A legyőzhetetlen

Az első két terepjáró hajnalban gördült le a csúszdán. A buckák keletre néző oldalai még az éjszaka sötétjében feketélltek. Az erőtér széthúzódott, utat nyitott a gépeknek, és a kék fények csillogása közben visszacsukódott. A harmadik gép hátulsó peremén ült Rohán, közvetlenül a cirkáló fara mellett, kezeslábasban, sisak és üvegellenző nélkül, csak a légzőkészülék kis maszkja volt arcán, kezét térdén összefonta, mert így kényelmesebben nézhette az ugráló másodpercmutatót.

Kezeslábasának bal felső zsebében négy injekciós ampulla volt, a jobb felsőben laposra sajtolt ételsűrítmény-tabletták, térdvédő zsebeit pedig apróbb szerszámokkal tömték meg: volt itt sugárzásmérő, kis mágneses mérőműszer, tájoló és a terep levelezőlap nagyságú, mikro-légifelvételes térképe, amelyet csak erős nagyítóval lehetett használni. Hatszoros rétegű, leheletvékonyságú plasztikszalagok övezték, öltözetéből gyakorlatilag minden fémet kiiktattak. Egyáltalán nem érezte a hajába rejtett dróthálót — legfeljebb, ha szándékosan mozgatta fejbőrét; a benne keringő áram jelenlétét sem érzékelte, de működését a gallérjába varrt mikroadó segítségével ellenőrizhette, ha odarakta az ujját: a kemény kis henger ugyanis kimérten ketyegett, erről a lüktetésről tapintásával könynyen meggyőződhetett.

Keleten vörös csík húzódott, a szél is feltámadt már, és a homokbuckák csúcsait nyesegette. A látóhatár szélét képező fűrészfogú, alacsony kráteren lassan végigömlött a vörös fény. Rohán felemelte fejét: úgy határoztak, hogy nem lesz kölcsönös összeköttetése a hajóval, mert a rádióadó működése azonnal elárulná jelenlétét. De fülében babszemnyi vevőkészülék rejtőzött: a Legyőzhetetlen alkalomadtán jelzéseket küldhetett neki. Most éppen ez a kis készülék szólalt meg, teljesen olyan volt, mintha a fejében beszélne valaki.

— Figyelem, Rohán. Itt Horpach! A hajóorr mérőműszerei növekvő mágneses tevékenységet jeleznek. A terepjárók már valószínűleg a felhő alatt vannak… kibocsátok egy szondát…

Rohán a világosodó égboltra nézett. Nem látta, hogyan startolt a rakéta, amely függőlegesen szökött az égbe, eloszló fehér füstcsíkot húzva maga után, elborította vele az űrhajót, majd szédületes sebességgel tovaszállt északkeleti irányban. Teltek a percek. A vén nap puffadt korongja szinte ráterpeszkedett már a kráter peremére.

— Kisebbfajta felhő támadja az első terepjárót… — szólalt meg a hang a fejében. — A másik akadálytalanul halad tovább… az első a sziklakapuhoz közeledik. Figyelem: ebben a pillanatban csúszott ki ellenőrzésünk alól az első. Optikai megfigyelésünk alól is… eltakarta a felhő. A második most kanyarodik be a hatodik szorosba, még sértetlen… Most kezdődik a támadás! Kicsúszott ellenőrzésünk alól a második is, már ellepték… Rohán! Figyelem! Tizenöt másodperc múlva indulsz terepjáróddal, attól kezdve saját belátásod szerint cselekedj!

Bekapcsolom az indítómutatót, sok sikert…

Horpach hangja hirtelen eltávolodott. Gépies, másodpercenkénti ketyegés váltotta fel. Rohán kényelmesen elhelyezkedett, lábát felhúzta, átbújt a terepjáró felső mellvédjéhez erősített villanyvezeték hurokja alatt. A könnyű járású gép hirtelen megremegett, és simán előrelendült.

