Harey

Míg számoltam, valami dühös, néma elszántság tartott lábon. Most aztán annyira eltompultam a kimerültségtől, hogy képtelen voltam megágyazni a kabinomban; ahelyett hogy a felső szíjakat kapcsoltam volna ki, a karfát rángattam, úgyhogy az egész mindenség a nyakamba szakadt; mikor végre lent volt az ágy, a padlóra dobáltam a ruhámat meg a fehérneműmet, és félig eszméletlenül zuhantam a párnára, még csak fel sem fújtam rendesen. Világosban aludtam el, nem is tudom, mikor. Azzal az érzéssel nyitottam ki a szememet, hogy csak pár percig aludtam. Sápadt vörös fény töltötte be a szobát. Kicsit fáztam, de jól éreztem magam. Meztelenül feküdtem, takaró nélkül. Ágyammal szemközt, a félig elfüggönyzött ablaknál, a vörös hajnal fényében valaki ült a széken. Harey volt az, fehér strandruhában, meztelen lábát keresztbe vetve; sötét haja hátrafésülve, a könnyű vászon megfeszült a mellén, könyökig lesült karját lazán lógatta, és mozdulatlanul nézett fekete pillái alól. Sokáig gyönyörködtem benne, egészen nyugodtan. Első gondolatom az volt: milyen jó, végre egy álom, amikor tudom, hogy álmodom. De azért jobban szerettem volna, ha eltűnik. Becsuktam a szemem, és nagyon erősen kívántam, hogy most már ne lássam, de amikor kinyitottam, ugyanúgy ült ott, mint az előbb. Ajkán jellegzetes kis mosolya, mintha fütyülni készülne, de a szemében nem volt semmi vidámság. Eszembe jutott mindaz, amit az este, lefekvés előtt, az álmokról gondoltam. Éppen olyan, mint amikor utoljára láttam élve, akkor tizenkilenc éves volt; most huszonkilencnek kellene lennie, de persze semmit sem változott — a halottak nem vénülnek. Ugyanazzal a mindenen csodálkozó szemmel néz rám. Hozzávágok valamit — gondoltam, de bár csak álom volt, valahogy mégsem tudtam rászánni magam, hogy egy halotthoz — akár álmomban is tárgyakat vagdossak.

— Szegény kicsim — mondtam —, eljöttél látogatóba?

Kissé megijedtem, mert a hangom nagyon valóságosan csengett; s az egész szoba és Harey — minden az elképzelhető legreálisabbnak rémlett.

Micsoda plasztikus álom, nemcsak hogy színes, de egész csomó holmit látok itt a padlón, amit este, lefekvéskor, észre se vettem. Ha majd felébredek — gondoltam —, meg kell néznem, valóban itt vannak-e, vagy őket is csak álmodom, mint Hareyt…

— Meddig akarsz még így ülni…? — kérdeztem; és rajtakaptam magam, hogy halkan beszélek, mintha csak félnék, hogy valaki meghallja, pedig ki hallhatná azt, amit álmomban mondok?!

Közben a nap kissé följebb emelkedett. No, gondoltam, ez jó. Vörös nappal volt, amikor lefeküdtem, utána kéknek kell jönnie, és csak aztán következhet újabb vörös. Mivel nem alhattam tizenöt órát egyhuzamban, biztos, hogy álmodom! így megnyugodva jobban szemügyre vettem Hareyt. Hátulról érte a fény; a függöny résén behatoló napsugár megaranyozta bal orcáján a bársonyos pihéket, szempillája hosszú árnyékot vetett az arcára. Nagyon szép volt. Lám, gondoltam, milyen akkurátus vagyok még álmomban is: figyelem a nap járását, ügyelek, hogy az a gödröcske pontosan ott legyen, ahol senki másnak, csudálkozó szája sarka alatt; de mégiscsak örültem volna, ha már véget ér az egész. Elvégre munkához kell látnom. Görcsösen behunyt szemmel igyekeztem fölébredni, de hirtelen nyikorgást hallottam. Rögtön kinyitottam a szemem. Az ágy szélén ült, és komolyan nézett rám. Rámosolyogtam, erre ő is elmosolyodott, és fölém hajolt; az első csók pihekönnyű volt, mint a gyerekeké.

