Megérkezés

Fedélzeti idő szerint tizenkilenc órakor búcsút intettem az akna körül állóknak, és lemásztam a fémlétrán a fülkébe. Éppen annyi hely volt benne, hogy a könyökömet fölemelhessem. Űrruhám csatlakozóját a falból kiálló vezetékbe illesztettem, a szkafander felfúvódott, és moccanni sem engedett többé. A fémburokkal egy testté válva álltam — vagyis inkább lógtam — a levegőágyban.

Felpillantottam: a domború ablakon át az akna fala látszott, még feljebb pedig az akna fölé hajló Moddard arca. De rögtön el is tünt, és sötét lett, mert leeresztették a súlyos védőkupolát. Nyolcszor egymás után felbúgtak a csavarokat meghúzó villanymotorok. Aztán sziszegő hang jelezte, hogy levegőt bocsátanak a rezgéscsillapítókba. Szemem lassan hozzászokott a sötétséghez. Már láttam az egyetlen mérőóra halványzöld körvonalát.

— Készen vagy, Kelvin? — hangzott a fülhallgatóból.

— Készen, Moddard — feleltem.

— Ne legyen gondod semmire. Az Állomás fogad — biztatott. — Szerencsés utat!

Mielőtt válaszolhattam volna, fent valami csikorgás támadt, és a fülke megrázkódott. Akaratlanul is minden izmomat megfeszítettem, de aztán nem történt semmi.

— Mikor indulok? — kérdeztem; zizegés hallatszott, mintha finom homok peregne a membránra.

— Máris repülsz, Kelvin. Minden jót! — felelt Moddard közeli hangja. Még fel sem ocsúdtam, amikor széles rés nyílt az arcom előtt, és azon át megláttam a csillagokat. Hiába igyekeztem fölfedezni köztük a Vízöntő Alfáját, amerre a Prométheusz repül. Nem ismertem a Tejútrendszernek ezt a részét, egyetlen csillagképet sem tudtam azonosítani, szikrázó por villogott a keskeny ablak előtt. Vártam, mikor kezd hunyorogni az első csillag. De nem vettem észre. Csak halványodtak és eltünedeztek, belemosódtak a vörösessé fakuló háttérbe. Rájöttem, hogy már a légkör felső rétegeiben járok. Mereven álltam a légpárnák közt, csak magam elé nézhettem. A horizont még most sem látszott. Repültem és repültem, anélkül hogy éreztem volna, de lassan, alattomosan elöntött a forróság. Odakint halk, éles csikorgás kezdődött, mintha fémmel karcolnának nedves üveget. A mérőóra kis ablakában ugrándozó számok nélkül fogalmam sem lett volna, milyen sebesen zuhanok. A csillagok már eltüntek. Vöröses fény töltötte be a kémlelőnyílást. Fülemben dobolt a vér, égett az arcom, tarkómra hideget fújt a hőszabályozó; sajnáltam, hogy nem vethettem búcsúpillantást a Prométheuszra — nyilván már látótávolságon kívül volt, amikor az automata berendezés kinyitotta a kémlelőablakot.

Fülkém egyet-kettőt rázkódott, és elviselhetetlenül rezegni kezdett; a vibrálás áthatolt a szigetelőrétegeken és légpárnákon, ezernyi tüvel fúródott a velőmbe, a mérőóra zöld körvonala elmosódott. Hidegvérrel néztem. Nem azért jövök ilyen messziről, hogy a célnál elpusztuljak.

— Solaris Állomás — mondtam. — Solaris Állomás, Solaris Állomás! Csináljatok már valamit. Úgy érzem, baj van a stabilizációval. Solaris Állomás, itt az érkező. Vétel.

És megint elszalasztottam egy fontos pillanatot: a bolygó feltűnését. Hatalmasan, laposan terült el alattam; csak a felszínén húzódó sávok mérete mutatta, hogy még messze vagyok. Vagyis inkább — magasan, mert már átléptem azt a megfoghatatlan határt, amikor egy égitest távolsága magassággá válik. Zuhantam. Egyre zuhantam. Most már éreztem, még akkor is, ha behunytam a szemem. De rögtön kinyitottam, hogy minél többet lássak.

