Sartorius

A folyosó üres volt. Először egyenes, aztán jobbra fordul. Sohasem voltam még az Állomáson, de az előkészítő edzés keretében hat hétig laktam pontos másában a Földön, az Intézetben. Tudtam hát, hová vezet az alumínium lépcső. A könyvtárban sötét volt. Kitapogattam a villanykapcsolót. Megkerestem a katalógusban szolarisztikai évkönyvek első kötetét a függelékkel, és lenyomtam a billentyűt. Piros fény gyulladt ki. A kölcsönzőgép közölte, hogy a könyv Gibariannál van, a másikkal, azzal a Kis Apokriffal együtt. Eloltottam a villanyt, és lekocogtam. Nagyon féltem Gibarian kabinjától, bár az előbb a folyosóról hallatszottak azok a bizonyos léptek. De hátha viszszament? Egy darabig ott topogtam az ajtó előtt, aztán erőt vettem magamon, és összeszorított foggal benyitottam.

Kigyúlt a fény — a szoba üres volt. Az ablak előtti könyvhalommal kezdtem, egyenként dobáltam félre a padlón heverő köteteket; egyszer csak a szekrényhez ugrottam és bezártam. Nem bírtam nézni azt az üres helyet a kezeslábasok között. Az ablaknál nem találtam meg a függeléket. Módszeresen haladtam tovább, darabról darabra, végül elértem az utolsó halomhoz az ágy és a szekrény között, és ebben lapult a keresett könyv.

Reméltem, hogy találok benne valami útmutatást, és csakugyan: a névmutatónál ott volt egy papírdarabka; a piros ceruzával bekarikázott név — André Berton — nem mondott nekem semmit. Két oldalszám állt mellette. Fellapoztam először az elsőt, s megtudtam, hogy Berton tartalékpilóta volt Shannahan űrhajóján. Jó száz oldallal hátrább szerepel újra. Az expedíció a leszállás után eleinte roppant óvatos volt, de miután tizenhat nap alatt kitapasztalták, hogy a plazmaóceán nemcsak semmi támadó kedvet nem mutat, hanem vissza is húzódik minden felszínéhez közeledő tárgy elől, és lehetőleg kerüli a közvetlen kapcsolatot a műszerekkel meg az emberekkel, Shannahan és helyettese, Timolis, enyhített a szigorú óvatos sági rendszabályokon, mivel azok nagyon megnehezítették és hátráltatták a munkát.

Ekkor az expedíció kétés háromtagú csoportokra oszlott, és ezek olykor több száz mérföldes utakat is tettek az óceán fölött; a sugárszórókat, amelyekkel a munkaterületet addig körülzárták, a Bázison helyezték el. Az új módszer első négy napján semmi baleset nem történt, csak a szkafanderek oxigénkészüléke romlott el néha, mert a kifúvószelepek érzékenynek bizonyultak a mérgező légkör korróziós hatására. Ezért majdnem naponta cserélni kellett őket.

Az ötödik napon (a leszállástól számítva a huszonegyediken) két kutató, Carucci és Fechner — az előbbi sugárbiológus, a másik fizikus — felfedező repülést végzett az óceán fölött egy kétszemélyes kis siklókocsiban. (Ez nem repülő jármű, hanem légpárnán siklik.)

Mivel hat óra múlva sem tértek vissza, Timolis — a Bázis parancsnoka Shannahan távollétében — riadót rendelt el, s minden rendelkezésre álló emberét keresésükre küldte.

A körülmények végzetes összejátszása volt, hogy aznap, alig egy órával a kutatócsoportok indulása után, megszakadt a rádióösszeköttetés, mert a vörös napon óriási folt keletkezett, és erős részecskesugárzás bombázta a légkör felső rétegeit. Csak az ultrarövid hullámú készülékek működtek, de azok mindössze húszharminc mérföldes körzetben biztosították a kapcsolatot. Ráadásul napnyugta előtt sűrű köd támadt, úgyhogy fel kellett hagyni a kereséssel.