Sokáig csókolgattam. Illik így kihasználni egy álmot? — tűnődtem közben. De hiszen nem is csalom meg az emlékét, ővele álmodom, és nem mással. Érdekes, eddig sohasem álmodtam róla… Még most sem szóltunk semmit. Hanyatt feküdtem; mikor fölemelte az arcát, alulról láthattam apró orrlyukait, érzelmeinek állandó barométerét, amint az ablak felől átsütött rajtuk a nap; ujjam hegyével végigsimítottam a fülkagylóját, cimpái belepirultak a csókolózásba. Nem tudom, ettől lettem-e annyira nyugtalan; egyre hajtogattam magamban, hogy csak álom, de elszorult a szívem.

Erőt gyűjtöttem, hogy kiugorjak az ágyból; el voltam rá készülve, hogy nem sikerül, álmában az ember gyakran nem ura a tagjainak, úgy érzi, mintha a teste távol lenne vagy megbénult volna; inkább azt reméltem, hogy ettől a szándéktól felébredek. De nem ébredtem, hanem szépen felültem, és letettem a lábam a földre. Hiába, ezt már végig kell álmodnom, gondoltam, de jó hangulatom nyomtalanul elszállt. Féltem.

— Mit akarsz? — kérdeztem. Rekedt volt a hangom, krákognom kellett.

Meztelen lábammal ösztönösen a papucsom után kapirgáltam, és mielőtt rájöttem volna, hogy itt nincs semmiféle papucs, úgy bevertem a lábujjamat, hogy felsziszszentem. No, most legalább vége lesz! — gondoltam elégedetten.

De még ekkor sem történt semmi. Harey visszahúzódott, mikor felültem. Az ágytámlának támaszkodott. Bal mellének csúcsa alatt, a szívverés ütemére, finoman remegett a ruha. Nyugodt érdeklődéssel szemlélt. Felötlött bennem, hogy jólesne egy hideg zuhany, de észbe kaptam: álombeli zuhanytól nem lehet fölébredni.

— Hogy kerülsz ide? — kérdeztem.

Megfogta a kezemet, és ahogy régen szokta, „merre szalad a nyulacskát” játszott vele.

— Nem tudom — mondta —, baj?

Hangja is ugyanaz a mély hang volt, szórakozott hanglejtése is a régi. Mindig úgy beszélt, mintha nem nagyon figyelne arra, amit mond, mintha már valami más foglalkoztatná, ezért hol ábrándosnak tetszett, hol pedig szemérmetlennek, mert mindent ezzel a csak szemében tükröződő, álmos csodálkozással nézett.

— Mondd… látott valaki?

— Nem tudom. Csak jöttem, és kész. Fontos ez, Kris? Tovább játszott a kezemmel, de arca már nem vett részt a kedveskedésben. Elkomorodott.

— Harey…?

— Tessék, szívem?

— Honnan tudtad, hogy hol vagyok?

Ez gondolkodóba ejtette. Aztán elmosolyodott, kivillantva fogai élét; olyan sötétpiros ajka volt, hogy meg sem látszott rajta, ha meggyet evett.

— Fogalmam sincs. Hát nem vicces? Aludtál, mikor bejöttem, de nem keltettelek föl. Nem mertelek fölrázni, mert olyan méregzsák vagy. Méregzsák és morcos medve — mindegyik szónál feldobta és elkapta a kezemet.

— Lent is voltál?

— Voltam. De rögtön feljöttem; nagyon hideg van ott. Elengedte a kezemet. Könyökére dőlve hátravetette a fejét, hogy haja szépen leomoljon, és azzal a félmosollyal nézett rám, mely csak akkor nem idegesített többé, mikor beleszerettem.

