A szolaristák

A csőszerű folyosó üres volt. Megálltam egy percre a csukott ajtó előtt, és füleltem. Vékony lehetett a fal, behallatszott a szél dúdolása. Négyszögletes ragtapaszcímkét fedeztem fel az ajtón, hanyagul, kissé ferdén odaragasztva, egyetlen szót firkáltak rá ceruzával: Ember. Néztem a kusza betűket, egy pillanatig vissza akartam menni Snauthoz, de megértettem, hogy nem lehet.

Az eszelős figyelmeztetés még a fülemben csengett. Elindultam, az űrruha ólomsúllyal húzta a vállamat. Csöndben, mintha önkéntelenül is bujkálnék egy láthatatlan szempár elől, visszalopakodtam az ötajtós, kerek helyiségbe. Az ajtókon táblák: Dr. Gibarian, Dr. Snaut, Dr. Sartorius. A negyedik üres. Rövid habozás után óvatosan lenyomtam a kilincset. Lassan nyitottam az ajtót — éreztem, szinte tudtam, hogy van valaki odabent. Beléptem.

Senki sem volt ott. Ugyanolyan, csak valamivel kisebb, domború ablak nézett az óceánra, amely itt — a nappal szemben — zsírosan fénylett, mintha vörös olaj csurogna a hullámokról. Bíbor visszfényük betöltötte a hajókabinhoz hasonló szobát. Az egyik oldalon könyvespolcok meg a falhoz szíjazott csuklós ágy, a másikon faliszekrények, köztük egymás alá ragasztott légi felvételek nikkelrámákban, a fémállványokon vattadugós lombikok és kémcsövek. Az ablak előtt két sor fehér zománcos láda torlaszolta el az utat, némelyik nyitva volt, bennük halomba dobált szerszámok és műanyag csövek, a két sarokban csap, füstelszívó, hűtőgépek, a mikroszkóp a padlón állt, az ablak alatti nagy asztalon már nem fért el. Megfordultam — az ajtó mellett a mennyezetig érő szekrény tárva-nyitva, tele kezeslábasokkal, védőés munkakötényekkel, a polcokon fehérnemű, lent a sugárvédő csizmák közül kicsillantak a hordozható oxigénkészülékek alumínium palackjai. A két készülék, álarccal együtt, a felcsatolt ágy karfáján lógott. Mindenütt ez a zsibvásár, a kapkodó, tessék-lássék rendcsinálás nyomai val. Körülszimatoltam, enyhe vegyszerszagot és valami csípős bűz maradványát éreztem — talán klór? Ösztönösen a felső sarokba pillantottam; a rácsos szellőzőnyílások peremén szelíden libegtek a papírszalagok, jelezve, hogy a szivattyúk működnek, a légáramlással nincs baj. Két székről lerámoltam a könyvek, készülékek és műszerek tornyát, úgy-ahogy a sarokba halmoztam őket, majd addig rakodtam, míg az ágy körül, a szekrény és a polcok között viszonylag üres sziget támadt. Odahúztam a fogast, hogy ráakasszam űrruhámat, megfogtam a villámzár húzóját, de rögtön el is engedtem. Valahogy nem akarózott kibújni a szkafanderből — mintha akkor védtelenné válnék. Még egyszer jól körülnéztem a szobában, ellenőriztem, gondosan becsuktam-e az ajtót, és mivel zár nem volt rajta, némi habozás után elé toltam a két legnehezebb ládát. A hevenyészett barikád védelmében aztán három rántással megszabadultam nehéz, nyikorgó gúnyámtól. A szekrényajtó belsején függő keskeny tükör a szoba egy részét mutatta. Valami mozgást kaptam el a szemem sarkából, hátraugrottam, de a saját tükörképem volt. Trikóm teljesen átizzadt a szkafander alatt. Azt is ledobtam, majd megtaszítottam a szekrényt. Odébb csúszott, mögötte megcsillant a tenyérnyi fürdőszoba fala. A zuhany alatt jókora, lapos doboz feküdt. Átcipeltem a szobába, és a földre raktam. Nyomban felcsapódott a födele, mintha rugóra járna, és rekeszeiben furcsa holmikat pillantottam meg: mindenféle szerszám karikatúráit vagy elnagyolt másolatait sötét színű fémből, egy részük a faliszekrényekben heverő tárgyakra hasonlított. De mind használhatatlan volt, torz, elgörbült, megolvadt, mintha tűzvészből került volna elő. A legkülönösebb az volt, hogy a gyakorlatilag tűzálló keramit fogantyúk is így elformátlanodtak. Laboratóriumi kemencék hőfokán a keramit nem olvad — legfeljebb egy atommáglya belsejében. Előrántottam a fogasra akasztott szkafander zsebéből a sugárzásmérőt, de a kis fekete jószág néma maradt, mikor a roncsok fölé tartottam.

