Vendégek

Hamarjában négyrét hajtottam és zsebre vágtam Gibarian jegyzeteit. Lassan a szekrényhez léptem, belepillantottam — a kezeslábasok és öltönyök az egyik oldalra zsúfolódtak, mintha nemrég valaki ott állt volna köztük. A padlón heverő papírhalomból boríték csücske kandikált ki. Fölvettem. Nekem szólt. Elszoruló szívvel téptem fel, és kényszerítettem magam, hogy szétnyissam a benne lapuló papírszeletkét.

Ez volt rajta Gibarian szabályos, mákszem betűs, de könnyen olvasható írásával:

Ann. Solar. Vol. I. Annex, és Messenger, Vot. Separ. F. ügyben; Ravintzer: Kis Apokrif.

Ennyi és egy szóval se több. Nagyon siethetett ezzel a levéllel. Talán valami fontos üzenet? Mikor írhatta? Sürgősen fel kell mennem a könyvtárba, gondoltam. A szolarisztikai évkönyvek első kötetének függelékét ismertem, illetve tudtam a létezéséről, de sohasem volt a kezemben, hiszen pusztán történeti értéke van. Ravintzerről és Kis Apokrifjéről még csak nem is hallottam.

Mit tegyek?

Máris késtem egy negyedórát. Az ajtóból még egyszer körülnéztem. Csak most láttam meg a falhoz simuló, lehajtható ágyat, mert eltakarta a Solaris nyitott térképe. Mögötte függött valami. Zsebmagnetofon, tokban. Kivettem belőle, tokját visszaakasztottam, a magnót pedig zsebre vágtam. Láttam a számlálóján, hogy majdnem tele van a tekercs.

Ismét megálltam egy pillanatra az ajtóban, és behunyt szemmel, feszülten figyeltem a kinti csöndet. Semmi. Kiléptem, a folyosó fekete aknának rémlett — még most is rajtam volt a sötét szemüveg, levettem, így már láttam a sápadt mennyezetvilágítást. Becsuktam magam mögött az ajtót, s elindultam balra, a rádióközpont felé.

Nem messze a kerek csarnoktól, amelyből küllőkként ágaznak szét a folyosók, szűk átjáró nyílt, alighanem a fürdőszobák felé, s mélyén bizonytalan körvonalú, csaknem teljesen a félhomályba vesző, óriási alakot pillantottam meg.

Földbe gyökerezett a lábam. Kényelmes, kacsázó léptekkel tagbaszakadt néger nő jött felém az átjáróban. Láttam villogó szeme fehérjét, és szinte ugyanabban a pillanatban már csupasz talpának puha csosszanásait is hallottam. Nem volt rajta semmi, csak egy sárgásan csillogó, talán szalmából font szoknya; lógó melle hatalmas, fekete karjai combvastagságúak; felém se nézve hömpölygött el mellettem — egy méterre ha volt —, és tovább ringatta elefántfarát, mellyel őstörténeti múzeumok túltengő csípejű paleolitkori szobraira hasonlított. A folyosó sarkán befordult, és eltűnt Gibarian kabinjában. A szobából kicsapó fény egy pillanatig élesen megvilágította. Aztán halkan becsukódott az ajtó, és egyedül maradtam. Jobb kezemmel átfogtam a bal csuklómat, és teljes erőmből megszorítottam, hogy csak úgy ropogtak a csontjaim. Kábán néztem körül. Mi történt? Mi volt ez? Hirtelen, mintha főbe kólintottak volna, eszembe jutott Snaut figyelmeztetése. De hát mit jelent ez? Ki ez a förtelmes Aphrodité? Hogy kerül ide? Egy, csak egyetlenegy lépést tettem Gibarian kabinja felé, és máris megtorpantam. Nagyon jól tudtam, hogy nem lépek be oda. Táguló orrlyukkal szimatoltam. Valami nincs rendjén, valami hiányzik — persze! Ösztönösen vártam az undorító, erős izzadságszagot, de még akkor sem éreztem semmit, amikor egy lépésre volt tőlem.

Nem tudom, meddig álltam ott a hűvös fémfalnak támaszkodva. Az Állomás néma volt, csak a hőszabályozó szivattyúk búgtak valahol egyhangúan.

