vele foglalkozni. De ő ezt nem tudta. Most már… most már kicsit… belejöttünk.

Olyan halkan mondta, hogy az utolsó szót alig hallottam, inkább kitaláltam.

— Várj, nem értem — szóltam közbe. — Hogy lehet az… hiszen hallanotok kellett. Azt mondod, hallgatóztatok. Hallanotok kellett a két hangot, és akkor…

— Nem. Csak az ő hangját hallottuk, és ha voltak is érthetetlen zajok, világos, ugye, hogy azokat is neki tulajdonítottuk…

— Csak az ő…? De hát… miért?

— Nem tudom. Igaz, van erről egy elméletem. De azt hiszem, kár sietni vele; segíteni úgysem segít, még ha meg is magyaráz egyet-mást. Hát így állunk. De te nyilván már tegnap láttál valamit, különben őrültnek tartottál volna bennünket?

— Azt gondoltam, hogy én őrültem meg.

— Igen? És nem láttál senkit?

— De láttam.

— Kit?!

Fintora már nem volt mosoly. Hosszan fürkésztem az arcát, mielőtt kiböktem:

— Azt a… feketét…

Nem szólt semmit, de görcsösen előrehajló teste észrevétlenül meglazult.

— Azért figyelmeztethettél volna — kezdtem, már csekélyebb meggyőződéssel.

— Hiszen figyelmeztettelek.

— De hogyan!

— Nem lehetett másképp. Értsd meg, nem tudtam, ki lesz az? Senki sem tudta, ezt nem lehet tudni…

— Hallgass ide, Snaut, lenne egypár kérdésem. Te már régebben… benne vagy. Ez a… szóval… mi lesz vele?

— Úgy érted, visszajön-e?

— Úgy.

— Vissza is, meg nem is.

— Hogyhogy?

— Úgy jön vissza, amilyen először volt… az első látogatáskor. Egyszerűen nem tud semmit, vagy pontosabban szólva, úgy viselkedik, mintha mindaz, amit csináltál, hogy megszabadulj tőle, meg sem történt volna. Ha a helyzettel rá nem kényszeríted, nem lesz agresszív.

— Milyen helyzettel?

— Az a körülményektől függ.

— Snaut!

— Mit akarsz?

— Nem engedhetjük meg magunknak a fényűzést, hogy titkolózzunk!

— Ez nem fényűzés — szakított félbe szárazon. — Kelvin, te úgy látszik, még mindig nem érted… de tudod mit?!

Felvillant a szeme.

— Megmondhatnád, ki volt az?!

Nyeltem egyet. Lehajtottam a fejem. Nem akartam ránézni. Jobban szerettem volna, ha más ül itt és nem ő. De hát nem válogathattam. A gézcsík levált, és a kezemre pottyant. Összerezzentem a síkos érintésre.

— Egy nő, aki…

Elakadtam.

— Meghalt. Injekciót… adott be magának…

Várt.

— Öngyilkos lett…? — kérdezte, látva, hogy elakadtam.

— Igen.

— És ez minden?

Hallgattam.

— Ez nem lehet minden…

Felkaptam a fejem. Nem nézett rám.

— Honnan tudod?

Nem válaszolt.

— Hát jó — vágtam bele. Megnedvesítettem az ajkam. — Összevesztünk. Azaz nem is. Csak én mondtam neki… tudod, miket hord össze dühében az ember. Fogtam a cókmókomat és elköltöztem, ő meg értésemre adta… nem mondta ki, de ha az ember évekig együtt élt valakivel, félszavakból is érti… Biztos voltam benne, hogy csak fenyegetőzik, hogy nem merné megtenni, és… és ezt is beolvastam neki. Másnap eszembe jutott, hogy otthagytam a fiókban azokat az… injekciókat; tudta, hogy ott van, hazavittem a láboratóriumból, mert szükségem volt rá, még a hatásáról is beszéltem akkor. Megijedtem, el akartam hozni onnét, de gondoltam, még azt hihetné, hogy komolyan vettem, amit mondott, és… nem hoztam el, aztán harmadnap mégis odamentem, mert nem volt nyugtom. De… mire odaértem, már nem élt.

— Ó, te ártatlan kisfiú…

Fejembe szállt a vér. De amint ránéztem, megértettem, hogy nem gúnyolódik. Mintha most látnám először. Szürke arcának mély ráncain végtelen fáradtság ült, súlyos betegnek látszott.

— Miért mondod ezt? — kérdeztem, furcsán elbátortalanodva.

— Mert ez a történet tragikus. Nem, nem — tette hozzá gyorsan, amikor fészkelődni kezdtem —, te még most sem érted. Elhiszem, hogy sokat szenvedsz emiatt, talán gyilkosnak is érzed magad, de… hidd el, ez még nem a legrosszabb.

— Igazán?! — fakadtam ki gúnyosan.

— Örülök, hogy nem hiszed el, komolyan örülök. Ami megtörtént, az borzasztó lehet; de a legszörnyűbb az, ami… nem történt meg. Soha.

— Nem értem… — makogtam. Csakugyan egy szót sem értettem. Bólintott.

— Azt mondjuk: rendes ember — magyarázta. — Ki a rendes ember? Aki sohasem követett el gyalázatosságot? No jó, de nem is gondolt rá soha? Talán nem is gondolt, csak éppen felötlött benne, átvillant az agyán, tíz éve, vagy harminc éve, talán védekezett ellene, aztán nyugodt lélekkel elfelejtette, hiszen tudta, hogy úgysem tenné meg soha. És most képzeld el, hogy egyszerre csak fényes nappal, az emberek szeme láttára elébe áll AZ a gondolat, testet öltve, lerázhatatlanul, megölhetetlenül. El tudod képzelni?