A mentőcsoportok már hazatérőben voltak, mikor egyikük fölfedezte a siklókocsit, alig nyolcvan mérföldnyire a parttól. Működő motorral, teljes épségben suhant a hullámok fölött. De átlátszó kabinjában csak egy ember volt — az eszméletlenül heverő Carucci.

A siklókocsit a Bázisra vitték, Caruccit az orvosok gondjaira bízták; még aznap este magához tért. Fechner sorsáról semmit sem tudott mondani. Csak arra emlékezett, hogy amikor már visszafelé készülődtek, ő egyszer csak fuldokolni kezdett. Készülékének kifúvószelepe beszorult, és minden belégzésnél egy kevés mérges gáz került szkafandere belsejébe.

Fechner meg akarta javítani társa légzőkészülékét, ezért kikapcsolta övét és felállt. Ez az utolsó mozzanat, amire Carucci emlékezett. A szakértők így rekonstruálták az események valószínű lefolyását: Carucci készülékének javítása közben Fechner kinyitotta a fülke tetejét, feltehetőleg azért, mert az alacsony fedél akadályozta a mozgásban. Ez nem volt tilos, hiszen az ilyen gépek teteje amúgy sem zár légmentesen, csak az időjárás viszontagságai és a szél ellen véd. Szerelés közben bizonyára az ő oxigénkészüléke is elromlott; Fechner elködösült tudattal felfelé kapaszkodott, kimászott a nyíláson a kocsi tetejére, és az óceánba zuhant.

Ez az óceán első áldozatának története. A holttestet hiába keresték, pedig a szkafanderben felszínen kellett volna maradnia. De ha ott lebegett is — a sok ezer négyzetmérföldes, többnyire ködfoszlányokba burkolt, hullámzó rengeteg tüzetes átkutatása meghaladta az expedíció lehetőségeit.

Visszatérek a korábbi eseményekhez. Alkonyatra valamennyi mentőgép hazaért, kivéve a nagy teherhelikoptert, amelyen Berton indult el.

Sötétedés után majdnem egy órával jelent meg a Bázis fölött; már komolyan aggódtak érte. Idegsokkon mehetett keresztül — csak azért szállt ki saját lábán a gépből, hogy eszeveszetten menekülni kezdjen; sírt és kiabált, amikor feltartóztatták; megdöbbentő látvány volt, hiszen ez a pilóta tizenhét éve repült az űrben, sokszor a legnehezebb körülmények között.

Az orvosok nála is mérgezésre gyanakodtak. Két nap múlva Berton — aki látszólag helyrezökkent, de egy pillanatra sem volt hajlandó elhagyni az expedíció főrakétáját, sőt az óceánra néző ablakokat is messze elkerülte — azzal állt elő, hogy jelentést kíván tenni repüléséről. Ragaszkodott ehhez, azt mondta, rendkívül fontos ügyről van szó. Jelentését az expedíció megvizsgálta, de a légköri gázokkal mérgezett elme kóros termékének minősítették, s mint ilyet, nem az expedíció történetéhez, hanem Berton kórtörténetéhez csatolták, amivel az ügy be is fejeződött.

Ennyit közölt a függelék. Nyilván Berton jelentése tartalmazta a lényeget — azt, amitől ez a hosszújáratú pilóta összeroppant. Újra tűvé tettem a szobát, de a Kis

Apokrifot nem találtam. Mind jobban erőt vett rajtam a fáradtság, másnapra halasztottam hát a további kutatást, és elhagytam a kabint. Az alumínium lépcső mellett elhaladva, észrevettem, hogy fokaira világosság hull. Sartorius még ilyenkor is dolgozik?! Találkoznom kell vele, gondoltam.

Fent egy kicsit melegebb volt. A széles, alacsony folyosón enyhe huzat csapott meg. A papírszalagok vadul lobogtak a szellőzőnyílásokon. A központi laboratórium ajtaja vastag, recés üveglap, fémkeretben. Sötét függönyféle takarta belülről; csak a mennyezet alatti keskeny ablakokon vetődött ki a fény. Megnyomtam a keresztrudat. Mint vártam, az ajtó nem engedett. Odabent csönd volt; olykor halk sziszegés hallatszott, mintha gázláng égne. Bekopogtam — semmi válasz.