— De hát… Harey… de hát… — makogtam.

Fölé hajoltam, és megemeltem ruhája rövid ujját. A himlőoltás virágforma hege fölött apró szúrás piroslott. Bár számítottam rá (mert akaratlanul is folyton a logika foszlányait kerestem a képtelenségben) — émelygés fogott el. Megérintettem az injekció nyomát, amely évekig egyre kísértett álmaimban, hogy kiabálva riadtam fel a gyűrött ágyon, mindig ugyanabban a pózban, szinte karikába görnyedve, ahogy ő feküdt, már majdnem hidegen, amikor rátaláltam — mert álmomban utánozni igyekeztem, mintha így akartam volna kiengesztelni az emlékét, vagy vele lenni azokban az utolsó percekben, amikor már érezte az injekció hatását, és biztosan félt. Hiszen pánikba esett, ha megvágta az ujját, nem bírta a fájdalmat, iszonyodott a vértől, és egyszer csak ilyen szörnyűséget követett el, öt szót hagyva hátra a nekem címzett cédulán. Itt van a papírjaim között, mindig magammal hordom, már elfakult, és szétesik a hajtások mentén, de sohasem volt bátorságom megválni tőle — ezerszer visszatértem ahhoz a perchez, amikor írta, ezerszer tépelődtem, mit érezhetett akkor. Magyaráztam magamnak, hogy nem gondolhatta komolyan, csak meg akart ijeszteni, és véletlenül méretezte túl az adagot; így történt, erősködött mindenki, vagy pedig depressziós rohamban fogant hirtelen elhatározás volt. De ők nem tudták, mit mondtam neki öt nappal azelőtt, úgy, hogy a legjobban fájjon; míg a holmimat csomagoltam, nagyon nyugodtan megjegyezte: „Tudod, mit jelent ez…? ” — én pedig úgy tettem, mintha nem érteném, holott nagyon jól értettem, de azt hittem, gyáva lesz hozzá, és ezt is szemébe mondtam — és most itt fekszik keresztben az ágyon, és rám függeszti a szemét, mintha nem tudná, hogy megöltem.

— Semmi más nem jut eszedbe? — dorombolta. Haján parázslott a napfény, vörös volt az egész szoba, karjára nézett, amely egyszerre fontos lett, mert én olyan sokáig vizsgálgattam, és mikor leengedtem a kezem, ráfektette hűvös, sima arcát.

— Harey — dadogtam rekedten —, ez nem lehet…

— Hallgass már!

Lehunyt szeme remegett az ideges szemhéjak alatt, fekete pillái arcára simultak.

— Hol vagyunk, Harey?

— Otthon.

— Hol van az?

Szeme egy pillanatra kinyílt, majd rögtön lecsukódott. Pillái megcsiklandozták a kezemet.

— Kris!

— No?

— Olyan jó így.

Mozdulatlanul ültem fölötte. Hátraszegtem a fejem, és megláttam az ágy egy darabját, Harey kócos haját és meztelen térdemet a mosdó tükrében. Lábammal közelebb húztam egyet a padlón heverő, félig megolvadt szerszámok közül, és szabad kezemmel fölemeltem. A vége hegyes volt. Bőrömre illesztettem, a szabályos félkör alakú sebhely fölé, s a húsomba döftem. Belém hasított a fájdalom. Néztem a kibuggyanó vért, amely nagy cseppekben végigcsurgott combom belső oldalán, és halkan lecsöpögött a padlóra.

Fölösleges volt. Az agyamban kavargó rémes gondolatok egyre határozottabb formát öltöttek, nem áltattam magam többé, hogy csak álmodom, ebben már egy darab ideje nem hittem, most arra gondoltam: védekeznem kell. Figyeltem hátának és csípőhajlatának ívét a fehér vászon alatt; meztelen lábát lelógatta az ágyról. Odanyúltam, óvatosan megfogtam rózsaszínű sarkát, és végighúztam ujjamat a talpán.