Hallgattam.

— Hát ez megy a Solaris Állomáson — mormolta.

— De hát… mi lehet olyan borzasztó? — kérdeztem habozva. — Elvégre nem vagytok gonosztevők, te meg Sartorius…

— De hiszen te pszichológus vagy, Kelvin! — szakított félbe türelmetlenül. — Hát ki az, akinek sohasem volt valami szégyellni való álma? Fantáziaképe? Gondolj egy… egy fétisimádóra, aki szerelmes, mit tudom én, valami szennyes fehérneműbe, és a legnagyobb veszélyek árán, tűzzel-vassal megszerzi azt az imádott, gusztustalan rongyot, mulatságos lehet, igaz? Aki undorodik vágyai tárgyától, de közben megőrül érte, az életét kockáztatja érte, olyan szenvedéllyel, hogy Rómeó elbújhat mellette… Vannak ilyen esetek. Nem érted, hogy létezhetnek olyan dolgok… olyan helyzetek… amiket senki sem mer megvalósítani, csak gondolatban, csak egy részeg, züllött, őrült percében, nevezd, ahogy akarod… És az ige testté lőn. Ez az egész.

— Ez az egész… — szajkóztam tompán. Zúgott a fejem. — No de… mi van az Állomással? Hogy jön ide az Állomás?

— Ne tedd magad hülyének — dörmögte, és élesen a szemembe nézett. — Hiszen állandóan a Solarisról beszélek, semmi másról, csak a Solarisról. Nem az én hibám, ha te valami egészen mást vártál. Egyébként már eleget átéltél ahhoz, hogy legalább végighallgass.

Elindulunk a Kozmoszba, mindenre felkészülve — magányosságra, harcra, szenvedésre, halálra. Szerénységből nem mondjuk ki hangosan, de remek fiúknak tartjuk magunkat. Aztán beugrik valami meglepetés, és rögtön kiderül, hogy a fene nagy elszántság csak póz volt. Nem a Kozmoszt akarjuk mi meghódítani, öregem, csak a Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig. Az egyik bolygó legyen sivatag, mint a Szahara, a másik jeges, mint a sarkvidék, vagy trópusi, mint a brazíliai dzsungel. Nemes lelkűek és humánusak vagyunk, nem akarunk más fajokat leigázni, csak átadni nekik az értékeinket, és cserébe átvenni az övéiket. Mert mi vagyunk a szent Kapcsolat lovagjai! Hát ez is hazugság. Nem keresünk mi mást, csak embereket. Nyavalyát kellenek nekünk másfajta világok. Tükröket akarunk! Mihez kezdenénk másfajta világokkal? Elég nekünk a magunké, az is a torkunkon akadt. Saját eszményített képünket keressük: az egyik bolygón legyen a miénknél fejlettebb civilizáció, a másikon a mi primitív múltunk hasonmása. Csakhogy a tükörből olyasmi néz vissza, amit nem fogadunk el, amit kikérünk magunknak. Pedig nemcsak hamvas erényeket hoztunk magunkkal a Földről, nem az Ember hősi szobrát pakoltuk űrhajóba! Úgy jöttünk, szőröstül-bőröstül, amilyenek vagyunk, és mikor a másik fél elénk tárja az igazságot, azt a részét, amiről nem szoktunk beszélni, akkor kapálózunk!

— Tehát mi ez az egész? — kérdeztem, miután türelmesen végighallgattam.

— Az, amit kerestünk: kapcsolat egy másik civilizációval. Most megkaptuk! A saját förtelmes rondaságunk, ezerszeres nagyításban, mintha mikroszkópon néznénk, a saját szégyenünk és gyalázatunk!!!

Hangja remegett a dühtől.

— Szóval azt mondod, hogy… az óceán? Hogy ő csinálja? De minek? Arról már nem is beszélek, hogyan, de az isten szerelmére, minek?! Csak nem gondolod komolyan, hogy szórakozni akar velünk? Vagy meg akar büntetni?! Hiszen ez a legprimitívebb démonológia! A bolygót megszállta egy nagyon nagy ördög, aki sátáni humorérzéke sugallatára szukubusokat küldözget egy tudományos expedíció tagjainak! Csak nem hiszel ilyen eget verő marhaságokban?!

— Az az ördög nem is olyan buta — dünnyögte a foga között. Meghökkenve pillantottam rá. Eszembe jutott, hogy ha az Állomáson történteket nem is lehet elmebajjal magyarázni, ez még nem zárja ki az idegösszeomlást. Reaktív pszichózis…? — ötlött fel bennem, mikor szinte hangtalanul kuncogni kezdett.

— Készíted a diagnózist? Csak el ne hamarkodd. Hiszen te olyan enyhe kiadásban tapasztaltad az egészet, hogy még most sincs fogalmad róla!

— Vagy úgy. Engem megsajnált az ördög — élcelődtem. Kissé már untatott ez a beszélgetés.

— Mit akarsz tulajdonképpen? Mondjam meg, milyen terveket sző ellenünk x billió tonnányi metamorf plazma? Talán semmilyet.

— Hogyhogy semmilyet? — csodálkoztam. Snaut csak vigyorgott.

— Mint bizonyára tanultad az iskolában, a tudomány azzal foglalkozik, hogyan történik valami, nem azzal, hogy miért. Azt kérdezed, hogyan? Nos, hát nyolc vagy kilenc nappal azután a röntgenkísérlet után kezdődött. Lehet, hogy az óceán valami más sugárzással válaszolt a besugárzásra, talán letapogatta vele az agyunkat, és bizonyos pszichikai eltokosodásokra bukkant.