— Sartorius! — kiáltottam. — Sartorius doktor! Én vagyok, Kelvin, az új kolléga! Beszélnem kell önnel, engedjen be, kérem!

Mintha gyűrött papírok zizzennének valakinek a lába alatt — aztán újra csönd lett.

— Én vagyok az, Kelvin! Hiszen hallott rólam! Pár órája érkeztem a Prométheusszal! — kiabáltam be az ajtófélfa és a fémkeret résén. — Sartorius doktor! Nincs itt senki más, csak én! Engedjen be.

Csönd. Azután halk nesz. Néhány éles csörrenés, talán fémeszközöket raknak fémtálcára. És hirtelen sóbálvánnyá dermedtem. Szapora kis léptek koppantak — mintha egy gyermek szedegetné kurta lábacskáit. Talán… talán roppant ügyesen utánozza ezt a tipegést: ujjaival dobol egy jól rezonáló, üres ládán.

— Sartorius doktor!!! — harsogtam. — Kinyitja, vagy nem nyitja ki?!

Válasz helyett megint a gyerektipegést hallottam, és közben néhány alig kivehető, gyors, erélyes lépést, mintha az az ember lábujjhegyen járna. De ha járkál, hogy utánozhatja közben a gyereket? Bánom is én! — fortyantam fel, és növekvő dühömet szabadjára engedve, ordítani kezdtem:

— Sartorius doktor!!! Nem azért repültem tizenhat hónapig, hogy megállítsanak a komédiái!!! Tízig számolok, aztán betöröm az ajtót!!!

Nemigen hittem, hogy sikerülne.

A gázpisztoly lökése nem nagyon erős, de elhatároztam, hogy valami módon beváltom a fenyegetésemet; ha kell, robbanóanyagot kerítek, biztosan akad a raktárban. Nem szabad engednem, buzdítottam magam, nem játszhatom örökösen azokkal a kártyákkal, amiket a helyzet a kezembe nyom, hiszen a téboly vigyorog róluk.

Olyan zaj hallatszott, mintha birkóznának, vagy bútort tologatnának, a függöny félrecsúszott, a fél méternyi résen vékony árnyék tűnt fel a jégvirágos ablakhoz hasonló, homályos üvegtábla mögött, és megszólalt egy kissé rekedtes fejhang:

— Kinyitom, de ígérje meg, hogy nem jön be.

— Akkor minek nyitja?! — förmedtem rá.

— Kimegyek magához.

— Jó. Megígérem.

A kulcs halkan nyikordult a zárban, azután az ajtó felét eltakaró sötét árnyék gondosan visszahúzta a függönyt, majd bonyolult műveletek következtek, recsegő faasztal tologatását véltem hallani, aztán végre megnyílt az üvegajtó, épp csak annyira, hogy Sartorius kicsúszhasson rajta. Megállt előttem, testével fedezve a bejáratot. Sovány égimeszelő volt, csont és bőr a krémszínű trikó alatt. Fekete kendőt viselt a nyakában, vállán kettéhajtott, savmarta laboratóriumi védőköpeny lógott. Keskeny lófejét ferdén tartotta. Majdnem fél arcát elfödte a domború fekete szemüveg, úgyhogy szemét nem láthattam, csak hosszú állkapcsát, kékes száját és szintén szederjes, fagyottnak látszó, óriási fülét. Borotválatlan volt. Piros sugárvédő gumikesztyű függött zsinóron a csuklójáról. Egy darabig leplezetlen ellenszenvvel szemléltük egymást. Fején ólomszínű sörte meredezett (maga nyírhatta le géppel), állán egészen ősz borosta. Homloka lesült, mint Snauté, de csak körülbelül a feléig; a lebarnult részt vízszintes vonal határolta. Biztosan mindig sapkát visel a napon.

— Mit óhajt? — szólalt meg végre. Úgy rémlett, nem annyira az én mondanivalómat várja, inkább hátrafelé figyel minden idegszálával, görcsösen az üvegajtóhoz tapadva. Jó darabig nem tudtam, mivel kezdjem, nehogy valami butaság süljön ki belőle.