Vártam vagy egy fél percet, aztán megismételtem a hívást. Most sem kaptam választ. A légköri kisülések sortüzszerü dördülései között csak halk moraj hallatszott a fülhallgatóból, olyan mély és öblös, mintha a bolygó hangja lenne. A kémlelőnyílást hályog futotta be, és eltakarta a narancsvörös eget. Az ablak elsötétült; akaratlanul összerándultam, amennyire a légpárna engedte, de a következő pillanatban rájöttem, hogy felhőben vagyok. A felhőréteg felröppent, mintha elfújták volna. Hol fényben, hol árnyékban siklottam tovább, a fülke forgott a hossztengelye körül, és a hatalmas, puffadt naptányér méltóságosan elúszott az arcom előtt, balról bukkant fel, és jobbra tünt el. A dörgésen és a morajon keresztül távoli hang kezdett a fülembe duruzsolni:

— Solaris Állomás hívja az érkezőt, Solaris Állomás hívja az érkezőt. Minden rendben. Az érkező az Állomás ellenőrzése alatt van. Solaris Állomás üzeni az érkezőnek, készüljön fel a nulla másodperckor történő leszállásra, figyelem, kezdem. Kettőszázötven, kettőszáznegyvenkilenc, kettőszáznegyvennyolc…

A szavakat elválasztó rövid sípolások elárulták, hogy nem élő ember beszél. Ez, enyhén szólva, furcsa volt. Rendszerint az egész társaság kirohan a repülőtérre az új ember elé, kivált, ha egyenesen a Földről jön. De nem sokáig töprenghettem ezen, mert az óriási karika, amit a nap rajzolt körém, hirtelen tótágast állt a síksággal együtt, amely felé repültem; aztán átbillent ellenkező irányba; hintáztam, mint a súly egy hatalmas ingán, és a szédüléssel küszködve megpillantottam a bolygó falként felmeredő, piszkoslila és feketés sávokkal barázdált végtelen síkján egy zöld-fehér négyzetes, pici sakktáblát: az Állomás irányítójelét. Ebben a percben nagyot csattanva elvált valami a fülke tetejétől — a hoszszú nyakú, gyűrűs ejtőernyőbe vadul belekapott a szél; elmondhatatlanul földi íze volt ennek a hangnak: hoszszú hónapok óta az első igazi szélzúgás.

Az események gyorsuló iramban követték egymást. Eddig csak tudtam, hogy zuhanok. Most láttam. A zöldfehér sakktábla rohamosan nőtt, felismertem a hosszúkás testet, amelyre ráfestették: ezüstösen fénylő cethal, oldalából radarantennák nyúltak ki, falán ablaksorok sötétlettek; már az is látszott, hogy a fémkolosszus nem a bolygó felszínén nyugszik, hanem fölötte lebeg — a tintafekete háttéren ott úszik árnyékának még sötétebb, tojásdad foltja. Ugyanakkor megpillantottam az óceán lustán mozgó, lila hátú barázdáit, a felhők hirtelen a magasba szöktek, peremük bíborvörösen lángolt, köztük szürkésnaranccsá fakult a lapos, távoli ég, aztán minden összefolyt: dugóhúzóba kerültem. Mielőtt megszólalhattam volna, egy gyors ütés visszapofozta a fülkét függőleges helyzetébe, a kémlelőablakban higanyos fénnyel csillant fel a ködös látóhatárig hullámzó óceán; az ejtőernyő csattogó huzalai és gyűrűi hirtelen leváltak, a szél messze sodorta őket a hullámok fölött, a fülke pedig a mesterséges erőtérre jellemző sajátos, lassított mozgással, szelíden hintázott lefelé. Utoljára néhány négyzetes repülőkatapult és két, alighanem több emelet magas, csipkés rádióteleszkóp-ernyő villant fel a szemem előtt. Éles, rugalmas acélcsattanással megállt a fülke, valami kinyílt alattam, és a fémdoboz, haptákban álló utasával, nagyot szusszanva befejezte száznyolcvan kilométeres utazását.

— Solaris Állomás. Nulla másodperc. A leszállás befejeződött. Vége — darálta gépiesen az ellenőrző berendezés. Megragadtam a kétoldalt, vállmagasságban kiálló fogantyúkat (furcsa nyomás nehezedett a mellemre, belső szerveim mintha ólomból lettek volna), és szétkapcsoltam a köldökzsinórt. Zöld betűs FÖLD felirat gyulladt ki, és a fülke fala megnyílt; a levegőágy enyhén hátba taszított, előre kellett lépnem, hogy el ne essek.