— Eltokosodások?

Ez kezdett érdekelni.

— No igen, a többitől elszakadt, körülzárt, elfojtott, befalazott folyamatok, az emlékezet gyulladásos gócai. Ezeket ő receptnek nézte, konstrukciós tervnek… hiszen tudod, mennyire hasonlítanak az aszimmetrikus kromoszómakristályok a nukleinsavas cerbrozidvegyületek kristályaihoz, amelyekben az emlékképek rögződnek… Hiszen az öröklődést hordozó plazma is „emlékező” plaz ma. Szóval megtalálta bennünk a receptet, kijegyezte, aztán a többit már tudod. De hogy miért csinálta…?! Egy biztos: nem azért, hogy kinyírjon bennünket. Azt sokkal egyszerűbben elintézhetné. Egyáltalán, ilyen technikai adottságokkal lényegében akármit megtehetne, például hasonmásokat is küldhetne a nyakunkra.

— Ó! — kiáltottam fel — hát ezért gyulladtál be annyira első este, amikor megláttál!

— Ezért. Különben — sandított rám — hátha meg is csinálta? Honnan tudod, hogy én ugyanaz a derék öreg Patkány vagyok, aki két évvel ezelőtt ideérkezett…?

Halkan felkacagott, mintha megrökönyödésem ki tudja, milyen nagy elégtételére szolgálna, de mindjárt el is komorult.

— No nem — dörmögte —, még csak ez hiányozna… Lehet, hogy más különbség is van, de én csak egyről tudok: téged és engem meg lehet ölni.

— És őket nem?

— Nem ajánlom, hogy megpróbáld. Szörnyű látvány!

— Sehogyan?

— Nem tudom. Méreggel, késsel, kötéllel nem, az biztos…

— Atompisztollyal?

— Megpróbálnád?

— Nem tudom. Ha egyszer nem emberek…

— De bizonyos szempontból mégiscsak azok! Embernek hiszik magukat. Fogalmuk sincs a… származásukról. Ezt csak észrevetted már?

— Persze. Szóval… hogy van ez?

— Pillanatok alatt regenerálódnak. Villámgyorsan, érted, a szemünk láttára, és megint úgy kezdenek viselkedni, mint… mint…

— Hogyan?

— Mint a mi képzeletünkben… mint azok az emlékképek, amikből…

— Igen. Ez igaz — bólogattam. Ügyet se vetettem rá, hogy összeégett arcomról kezemre csöpög a kenőcs.

— Gibarian tudta…? — kérdeztem hirtelen. Kutató pillantást vetett rám.

— Hogy tudta-e azt, amit mi?

— Igen.

— Majdnem biztos vagyok benne.

— Miért? Mondta?

— Nem. De találtam nála egy könyvet…

— A Kis Apokrif?! — ugrottam fel.

— Az. De honnan tudsz te róla? — fogta el az idegesség, és majd átfúrt a tekintetével.

— Nyugi — csóváltam a fejem. — Láthatod, hogy összeégtem, és egyáltalán nem regenerálódom. Levelet hagyott nekem a kabinjában.

— Hogy mondod? Levelet?! És mi van benne?

— Nem sok. Valójában nem is levél, csak egy feljegyzés. Bibliográfiai utalás a Solaris-évkönyv függelékére, meg arra az Apokrifra. Mi az egyáltalán?

— Egy régi história. Talán van valami köze a miénkhez. Nesze.

Bőrkötéses, kopott sarkú, vékony könyvecskét húzott elő a zsebéből, s átnyújtotta.

— És Sartorius…? — kockáztattam meg gyorsan, miközben eltettem a könyvet.

— Mi van vele? Mindenki úgy viselkedik ebben a helyzetben, ahogy tud. Ő normális próbál lenni, ami nála hivatalosat jelent.

— Fura egy pók!

— Hát igen. Egyszer olyan helyzetben voltunk, a részletek mellékesek, elég az hozzá, hogy ötszáz kiló oxigénünk maradt, nyolc embernek. Sorra leszoktunk a mindennapi teendőkről, a végén mind borostásan jártunk, de ő naponta borotválkozott, kipucolta a cipőjét, ő már ilyen. Persze most akármit csinál, minden csak tettetés, komédia vagy gyilkosság.

— Gyilkosság?

— Hát ne legyen gyilkosság. Valami új szót kell rá kitalálni. Például „rakétaválás”. Jobban hangzik?

— Roppant szellemes vagy — morogtam.

— Inkább sírjak? Javasolj valamit.

— Menj a fenébe.

— Nem, komolyan beszélek. Nagyjából elmondtam mindent, amit tudok. Mi a terved?

— Tervem? Jó vicc! Fogalmam sincs, mit csináljak, ha… visszajön. Biztos, hogy visszajön?

— Majdnem.

— De voltaképpen hogy jutnak be, hiszen az Állomás légmentesen zárva van? Talán a páncél…

Megrázta a fejét.

— A páncélnak semmi baja. Sejtelmem sincs, hogyan jönnek be a vendégek; többnyire ébredés után jelentkeznek, aludni pedig mégiscsak kell néha.

— És ha bezárom az ajtót?

— Percek alatt átjut rajta. Csak egyetlen módszer van… tudod már, melyik.

Felállt. Én is felálltam.

— Ide figyelj, Snaut… Arra akarsz kilyukadni, hogy hagyjuk itt az Állomást; csak azt várod, hogy én javasoljam?

Fejét csóválta.