— Kelvin vagyok… bizonyára hallott rólam — kezdtem. — Gibarian munkatársa vagyok… azaz voltam…

Sovány arca — csupa függőleges vonal, ilyen lehetett Don Quijote — kifejezéstelen maradt. A rám szegezett domború, fekete szemüveg valahogy torkomra forrasztotta a szót.

— Most értesültem, hogy Gibarian… meghalt.

Megint elakadtam.

— Igen. És mit óhajt?…

Türelmetlen volt a hangja.

— Öngyilkos lett?… Ki találta meg a holttestet, ön vagy Snaut?

— Miért kérdezi ezt tőlem? Nem tájékoztatta Snaut doktor…?

— Azt szeretném hallani, hogy önnek mi a véleménye az ügyről…

— Ön pszichológus, Kelvin doktor?

— Igen. Miért?

— Tudós?

— No igen… De hogy jön ez…

— Azt gondoltam, talán nyomozó vagy rendőr. Hajnali két óra negyven perc van, és ön ahelyett hogy igyekezne bekapcsolódni az Állomáson folyó munkába, ami végeredményben még érthető lenne, bármilyen brutálisan próbált is behatolni a laboratóriumba, úgy faggat itt engem, mintha legalábbis gyanúsított volnék.

Olyan erőfeszítéssel fékeztem magam, hogy homlokomon kiütött a veríték.

— Ön igenis gyanús, Sartorius! — vágtam oda fojtott hangon.

Mindenáron vérig akartam sérteni, ezért ádázul hozzátettem:

— És ezt maga is nagyon jól tudja!

— Ha ezt vissza nem vonja és bocsánatot nem kér, panaszt teszek maga ellen a rádiójelentésben, Kelvin!

— Miért kérjek bocsánatot? Mert ahelyett hogy tisztességesen fogadna, és elmondaná, mi történik itt, bezárkózik a laborba, és elbarikádozza magát? Hát elment a józan esze?! Tudós maga vagy gyáva patkány?! Hallja? Válaszolna végre?! — Magam sem tudom, miket ordítot tam, de meg se rezzent. Sápadt, likacsos bőrén kövér izzadságcseppek gyöngyöztek. Most kaptam észbe: hiszen nem is figyel rám! Két kezét a háta mögé dugva, teljes erővel nyomta az ajtót, amely kissé megremegett, mintha belülről nekifeszülne valaki.

— Menjen… — nyögött fel hirtelen furcsa, sipító hangon. — Menjen… már… az isten szerelmére! Menjen le, majd megyek én is, megteszek mindent, amit akar, csak menjen!!!

Hangjában elmondhatatlan szenvedés volt — teljesen elhűlve önkéntelenül az ajtó felé nyúltam, hogy segítsek tartani, hiszen szemlátomást ezen erőlködött, de olyan borzalmasat üvöltött, mintha kést fogtam volna rá, így aztán hátrálni kezdtem, ő pedig szünet nélkül rikácsolt éles fejhangján, hol azt: „Menj! menj!”, hol azt: „Megyek már! megyek!!! Ne! ne!!!”

Felrántotta az ajtót, és beugrott, úgy rémlett, hogy melle magasságában aranyos holmi csillan meg, valami fényes korong, tompa zaj hallatszott a laboratóriumból, félrecsúszott a függöny, magas árnyék suhant el az üveglap mögött, a függöny a helyére került, és aztán már nem láttam semmit. Mi történik ott bent? Lépések dobogtak, a vad hajsza éles üvegcsörömpölésbe torkollott, és csengő gyerekkacagás volt rá a válasz…

Remegett a lábam; riadtan néztem körül. Csönd támadt. Leroskadtam az alacsony, műanyag lapos ablakpárkányra. Talán egy negyedórát is ülhettem így, nem tudom, vártam-e valamit, vagy csak annyira kiborultam, hogy nem volt lelkierőm felállni. Majd szétrepedt a fejem. Hosszú csikorgást hallottam valahonnan fentről, és egyszerre világos lett.