Horpach mindenki mást a hajó belsejébe rendelt, Rohán majdnem hálás volt ezért, mert kibírhatatlannak talált volna mindenféle búcsúzkodást.

Így aztán a terepjáró ugráló pereméhez kötözve csak a Legyőzhetetlen óriási, majd egyre kisebbedő oszlopát látta; a homokdombok mentén egy pillanatra felvillanó kék fényjelezte, hogy a gép most halad át az erőtér határán. Rögtön azután sebessége fokozódott, és a ballontömlőktől felvert vörös felhő eltakarta előle a kilátást; alig látta alóla a hajnali színekben pompázó égboltozatot.

Helyzetét nem lehetett különösen szerencsésnek mondani — bármelyik pillanatban öt is megtámadhatták. Ezért nem ült be, hanem ahogyan eltervezték, felállt, előrefordult, és a mellvédbe kapaszkodva a gép peremén vetette meg a lábát. Ily módon az üres jármű lapos háta fölött láthatta a vele szemben rohanó sivatagot. A terepjáró legnagyobb sebességével haladt, időnként akkorákat ugrott és úgy rázkódott, hogy Rohánnak teljes erőből meg kellett kapaszkodnia. A motort alig lehetett hallani, csak a szél süvöltött fülébe, szemébe homokszemek pattantak, a gép két oldalán olyan homokszökőkutak permeteztek, hogy átlátszatlan falukon még azt sem vehette észre, mikor hagyta el a kráter gyűrűjét. A terepjáró valószínűleg északi peremének egyik homokos hágóján furakodott ki belőle.

Rohán hirtelen éneklő hangú jelek közeledésére lett figyelmes; a teleszonda adójából származott, amelyet olyan magasra lőttek fel, hogy hiába erőltette szemét, nem találta meg az égbolton. Azért kellett olyan magasan lebegnie, hogy ne vonja magára a felhő figyelmét, jelenléte elengedhetetlen volt — másképpen nem lehetett irányítani a hajóról a terepjáró mozgását. A gép hátsó falán kilométerórát szereltek fel, hogy könnyebben tájékozódhasson. Eddig tizenkilenc kilométert tett meg, és minden pillanatban várta, hogy feltűnjenek az első sziklák. De az alacsonyan járó napkorong, amely eddig jobb kéz felől kísérte — vörös fénye alig hatolt át a nyomában kavargó homokfelhőn —, most kissé mögéje került.

A terepjáró tehát balra kanyarodott — Rohán hiába próbálta eltalálni, vajon ez az eltérés is előre ki volt-e számítva, vagy változást jelent az eredeti útirányhoz képest: ha igen, ez azt jelenti, hogy a vezetőfülkéből észrevették a felhő valamilyen előreláthatatlan hadmozdulatát, és most szeretnék minél messzebbre vinni tőle. A nap eltűnt egy pillanatra az első, enyhén hajlott sziklahát mögött. Aztán ismét előbukkant. A ferde megvilágításban vad lett a táj, és egyáltalán nem emlékeztette a legutóbbi expedíció alkalmával látott vidékre. De akkor magasabbról, a szállítóautomata lőtornyából figyelte.

A terepjáró hirtelen ijesztően dobálózni kezdett, és néhányszor úgy nekivágta páncéljának, hogy szinte fájt. Minden erejét meg kellett feszítenie, hogy ez a veszett hánykolódás, amelynek hevességét még a ballontömlők sem tudták csillapítani, le ne dobja a keskeny peremről. A kerekek táncoltak a köveken, magasra felverték a kavicsot, néha irtózatosan erőlködve egy helyben forogtak. Rohán tudta, hogy ez az őrületes vágtatás több kilométeres körzetbe is ellátszik; kezdett komolyan gondolkozni azon, ne állítsa-e meg a gépet — közvetlenül vállánál meredezett a fékező fogantyú —, hogy aztán leugorjon róla. De akkor hosszú kilométereket kellett volna gyalogolnia, ami a gyors célba jutás amúgy is gyér esélyeit csökkentette volna. Fogait összeszorítva, görcsösen a fogantyúkba kapaszkodott, amelyek most korántsem látszottak olyan biztosnak, mint utazása kezdetén, és kicsire összehúzott szemmel, a gép lapos orra mögül az emelkedő terepet vizsgálta. A rádiószonda éneke időnként elnémult, de mégis ott kellett lennie fölötte, mert a terepjáró ügyes mozdulatokkal kikerülte a magasra tornyosodó sziklatörmeléket, néha elkanyarodott, lassított, majd ismét teljes gázzal felfelé tört.