— Ez nem olyan egyszerű. Persze akármikor elmenekülhetünk, legalábbis a Szatelloidra, és onnan leadhatjuk az SOS-jelzést. Természetesen őrültnek tartanak majd, bedugnak valami földi szanatóriumba, és ott maradunk, míg szépen vissza nem vonunk mindent, megesik ilyen kollektív elmezavar az isten háta mögötti állomásokon… Talán nem is lenne rossz. Szép nagy kert, békesség, fehér szobácska, séták az ápolóval…

Egészen komolyan beszélt, zsebre dugott kézzel, üres tekintete a szoba sarkába révedt. A vörös nap már lebukott a láthatár mögé, a tarajos hullámok tintafekete sivataggá olvadtak össze. Az ég vörösen lángolt. Lila szegélyű felhők úsztak az elmondhatatlanul komor, két színű táj fölött.

— Szóval menekülni akarsz? Vagy nem? Még nem?

Elmosolyodott.

— Ó, te oroszlánszívű hős… még nem kóstoltál bele, különben kisebb legény lennél. Nem arról van szó, hogy én mit akarok, csak arról, mit lehet csinálni.

— No és mit?

— Éppen ez az, amit nem tudok.

— Akkor itt maradunk? Gondolod, hogy találunk valami módot…

Felém fordította mély ráncokkal barázdált, ösztövér, hámló arcát.

— Ki tudja. Hátha érdemes — mondta. — Róla nemigen tudunk meg többet, de talán magunkról…

Sarkon fordult, fogta a papírjait és kiment. Vissza akartam tartani, de nyitott számon nem jött ki hang. Nem maradt más tennivalóm, mint a várakozás. Az ablakhoz léptem, néztem a véres-fekete óceánt, de alig láttam. Eszembe jutott, hogy bezárkózhatnék egy rakétába a repülőtéren, de nem gondoltam komolyan, ostoba ötlet volt, előbb-utóbb úgyis ki kell jönnöm. Leültem az ablakhoz, s elővettem a Snauttól kapott könyvet. Még elég világos volt, rózsaszínű fény vetődött a lapokra, vörösen izzott a szoba. A kötetei egy Otto Ravintzer nevű bölcsészdoktor állította össze, többnyire már nem is kétes értékű cikkekből és tanulmányokból. Minden tudományt kísér valami áltudomány, kisiklott elmékben termelődő csámpás torzkép; a csillagászat karikatúrája a csillagjóslás, a kémiáé az alkímia volt hajdan, érthető hát, hogy a gyermekcipőben járó szolarisztika körül csak úgy rajzottak a szellemi csudabogarak; ilyen sületlenségek töltik meg Ravintzer könyvét, de az igazság kedvéért le kell szögezni, hogy az előszóban világosan elhatárolja magát ettől a panoptiktumtól. Mindössze úgy vélte, és volt is némi igaza, hogy gyűjteménye értékes kordokumentum lehet majd a történészek és a tudománypszichológusok számára.

Berton jelentése előkelő helyet foglalt el a könyvben. Több részből állt. Az első az igen tömör helikopternapló.

Tizennégy órától tizenhat negyvenig (az egyezményes expedícióidő szerint) a feljegyzések szűkszavúak és negatívak.

„Magasság 1 000 — vagy 1 200 — vagy 800 méter — nem észleltem semmit — az óceán üres.” Ez többször megismétlődik.

Azután 16.40-kor: „Vörös köd száll fel. Látótávolság 700 méter. Az óceán üres.”

17.00 órakor: „A köd sűrűsödik, csend, látótávolság 400 méter, néha feltisztul. Leszállok 200-ra.”

17.20: „Ködben vagyok. Magasság 200. Látótávolság 20–40 méter. Csend. Felszállok 400-ra.”

17.45: „Magasság 500. Ködréteg a látóhatárig. A ködben tölcsérszerű nyílások, amelyeken át az óceán felszínét látom. Valami történik bennük. Megpróbálok behatolni az egyik tölcsérbe.”

17.52: „Örvényfélét látok — sárga habot vet ki. Ködfal veszi körül. Magasság 100. Lemegyek 20-ra.”

Ezzel végződik Berton helikopternaplója. Az úgynevezett jelentés további része kivonat Berton kórtörténetéből, pontosabban: Berton tollba mondott vallomásának szövege, a bizottság tagjainak közbevetett kérdéseivel.