Ültömből csak a laboratóriumot megkerülő körfolyosó egy szakaszát láttam. Ez az Állomás legfelső emelete, közvetlenül a páncéltető alatt, ezért a belső falak homorúak és ferdék, néhány méterenként lőrésszerű ablakokkal, fedőlapjuk éppen most emelkedett fel, közeledett a kék naplemente. Vakító fény csapott be a vastag üvegű ablakon. Minden nikkelszegély, minden kilincs felragyogott, mint egy-egy kis nap. A laborajtó érdes üvegtáblája kemencenyílásként izzott. Ránéztem a kísérteties fényben szürkének tetsző, ölbe tett kezemre: jobbomban a gázpisztolyt szorongattam. Fogalmam sem volt, mikor és hogyan vettem elő a tokjából. Visszaraktam. Tudtam már, hogy itt a sugárszóró sem használ, ugyan mit is kezdhetnék vele? Szétvessem az ajtót? Betörjek a laboratóriumba?

Feltápászkodtam. Az óceánba süllyedő napkorong hidrogénrobbanásként lángolt, és szinte megfogható, vízszintes sugárnyalábot lövellt utánam; mikor arcomat érte (már lefelé mentem a lépcsőn), úgy égetett, mint a forró pecsétviasz.

A lépcső közepén meggondoltam magam, és visszafordultam. Körüljártam a laboratóriumot. Mint mondtam, a folyosó körbevisz; vagy száz lépés után, a túlsó oldalon ugyanolyan üvegajtóhoz érkeztem. Nem is próbáltam kinyitni, tudtam, hogy zárva van.

Nézelődtem, nincs-e valami ablak vagy legalább rés a műanyag falban; egyáltalán nem éreztem méltatlan dolognak, hogy meglessem Sartoriust. Elég volt a találgatásból, tudni akartam az igazságot, bár sejtettem, hogy aligha fogom megérteni.

Eszembe jutott, hogy a labortermeket mennyezeti ablakok világítják meg, vagyis a páncéltető ablakai, és ha kimásznék, talán be tudnék kukucskálni. Ehhez azonban le kell mennem szkafanderért és oxigénkészülékért. Álldogáltam a lépcsőnél, tanakodtam, érdemes-e nekivágnom. Nagyon valószínű, hogy a tetőablakok üvege homályos, de mi mást tehetnék? Lementem a középső szintre. El kellett haladnom a rádióközpont előtt. Ajtaja félig nyitva volt. Snaut ugyanúgy ült, ahogy otthagytam. Aludt. Lépteimre összerezzent, és kinyitotta a szemét.

— Halló, Kelvin! — üdvözölt rekedten. Nem válaszoltam.

— No mi van, megtudtál valamit? — érdeklődött.

— Meg — feleltem lassan. — Nincs egyedül.

Elhúzta a száját.

— No tessék. Mik ki nem derülnek. Vendégeket fogad, azt mondod?

— Igazán nem értem, miért nem akarjátok elárulni, hogy mi ez — vetettem oda színlelt közönnyel. — Hiszen itt maradok, és úgyis megtudom előbb-utóbb. Hát mire jó ez a titokzatoskodás?

— Majd megérted, ha neked is lesznek vendégeid — mondta. Úgy rémlett, vár valamire, és nincs sok kedve beszélgetni.