Kilométerórája a 27-esen állt. A térképen kijelölt útvonal 60 kilométernek látszott, de valójában hosszabb volt, hiszen hemzsegett a cikcakkos kanyaroktól. Most már nyoma sem volt homoknak: a hatalmas, kihűlőfélben lévő nap korongja komoran, szinte fenyegetően lebegett a sziklafüzérek fölött, a gép lázas igyekezetében rángatózva, elkeseredetten felbőgött a sziklagörgetegeken, meg-megcsúszott a csikorgó kőzátonyokon, az abroncsok vinnyogva felsírtak, amint erőtlenül küzdöttek az egyre meredekebb, omladékos pályával. 29 kilométer — a szonda dallamos jelzésén kívül semmit sem hallott. A Legyőzhetetlen hallgatott; vajon miért?

Úgy tetszett neki, hogy az a feketés, elmosódó körvonalú szakadék, amelyet éppen a vörös nap alatt lát, a szurdok felső pereme, ahová be kell mennie, de nem itt, hanem sokkal följebb, észak felől 30 kilométer…

Mindenesetre a fekete felhőnek se híre, se hamva. Talán már kikészítette a másik két gépet. Vagy egyszerűen sorsukra hagyta őket, megelégedve azzal, hogy az összeköttetés megszüntetésével elvágta őket a hajótól? A terepjáró úgy hánykolódott, mint egy kétségbeesett állat: a maximális fordulatszámmal dolgozó motor dübörgését néha a torkában érezte. Sebessége egyre csökkent, de így is várakozáson felül jó iramban haladt; jobb lett volna légpárnást választani? De az túlságosan nagy és nehéz gép, aztán meg nem érdemes ezen töprengeni, mert most már a helyzeten úgysem lehet változtatni…

Órájára szeretett volna pillantani. De képtelen volt egy másodpercre is szeméhez emelni a kezét. Megkísérelte hajlított térdekkel tompítani a borzasztó rázkódást, amitől szinte kiszakadtak belső részei. A gép eleje hirtelen felemelkedett, nyaktörő merészséggel oldalra s egyszersmind felfelé vágódott, csikorogtak a fékek, de már mindenfelől repültek a kövek, hangosan doboltak a vékony páncéllemezeken, a terepjáró élesen bekanyarodott, lelassított, egy darabig a kőgörgeteg patakja mentén haladt, az omlás lassan megszűnt…

A gép lassan visszakanyarodott, és makacsul felfelé mászott a lejtőn.

Most már látta a szurdokot. Megismerte az undorító szövedék feketés, lekaszált fűhöz hasonló foltjairól, melyek a meredek sziklapartokat borították. A szurdok szélétől első pillantásra fél mérföld választotta el.

34. kilométer…

Az ereszkedőt, ahol még végig kellett mennie, a zűrzavarosan összetorlódó omladékok hullámzó tengerhez tették hasonlatossá.

Kizártnak látszott, hogy a gép át tudjon vergődni rajta. Arról lemondott, hogy esetleges átjárók után fürkésszen, hiszen úgysem ő irányította a terepjárót. Inkább arra vigyázott, szem elől ne tévessze a körülötte ásító sziklatorkokat, mert bármelyik pillanatban kiúszhatott mögülük a fekete felhő.