Puha volt, mint egy újszülötté.

Voltaképpen már biztosan tudtam, hogy ez nem Harey, és majdnem biztosan, hogy ő ezt nem tudja.

A csupasz láb megmozdult a tenyeremben, Harey sötétpiros ajka hangtalan nevetésre húzódott.

— Ne… — göcögte.

Szelíden kiszabadítottam a kezem, és felálltam. Még mindig meztelen voltam. Gyorsan öltözni kezdtem, közben láttam, hogy felül az ágyon, és néz.

— Hol maradt a holmid? — kérdeztem, de rögtön meg is bántam.

— A holmim?

— Csak ez az egy ruhád van?

Most már színészkedtem. Hanyagul, természetesen igyekeztem viselkedni, mintha tegnap váltunk volna el, nem — mintha egyáltalán el sem váltunk volna. Felállt és ismerős, könnyű, de erőteljes mozdulatával lesimította a szoknyáját. Kérdésem szöget ütött a fejébe, bár nem szólt semmit. Most először nézett körül józan, kutató pillantással, és szemlátomást csodálkozva fordult újra felém.

— Nem tudom… — tétovázott — talán a szekrényben?… — tette hozzá, és kinyitotta a szekrényajtót.

— Nem, ott csak kezeslábasok vannak — feleltem. A mosdó mellett megtaláltam a villanyborotvát, és borotválkozni kezdtem, vigyázva, hogy a lány, akárki legyen is, a hátam mögé ne kerüljön.

Járkált a kabinban, vizsgálódott, kinézett az ablakon, végül odajött hozzám, és azt mondta:

— Kris, az az érzésem, hogy valami történt…?

Elakadt. Várakoztam, kezemben a kikapcsolt villanyborotvával.

— Mintha valamit elfelejtettem volna… sok mindent. Csak… csak terád emlékszem… és… és semmi másra.

Igyekeztem nyugodt arccal végighallgatni.

— Mondd, én… beteg voltam?

— Hát… körülbelül. Igen, egy ideig kicsit beteg voltál.

— Ja úgy. Akkor biztosan attól van.

Máris felvidult. Nem tudom elmondani, mit éltem át. Amikor hallgatott, járt-kelt, leült, rám mosolygott, émelyítő félelmemet elnyomta a meggyőződés, hogy va lóban Hareyt látom, de a következő percben, mint most is, megint úgy éreztem, hogy ez egy leegyszerűsített Harey, mindössze néhány jellegzetes szó, mozdulat és gesztus. Egészen közel jött, két öklét mellemnek támasztotta és megkérdezte:

— Mi hogy vagyunk? Jól vagy rosszul?

— A lehető legjobban — feleltem.

Picit elmosolyodott.

— Mikor így mondod, akkor inkább rosszul.

— Szó sincs róla, Harey drágám, de most el kell mennem — hadartam. — Megvársz, jó? Illetve… nem vagy éhes? — tettem hozzá, mert rajtam hirtelen farkaséhség tört ki.

— Éhes? Nem.

Megrázta a fejét, haja csak úgy röpködött.

— Itt várjalak? Sokáig?

— Egy órácskát — kezdtem, de közbevágott:

— Veled megyek.

— Nem jöhetsz velem, mert dolgoznom kell.

— Akkor is veled megyek.

No lám, ez egy egészen más Harey: az igazi nem erőszakoskodott. Soha.

— Kicsikém, ez lehetetlen…

Felnézett rám, s hirtelen megfogta a kezemet. Végigsimítottam a karját, csuklójától a válláig, telt és meleg volt; igazán nem becézgetésnek szántam, mégis majdnem az lett belőle. A testem felismerte, akarta, felé vont, mit sem törődve a józan ésszel, az érvekkel és a félelemmel.

Nyugalmat erőltetve magamra, megismételtem:

— Nem jöhetsz, Harey; maradj itt szépen.