— Hová mész? — szólt utánam, amikor hátat fordítottam. Nem feleltem. A repülőtéri csarnok ugyanabban az állapotban volt, ahogy hagytam. Az emelvényen ott állt, félig nyitva, az én összeégett fülkém. A szkafanderes fogasok felé indultam, de hirtelen elment a kedvem a tetősétától. Sarkon fordultam, és lesiettem a csigalépcsőn a raktárakhoz. A szűk folyosó tele volt palackokkal és feltornyozott ládákkal. A meztelen fémfal kékesen csillogott a fényben. Még húsz-harminc lépés, és a födém alatt megjelent a dérlepte hűtővezeték. Követni kezdtem. Vastag műanyag karmantyúban tűnt el, bevezetett a légmentesen zárt hűtőházba. Felrántottam a két tenyérnyi vastag, gumiperemű ajtót; dermesztő hideg csapott ki rajta. Megborzongtam. Jégcsapok csüngtek le a havas spirálcsövek labirintusáról. Itt is vékony hóréteggel lepett ládák és tartályok sorakoztak, a fal menti polcokon pedig fémdobozok és valami zsiradék átlátszó műanyagba csomagolt, sárgás tömbjei. Hátul alacsonyabb volt a félköríves födém. Jégtűktől szikrázó, vastag függöny lógott rajta. Félrehajtottam. Az alumínium rácsokból összerakott priccsen valami nagy, hosszúkás tárgy feküdt, szürke ponyvával letakarva. Megemeltem a ponyvát, és Gibarian éles metszésű arcába pillantottam. Fekete haja, homloka fölött az ősz csíkkal, rásimult koponyájára. Gégéje élesen kidudorodott, megtörve a nyakát. Besüppedt szeme fölfelé meredt, sarkában zavaros jégcsepp gyűlt meg. Csontig átjárt a hideg, összeszorítottam az állkapcsomat, hogy ne vacogjak. Fogtam a ponyvát, és másik kezemmel arcához értem. Egészen olyan volt, mintha fagyos fát érintettem volna. Bőrét érdessé tette a fekete pontokként kiütő borosta. Ajkára a határtalan, megvető türelem kifejezése fagyott rá. Visszaengedtem a takaró szélét, s ekkor észrevettem, hogy a test másik oldalán hosszúkás, fekete gyöngyök vagy babszemek látszanak ki a ponyva ráncai alól, nagyság szerint sorba fűzve. Hirtelen meghűlt bennem a vér.

Meztelen lábujjak voltak azok, a talp felől nézve, a nagyujjak tojásdad begye kissé elállt; a halotti lepel gyűrött széle alatt a néger nő simult a priccshez.

Hason feküdt, mintha mélyen aludna. Lassan, lassan felhajtottam a vastag ponyvát. Feje, apró, kékesfekete csigákba göndörödő hajával, éppolyan fekete, vaskos karja hajlatában pihent. Hátának csillogó bőre megfeszült a gerincoszlop dudorain. A hatalmas test meg sem moccant. Ismét meztelen lábára pillantottam, és ekkor különös dolog hökkentett meg: talpa nem volt lapos és kemény a ránehezedő súlytól, nem szarusította el a mezítlábjárás, éppolyan vékony bőr fedte, mint a hátát vagy a kezét.

Nem hittem a szememnek, ezért megtapintottam, bár sokkal rosszabb volt hozzáérni, mint a holttesthez. Ekkor hihetetlen dolog történt: a húszfokos fagyban fekvő test élt és megmozdult. Felhúzta a lábát, mint az alvó kutya, ha a mancsához nyúlnak.

Megfagy itt — gondoltam, de teste nyugodt volt, és éppen csak hűvös; puha érintése még ott bizsergett ujjam hegyében. Kihátráltam, leeresztettem a függönyt, és viszszatértem a folyosóra. Azt hittem, megfulladok a hőségtől. A lépcső felvitt a repülőtéri csarnokhoz. Leroskadtam egy összetekert gyűrűs ejtőernyőre, és kezembe temettem az arcom. Úgy éreztem, mintha agybafőbe vertek volna. Nem tudtam, mi van velem. Halálosan kimerült voltam, gondolataim szakadék peremén tántorogtak — az öntudatlanság, a megsemmisülés boldogságos, elérhetetlen menedéknek tetszett.

Nem volt miért Snauthoz vagy Sartoriushoz mennem, nem tudtam elképzelni, hogy bárki is értelmes egésszé kovácsolhatná azt, amit eddig átéltem, amit láttam, amit saját kezemmel tapintottam. Az egyetlen mentség — szabadulás — magyarázat a téboly diagnózisa volt. Igen — biztosan megőrültem, mindjárt ahogy leszálltam. Az óceán így hat az agyamra — egymást követik a hallucinációim, ha pedig így van, fölöslegesen gyötröm magam, hogy megfejtsem a nem létező rejtélyeket, inkább orvosi segítség után kellene néznem: felhívni a rádióközpontból a Prométheuszt vagy egy másik űrhajót, leadni az SOS jelzést.