— Rohán… Rohán… — hallotta hirtelen. Szíve erősebben vert. Megismerte Horpach hangját.

— A terepjáró valószínűleg nem visz el a végcélig. Innen nem tudjuk kielégítő pontossággal megállapítani a lejtő hajlását, annyi bizonyosnak látszik, hogy már csak öt-hat kilométert utazhatsz; amikor a terepjáró elakad, gyalog kell továbbmenned… Ismétlem…

Horpach még egyszer elmondta ugyanezt. Legfeljebb 42–43 kilométer, marad még körülbelül tizenhét; ezen a terepen legkevesebb négy óra, ha nem több — számította ki gyorsan Rohán. De talán tévednek, és a terepjáró mégiscsak átjut…

A hang elhallgatott, most megint csak a szonda ütemesen ismétlődő, dallamos hangja hallatszott. Rohán ráharapott a maszk szopókájára, mert minden nagyobb zökkenőnél felsértette a száját. A nap sugarai már nemcsak a legközelebbi hegyet érintették, de még mindig alacsonyan állt. Kisebb-nagyobb kőtömbök, sziklalapok tűntek szemébe, időnként rávetődött hideg árnyékuk. A gép most sokkal lassabban haladt; ha felemelte tekintetét, szétfoszló cirruszfelhőket látott az égen, amelyen még néhány csillag is ragyogott. Egyszer csak valami különös dolog történt a terepjáróval. Hátsó része leült, eleje felemelkedett. Egy pillanatig úgy hintázott, mint egy ágaskodó ló… még egy másodperc, és Rohánt maga alá temetve zuhan vissza, ha nem ugrik ki idejében.

Térdére és kezére esett, a vastag védőkesztyűk és térdvédők ellenére is fájdalmas ütést érzett, vagy két métert gurult a köveken, amíg meg tudott állni. A terepjáró egy darabig sivítva kapálódzott kerekeivel, aztán bedöglött.

— Figyelem… Rohán… Ez a 39-ik kilométer… a kocsi nem tud továbbmenni, gyalog kell folytatnod… a térkép szerint tudsz tájékozódni… a terepjáró itt marad — arra az eshetőségre, ha nem tudnál máshogy visszatérni… a 46-os és 192-es koordináták metszéspontján vagy…

Rohán lassan feltápászkodott. Sajgott minden porcikája. De csak az első lépések voltak nehezek. A lehető legmesszebbre akart kerülni a két sziklaküszöb közé szorult terepjárótól. A nagy “obeliszk” előtt leült, kivette a térképet a zsebéből, és megkísérelte betájolni. Nem ment könnyen. Végre-valahára meghatározta helyzetét. A szurdok felső peremétől légvonalban alig egy kilométer választotta el, de nem is álmodhatott arról, hogy ezen a helyen lejuthat; a szakadék oldalait tömör fémszövedék takaró borította. Fent haladt tehát előre, és egész idő alatt azon törte a fejét, ne próbáljon-e az előre kiszemelt helynél közelebb behatolni a szurdokba. Mert ahhoz legalább négy órát kell menetelnie. Még ha sikerül is a terepjárót üzembe helyezni, a visszaútra további öt órát kell számítania, és még hol van a lejutásra szükséges idő, nem is beszélve a keresgélésről?!