Már csak egy szál alsónadrág és lyukacsos atlétatrikó volt rajtam. Ezeket is a padlóra dobtam, mint a rongyot, és meztelenül beugrottam a zuhany alá. Megkönnyebbülésnek éreztem a záporozó vizet. Tekeregtem a forró zuhatag alatt, dögönyöztem magam, prüszköltem, de valahogy eltúlozva, mintha így akarnám lerázni, kivetni magamból az egész zavaros bizonytalanságot, ami az Állomást betölti, és engem is megfertőzött ezzel az ostoba gyanakvással.

Kikerestem a szekrényből egy szkafander alá is viselhető, könnyű melegítőt, átraktam a zsebeibe csekély vagyonomat; noteszom lapjai között kemény tárgyra tapintott az ujjam, földi lakásom kulcsa volt, a jó ég tudja, hogyan keveredett oda. Tanácstalanul forgattam, nem tudtam, mit kezdjek vele, végül letettem az asztalra. Eszembe jutott, hogy valami fegyverre is szükségem lehet. A szerszámokkal kombinált zsebkés nemigen felelt meg a célnak, de más nem akadt nálam, s egyelőre nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy nekiálljak valami sugárszórót vagy effélét keresni. Leültem a kis fémszékre az üres térség közepén, minden holmitól távol. Egyedül akartam lenni. Örömmel láttam, hogy még több mint félórám van; megállapodásaimat mindig pontosan betartom, akár lényegesek, akár nem, ez már a természetemhez tartozik. Az óramutató a heteshez ért a huszonnégy órás számlapon. Lenyugodott a nap. Hét óra az itteni idő szerint — akkor a Prométheuszon most húsz óra van. A Solaris már biztosan kis szikrává zsugorodott Moddard képernyőjén, semmi sem különbözteti meg a csillagoktól. De hát én már nem a Prométheuszon vagyok! Behunytam a szemem. Teljes csönd volt, csak a csövek szortyogtak egyenletes időközökben. A fürdőszoba porcelán padlójára halkan csöpögött a víz.

Gibarian meghalt. Alig fél nappal ezelőtt, ha jól értettem Snaut szavait. Mit csináltak a holttesttel? Eltemették? Igaz is — ezen a bolygón nem lehet temetni. Gyakorlatiasan meghánytam-vetettem a dolgot, mintha a halott sorsa volna a legfontosabb, aztán rájöttem, mekkora ostobaság ezen töprengeni, felálltam, és átlósan róni kezdtem a szobát, meg-megbotolva szétszórt könyvekben, majd egy üres kis oldalzsákban; lehajoltam érte, fölemeltem. Lám, nem is üres. Sötét üvegpalack volt benne, olyan könnyű, mint a felfújt papírzacskó. Az ablak felé tartottam, és átnéztem rajta; odakint szennyes ködök tompították a napnyugta zordan vöröslő, utolsó sugarait. Mi van velem? Miért foglalkozom minden szamársággal, minden kezembe akadó vacakkal?

Összerezzentem, mert meggyulladt a villany. Hát persze, a sötétedésre érzékeny fotocella. Csupa várakozás voltam, idegeim annyira megfeszültek, hogy végül már nem akarózott háttal állni az üres szobának. Elhatároztam, hogy összeszedem magam. Széket húztam a könyvespolc elé. Ott volt Solaris története, Hughes és Eugel untig ismert, régi monográfiája — levettem a második kötetet, és merev, vastag tábláját ölembe fektetve, lapozgatni kezdtem.

A Solarist majdnem száz évvel születésem előtt fedezték fel. Két nap körül keringő bolygó, egyik napja vörös, a másik kék. Több mint negyven évig egyetlen űrhajó sem közelítette meg. Annak idején szentül hittek a GamowShapley-elméletben: kettős csillagok bolygóin nem keletkezhet élet. Az egymás kör ül keringő két nap gravitációs játéka miatt az ilyen bolygók pályája sohasem állandó.

A keletkező perturbációk hol megrövidítik, hol megnyújtják a bolygópályát, és az élet csírái, ha egyáltalán létrejönnek, előbb-utóbb elpusztulnak a perzselő hőségben vagy a gyilkos fagyban. A változások ugyanis évmilliók alatt mennek végbe, tehát csillagászati vagy biológiai vonatkozásban nagyon rövid idő alatt, hiszen a fejlődés több száz millió, ha nem milliárd évet igényel.

Az eredeti számításokból kiderült, hogy a Solaris ötszázezer év alatt fél csillagászati egységre megközelíti vörös napját, további egymillió év múlva pedig annak izzó torkába zuhan.