Olyasmi történt ekkor, amit sohasem hittem volna: megnyugtatott a gondolat, hogy nem vagyok épelméjű.

Most már nagyon is jól megértettem Snaut szavait — ha ugyan Snaut egyáltalán létezik, és én valaha is beszél tem vele, hiszen lehet, hogy már jóval előbb hallucinálni kezdtem — lehet, hogy még a Prométheuszon vagyok, ott tört ki rajtam hirtelen az elmebaj, és mindaz, amit átéltem, csak bomlott agyam terméke? De ha beteg vagyok, akkor meg is gyógyulhatok — s ez legalább felcsillantotta a szabadulás reményét, amelyet alig párórás solarisi tapasztalataim kusza rémregényében sehogy sem bírtam felfedezni.

Most tehát mindenekelőtt valami logikusan elgondolt kísérletet — experimentum crucist — kell magamon végeznem, hogy bizonyosságot szerezzek: igazán megőrültem, és saját képzeletem szüleményeivel viaskodom-e, vagy élményeim, bármilyen abszurdak és hihetetlenek, mégiscsak valóságosak? így töprengtem, a csarnok tartószerkezetének egyik acéloszlopát bámulva. A falból kiálló, lent domború bádoglemezzel borított, halványzöldre mázolt oszlopról pár helyen, körülbelül egy méter magasságban, lepattogzott a festék, nyilván az erre gördülő rakétaszállító kocsik koptatták le. Megtapogattam az acélt, kicsit fölmelegítettem a tenyeremmel, megkocogtattam a bádog védőlemez kihajló peremét — lehet az agyrém ennyire valóságos? Lehet — válaszoltam magamnak; elvégre ez a szakmám, értek hozzá.

De kitalálhatok-e ilyen mindent eldöntő kísérletet? Eleinte úgy rémlett, hogy nem, mert bármilyen feladatot tűzök magam elé, az is beteg agyam csalódása lesz (ha valóban beteg). Hiszen nemcsak kóros esetekben, hanem a legnormálisabb álomban is előfordul, hogy ébren nem ismert személyekkel beszélgetünk, kérdéseket teszünk fel az álomalakoknak, s halljuk a válaszukat; és bár ezek a személyek csak saját pszichikumunk szülöttei, ideiglenesen elkülönült pszeudoautonóm részei, mégsem tudjuk, mit fognak felelni, amíg (álmunkban) meg nem szólaltak. Pedig válaszukat saját elménknek ez az elkülönült része fogalmazza meg, tehát már akkor ismernünk kellene, mikor kigondoltuk, hogy aztán a képzelt személy szájába adhassuk. Bármit tervezek hát és bármit hajtok végre, mindig ráfoghatom, hogy úgy cselekedtem, ahogyan álmunkban cselekszünk. Egyáltalán nem biztos, hogy Snaut és Sartorius valóban létezik, tehát nekik is hiába tennék fel akármilyen kérdést.

Gondoltam rá, hogy bevehetnék valami orvosságot, valami erős hatású szert, például peyolt vagy más olyan készítményt, amely érzéki csalódásokat és színes látomásokat idéz elő. Ha ilyen jelenségeket tapasztalnék, ez azt bizonyítaná, hogy a bevett orvosság igazán létezik, és a környező anyagi valóság része. Csakhogy — elmélkedtem tovább — ez sem volna a kívánt döntő kísérlet, mivel tudom, hogyan kell hatnia a szernek (hiszen szükségképpen magam választottam ki), tehát megtörténhet, hogy az orvosság bevétele és hatása egyaránt csak képzeletem terméke lesz.

Már azt hittem, nem sikerül kitörnöm az őrület bűvös köréből — hiszen nem gondolkodhatom másképp, mint az agyammal, nem léphetek ki magamból, hogy ellenőrizzem, normálisak-e a testemben lejátszódó folyamatok. Ekkor hirtelen fején találtam a szöget.