— Nem.

Félelmetesen hangzott.

— Miért?

— N… nem tudom.

Körülnézett, és megint rám emelte a szemét.

— Nem bírok… — tette hozzá egészen halkan.

— De miért?!

— Nem tudom. Nem bírok. Azt hiszem… azt hiszem…

Láthatólag kereste magában a választ, és amikor rátalált, őt is meglepte.

— Azt hiszem, muszáj, hogy mindig… lássalak.

Tárgyilagos hangja kétségtelenné tette, hogy nem szerelmi vallomásról van szó, hanem egészen másról. Ez a valami hirtelen átformálta ölelésemet, bár külsőleg mit sem változott — amint ott állt előttem, szemébe nézve elkezdtem hátracsavarni a karját; eleinte bizonytalan mozdulatom hirtelen értelmet kapott, céljára talált. Már szét is néztem, mivel kötözhetném meg.

Hátracsavart két könyöke enyhén összeütődött, és ugyanabban a pillanatban oly hihetetlen erővel feszült meg, hogy hiába szorítottam vissza. Talán egy másodpercig küzdöttem. így hátrahajolva, éppcsak lábujjheggyel érintve a padlót, még egy birkózóbajnok sem lenne képes kiszabadítani magát, de Harey, bizonytalan kis mosollyal az egészről mit sem tudó arcán, széttörte a kapcsot, kiegyenesedett, és leengedte a karját.

Szeme ugyanazzal a nyugodt érdeklődéssel pihent rajtam, mint legelőször, amikor fölébredtem; úgy látszik, észre se vette kétségbeesett erőfeszítésemet, amit a páni rémület sugallt. Mozdulatlanul állt, mintha várna valamire — közönyös figyelemmel, és mindezen kissé csodálkozva.

Lehullott a karom. Otthagytam a lányt a szoba közepén, és a mosdó polcához botorkáltam. Éreztem, hogy fantasztikus csapdába estem, és kerestem a menekülés útját; egyre kíméletlenebb módszerek jártak az eszemben. Ha valaki megkérdezi, mi történik velem, és mit jelent mindez, egy árva szót sem bírtam volna kinyögni; annyit már tudtam, hogy ami itt az Állomáson mindannyiunkkal történik, az valami borzalmas és érthetetlen, összefüggő egész, de most nem ezen gondolkoztam, hanem valami fortélyon, a szökés ügyes módján törtem a fejem. Nem néztem Harey felé, de éreztem magamon a tekintetét. A polc fölött volt a falba épített gyógyszerszekrény. Futó szemlét tartottam benne. Találtam egy altatós üvegcsét, és bedobtam négy tablettát — a maximális adagot — egy pohárba. Mesterkedésemet nem is igen titkoltam Harey előtt. Bajosan tudnám megmondani, miért. Nem tűnődtem rajta. Forró vizet töltöttem a pohárba, vártam, míg a tabletták feloldódnak, és Hareyhoz léptem, aki még most is a szoba közepén állt.

— Haragszol? — kérdezte halkan.

— Dehogy. Idd meg.

Nem tudom, miért, de számítottam rá, hogy engedelmeskedik. Valóban, szó nélkül elvette a poharat, és felhajtotta. Az asztalra tettem az üres poharat, és leültem a sarokba, a szekrény és a könyvespolc között. Harey utánam sompolygott, a padlóra telepedett karosszékem elé, lábát maga alá húzva, ahogy szokta, s éppilyen ismerős mozdulattal hátravetette a haját. Noha már egyáltalán nem hittem, hogy ő az, valahányszor ráismertem apró szokásaira, elszorult a torkom. Felfoghatatlan és szörnyű volt az egész, s a legrémesebb, hogy én magam is álnok szerepre kényszerültem, hiszen csak színlelem, hogy Hareynak tartom, míg ő igazán Hareynak hiszi magát, és nem csap be tudatosan. Nem tudom, miből következtettem erre, de ezt az egyet biztosra vettem, ha ugyan bármi is biztos lehetett még ezen a világon!