Szkafanderem méla sóhajhoz hasonló, halk sziszegéssel eresztette ki a levegőt. Szabad voltam.

Ezüst tölcsér magas kupolája alatt álltam. Falán színes csövek kötegei ágaztak szét, és tűntek el kerek nyílásokban. Hátranéztem. A szellőzőablakok zúgva szívták ki a leszállásnál behatolt mérgező bolygólég maradványait. Szivar alakú fülkém egy acélpad csészeforma mélyedésében állt, üresen, mint a fölrepedt selyemgubó. Borítólemezei piszkosbarnára pörkölődtek. Lementem a kis lejtőn. Innen érdes műanyag réteg fedte a fémpadlót. A rakétaszállító kocsik — közönséges, kerekes kordék — helyenként egészen az acélig kikoptatták. A szellőztető szivattyúk hirtelen elhallgattak, és néma csönd támadt. Kissé tanácstalanul nézelődtem, vártam, hogy valaki előjön, de egy lélek sem mutatkozott. Csak egy világító neonnyíl tessékelt a hangtalanul sikló mozgójárda felé. Ráléptem. A csarnok mennyezete szépen lejtő parabolaívvel olvadt bele a csőszerű folyosóba. A falmélyedésekben halomba dobált gázpalackok, gyűrűs ejtőernyők, tartályok, ládák hevertek egymás hegyén-hátán. Ezt is furcsállottam. A mozgójárda odáig vitt, ahol a folyosó kerek helyiségbe torkollik. Ott még nagyobb volt a rendetlenség. Olajos tócsa kúszott elő a garmadába hányt bádogkannák alól. Kellemetlen bűzt árasztott. A ragacsos folyadékban jól látszottak a különböző irányba induló lábnyomok. A bádogkannák között fehér távírószalag-kígyók, papírcafatok és hulladékok hevertek, mintha ide söpörnék a szemetet a kabinokból. Megint kigyulladt egy zöld nyíl, a középső ajtó felé irányított. Szűk folyosóba jutottam, amelyben két ember alig mehetett volna el egymás mellett. Égre néző, lencsés üvegű tetőablakok világították meg. Újabb, zöld-fehér négyzetes ajtó. Félig nyitva állt. Beléptem. ívelt falú kabin, egyetlen nagy panorámaablak, mögötte a ködfátyolos, vörös égbolt. Lent a némán vonuló hullámok feketés dombjai. A falak mentén csupa nyitott szekrény, bennük műszerek, könyvek, mosatlan poharak, poros termoszok. A piszkos padlón öt-hat magajáró gépasztalka, köztük néhány lelappadt fotel, amelyekből kieresztették a levegőt. Csak az egyik, hátradöntött támlájú szék volt felfújva. Ebben napégette arcú, cingár emberke ült. Orráról, arccsontjairól cafatokban hámlott a bőr. Megismertem: ez Snaut, Gibarian helyettese, a kibernetikus. Annak idején néhány igen eredeti cikket tett közzé a szolarisztikai évkönyvben. Személyesen még nem találkoztam vele. Lyukacsos inget viselt, amiből itt-ott kiütköztek lapos mellkasának ősz szőrszálai, meg pecsétes térdű, vegyszerekkel kiégetett, hajdan fehér vászonnadrágot, annyi zsebbel, mint egy szerelőnek. Kezében műanyag körtét szorongatott — ilyenből isznak a mesterséges gravitáció nélküli űrhajókon. Káprázó szemmel meredt rám. Ernyedt ujjai közül kihullott az edény, és kettőt-hármat ugrott a padlón, mint egy léggömb. Pár csepp átlátszó folyadék ömlött ki belőle. Snaut lassan halálsápadt lett. Szólni sem bírtam a megdöbbenéstől, és ez a néma jelenet olyan soká tartott, hogy rémülete valami megfoghatatlan módon rám is átragadt. Elindultam felé. Összekunkorodott a fotelban.

— Snaut… — suttogtam. Megrándult, mintha arcul ütöttem volna. Hideglelős iszonyattal meredt rám, és rekedten hörögte:

— Én nem ismerlek, én nem ismerlek, mit akarsz…?

A kiömlött folyadék gyorsan párolgott. Alkoholszagot éreztem. Ivott? Részeg? De mitől ijedt meg ennyire? Földbe gyökerezve álltam a szoba közepén. Térdem remegett, fülembe mintha vattát dugtak volna. Éreztem talpam alatt a padlót, de úgy rémlett, hogy még ez sem egészen biztos. A domború ablaküveg mögött lassan mozgott az óceán. Snaut makacsul bámult véres szemével. Arcán fölengedett a félelem, de a leírhatatlan undor nem tűnt el róla.