Felugrottam az ejtőernyőtekercsről, és egyenesen a rádióközpontba rohantam. Nem volt ott senki. Futó pillantást vetettem a fali villanyórára. Éjjel négy óra felé járt — az Állomás egyezményes éjszakája, odakint ugyanis már pirkadt a vörös hajnal. Gyorsan bekapcsoltam a távolsági rádiókészüléket, és míg a lámpák bemelegedtek, még egyszer végiggondoltam a kísérlet szakaszait.

Nem emlékeztem a Solaris körül keringő Szatelloid automata állomásának hívójelére, de a főpult felett lógó táblácskán megtaláltam. Kopogtak a morsejelek, és nyolc másodperc múlva megjött a válasz. A Szatelloid, illetve annak elektronikus agya ritmikusan ismétlődő szignállal jelentkezett.

Ekkor felszólítottam, adja meg öt tizedesjegy pontossággal, hogy a Solaris körül keringve a Tejútrendszer csillagkorongjának mely délköreit metszi huszonkét másodpercenként.

Azután leültem, és vártam a választ. Tíz perc múlva megjött. Letéptem az eredményt közlő papírcsíkot, és a fiókba dugtam (vigyázva, nehogy közben rápillantsak). Lecipeltem a könyvtárból a nagy égtérképeket, a logapeyolt [szerintem nem jó, de így marad] ritmustáblákat, a Szatelloid napi mozgásának évkönyvét meg néhány segédkönyvet, és nekiveselkedtem ugyanennek a feladatnak. Az egyenletek felállítása majdnem egy óráig tartott; nem is emlékszem, mikor számoltam ennyit utoljára, talán még az egyetemen, gyakorlati csillagászat vizsgán.

A számításokat az Állomás nagy számítógépén végeztem el. Gondolatmenetem a következő volt: a zégtérképekről olyan adatokat kell kapnom, amelyek nem, fedik teljesen a Szatelloid által közölt mérési eredményeket. Azért nem, mert a Szatelloid pályájára rendkívül bonyolult zavaró erők hatnak — nemcsak a Solaris és az egymás körül keringő két nap vonzása befolyásolja, hanem az óceán által előidézett helyi gravitációs változások is. Ha meglesz a két számsorom, a Szatelloid adatai és az égtérképek alapján végzett elméleti számítás eredményei, bevezetem számításaimba a szükséges helyesbítéseket; akkor a két eredménycsoportnak a negyedik tizedesjegyig fednie kell egymást; eltérés csak az ötödik tizedesjegynél mutatkozhat, az óceán kiszámíthatatlan tevékenységének hatására.

Nos, még ha a Szatelloid által közölt számsor nem is valóság, hanem zavart elmém szüleménye, akkor sem egyezhet a második adatsorral. Agyam megbomolhatott, de semmilyen körülmények között sem lehetett képes maga elvégezni a számítást, amit az Állomás nagy számítógépe végzett, mivel ehhez több hónapra lett volna szüksége. így hát — ha az adatok egyeznek — az Állomás nagy számítógépe valóban létezik, és nem lázálmomban, hanem a valóságban dolgoztam vele.

Remegett a kezem, mikor elővettem a fiókból a táv írógép papírcsíkját, és a számítógép szélesebb eredményszalagja mellé fektettem. A két számsor, mint gondoltam, a negyedik tizedesjegyig egyezett. Eltérések csak az ötödiknél jelentkeztek.

A fiókba dobtam a papírokat. A számítógép tehát létezik, tőlem függetlenül; akkor az Állomás is valóság, mindazzal együtt, ami rajta van.

Éppen be akartam csukni a fiókot, amikor észrevettem, hogy egész köteg papírlap van benne, tele idegesen rótt számításokkal. Közelebb húztam; egyetlen pillantásból megértettem, hogy valaki már elvégezte a kísérletemet, illetve egy hasonlót, azzal a különbséggel, hogy a csillagkorong adatai helyett a Solaris albedójának negyven másodpercenkénti értékét adatta meg a Szatelloiddal.

Nem vagyok őrült. Oda a végső reménysugár. Kikapcsoltam az adót, megittam a termoszból a maradék erőlevest, és aludni mentem.