„Berton: Mikor lementem harminc méterre, nehéz lett tartani a magasságot, mert abban a tölcsér formájú ködmentes térben viharos szél fújt. Neki kellett feküdnöm a kormányzásnak, ezért egy ideig, talán tíz-tizenöt percig nem néztem ki a gépből. Közben egy erős szélroham belesodort a ködbe. Nem közönséges köd volt, hanem valami emulzióféle, azt hiszem, kolloidos, mert minden ablakomat belepte. Alig bírtam letisztogatni, olyan ragadós volt. A fordulatszámom több mint harminc százalékkal csökkent, mert ebben a ködfélében nagyobb volt a légellenállás, úgyhogy veszíteni kezdtem a magasságot. Mivel nagyon alacsonyan jártam, és féltem, hogy beleütközöm a hullámokba, teljes gázt adtam. A gép tartotta a magasságot, de följebb nem ment. Volt még négy gyorsító rakétatöltényem. Nem használtam fel őket, mert arra gondoltam, rosszabbodhat a helyzet, és akkor szükségem lesz rájuk. A maximális fordulatszámnál roppant erős berezgés támadt, sejtettem, hogy az a furcsa emulzió lepi be a légcsavart; a teherbírásmutató állandóan a nullán állt, így semmit sem tehettem. A napot nem láttam, mióta ködbe kerültem, de arrafelé a köd vörösen foszforeszkált. Folyton köröztem, remélve, hogy előbb-utóbb valamelyik ködmentes tölcsérbe kerülök, és mintegy félóra múlva sikerült is. Csaknem szabályos henger alakú, pár száz méter átmérőjű szabad térségbe jutottam. Körös-körül hevesen kavargott a köd, mintha erős konvekciós áramlások sodornák. Igyekeztem a „lyuk” közepén maradni, mert ott volt a levegő a legnyugodtabb. Ekkor észrevettem, hogy az óceán felszíne megváltozott. A hullámok csaknem teljesen eltűntek, a folyadék felső rétege, már mint azé az anyagé, amiből az óceán van, félig átlátszó lett, el-eltűnő homályos foltokkal, aztán nemsokára teljesen kitisztult, és ezen a több méter vastagnak vélt rétegen át beláthattam a mélybe. Ott valami sárgás iszapféle gyűlt össze, vékony, függőleges erekben fölfelé szivárgott, kifolyt a felszínre, ahol üvegesen csillogó lett, majd fortyogni és habzani kezdett, közben besűrűsödött, ekkor olyan volt, mint a nagyon tömény, odaégett cukorszirup. Ez az iszap vagy nyálka megcsomósodott, felgyűrődött, karfiolszerű kitüremléseket alkotott, és lassan különféle formákat öltött. A ködfal felé sodródtam, pár percig manővereznem kellett a kormánnyal meg a fordulatszámmal, és mire újra kinézhettem, odalent, alattam, olyasmit pillantottam meg, ami egy kertre hasonlított. Igen, kertre. Törpe fácskákat, sövényeket, kerti utakat láttam — nem igaziakat, mind abból a sárgás anyagból volt, ami közben teljesen megszilárdult, mint a gipsz, de a felszíne erősen csillogott. Leszálltam, amennyire csak tudtam, hogy jól megnézhessem.

— Kérdés: A fáknak és más növényeknek, amelyeket láttál, leveleik is voltak?

Berton válasza: Nem. Csak a formájuk volt meg — mint egy kert makettjén. Ez az! Makett. Ilyen volt. Makett, de azt hiszem, természetes nagyságú. Pár perc múlva repedezni, töredezni kezdett, a koromfekete hasadékokból sűrű nyálka bugyogott elő, megkocsonyásodott, egy része lecsurgott, a többi rajta maradt, és egyre hevesebben habzott, végül az egészet elöntötte a tajték, már semmi mást nem láttam. Közben mindenfelől szorongatni kezdett a köd, ezért megnöveltem a fordulatszámot, és fölmentem háromszáz méterre.

Kérdés: Egészen biztos, hogy amit láttál, kertre hasonlított, és semmi másra?

Berton válasza: Biztos. Biztos, mert többféle részletet is megfigyeltem; emlékszem például, hogy egy helyütt négyszögletes ládafélék álltak sorban. Később eszembe jutott, hogy kaptárak lehettek.

Kérdés: Később jutott eszedbe? Nem akkor, amikor láttad?

Berton válasza: Nem, mert minden olyan volt, mintha gipszből lenne. Aztán még más tárgyakat is láttam.

Kérdés: Miket?

Berton válasza: Nem tudom megmondani, mik voltak, mert nem nézhettem meg alaposabban. Úgy rémlett, némelyik bokor alatt hosszúkás, fogazott szerszámfélék feküsznek; mintha kis kertigépek gipszöntvényei lettek volna. De ebben nem vagyok egészen biztos. Amit az előbb mondtam, abban igen.

Kérdés: Nem gondoltál arra, hogy ez hallucináció?

Berton válasza: Nem. Azt gondoltam, délibáb. Hallucinációra nem gondoltam, mert teljesen jól éreztem magam, meg azért sem, mert soha életemben nem láttam ilyesmit. Amikor fölmentem háromszáz méterre, alattam csupa lyuk volt a köd, mint egy sajt. Némelyik lyuk üres volt, ezeken át az óceán hullámzását láttam, a többiben fortyogott valami. Leereszkedtem az egyikbe, és negyven méteren láttam, hogy nem sokkal az óceán felszíne alatt egy fal fekszik, olyan, mint valami nagyon nagy épület fala; világosan áttetszett a hullámokon, négyszögletes nyílások voltak rajta szabályos sorokban, mintha csak ablakok lettek volna; sőt úgy rémlett, némelyik ablakban mozog valami. Ebben már nem vagyok egészen biztos. A fal emelkedni kezdett, és lassan felbukkant az óceánból. Mint a vízesés, úgy ömlött róla a nyálka, nyúlós cafatok is voltak benne, nyálkacsomók vagy mik. Hirtelen kettétört az egész, villámgyorsan lemerült, és rögtön eltűnt. Újra felrántottam a gépet, és közvetlenül a köd fölött repültem, a futómű majdnem érintette. Megpillantottam a következő üres tölcsért — azt hiszem, négyszer-ötször akkora volt, mint az első.

Már messziről megláttam, hogy lent valami úszik, Fechner szkafanderének néztem, mert világos színű volt, majdnem fehér, és az alakja is emberre hasonlított. Éles szögben visszafordultam, mert attól féltem, túlrepülök rajta, és nem találom meg többé; az a valami ekkor kissé fölemelkedett, úgy rémlett, mintha úszna, aztán mintha derékig gázolna az óceánban. Gyorsan leereszkedtem, olyan mélyre, hogy éreztem, amint a futómű valami puhába ütközik, hullámtaraj lehetett, volt is ott egy nagy hullám. Az a valami ember volt, de szkafander nélkül. És mégis mozgott.

Kérdés: Láttad az arcát?

Berton válasza: Láttam.