— Mi van veled?… — kérdeztem halkan. — Beteg vagy?

— Hogy aggódsz értem… — szólalt meg fojtott hangon. — Nagyszerű. Te majd vigyázol rám, mi? De miért énrám? Én nem ismerlek.

— Hol van Gibarian? — faggattam. Egy pillanatra elállt a lélegzete, szeme újból üvegessé vált, valami fellobbant és kialudt benne.

— Gi… giba — hebegte —, nem! nem!!!

Hangtalan, eszelős vihogás rázta meg, mely hirtelen abbamaradt.

— Gibarianhoz jöttél…? — firtatta csaknem nyugodtan. — Gibarianhoz? És mit akarsz vele csinálni?

Úgy méregetett, mintha most egyszerre ártalmatlanná váltam volna; gyilkos megvetés áradt a szavaiból és még inkább a hangjából.

— Miket beszélsz… — dadogtam kábultan. — Hol van?

Elhűlve meredt rám.

— Nem tudod…?

Részeg, gondoltam. Holtrészeg. Felforrt az epém. Egyszerűen ott kellett volna hagynom, de kifogytam a béketűrésből.

— Térj már észhez! — förmedtem rá. — Honnan tudhatnám, hogy hol van, mikor most. érkeztem! Mi van veled, Snaut?!!!

Leesett az álla. Megint elakadt a lélegzete, de valahogy másképp, és egyszerre világosság gyúlt ki a szemében. Reszkető kezével megragadta a fotel karfáját, és nagy nehezen talpra állt, csak úgy ropogtak az ízületei.

— Hogy? — kérdezte majdnem kijózanodva. — Érkeztél? Honnan érkeztél?

— A Föld nevezetű bolygóról — dühöngtem. — Hallottál már róla? Úgy látszik, nem!

— A Fö… Uramisten… akkor te vagy… Kelvin?!

— Persze. Mit nézel úgy? Mi van ezen csodálkoznivaló?

— Semmi — felelte sűrűn hunyorogva. — Semmi.

Megtörölte a homlokát.

— Ne haragudj, Kelvin, igazán semmi, csak, tudod, a meglepetés. Nem számítottam rád.

— Hogyhogy nem számítottál? Hiszen már hónapokkal ezelőtt megkaptátok az értesítést, és Moddard ma is táviratozott, a Prométheuszról…

— Igen. Igen… persze, csak tudod, itt most egy kis… felfordulás van.

— Azt látom — jegyeztem meg mogorván. — Elég könnyű észrevenni.

Snaut körüljárt, mintha űrruhámat vizsgálgatná, pedig a világ legközönségesebb szkafandere volt, vezetékés kábelköteggel a mellén. Köhintett néhányat. Megdörzsölte csontos orrát.

— Nem akarsz esetleg megfürödni…? Biztosan jót tenne. Kék ajtó, a túlsó oldalon.

— Köszönöm. Ismerem az Állomás beosztását.

— Nem ennél valamit…?

— Nem. Hol van Gibarian?

Az ablakhoz sétált, mintha nem hallaná. Hátulról sokkal öregebbnek látszott. Rövidre nyírt haja ősz volt, napégette tarkóját mély ráncok barázdálták. Odakint csillogva emelkedtek és süllyedtek a roppant hullámok, ám olyan lassan, mintha az óceán megdermedt volna. Kitekintve úgy rémlett, hogy az Állomás lassan oldalt csúszik, mintha lesiklana egy láthatatlan talapzatról. Aztán fölemelkedik, és ugyanolyan lustán a másik oldalára dől. De ez alighanem optikai csalódás volt. A hullámok közti katlanokban nyálkás, vérpiros tajtékszigetek gyűltek össze. Futó émelygés fogott el. A Prométheusz kimért rendje örökre elvesztett paradicsomnak tűnt.

— Hát nézd… — szólalt meg váratlanul Snaut — az a helyzet, hogy pillanatnyilag csak én… — Felém fordult. Idegesen tördelte a kezét. — Be kell érned az én társaságommal. Egyelőre. Szólíts Patkánynak. Csak fény képről ismersz, de nem baj, mindenki így hív. Attól tartok, semmi se mossa le rólam. Különben is, ha az ember szüleinek olyan kozmikus ambíciói voltak, mint az enyéimnek, akkor egész jó kis névnek érzi a Patkányt…

— Hol van Gibarian? — ismételtem konokul. Megrebbent a szeme.