De már tíz-tizenöt év múlva meggyőződtek róla, hogy a Solaris pályája korántsem mutatja a várt módosulásokat, sőt egészen úgy viselkedik, mintha állandó lenne, éppolyan állandó, akár a mi naprendszerünk bolygópályái.

Újra elvégezték a megfigyeléseket és számításokat, most már a legnagyobb pontossággal, de megint csak azt az eredményt kapták, hogy a Solaris pályája nem állandó.

Ekkor lépett elő a Solaris az évente százszám fölfedezett és mozgáselemeik pár sornyi adatával lajstromo zott bolygók egyikéből különös figyelmet érdemlő égitestté.

Alig négy évvel e fölfedezés után a Laokoon egyik bolygóján járt Ottenskjöld-expedíció, két kísérő raktárhajójával együtt, megkerülte a Solarist. Vállalkozásuk csupán ideiglenes, rögtönzött felderítés volt, annál is inkább, mivel nem tudtak leszállni. Egyenlítői és sarki pályára helyeztek több automata megfigyelőholdat, ezek elsősorban a gravitációs erőteret mérték. Megállapították, hogy a bolygót túlnyomórészt óceán borítja, csak néhány fennsík emelkedik ki belőle. Összterületük kisebb Európánál, pedig a Solaris átmérője húsz százalékkal nagyobb, mint a Földé. Ezek a rendszertelenül szétszórt, kopár, sziklás szárazföldek főleg a déli féltekén terülnek el. Elemezték a légkör összetételét is — oxigént nem tartalmaz —, végül igen pontosan megmérték a bolygó sűrűségét, albedóját és más csillagászati adatait. A várakozásnak megfelelően az élet semmiféle nyomára nem akadtak, sem a szárazföldeken, sem az óceánban.

A következő tíz év folyamán a Solaris, most már valamennyi illetékes csillagvizsgáló távcsöveinek kereszttüzében, folytatta elképesztő viselkedését: pályája állandó maradt, holott a gravitáció törvényei szerint minden kétséget kizárólag változnia kellett volna. Egy ideig botrányszaga volt az ügynek, mivel az észlelési eredményekért (szigorúan a tudomány érdekében) hol bizonyos személyekre, hol a számítógépekre próbálták kenni a felelősséget.

Anyagi fedezet híján a voltaképpeni Solaris-expedíció elindítása további három évet késett, míg végül Shannahan, gárdájának kiegészítése után, három C-tonnás, kozmodrómia-osztályú egységet szerzett az Intézettől. Másfél évvel a Vízöntő Alfájának térségéből rajtoló expedíció érkezése előtt a második felderítő flotta az Intézet utasítására Solaris körüli pályára helyezte a Luna 247 önműködő Szatelloidot. Ez a Szatelloid, az évtizedek során háromszor felújítva, máig is működik. Mérési eredményei végleg megerősítették az Ottenskjöld-expedíció észlelését, hogy az óceán mozgásai aktív jellegűek.

Shannahan egyik hajója magasan keringett, kettő pedig, megfelelő előkészületek után, leszállt a Solaris déli sarkán húzódó, mintegy hatszáz négyzetmérföldes, sziklás földdarabra. Az expedíció tizennyolc hónapi munkáját szerencse kísérte, mindössze egyetlen balesetük volt valami készülékhiba következtében. Ám a tudósgárda két szemben álló táborra szakadt. Az óceán miatt kaptak hajba. Az elemzések alapján szerves képletnek minősítették (élőnek akkoriban még senki sem merte nevezni). De míg a biológusok szemében primitív alakulat volt, valami irdatlan véglény (ők „prebiologikus formációnak” keresztelték), mintha egyetlenegy gigászivá fajult, folyékony sejt burkolná az egész bolygót helyenként több mérföld mély, kocsonyás köpenybe, addig a csillagászok és a fizikusok amellett kardoskodtak, hogy rendkívül magas szervezettségű, talán még a földi szervezeteknél is bonyolultabb struktúrának kell lennie, hiszen aktívan befolyásolni képes a bolygópálya alakulását. Semmi más okát és magyarázatát nem találták ugyanis a Solaris viselkedésének, sőt a bolygófizikusok összefüggést fedeztek fel a plazmaóceán bizonyos folyamatai és a helyileg mért gravitációs erő között, amely az óceán „anyagcseréjétől” függő változásokat mutatott. így aztán a fizikusok, és nem a biológusok álltak elő a paradox „plazmagép” elnevezéssel; ez olyan képződményt akart jelenteni, amely a mi fogalmaink szerint talán nem élőlény, de célszerű tevékenységre képes, mégpedig — tegyük mindjárt hozzá — csillagászati arányú tevékenységre.

Ebben a vitában, amely hetek alatt örvényként rántott magába minden jeles szaktekintélyt, nyolcvan év óta először ingott meg a Gamow-Shapley-elmélet.