Üldögéltem, a lány a térdemnek támaszkodott, haja mozdulatlan kezemet csiklandozta, alig moccantunk. Néhányszor lopva órámra néztem. Félóra eltelt, az altatónak már hatnia kellene. Harey halkan dünnyögött valamit.

— Szóltál? — kérdeztem, de nem válaszolt. Elálmosodik, gondoltam; bár ha őszinte akarok lenni, szívem mélyén egy percig sem hittem, hogy az orvosság hatni fog. Miért? Erre sem találok választ; alighanem azért, mert cselem túl egyszerű volt.

Feje lassan az ölembe csúszott, sötét haja elborította a térdemet, egyenletesen lélegzett, mint az alvók. Lehajoltam, hogy az ágyba vigyem, nem nyitotta ki a szemét, de egyszerre csak gyengéden belemarkolt a hajamba, és hangosan felkacagott.

Megdermedtem. Harey csak úgy rázkódott a nevetéstől. Szemét összehunyorítva, ártatlan és egyben ravasz képpel sandított rám. Kínos-mereven, ostobán és tanácstalanul ültem, Harey kuncogott még egy kicsit, kezemre fektette arcát, és elcsöndesedett.

— Mit nevetsz? — kérdeztem tompán. Arcára megint kiült az a kissé aggodalmas töprengés. Láttam, hogy lelkiismeretesen akar válaszolni. Orrocskájára tette az ujját, végül felsóhajtott:

— Nem tudom. őszinte megrökönyödés csendült ki a hangjából.

— Irtó hülyén viselkedem, ugye? — szabadkozott. — Hirtelen valahogy… de te is jópofa vagy, olyan ünnepélyesen ülsz itt, mint… Pelvis…

— Mint kicsoda? — kaptam fel a fejem, mert azt hittem, rosszul hallok.

— Mint Pelvis, hiszem tudod, az a kövér…

Nos, Harey semmi szín alatt nem ismerhette Pelvist, és tőlem sem hallhatott róla, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy Pelvis legalább három évvel Harey halála után érkezett vissza expedíciójával. Azelőtt én sem ismertem, és arról a kiállhatatlan szokásáról sem tudtam, hogy az elnöki székben trónolva végtelen hosszúra nyújtja az intézeti üléseket. Különben Pelle Villis a becsületes neve, és visszatérése előtt azt sem tudtuk, hogy barátai Pelvisnek szólítják.

Harey a térdemre könyökölt, és arcomat fürkészte. Karjára tettem a kezem, és lassan válla felé csúsztattam, míg majdnem összekulcsolódott lüktető, meztelen nyaka körül. Végső soron simogatás is lehetett volna, pillantásából ítélve ő sem értelmezte másként. Pedig valójában arról próbáltam meggyőződni, hogy szabályos, meleg emberi testet tapintok, s izmai alatt csontok és ízületek vannak. Nyugodt szemébe nézve, iszonyú kedvem támadt, hogy egy erőteljes mozdulattal összeszorítsam az ujjaimat.

Már majdnem összezárultak, amikor hirtelen eszembe jutott Snaut véres keze, és elengedtem a lányt.

— Milyen furcsán nézel… — jegyezte meg nyugodtan.

Úgy zakatolt a szívem, hogy meg sem bírtam szólalni.

Egy percre lehunytam a szemem.

Hirtelen kirajzolódott előttem az egész haditerv, elejétől végig, minden részletével együtt. Pillanatnyi tétovázás nélkül felálltam.

— Most már igazán mennem kell, Harey — jelentettem ki —, és ha mindenáron akarod, hát gyere velem.

— Jó.

Felugrott.

— Miért vagy mezítláb? — kérdeztem, míg a szekrényhez mentem, és kiválasztottam két színes kezeslábast, neki és magamnak.