Nyitott tenyérrel megpaskoltam az arcom, és eltámolyogtam a rádióközpontig. Mikor lenyomtam a kilincset, éles hang csattant fel:

— Ki az?

— Én vagyok, Kelvin.

Snaut a kisasztalnál ült, egy rakás konzerv meg a rádióadó között, és húskivonatot evett, csak úgy a dobozból. Nem tudom, miért költözött éppen a rádióköz pontba. Bárgyún álltam az ajtóban, néztem egyenletesen rágó állkapcsát, és hirtelen megéreztem, milyen éhes vagyok. A polchoz léptem, kiválasztottam a tányéroszlopból a legkevésbé porosat, és leültem Snauttal szemben. Egy darabig szótlanul ettünk, ő azután felállt, termoszt vett elő a faliszekrényből, és forró erőlevest töltött mindkettőnknek. Letette a termoszt a padlóra, mert az asztalon már nem volt hely, és megkérdezte:

— Láttad Sartoriust?

— Nem. Hol van?

— Fent.

Szóval a laboratóriumban. Némán ettünk tovább, míg a doboz fenekén meg nem csikordult a kanál. A rádiósszobában éjszaka honolt. Az ablakot elzárta a külső páncéllap, a mennyezeten négy kerek fénytest égett. Visszfényük remegősen vibrált az adópult műanyag lapján.

Snaut járomcsontja felett vörös erecskék hálózták be a feszülő bőrt. Most elnyűtt, lötyögő fekete pulóver volt rajta.

— Rosszul érzed magad? — kérdezte.

— Nem. Miért?

— Megizzadtál.

Végigsimítottam a homlokomon. Csakugyan patakzott rólam a veríték; nyilván az előbbi rémülettől. Snaut élesen fürkészte arcom. Elmondjam neki? Fedje inkább ő fel a kártyáit. Ki játszik itt ki ellen, és miféle rejtélyes módon?

— Meleg van — mondtam. — Azt hittem, jobban működik nálatok a hőszabályozás.

— Egy óra alatt lehűl. Biztos, hogy csak a melegtől? — sandított rám. Szorgalmasan faltam, mintha nem is hallottam volna kérdését.

— Mik a terveid? — kérdezte, mikor végre befejeztük az evést. A mosdóba rakta az edényt meg az üres dobozokat, és visszaült a karosszékébe.

— Alkalmazkodom hozzátok — feleltem közönyös hangon. — Van valami kutatási tervetek, nem? Állítólag valami új módszer, röntgen vagy mi, ugye?

— Röntgen? — vonta fel a szemöldökét. — Hol hallottad ezt?

— Nem is tudom. Valaki említette. Talán a Prométheuszon. No és? Csináljátok már?

— Én nem ismerem a részleteket. Gibarian ötlete volt. Sartoriusszal kezdték el. De te honnan tudhatsz erről?

Vállat vontam.

— Nem ismered a részleteket? Pedig ott kellett lenned, hiszen a szakmádba vág — elharaptam a mondatot. Nem szólt semmit. A hőszabályozó sivítása elcsendesült, a meleg elviselhető szinten maradt. Csak egy folytonos, magas hang függött a levegőben, mint egy haldokló légy zümmögése. Snaut felállt, az irányítópulthoz lépett, és kattogtatni kezdte a kapcsolókat, teljesen értelmetlenül, hiszen a gépben nem is volt áram. Egy darabig játszadozott, aztán hátra se nézve megszólalt:

— El kell majd intézni a formaságokat ekörül a… tudod.

— Igen?

Sarkon fordult, és majd átdöfött a szemével. Nem mondhatnám, hogy szándékosan hoztam ki a sodrából, de mivel sejtelmem sem volt, miféle játszma folyik itt, jobbnak láttam, ha tartózkodóan viselkedem. Csontos ádámcsutkája fel-felbukkant a fekete pulóver magas nyaka fölött.

— Te bent voltál Gibariannál — szögezte le hirtelen. Nem kérdésnek szánta. Felvontam a szemöldököm, és higgadtan az arcába néztem.

— Te voltál a szobájában — ismételte.