Egy ideig még védelmezni próbálták, mondván, hogy az óceánnak semmi köze az élethez, még csak nem is „para-” vagy „prebiologikus formáció”, hanem geológiai képlet, valóban rendkívüli, de a Solaris pályájának stabilizálására csak a gravitációs erők változásai teszik képessé; itt a Le Chatelier-szabályra hivatkoztak.

Ezzel a konzervativizmussal szemben fölmerültek olyan hipotézisek — például az igen részletesen kidolgozott Civita-Vitty-féle elmélet —, hogy az óceán dialektikus fejlődés eredménye: ősalakjából, a preóceánból, amely lomhán reagáló vegyi elemek oldata volt, a körülmények (mármint a létét fenyegető pályaváltozások) hatására a földi lépcsőfokok közvetítése nélkül, tehát mellőzve az egyés többsejtűek kialakulását, a növényés állatvilág evolúcióját, idegrendszer és agy kifejlesztése nélkül azonnal a „homeosztatikus óceán” állapotába lépett. Más szóval, nem sok száz millió éven át alkalmazkodott a környező világhoz, mint a földi szervezetek, amelyek közül csak ilyen hosszú idő elteltével emelkedett ki gondolkodó faj, hanem azonnal úrrá lett környezetén.

Igen eredeti gondolat volt, csak éppen az nem derült ki belőle, hogyan stabilizálhatja a szirupos kocsonya egy égitest pályáját. Majdnem egy évszázada ismerték a gravitort, a mesterséges erőterek és gravitációs terek előállítására szolgáló berendezést, de el sem tudták képzelni, hogy a gravitorok óriási hőfokon, bonyolult magreakciókkal előidézett teljesítményét mi módon utánozza egy alaktalan pempő. Az újságok tücsköt-bogarat összehordtak a „Solaris-rejtélyről”, a legvadabb sületlenségekkel csigázták fel az olvasók kíváncsiságát és okoztak dührohamokat a tudósoknak — még olyan nézet is hangot kapott, hogy az óceán szegről-végről a földi villamos angolnák rokona. .

Mikor aztán sikerült legalább valamelyest tisztázni a dolgot, kitűnt, hogy a magyarázat — később is sokszor űzött velünk ilyen tréfát a Solaris — újabb és talán még titokzatosabb kérdéseket vet fel.

A kutatások kimutatták, hogy az óceán korántsem a mi gravitoraink elve alapján működik (ami különben sem volna lehetséges), hanem közvetlenül modellálni tudja a téridő metrikáját; ennek tulajdonítható többek között, hogy a Solaris egy és ugyanazon délkörén eltérések mutatkoznak az időmérésben. Tehát az óceán nemcsak — hogy úgy mondjuk — ismeri, hanem (amivel mi nem dicsekedhetünk) ki is tudja használni az Einstein-Boevielmélet bizonyos következményeit.

Ez a megállapítás századunk egyik leghevesebb viharát robbantotta ki a tudományos világban. Halomra dőltek a legtekintélyesebb, osztatlanul elismert teóriák, a szakirodalomban szentségtörő cikkek láttak napvilágot, minden elmét lázba hozott a nagy kérdés: „zseniális óceán” vagy „gravitációs kocsonya”?

Mindez majd húsz évvel születésem előtt történt. Amikor én iskolába jártam, az időközben megismert tények alapján már közhelynek számított, hogy a Solarison van élet — de azt egyetlenegy lakos képviseli…

Gépiesen lapozgattam a Hughes-Eugel második kötetét; mindjárt az elején legalább annyira ötletes, mint amilyen mulatságos rendszertani besorolás található. A táblázatban ilyen kategóriák szerepelnek: Típus — Polytheria, Rend — Syncytialia, Osztály — Metamorpha.

Mintha isten tudja, hány egyedet ismernénk ebből a fajból, pedig hát csak ez az egy árválkodik itt. No de ez legalább tekintélyes példány: kereken tizenhét billió tonnát nyom.

Ujjaim alatt peregtek az állapotváltozások jellegét, ütemét, vegyi folyamatát ismertető színes ábrák, diagramok, elemzések és színképek. Minél tovább haladtam a vaskos kötetben, annál jobban elharapózott a hófehér lapokon a matematika; azt hinné az ember, többet már nem is lehetne tudni a Metamorpha osztály e képviselőjéről, amely itt hever a négyórás éjszaka sötétségébe burkolva, pár száz méterrel az Állomás acélteste alatt.