Hirtelen úgy érezte, az egész tervből hiányzik a józan észnek még a szikrája is. Egyszerűen hiábavaló s egyszersmind hősi tett volt, amely — az ő feláldozásával — megnyugtatta Horpach lelkiismeretét. Egy pillanatra olyan dühroham öntötte el, hogy szinte elhomályosult előtte minden — hagyta, hogy az orránál fogva vezessék, mint egy taknyos kölyköt, hiszen az asztrogátor előre kifundált mindent. Lassan lecsillapodott. “Nincs visszaút — ismételte magában —, meg kell próbálnom. Ha nem sikerül lemennem, ha délután háromig nem találok meg senkit, visszamegyek.” Tizenöt perccel múlt hét. Igyekezett hosszú, kimért lépésekkel haladni, de nem túl gyorsan, mert az erőfeszítéstől jelentősen megnőtt volna az oxigénfogyasztás. Jobb kezének csuklójára erősítette az iránytűt, hogy ne térjen le a kijelölt útvonalról. Néhányszor azonban függőleges falú szakadékokat kellett kerülgetnie. A Regisen jelentősen kisebb volt a nehézkedés, mint a Földön, ez legalább viszonylagos mozgásszabadságot jelentett még ilyen nehéz terepen is.

Felkelt a nap. Füle hozzászokott az állandó gépzajhoz, amely az eddigi expedíciók alatt mintegy védőtakaróként simult köréje, most a nagy csendben rendkívül élesen hallott mindent. Csak néha csendült fel a szonda ütemes, most már sokkal gyengébben hallatszó hangja, ezért izgalomba hozta minden fuvallat, mely végigsöpört a sziklaéleken, mert úgy érezte, hogy azt a jól ismert és felejthetetlen, halk zöngést hallja benne. Lassan beleszokott a menetelésbe, és ismét szabadon foglalkozhatott gondolataival, ahogy automatikusan lépkedett kőről kőre.

Lépésmérő is volt a zsebében, nem akarta túl korán megnézni számlapját, elhatározta, hogy csak egy óra múlva veszi elő. De mégsem bírta ki, és még mielőtt letelt volna a tervezett idő, előhalászta a karórához hasonló szerkezetet. Keserűen csalódott: még három kilométert sem tett meg. Túl sokat kellett keringenie a tetőn, és ez lassította a menetet. “Akkor tehát nem három, nem is négy óra még, hanem legalább hat…” — gondolta.

Elővette a térképet, és térdére ereszkedve még egyszer betájolta. A szurdok felső pereme hét-nyolcszáz méterre látszott keleti irányban, az egész idő alatt többé-kevésbé vele párhuzamosan haladt. Egy ponton vékony, kanyargó hézag vágta ketté a sziklás lejtőn tenyésző fekete szövevényt: kiszáradt patak medre lehetett. Megpróbálta kifürkészni.

Letérdepelt, és míg feje fölött fütyülve zúgott a szél, egy pillanatig még habozott. Aztán mintha nem is tudná még, mit fog tenni, felállt, gépiesen zsebre vágta a térképet, és eddigi haladási irányához képest derékszögben indult el, egyenesen a szurdokba vezető meredélyen.

Úgy közeledett a néma, széttöredezett sziklák felé, mintha a föld minden pillanatban meg akarna nyílni alatta. Irtózatos félelem szorította össze szívét. De azért ment, és továbbra is ijesztően üres kezét lóbálta.

Egyszer csak megállt, és a síkságra nézett, a pusztaságba, ahol a Legyőzhetetlen állt. Nem láthatta, mert a hajó a látóhatár mögött volt.

Ezt tudta, de mégis rápillantott a horizont szélén vöröses égboltra, amely lassan gomolyfelhőkkel telt meg. A szonda jelzésének éneke úgy elhalkult, hogy nem is tudta, hallja-e, vagy csak hallucinál. Miért hallgat a Legyőzhetetlen?

Azért, mert nincs semmi mondanivalója — adta meg magának a választ. Már egészen közel járt a groteszk szobrokhoz hasonló, erózió marta felső sziklákhoz. Hatalmas árokként tárult ki előtte a sötétségbe burkolózó szurdok: a feketeséggel belepett falaknak még feléig sem jutottak le a napsugarak. Itt is, ott is fehér, mészkőszerű tűk fúródtak a sörtés szövedékbe. Egy pillantással felmérte a köves mélybe vezető másfél kilométeres, függőlegesen leszakadó hatalmas lejtőt. Annyira védtelennek érezte magát, mint egy céltábla, és ösztönösen letérdelt, hogy a kövekhez tapadjon, mintha beléjük tudna olvadni. Nem volt semmi értelme, hiszen megfigyeléstől nem kellett tartania. Annak, amitől félnie kellett, nem volt szeme.