Talányosan biccentettem, „no és aztán” vagy „tegyük fel” módra.

Azt akartam, hogy folytassa.

— Ki volt ott? — faggatott.

Szóval tud arról a nőről!!!

— Senki — ravaszkodtam. — Ki lett volna?

— Akkor miért nem engedtél be?

Elvigyorodtam.

— Ijedtemben. Miután figyelmeztettél… amikor megmozdult a kilincs, ösztönösen elkaptam. De miért nem mondtad, hogy te vagy? Beengedtelek volna.

— Azt hittem, Sartorius — mormolta bizonytalanul.

— No és ha ő lett volna?

— Szerinted… mi történt ott? — firtatta válasz helyett. Tétováztam.

— Neked jobban kell tudnod. Hol van?

— A hűtőházban — felelt azonnal. — Mindjárt reggel levittük… a meleg miatt.

— Hol találtál rá?

— A szekrényben.

— A szekrényben? Holtan?

— A szíve még működött, de nem lélegzett. Agonizált.

— Nem próbáltad megmenteni?

— Nem.

— Miért?

Habozott.

— Már késő volt. Mire lefektettem, meghalt.

— Ott állt a szekrényben? A kezeslábasok között?

— Igen.

A sarokban álló kis íróasztalhoz ment, és fölvett róla egy papírlapot. Elém tette.

— írtam egy ideiglenes jegyzőkönyvet — mondta. — Jó is, hogy körülnéztél a szobájában. Az exitus oka… halálos adag pernosztál injekció. Itt van, olvasd…

Átfutottam a rövid szöveget.

— Öngyilkosság… — ismételtem halkan. — De hát miért…?

— Idegösszeomlás… depresszió… vagy minek hívják. Ehhez te jobban értesz.

— Én csak ahhoz értek, amit magam látok — feleltem, és ültömből, alulról a szemébe néztem.

— Ezzel mit akarsz mondani? — kérdezte nyugodtan.

— Beadta magának a pernosztált, és a szekrénybe bújt, igaz? Hát ha így volt, akkor ez nem depresszió, ez nem holmi idegösszeroppanás, hanem súlyos pszichózis. Paranoia… Bizonyára azt hitte, hogy lát valamit… — folytattam egyre lassabban, a szemébe meresztve szemem.

A rádiópulthoz ment, s megint a kapcsolókat kattogtatta.

— Te írtad alá — szóltam egy idő múlva. — És Sartorius?

— Fent van a laborban. Mondtam már. Nem mutatkozik; azt hiszem…

— Mit hiszel?

— Hogy bezárkózott.

— Bezárkózott? Ahá. Bezárkózott. No tessék. Talán el is barikádozta magát?

— Lehet.

— Snaut… — mondtam — az Állomáson van valaki.

— Láttad?!

Előrehajolva meredt rám.

— Hát mire figyelmeztettél? Hallucinációkra?

— Mit láttál?!

— Ember van itt, igaz?

Hallgatott. A falnak fordult, mintha nem akarná, hogy lássam az arcát. Ujjaival dobolt a fémlapon. Kezére néztem. Már nem volt rajta vérnyom. Hirtelen világosság gyúlt az agyamban.

— Valóságos ember — folytattam halkan, szinte suttogva, mintha titkot árulnék el, és kihallgathatnának. — Igaz? Meg lehet… érinteni. Meg lehet… sebesíteni… és te ma is láttad.

— Honnan tudod?!

Nem fordult felém. Állt a falhoz lapulva, ahogy szavaim odaszögezték.

— Éppen mielőtt én megérkeztem… Nem sokkal azelőtt…

Összerándult, mintha végigvertek volna rajta. Tébolyult szempár meredt rám.

— Te?!!! — hörögte. — Hát te ki vagy?!

Úgy látszott, mindjárt rám veti magát. Erre nem számítottam. Feje tetejére állt a helyzet. Nem hiszi, hogy az vagyok, akinek mondom magam? Mit jelent ez?! Arca eltorzult a rémülettől. Elmebaj? Mérgezés? Minden lehetséges. De azt a — szörnyeteget én magam láttam, hát akkor én… én is…?!