— Sajnálom, hogy így fogadtalak. De… nemcsak az én hibám. Egészen kiment a fejemből, tudod, itt annyi minden történt…

— Semmi baj — mondtam. — Hagyjuk ezt. Szóval, mi van Gibariannal? Nincs itt az Állomáson? Elrepült valahová?

— Nem — felelt. A sarokban heverő kábeltekercseket nézte. — Nem repült sehová. És nem is fog. Éppen ezért… többek között…

— Hogyan? — makacskodtam. Még most is a fülemben éreztem a vattát, és úgy rémlett, mintha rosszul hallanék. — Hogy érted ezt? Hát hol van?

— Hiszen már tudod — csattant fel egészen más hangon. Olyan hidegen nézett a szemembe, hogy beleborzongtam. Ha részeg is, bizonyára tudja, mit beszél.

— Csak nem történt…?

— De történt.

— Baleset?

Bólintott. Nemcsak igent intett, hanem helyeselte is reagálásomat.

— Mikor?

— Ma hajnalban.

Különös, de nem éreztem megrendülést. A kurtán pattogó kérdések és feleletek inkább megnyugtattak józan tárgyilagosságukkal. Azt hittem, már értem eddig megfoghatatlan viselkedését.

— És hogyan?

— Öltözz át, rendezkedj el, és gyere vissza… mondjuk… egy óra múlva.

Kicsit haboztam.

— No jó.

— Várj csak — hívott vissza, amikor már az ajtó felé indultam. Sajátos pillantást vetett rám. Láttam, hogy küszködik.

— Hárman voltunk itt, és most, veled, megint hárman vagyunk. Ismered Sartoriust?

— Fényképről, mint téged.

— Fent van a laboratóriumban, és nem hinném, hogy éjszaka előtt lejön, de… szóval, őt mindenesetre megismered. Ha valaki mást látnál, érted, nem engem és nem Sartoriust, érted, akkor…

— Akkor?

Talán álom az egész. A kései nap fényében véresen csillogó fekete hullámok, és előttük ez az ember, aki most visszaül a karosszékébe, lehajtja a fejét, mint az előbb, és megint a kábeltekercseket nézi.

— Akkor… ne csinálj semmit.

— Kit láthatnék? Kísértetet?! — robbantam ki.

— Értelek. Azt hiszed, megőrültem. Tévedsz. Nem vagyok őrült. Nem tudom másképp elmondani… egyelőre. Különben lehet, hogy… nem történik semmi. Mindenesetre tudj róla. Azért figyelmeztetlek.

— Mire?! Miről beszélsz?

— Ne veszítsd el a fejed — folytatta csökönyösen a magáét. — Viselkedj úgy, mintha… légy mindenre elkészülve. Lehetetlen, tudom. De azért próbáld meg. Ez az egyetlen mentség. Nem tudok jobbat.

— De mit fogok látni?!!! — szinte ordítottam. Nehezen türtőztettem magam, hogy vállon ne ragadjam, és jól meg ne rázzam, amint ott ül napégette, elgyötört képével, a sarokba bámul, és szemlátomást erőlködve présel ki minden egyes szót.

— Nem tudom. Ez bizonyos értelemben tőled függ.

— Hallucinációk?

— Nem. Ez… valóságos. Csak egyre vigyázz… meg ne támadd.

— Mit beszélsz?! — fakadtam ki elváltozott hangon.

— Nem a Földön vagyunk.

— Polytheriumok? De hát azok igazán nem hasonlítanak emberre! — kiáltottam. Nem tudtam, hogyan rázhatnám fel révületéből, mely ezeket a vérfagyasztó őrültségeket sugallja.

— Éppen azért olyan rémes — mondta halkan. — Szóval: vigyázz!

— Mi történt Gibariannal?

Nem válaszolt.

— Mit csinál Sartorius?

— Gyere egy óra múlva.

Sarkon fordultam és otthagytam. Az ajtóból még egyszer visszanéztem. Arcát kezébe temetve ült, aprón, görnyedten, pecsétes nadrágban. Csak most vettem észre, hogy két kezének bütykeit alvadt vér borítja.