Kérdés: Ki volt az?

Berton válasza: Egy gyerek.

Kérdés: Miféle gyerek? Láttad már valahol életedben?

Berton válasza: Nem. Soha. Legalábbis nem emlékszem rá. De mihelyt a közelébe értem, negyven méter lehetett közöttünk, talán egy kicsivel több, rájöttem, hogy valami rossz van benne.

Kérdés: Hogy érted ezt?

Berton válasza: Mindjárt megmagyarázom. Először nem tudtam, mi az. Csak egy idő múlva vettem észre: borzasztóan nagy volt. Óriási — az nem kifejezés. Lehetett négy méter. Pontosan emlékszem: mikor a futómű a hullámnak ütközött, az arca valamivel magasabban volt az enyémnél, pedig ha ültem is a fülkében, legalább három méterrel az óceán felszíne fölött voltam.

Kérdés: Ha ilyen nagy volt, honnan tudtad, hogy gyerek?

Berton válasza: Mert egészen kicsi gyerek volt.

Kérdés: Nem gondolod, Berton, hogy a válaszod logikátlan?

Berton válasza: Nem. Egyáltalán nem. Hiszen láttam az arcát. Meg a testalkata is gyerekes volt. Olyan… csecsemőformának néztem. No nem, ez túlzás. Lehetett két-három éves. Fekete haja volt, és óriási kék szeme. Anyaszült meztelen volt. A bőre nedves, vagy inkább síkos, mert nagyon csillogott.

Ez a látvány szörnyű hatással volt rám. Már nem hittem, hogy délibáb. Nagyon is tisztán láttam. Emelkedett és süllyedt a hullámokkal, de ettől függetlenül is mozgott, és ez volt az undorító!

Kérdés: Miért? Mit csinált?

Berton válasza: Olyan volt, no, mint valami múzeumban… mint egy viaszbáb — de élő viaszbáb. Tátogott, és mindenféle undorító mozdulatot tett. Mert… mert azok nem az ő mozdulatai voltak.

Kérdés: Hogy érted ezt?

Berton válasza: Nem mentem hozzá közelebb tizenöthúsz méternél; leginkább talán húszra becsülném. De mondtam már, milyen irdatlan nagy volt, úgyhogy egészen pontosan láttam. Csillogott a szeme, és egyáltalán mindenestül olyan volt, mint egy élő gyerek, de azok a mozdulatok, mintha valaki próbálgatná… kipróbálná…

Kérdés: Magyarázd meg pontosabban.

Berton válasza: Nem tudom, sikerül-e. Ez volt a benyomásom. Éreztem. Nem gondolkoztam rajta. Azok a mozdulatok… természetellenesek voltak.

Kérdés: Azt akarod mondani, hogy például úgy mozgatta a karját, ahogy emberi kar nem mozoghat, mert az ízületek nem engedik?

Berton válasza: Nem. Dehogy. Csak… értelmetlen mozdulatok voltak. Általában minden mozdulat jelent valamit, szolgál valamire…

Kérdés: Gondolod? Egy csecsemő mozgásának nincs feltétlenül értelme.

Berton válasza: Tudom. De a csecsemő összevissza kalimpál, csak úgy bele a világba. Ez pedig… tudom már! Ennek a mozdulatai módszeresek voltak. Egymás után következtek, csoportokban és sorozatokban. Mintha valaki meg akarná vizsgálni, mit tud csinálni ez a gyerek a karjával, a törzsével, a szájával… az arca volt a legszörnyűbb, gondolom, azért, mert az arc a legkifejezőbb, és ez olyan volt… Nem tudom, hogy magyarázzam meg. Élő volt, igen, de mégsem emberi. Illetve a vonásai nagyon is, a szeme, bőre, mindene, de az arckifejezése, a mimikája, az nem.

Kérdés: Fintorokat vágott? Tudod, milyen az ember arca epilepsziás rohamban?

Berton válasza: Tudom. Láttam epilepsziás rohamot. Értem. Nem… ez más volt. Az epilepsziás görcsösen rángatózik, ez meg simán és egyenletesen mozgott, kecsesen, vagy hogy is mondjam… dallamosan. Nem találok más szót. És az arca, igen, azzal is így volt. Emberi arc nem lehet olyan, hogy az egyik fele vidám, a másik szomorú, az egyik része fenyegetőzik vagy fél, a másik meg diadalmaskodik vagy mit csinál; de annál a gyereknél így ment. És még egy: az egész mozgás és arcjáték lehetetlenül gyors volt. Én nagyon rövid ideig néztem. Talán tíz másodpercig. Vagy addig sem.

Kérdés: És azt akarod mondani, hogy mindezt ilyen rövid idő alatt láttad? Egyébként honnan tudod, mennyi ideig tartott, megnézted az órát?

Berton válasza: Nem. Nem néztem meg az órát, de tizenhat éve repülök. Az én szakmámban másodpercre érezni kell az időt, ez beidegződik. Szükség van rá a landolásnál. Sohasem lesz vérbeli pilóta, aki bármilyen körülmények között meg nem tudja mondani, hogy egy jelenség öt másodpercig tartott vagy tízig. Ugyanez áll a megfigyelőképességre. Az évek során megtanulja az ember, hogy minél rövidebb idő alatt észleljen mindent.

Kérdés: Láttál még mást is?

Berton válasza: Láttam. De a többire nem emlékszem ilyen pontosan. Sok volt ez nekem, úgy látszik. Leblokkolt az agyam. Ereszkedni kezdett a köd, magasabbra kellett szállnom. Kellett, de hogy mikor és hogyan csináltam, arra nem emlékszem. Életemben először kis híján lezuhantam. Annyira remegett a kezem, hogy nem bírtam rendesen tartani a kormányt. Úgy rémlik, kiabáltam valamit, és a Bázist hívogattam, pedig tudtam, hogy nincs összeköttetés.