Pedig hát még azt sem döntötték el, „lény”-e az óceán, arról már nem is beszélve, hogy értelmesnek nevezhető-e. Visszalöktem a súlyos könyvet a polcra, s levettem a következőt. Ez két részre oszlott. Első fele: kísérleti jegyzőkönyvek kivonatai arról a számtalan vállalkozásról, amelyeknek az volt a célja, hogy kapcsolatot létesítsenek az óceánnal. Ez a kapcsolatteremtés, nagyon jól emlékszem, a humoros történetek, viccek és csipkelődések kimeríthetetlen forrása volt egyetemista koromban; olyan dzsungellé burjánzott, hogy ahhoz képest a középkori skolasztika maga az áttetsző rend és világosság. A kötet második része, majdnem ezerháromszáz oldal, csupán a téma bibliográfiája. Maga a szakirodalom el sem férne ebben a szobában.

Először olyan különleges elektronikus készülékekkel próbálkoztak kapcsolatot létesíteni, melyek képesek voltak transzformálni az adott és a vett információkat. Az óceán maga is közreműködött ezeknek a készülékeknek a kialakításában. De az egészből semmit sem tudtak kihámozni. Mert miben is állt a „közreműködése”? Módosította a belémerített műszerek egyes elemeit, aminek következtében a kisülések ritmusgörbéje megváltozott, a regisztráló készülékek szalagján hemzsegtek a jelek, gigászi felsőbb matematikai műveletek foszlányainak tetszettek, de mit jelentett mindez? Talán az óceán pillanatnyi gerjesztettségi állapotának adatai voltak? Vagy ezekből az impulzusokból születtek az óceán gigászi képződményei, valahol több ezer mérföldre a kutatóktól? Talán az óceán örök igazságainak a visszfénye — valami érthetetlen elektronikus nyelven? Vagy talán művészetének remekei? Ki tudhatta volna, mikor sohasem sikerült kétszer ugyanazt a reakciót kiváltani? Mikor a válasz hol olyan impulzuskitörés volt, hogy majd szétvitte a műszert, hol pedig süket hallgatás? Mikor egyetlen kísérletet sem lehetett reprodukálni? Minduntalan úgy rémlett, hogy egy lépésre vagyunk a szüntelenül dagadó feljegyzéstenger megfejtésétől; hiszen külön elektronikus agyakat építettünk erre a célra, olyan információ-feldolgozó kapacitással, amilyet még egyetlen probléma sem igényelt. Valóban, adódtak is bizonyos eredmények. Mintha az óceán — az elektromos, mágneses és gravitációs impulzusok forrása — matematikai nyelven beszélt volna; villamos kisüléseinek bizonyos szekvenciáit a földi analízis legelvontabb ágai, főleg a halmazelmélet segítségével osztályozni tudták, olyan homológ struktúrák jelentkeztek, amelyeket az energia és az anyag, a véges és végtelen mennyiségek, az elemi részecskék és tereik kölcsönhatásának fizikájából ismerünk — mindez arra a meggyőződésre késztette a tudósokat, hogy az óceán valami gondolkodó monstrum, az egész bolygót elborító, milliószorosra duzzadt, protoplazmaszerű agyvelőtenger, mely a világmindenség lényegén töprengve, iszonyatos arányú elméleti fejtegetésekkel tölti idejét, s amit műszereink ebből kiragadnak, csupán a mélységben örökkön-örökké folyó, számunkra felfoghatatlan, gigászi monológ véletlenül ellesett töredéke. így a matematikusok. Hipotéziseikről egyesek azt mondták, hogy ez az emberi lehetőségek lebecsülése, hasra esés valami előtt, amit még nem értünk, de meg érthetünk, az „ignoramus et ignorabimus” ósdi felfogásának feltámasztása, mások úgy vélték, meddő és káros mesék, korunk mitológiáját tükrözik, amely az óriási agyvelőben — elektronikus vagy plazmaszerű, mindegy — az élet legfőbb célját, a lét summáját látja.

Megint mások… de hát kutatók és nézetek légiószám voltak. No és mi volt a „kapcsolatteremtési” kísérletek egész területe a szolarisztika többi ágához képest, melyek, főleg az elmúlt negyedszázadban, annyira szakosodtak, hogy a kibernetikus-szolarista már alig tud szót érteni a szimmetriádkutató szolaristával! „Ti akartok az óceánnal szót érteni, mikor egymást sem értitek?” — tréfálkozott egyszer Veubeke, az Intézet akkori igazgatója, még egyetemista koromban; és milyen igaza volt.

Mert itt van még az is, amiért az óceánt a Metamorpha osztályba sorolták. Hullámzó felületéből a legkülönbözőbb, semmi földihez nem hasonló formájú plazmaképződmények törnek elő, és a nemegyszer heves „alkotó tevékenység” célját — alkalmazkodó, megismerő vagy bármi más rendeltetését — még csak nem is sejtjük.