— Nem tudom… úgy látszik, elhagytam valahol a szandálomat… — vélte bizonytalanul. Nem szóltam rá semmit.

— Vesd le a ruhádat, mert ezt nem húzhatod fölé. — Kezeslábas…? Miért? — érdeklődött, és máris vetkőzni kezdett, de furcsa dolog derült ki: ruháját nem lehet levetni, mert sehol sem nyílik. A piros gombok az elején csak díszek. Sehol egy kapocs, villámzár vagy ilyesmi. Harey zavartan mosolygott. Fölemeltem a padlóról egy szikéhez hasonló szerszámot, és hátul, a kivágásnál felhasítottam a ruhát, olyan fapofával, mintha ez lenne a vetkőzés legtermészetesebb módja. Most már lehúzhatta a fején keresztül. A kezeslábas kicsit lötyögött rajta.

— Repülünk?… De te is jössz? — faggatott, miután mindketten felöltöztünk, és kimentünk a szobából. Csak bólintottam. Szörnyen féltem, hogy összetalálkozunk Snauttal, de a reptérre vezető folyosó üres volt, a rádiósszoba pedig, amely előtt el kellett mennünk, csukva.

Most is halotti csönd uralkodott az Állomáson. Harey nézte, amint a kis villanytargoncán kihúztam egy rakétát a középső állásból, és szabad vágányra toltam. Sorra megvizsgáltam a mikroreaktort, a távirányításos kormányokat, a fúvókákat, azután a rajtkocsival együtt áttoltam a rakétát a kupola központi tölcsére alá, a hengeres rajtkorongra, miután az üres fülkét eltávolítottam onnan.

A kis űrhajó teherszállításra szolgált az Állomás és a Szatelloid között, ember legfeljebb kivételes esetben utazott vele, mert belülről nem lehetett kinyitni. Tervem éppen erre a kedvező körülményre épült. Persze nem akartam kilőni a rakétát, de mindent úgy csináltam, mintha igazi rajthoz készülődnék, Harey ugyanis konyított a dologhoz, hiszen sokszor utaztunk együtt. Belülről is ellenőriztem a hőszabályozót és az oxigénberendezést, mindkettőt beindítottam, bekapcsoltam a főáramkört, a jelzőlámpák felvillantak, ekkor kimásztam a szűk odúból, s intettem a létránál álló Hareynak.

— Szállj be.

— És te?

— Majd utánad. Be kell zárnom a csapóajtót.

Semmi jelét nem láttam, hogy idő előtt gyanút fogott volna. Mihelyt fölment a létrán, és a helyére mászott, bedugtam a fejem, megkérdeztem, kényelmesen ül-e, s alig hangzott el a szűk falak közt tompán kongó „igen”, hátraléptem, és becsaptam az ajtót. Villámgyorsan rátoltam a két reteszt, és nekiláttam, hogy a készenlétben tartott kulccsal meghúzzam az öt szorítócsavart a páncél vájataiban.

A hegyes szivar függőlegesen meredezett, mintha valóban az űrbe készülődne. Foglyomnak semmi baja sem lesz, azt tudtam — oxigén bőven van a rakétában, még egy kis élelem is; különben sem akartam ítéletnapig bezárva tartani.

Mindenáron szert kellett tennem legalább néhány szabad órára, hogy eltervezhessem a további teendőket, és most már egyenjogú félként megtanácskozzam a dolgot Snauttal.

Az utolsó előtti csavar meghúzása közben éreztem, hogy a rakéta fémállványa, amelyre csak három csappal volt felfüggesztve, kissé remeg; azt hittem, én magam lendítettem mozgásba az acéltestet, amint erőteljesen dolgozom a jókora kulccsal.

De mikor hátráltam néhány lépést, olyasmit láttam, hogy álmomban se térjen vissza.

Az egész rakéta vitustáncot járt Harey sorozatos ökölcsapásaitól, de micsoda csapások voltak! Ha a vékony, fekete hajú lány helyett acélautomata áll az űrhajóban, nem bírta volna így megrázni a nyolctonnás tömeget!