Kérdés: Megpróbáltál visszafordulni?

Berton válasza: Nem. Mert amikor végre a köd fölé vergődtem, eszembe jutott, hogy hátha ott van Fechner valamelyik tölcsér mélyén. Tudom, butaságnak hangzik. Mégis ez járt a fejemben. Ha ilyesmik történnek, gondoltam, akkor talán Fechnert is sikerül megtalálnom. Ezért elhatároztam, hogy annyi tölcsérbe szállok le, ahányba csak bírok. De amikor fölemelkedtem a harmadikból, azután, amit ott láttam, megértettem, hogy nincs tovább. Kikészültem. Ezt meg kell mondanom, egyébként úgyis tudják. Rosszul lettem, és hánytam a gépben. Addig azt sem tudtam, mi fán terem a rosszullét. Soha nem volt hányingerem.

Kérdés: Ez a mérgezés tünete volt, Berton.

Berton válasza: Lehet. Nem tudom. De azt, amit harmadszorra láttam, nem én találtam ki. Azt nem a mérgezés okozta.

Kérdés: Honnan tudhatod?

Berton válasza: Az nem volt hallucináció. Hallucináció az, amit a saját agyam termel, vagy nem?

Kérdés: De igen.

Berton válasza: No ugye. Ezt pedig nem termelhette. Soha nem hiszem el. Nem volna rá képes.

Kérdés: Mondd el inkább, mi volt az, jó?

Berton válasza: Előbb meg kell tudnom, hogyan kezelik azt, amit eddig mondtam.

Kérdés: Miért fontos ez?

Berton válasza: Számomra nagyon is fontos. Mondom, hogy olyasmit láttam, amit sohasem felejtek el. Ha a bizottság úgy véli, hogy a beszámolómnak van legalább egyetlen százaléknyi valószínűsége, tehát meg kell vizsgálni az óceánt ebből a szempontból, úgy értem, kutatásokat kell indítani ebben az irányban, akkor mindent elmondok. De ha a bizottság agyrémnek tartja az egészet, akkor nem mondok semmit.

Kérdés: Miért?

Berton válasza: Mert hogy milyen borzalmakat hallucinálok, az az én magánügyem. De hogy mit észleltem a Solarison, az nem magánügy.

Kérdés: Ez azt jelenti, hogy az expedíció illetékes szerveinek döntéséig megtagadsz minden további választ? Mert azt bizonyára. megérted, hogy a bizottság nincs azonnali döntésre felhatalmazva.

Berton válasza: Igen.” így végződik az első jegyzőkönyv. Utána részlet következik a másodikból, amit tizenegy nappal később vettek fel.

„Elnök:… mindezt figyelembe véve, a három orvosból, három biológusból, egy fizikusból, egy gépészmérnökből és az expedíció helyettes vezetőjéből álló bizottság arra a meggyőződésre jutott, hogy a Berton által előadott események azon hallucinációsorozat tartalmát képezik, amely a bolygólégkör okozta mérgezés hatásának, a vele járó ködös tudatállapotnak és az agykéreg asszociációs mezőiben létrejött izgalomnak tulajdonítható, s a fent említett eseménysornak semmi vagy majdnem semmi valóságalapja nem volt.

Berton: Bocsánat. Mit jelent az, hogy ”semmi vagy majdnem semmi”? Mi az a ”majdnem semmi”? Mekkora az?

Elnök: Még nem fejeztem be. Jegyzőkönyvbe vétetett dr. Archibald Messenger fizikus votum separatuma; nevezett kijelentette, hogy a Berton által elmondottak szerinte valóban megtörténhettek, és alapos vizsgálatot érdemelnek. Ez minden.

Berton: Megismétlem az előbbi kérdést.

Elnök: Egyszerű a dolog. A ”majdnem semmi” azt jelenti, hogy hallucinációid bizonyos reális jelenségekből indulhattak ki, Berton. A legnormálisabb emberrel is előfordul, hogy éjszaka, szélviharban, emberalaknak nézi a hajladozó bokrot. Hát még egy idegen bolygón, mikor a megfigyelő elméje méreg hatása alatt áll. Ez egyáltalán nem sértő rád nézve, Berton. Hogyan döntesz ezek után?

Berton: Először azt szeretném megtudni, következik-e valami Messenger doktor votum separatumából?

Elnök: Gyakorlatilag semmi. Úgy értem, nem indul kutatás ebben az irányban.

Berton: Ami itt elhangzik, jegyzőkönyvbe kerül?

Elnök: Igen.

Berton: Akkor közölni szeretném, hogy meggyőződésem szerint a bizottság nem engem sértett meg, én itt nem számítok, hanem az expedíció szellemét. Annak értelmében, amit a múltkor mondtam, további kérdésekre nem válaszolok.

Elnök: Ez minden?

Berton: Ez. Viszont beszélni szeretnék Messenger doktorral. Lehetséges?

Elnök: Természetesen.”

Ezzel véget ér a második jegyzőkönyv. Az apró betűs lábjegyzet szerint dr. Messenger másnap majdnem háromórás bizalmas beszélgetést folytatott Bertonnal, majd az Expedíció Tanácsához fordult, és ismételten követelte, hogy indítsanak kutatásokat a pilóta vallomása alapján. Kijelentette, hogy emellett szólnak Berton újabb közlései, amelyeket azonban csak a Tanács kedvező határozata esetén hozhat nyilvánosságra. A Tanács — személy szerint Shannahan, Timolis és Trahier — elutasította a javaslatot, és ezzel az ügyet lezárták.