Két kézzel tettem helyre a kötetet, olyan nehéz volt, s arra gondoltam, hogy könyvtárakra menő adathalmazunk a Solarisról mind csak fölösleges kolonc, haszontalan tények útvesztője — pontosan ugyanott tartunk, mint amikor hetvennyolc évvel ezelőtt elkezdték az adatgyűjtést, sőt lényegében még sokkal rosszabb a helyzet, hiszen az egész eddigi munka meddőnek bizonyult.

Amit pontosan tudunk, az csupa negatívum. Az óceán nem használ gépeket, és nem is készít ilyesmit, bár bizonyos körülmények között képesnek látszik rá, hiszen leutánozta némelyik belémerített műszer alkatrészeit, de ezt csak a kutatások első és második évében csinálta; aztán nem vett többé tudomást a szerzetesi türelemmel ismételgetett kísérletekről, mintha végképp megunta volna gépeinket s termékeinket (s alighanem bennünket is…). Nincs idegrendszere, nincsenek sejtjei, nincs fehérjeszerű struktúrája — folytatom „negatív ismereteink” felsorolását —, nem mindig reagál a behatásokra, bármilyen erősek (ügyet sem vetett például a második Gieseexpedíció raktárhajójának katasztrófájára, pedig a gép háromszáz kilométer magasról zuhant rá, s atommáglyái nak nukleáris robbanása másfél mérföldes körzetben elpusztította a plazmát).

Tudóskörökben kezdték lassan elparentálni a „Solarisügyet”, főleg az Intézet tudományos főhatóságának berkeiben, ahol az utóbbi években felmerült a gondolat, hogy megnyirbálják a további kutatás dotációját. Az Állomás teljes felszámolásáról eddig még senki sem mert beszélni; ez túlságosan nyílt kapituláció volna. De baráti körben némelyek már pedzették, hogy nincs más hátra, mint valami jó stratégiával lehetőleg „tervszerűen” visszavonulni a „Solaris-ügyből”.

Csakhogy ez az „ügy” lassacskán sokak (főleg a fiatalok) szemében afféle próbakő lett, saját értékük mércéje: „lényegében — mondták — nagyobb tétre megy a játék, mint hogy felderítjük-e a Solaris civilizációját; rólunk van itt szó, az emberi megismerés határairól”.

Egy ideig népszerű volt az a nézet (a napisajtó is buzgón terjesztette), hogy a gondolkodó óceán, az egész Solarist elborító gigászi agy sok millió évi fejlődéssel előbbre tart a mi civilizációnknál — „csillagjógi”, kozmikus bölcs, eleven mindentudás, mely rég átlátta minden tevékenység hiábavalóságát, és ezért hallgat olyan megátalkodottan. Holott ez egyszerűen nem igaz, hiszen az élő óceán nagyon is tevékenykedik, csak éppen nem emberi elképzelések szerint, tehát nem épít városokat, hidakat, repülő gépezeteket, nem próbálja legyőzni vagy átlépni a teret (akik mindenáron meg akarták védeni az ember felsőbbrendűségét, rendkívül értékes ütőkártyát láttak ebben), viszont ezerféle átváltozást, „ontológikus autometamorfózist” mível; tudós terminusokban aztán nincs hiány a szolarisztikai művek oldalain! Mivel pedig a Solarisadatok kásahegyének makacs ostromlójában óhatatlanul az az érzés támad, hogy az értelmes, sőt talán zseniális konstrukciók foszlányai valami hibbant agy eszelős dadogásával keverednek, a „csillagjógi”-gondolat ellenlábasaként megjelent a „hülye óceán”-elmélet.

Ezek a hipotézisek kirángatták sírjából, és új életre keltették az egyik legősibb filozófiai témát: az anyag és a szellem, a tudat viszonyának problémáját. Jókora adag bátorság kellett ahhoz, hogy valaki — du Haart volt az — elsőként tulajdonítson tudatot az óceánnak. Csaknem minden vita és ellentét mélyén ez a kérdés izzott, bár a metodológusok sietve metafizikusnak bélyegezték. Lehetséges-e gondolkodás tudat nélkül? De gondolkodásnak nevezhetjük-e az óceánban lejátszódó folyamatokat? Igaz-e, hogy a hegy csak egy nagyon nagy kő? A bolygó pedig óriási hegy? Nevezhetjük így is, de az új nagyságrenddel új törvényszerűségek és új jelenségek lépnek színre.

Olyan lett ez a probléma korunkban, mint hajdan a kör négyszögesítése. Minden eredeti elme igyekezett letenni a garast a Solaris-ügyben; szaporodtak az olyan elméletek, hogy az óceán „az értelem virágkorának” régmúlt szakaszát követő hanyatlás és elfajulás terméke, sőt, hogy nem más, mint egy kocsonyás daganat, mely a bolygó egykori lakosainak testében keletkezett, majd mindannyiukat fölfalta és elnyelte, örök életű, magától megifjuló, sejt feletti képletté olvasztva a maradványokat.