— Ki volt az? — tört ki belőlem. Ez a kérdés megnyugtatta. Egy darabig vizsgálgatott, mintha még nem volna biztos a dolgában. De már mielőtt megszólalt, tudtam, hogy rosszat léptem, és nem fog válaszolni.

Lassan leült a karosszékbe, és fejére szorította két kezét.

— Mik történnek itt… — mormolta. — Lidércnyomás…

— Ki volt az? — kérdeztem újra.

— Ha nem tudod… — dünnyögte.

— Akkor mi van?

— Akkor semmi.

— Snaut — mondtam —, elég messze vagyunk hazulról. Játsszunk nyílt kártyákkal. Úgyis olyan zavaros itt minden.

— Hát mit akarsz?

— Mondd meg, kit láttál!

— És te…? — vágta rá gyanakodva. — így nem jutunk semmire. Én megmondom, de mondd meg te is. Nyugodt lehetsz, nem tartalak őrültnek, mert tudom…

— Őrültnek! Uramisten! — próbált nevetni. — Ember, hiszen te semmit, de semmit… hiszen az megváltás lenne. Ha ő egy percig is azt hitte volna, hogy megbolondult, akkor nem teszi ezt, akkor élne…

— Szóval, amit a jegyzőkönyvben az idegösszeomlásról írtál, az hazugság?

— Hát persze!

— És miért nem írod az igazat?

— Miért…? — sóhajtott.

Hallgattunk egy sort. Megint koromsötétben tapogatóztam, nem értettem semmit, pedig már-már azt hittem, sikerül meggyőznöm, és közös erővel rohamozzuk meg a rejtélyt. De hát miért, miért nem akar beszélni?!

— Hol vannak az automaták? — kezdtem újra.

— A raktárban. Bezártuk őket, kivéve a repülőtérieket.

— Miért?

Erre sem válaszolt.

— Nem mondod meg?

— Nem mondhatom.

Sehogy se tudtam a helyzet nyitjához férkőzni. Fölmenjek Sartoriushoz? Hirtelen eszembe jutott a cédula, és ezt láttam most a legfontosabbnak.

— Hogy képzeled ilyen körülmények között a további munkát? — támadtam rá.

Megvetően vállat vont.

— Kit érdekel a munka?

— Azt mondod? Hát akkor mit akarsz csinálni?

Nem felelt. A csöndben mezítlábas léptek távoli nesze hallatszott. A nikkel és műanyag készülékek, mennyezetig érő elektronikus agyak, mikroszkópok és precíziós műszerek között úgy hatott ez a lomha, csoszogó járás, mint valami félkegyelmű bohóc mutatványa. A lépések közeledtek. Felálltam, és izgatottan lestem Snautot. Résre hunyorított szemmel fülelt, de egy csöpp ijedelem se látszott rajta. Hát mégsem tőle fél??

— Hogy került ez ide? — kérdeztem. És amikor késett a válasz: — Nem akarod megmondani?

— Nem tudom.

— No jó.

A léptek távolodtak és elhaltak.

— Nem hiszed el? — nézett rám. — Becsületszavamra nem tudom.

Szótlanul kinyitottam a szkafanderes szekrényt, és félretoltam a nehéz, üres gúnyákat. Mint vártam, belül, a kampókon lógtak a súlytalanság állapotában végzendő űrsétákhoz való gázpisztolyok. Sokat nem ér, de mégiscsak fegyver. Jobb, mint a semmi. Megvizsgáltam a tartályt, s vállamra akasztottam a tokot. Snaut éberen figyelt. Mikor igazítottam a szíj hosszán, gúnyosan rám vigyorgott sárga fogaival.

— Szerencsés vadászatot! — huhogta.

— Köszönök mindent — feleltem, az ajtó felé tartva. Felugrott a karosszékből.

— Kelvin!

Ránéztem. Már nem vigyorgott. Nem tudom, láttam-e valaha ilyen elkínzott arcot.

— Kelvin, ez nem… én… én igazán nem… — dadogta. Vártam, folytatja-e, de csak a száját mozgatta, mintha valamit ki akarna köpni.

Sarkon fordultam, és szó nélkül kimentem.