A könyv végül egy levélrészlet fényképmásolatát közli. Messenger írásai között találták, halála után. Alig hanem fogalmazvány volt; Ravintzer nem tudta megállapítani, elment-e a levél, és milyen eredménnyel.

… bődületes korlátoltsága miatt — kezdődik a szöveg. — Féltik a tekintélyüket, azért dobta vissza követelésemet a Tanács, konkrétan Shannahan és Timolis (mert Trahier szava nem számít). Most közvetlenül az Intézethez fordulok, de Te is tudod, hogy ez falra hányt borsó. Sajnos, köt a szavam, és nem írhatom meg neked, amit Bertontól hallottam. Tanács persze azért döntött így, mert a szenzációs felfedezéssel egy ”laikus” állt elő, akinek nincs semmiféle tudományos címe. Pedig sok kutató megirigyelhetné ennek a pilótának a lélekjelenlétét és megfigyelőképességét. Kérlek, küldd el nekem postafordultával a következő adatokat:

1. Fechner élettörténete, gyermekkoráé is,

2. amit csak tudsz a családjáról és a családi ügyeiről; állítólag kisgyereke maradt árván,

3. részletes leírás arról a helyről, ahol nevelkedett.

Szeretném még elmondani neked, mi a véleményem az egészről. Mint tudod, nem sokkal Fechner és Carucci indulása után folt keletkezett a vörös nap centrumában, és ennek részecskesugárzása a Szatelloid adatai szerint a déli féltekén volt a legerősebb, a mi Bázisunk környékén (ezért nem volt rádióösszeköttetés). Valamennyi kutatócsoport közül Fechner és Carucci távolodott legmeszszebbre a Bázistól.

Ilyen sűrű és tartós ködöt, teljes szélcsend mellett, a katasztrófa napjáig egyszer sem észleltünk a bolygón.

Amit Berton látott, szerintem része volt az ”emberakciónak”, melybe az a ragacsos szörnyeteg belevágott. A Berton által észlelt képződmények igazi forrása Fechner volt — az ő agya került valami számunkra felfoghatatlan ^pszichikai boncolás” alá, amelyet egyes (nyilván a legmaradandóbb) emlékképek kísérleti újrateremtése, rekonstrukciója követett.

Tudom, hogy ez fantasztikusan hangzik, tudom, hogy tévedhetek. Ezért kérem a segítségedet; most az Alarikon vagyok, itt várom a választ.

Már alig láttam a betűket, úgy rám sötétedett; a könyv megszürkült a kezemben, a sorok összefolytak, de a félig üres oldal azt mutatta, hogy úgyis végéhez értem a történetnek, amelyet, saját élményeimre gondolva, nagyon valószínűnek véltem. Kinéztem az ablakon. A sötétlila égbolt peremén még izzott néhány felhő, mint a kialvó szénparázs. A sötétségbe burkolt óceánból már semmi sem látszott. Halkan sustorogtak a papírszalagok a szellőzőnyílás körül. Az enyhén ózonillatú, felhevült levegő meg sem rezzent. Néma csend borult az Állomásra. Azon tűnődtem; elhatározásunkban — hogy itt maradunk — semmi hősies nincs. Régen lezárult a heroikus űrkalandok, halált megvető vállalkozások kora, nemigen fordulnak elő olyan szörnyű balesetek sem, amilyen Fechneré volt, az óceán első áldozatáé. Szinte nem is érdekelt már, milyen „vendége” van Snautnak vagy Sartoriusnak. Egy idő múlva, gondoltam, abbahagyjuk a szégyenkezést, és nem kerüljük többé egymást. Ha nem tudunk megszabadulni a „vendégektől”, akkor megszokjuk őket, és együtt élünk velük, ha pedig Teremtőjük fordít a játékszabályokon, akkor alkalmazkodunk az újakhoz is, bár egy darabig majd rúgkapálunk és dühöngünk, sőt egyikünk vagy másikunk talán öngyilkos lesz, de végül az új állapot is egyensúlyba zökken. Otthonos, földi sötétség szállt a szobára, már csak a mosdó és a tükör fehér foltja látszott. Felálltam, tapogatózva megtaláltam a vattacsomót a polcon, nedves vattával lemostam az arcomat, és az ágyra heveredtem. Valahol fölöttem hol erősebben, hol gyengébben zizegtek a papírszalagok, mint az éji bogarak. Már az ablakot sem láttam, fekete volt minden, csak egy nem tudom honnan eredő vékonyka fénycsík függött előttem, talán a falon, talán messze kint a semmiben. Eszembe jutott, mennyire megrémültem tegnap este a solarisi ég üres tekintetétől, és majdnem elmosolyodtam. Már nem féltem tőle. Semmitől sem féltem. Fölemeltem a csuklómat, zölden világított rajta a foszforos számkoszorú. Egy óra múlva kel fel a kék nap. Élveztem a sötétséget, jó mélyeket lélegeztem, gondtalanul és felszabadultan.

Később fordultam egyet, és nyomni kezdett a farzsebemben lapuló magnó. Persze. Gibarian. Ő beszél a szalagon. Nem támasztom fel, nem hallgatom ki a titkait. Ez az egyetlen, amit tehetek érte. Előhúztam a magnót, hogy az ágy alá rejtsem. Surranó nesz ütötte meg a fülemet. Halkan nyikordult az ajtó.

— Kris…? — hangzott suttogva, fojtottan. — Itt vagy, Kris? Olyan sötét van.

— Nem baj — mondtam. — Ne félj. Gyere ide.