A fénycsövek földi nappalra emlékeztető, fehér világánál lerámoltam az asztalról a műszereket és könyveket, műanyag lapján szétterítettem a Solaris térképét, és fémkeretére támaszkodva, tüzetesen szemügyre vettem. Az élő óceán sekélyebb medencéi mély katlanokkal váltakoznak, szigeteit málló kőzetek üledéke borítja, tehát valamikor a fenekén voltak — ő szabályozná a belémerült sziklatömbök felbukkanását és elsüllyedését is? Sejtelmünk sincs róla. Néztem a sokféle kékre és lilára festett, óriási féltekéket a térképen, és ki tudja hányadszor már életemben, megint éppúgy elámultam, mint akkor régen, iskoláskoromban, amikor először tanultunk a Solarisról.

Nem tudom, hogyan történt — egyszerre lényegtelennek rémlett körülöttem minden, Gibarian halálának leselkedő titkával s a rám váró ismeretlen jövővel együtt; nem gondoltam semmire, teljesen elmerültem a minden embert megdöbbentő térkép szemlélésében.

Az élő képződmény egyes térségeit azokról a tudósokról nevezték el, akik az illető tájék kutatásának szentelték életüket. Éppen az egyenlítői szigetcsoport körül 28 elterülő Thexall-kocsonyulatot tanulmányoztam, amikor megéreztem, hogy valaki néz.

Álltam a térkép fölött, de már semmit sem láttam. belőle, mintha csak megbénultam volna. Az ajtó szemben volt velem, előtte a ládák, meg egy szekrényke is. Valami automata — gondoltam, bár előzőleg egy sem volt a szobában, nem is jöhetett be észrevétlenül. Tarkómon, hátamon égni kezdett a bőr, elviselhetetlenné vált a rám nehezedő merev tekintet. Észre sem vettem, hogy behúzom a nyakam, s egyre súlyosabban támaszkodom az asztalra; lassan csúszni kezdett a padlón, és ez a mozgás valahogy felszabadított. Hirtelen megfordultam.

A szoba üres volt. Csak az ablak nagy, fekete félköre ásított felém. Szorongásom nem múlt el. A sötétség engem nézett — az alaktalan, szem nélküli, végtelen, roppant sötétség. Egyetlen csillag sem látszott az égen. Lehúztam a redőnyt. Egy órája se voltam az Állomáson, és máris kezdtem érteni, miért támad itt az emberekben üldözési mánia. Önkéntelenül kapcsolatba hoztam ezt Gibarian halálával. Ismertem őt, s eddig úgy gondoltam, semmi meg nem zavarhatná az elméjét. De most már nem voltam ebben biztos.

Álltam a szoba közepén, az asztalnál. Nyugodtabban lélegeztem, éreztem, amint homlokomon meghűl az izgalom verítéke. Mire is gondoltam az imént? Persze, az automatákra. Nagyon furcsa, hogy egyet se látni, sem a folyosón, sem a szobákban. Hová tűnhettek? Az egyetlen, amelyikkel — messziről — találkoztam, a repülőtér gépi személyzetéhez tartozott. De hol a többi?

Órámra néztem. Indulnom is kellene Snauthoz. Kiléptem a folyosóra. A mennyezet alatt futó fénycsövek elég gyöngén világítottak. Elmentem két ajtó előtt, s ahhoz érkeztem, amelyikre Gibarian neve volt kiírva. Sokáig tétováztam előtte. Az Állomás néma volt. A kilincsre tettem a kezem. Voltaképpen egyáltalán nem akartam bemenni. Lassan hajlott a kilincs, ujjnyi rés nyílt az ajtón, egy pillanatig feketeség volt belül, aztán kigyulladt a villany. Ha most jönne valaki a folyosón, rögtön meglátna. Gyorsan beléptem, és zajtalanul, de erősen becsuktam az ajtót. Aztán megfordultam.