A repülőtér lámpáinak visszfénye ott ugrándozott és vibrált a csillogó páncélon. Hallani egyébként nem hallottam semmit, teljes csönd volt, de a rakétát tartó állványzat szétvetett lábának körvonala elvesztette élességét, és rezgett, mint a húr. A rezgés úgy felgyorsult, hogy aggódni kezdtem a páncélzat épségéért. Reszkető kézzel húztam meg az utolsó csavart, eldobtam a kulcsot, és leugrottam a létráról. Lassan hátrálva láttam, hogy a csak állandó nyomásra méretezett amortizátorok csap szegei táncolnak foglalatukban. Úgy rémlett, a páncélköpeny tömör csillogása megtörik. Mint az őrült, ugrottam a távirányító pulthoz, két kézzel nyomtam felfelé a reaktor indítókarját és a rádiókapcsolót; ekkor fülsiketítő üvöltés vagy vonítás tört elő a kabin belsejével összekapcsolt hangszóróból, semmiféle emberi hanghoz nem hasonlított, és mégis kivettem belőle egy ismétlődő, elnyújtott kiáltást: „Kris! Kris! Kris!!!”

Egyébként nem is biztos, hogy jól hallottam. Öklömet véresre zúzva, eszeveszetten erőlködtem, hogy beindítsam a rakétát. Kékes fény villant meg a falon, porfelleg lövellt elő a rajtkorong fúvókái alól, mérges szikraoszloppá vált, és minden hangot elnyelt valamilyen folyamatos, éles süvítés. A rakéta fölemelkedett a három lángsugáron, amelyek rögtön egyetlen tűzoszlopba olvadtak, és reszkető forróságot hagyva maga mögött, kirepült a nyitott kilövőcsatornán. A nyílás rögtön bezárult, a légszivattyúk automatikusan működésbe léptek, s megkezdték a csípős füstben úszó csarnok kiszellőztetését. Mindebből semmit sem vettem észre. Lángban égő arccal, a hőségtől leperzselt, kunkori hajjal, a pultnak dőlve, görcsösen kapkodtam a levegőt, amely tele volt égésszaggal meg az ionizáció jellegzetes ózonszagával. Bár a start pillanatában ösztönösen behunytam a szemem, a torkolattűz mégis elvakított. Sokáig csak fekete, vörös és arany karikákat láttam. Lassan eloszlottak. A füst, a por és a köd eltűnt, kiszívták a sivító szellőztetőkészülékek. Első világos pillantásom a zöldesen fénylő radarernyőre esett. Az irányreflektorral manőverezve, keresni kezdtem az űrhajót. Mikor végre elkaptam, már a légkör felett járt. Életemben nem lőttem ki rakétát ilyen vaktában és őrülten, azt sem tudva, mekkora gyorsulást adjak neki, és egyáltalán hová irányítsam. Legegyszerűbb lesz, gondoltam, ha körpályára állítom a Solaris körül, mintegy ezer kilométer magasságban, akkor kikapcsolhatom a motorokat, mert amíg működnek, sosem lehetek benne biztos, nem történik-e valami kiszámíthatatlan hatású katasztrófa. Az ezer kilométeres pálya — mint a táblázatból láttam — stacionárius. őszintén szólva, ez sem csökkentette a veszélyt; egyszerűen nem jutott eszembe jobb megoldás.

A hangszórót rögtön a start után elnémítottam, és nem is mertem többé bekapcsolni. Bármit inkább, csak ne kelljen újra hallanom azt az iszonyú hangot, amelyben már semmi emberi nem volt. Minden látszat — ezt legalább elmondhattam — szétfoszlott, és Harey maszkja mögül egy másik arc sejlett elő, az igazi, amelyhez képest az őrület valóban szabadulás lenne.

Egy óra volt, amikor elhagytam a repülőteret.