Legyökerezve álltam az ajtó előtt, hátammal majdnem hozzásimulva. A szoba nagyobb volt az enyémnél, itt is panorámaablak, háromnegyed részét apró kék és rózsaszín virágos függöny takarta, nyilván a Földről hozták, nem tartozik az Állomás felszereléséhez. A fal mentén nagyon halvány zöldre zománcozott ezüst fényű könyvespolcok és szekrények sorakoztak. Tartalmuk halomba dobálva hevert az asztalok és karosszékek között. Lábam előtt két felborult gépasztalka torlaszolta el az utat, félig betemették őket a széthasított tartókból kihullt folyóiratok. Nyitott könyvek hányódtak lombikok és palackok cserepei közt, libegő lapjaikon végigömlöttek a vegyszerek — pedig a legtöbb üveg olyan vastag falú, hogy ha egyszerűen leesik, akár jó magasról, attól még nem törik össze. Az ablaknál feldőlt íróasztal, kinyúló karján olvasólámpa roncsa, az előtte heverő szék két lába félig kihúzott fiókokba mélyed. Cédulák, kézírással telerótt ívek, papírok áradata borította a padlót. Megismertem Gibarian írását, és a jegyzetek fölé hajoltam. Mikor fölemeltem a szétszórt íveket, arra lettem figyelmes, hogy a kezem már nem egy árnyékot vet, hanem kettőt.

Megfordultam. Fent éles határú, vakító kék tűzcsík lángolt a függönyön, egyre szélesedve, mintha kigyulladt volna a rózsás karton. Félrerántottam — ijesztő fényözön kápráztatott el. Betöltötte a horizont harmadrészét. A hullámvölgyekben kísértetiesen megnyúlt, hosszú árnyékok hada rontott az Állomás felé. Ez volt a napfelkelte. Itt, az Állomás jelenlegi földrajzi szélességén, egyórás éjszaka után kel fel a bolygó második, kék napja. Az önműködő kikapcsoló már eloltotta a mennyezetvilágítást, mikor visszatértem a papírhalomhoz. Egy három héttel ezelőtt tervezett kísérlet rövid leírására bukkantam: Gibarian nagyon kemény röntgensugárzást akart a plazmára irányítani. A szövegből kiviláglott, hogy a kísérletet lebonyolító Sartorius számára készült; ez csak másodpéldány. A fehér lapok vakítani kezdtek. Minden egészen más volt, mint az éjszaka beállta előtt. Akkor többnyire piszkosrózsaszín köd gomolygott a hűlő nap fényében vérvörösen és tintafeketén csillogó óceán fölött, egybemosva a narancsszínű égboltot, a felhőket és a hullámokat. Most mindez eltűnt. A rózsás függönyön át enyémmél is úgy égett a fény, akár egy erős kvarclámpa izzója. Lebarnult kezem majdnem hamuszürkének látszott. Megváltozott az egész szoba, minden vöröses árnyalatú holmi barna lett vagy májszínűre fakult, a fehér, zöld és sárga tárgyak színe viszont úgy felragyogott, hogy szinte világítottak. Hunyorogva néztem ki a függöny résén: olvadt fém remegett és vonaglott az ég fehér tűztengere alatt. Behunytam a szemem, táguló tűzkarikákat láttam. A mosdó polcán (a kagyló is törött volt) álarcnak beillő, óriási napszemüveg hevert, gyorsan föltettem. A függöny most úgy izzott, mint a nátriumláng. Összeszedtem a papírokat, az egyetlen fel nem borult asztalra raktam, és tovább olvastam. A szöveg egy része hiányzott.

Átfutottam az elvégzett kísérletek jegyzőkönyvét. Kiderült, hogy négy napon keresztül besugározták az óceánt, a jelenlegi helytől ezernégyszáz mérfölddel északkeletre. Mindez nagyon meglepett, hiszen a röntgensugarak alkalmazását pusztító hatásuk miatt ENSZ-egyezmény tiltja, és biztosan tudtam, hogy nem kértek engedélyt a Földtől ezekre a kísérletekre. Olvasás közben egyszer felnéztem, s a nyitott szekrényajtó tükörlapjában megpillantottam magamat: hullafehér arc a nagy fekete szemüveggel. Hátborzongató volt a kékesfehér fényben égő szoba, de pár perc múlva csikorgás hallatszott, és tökéletesen záró páncéllap ereszkedett az ablakra; sötét lett, aztán kigyúlt a most furcsán sápadtnak tetsző mesterséges világítás. Ezután már csak a meleg fokozódott; a hőszabályozó vezetékek szelíd zümmögése éles sivításba ment át, teljes erővel dolgozott az Állomás hűtőberendezése. Mégis tovább nőtt a fojtó hőség.

Lépteket hallottam. Valaki jött a folyosón. Két nesztelen ugrással az ajtónál termettem. A léptek tétováztak, és elnémultak. Az a valaki ott állt az ajtó előtt. Lassan mozdult a kilincs; gondolkodás nélkül, ösztönösen megragadtam és visszatartottam. A nyomás nem erősödött, de nem is gyengült. A valaki az ajtó túlsó oldalán éppolyan csöndben volt, mint én, talán meglepődött. Jó darabig fogtuk a kilincset. Aztán hirtelen felszökött a kezemben — elengedték, és halk nesz tanúsította, hogy a másik elmegy. Még sokáig füleltem, de csönd volt.