Lefeküdt az enyhén langyos kőlapra, és lenézett. A légi felvételes térkép teljesen hasznavehetetlennek bizonyult, mert madártávlatból ábrázolta a terepet, ijesztően függőleges rövidülésben. Szó sem lehetett arról, hogy lejuthasson a fekete bozótot kettészelő vékony mezsgyén.

Nem huszonöt, hanem legalább százméteres kötélre lett volna szüksége, nem is beszélve kampókról, kalapácsokról; de nem volt nála semmi ilyesmi, nem készült fel hegymászásra. Ez a vékony rés eleinte csak enyhén lejtett, de aztán megszakadt, eltűnt szeme elől egy kiálló sziklahát alatt, és már csak messze, lent bukkant elő, a levegőben úszó kékes ködfátyol mögött. Ha lenne ejtőernyője — jutott eszébe ez az őrült gondolat.

Makacsul még egyszer körbejáratta tekintetét a sziklás lejtőkön, attól a ponttól, ahol ő feküdt, egy hatalmas, gombaszerű kőtömb tövében.

Csak most érezte meg először, hogy az alatta tátongó nagy térség felől meleg légáramlat lengedez. S valóban, a szemközti lejtők körvonala enyhén remegett. Ez a szövedék napsugár-akkumulátor volt. Amikor tekintete délnyugat felé kalandozott, meglelte a hegyes sziklacsúcsokat a sziklakapuval, a katasztrófa színhelyén. Nem ismerte volna fel őket, ha a többi sziklával ellentétben nem lettek volna olyan fényesek és feketék, mintha vastag zománc csurogna rajtuk — a Ciklopsz és a felhő csatája közben külső rétegeik a forrás hőfokán lehettek… De onnan, ahol meglapult, nem látta sem a szállítóautomatát, sem az atomrobbanás nyomait a szurdok alján. Csak feküdt, és egyszerre nagy kétségbeesés fogta el: le kellett mennie, de nem volt odavezető út. Ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, hogy most vissza kell mennie, és megmondhatja az asztrogátornak: minden lehetőt megtett, elszánta magát a döntő lépésre.

Felállt. Szeme sarkából elkapott valami mozgást a szurdok mélyében, ösztönösen visszahúzódott a kő mögé, de aztán kiegyenesedett. “Ha minden pillanatban hasra vágódom, nem sokra jutok…” — gondolta. Most közvetlenül a szakadék mentén haladva keresett lejáratot; pár száz lépés után a mélység fölé hajolt, de mindig ugyanaz a kép tárult szeme elé — ott, ahol a szurdok oldala enyhén lejtett, fekete szövevény lepte be, ahol viszont kopár volt, függőlegesen szakadt le. Véletlenül belerúgott egy kőbe, mely lefelé gurult, és még néhányat magával rántott. Százlépésnyire alatta a kis lavina dübörögve nekivágódott a tüskés falnak, a belőle kiszivárgó füstcsík megcsillant a napfényben, a levegőbe emelkedett, és egy pillanatig úgy lebegett, mintha körülszimatolna; Rohán szinte sóbálvánnyá merevedett. Kis idő múlva azonban a füst felhígult, és hangtalanul felszívódott a tündöklő szövevényben.

Kilenc felé járhatott az idő, amikor egy újabb kőtömb mögül kihajolva észrevette, hogy lent a mélyben, a völgy legeslegalján — itt a szurdok erőteljesen kiszélesedett — világos pontocska mozog. Remegő kézzel kikotorta zsebéből kihúzható kis távcsövét, és ráirányította…

Ember volt. A nagyítás gyenge volt ahhoz, hogy legalább az arcát kivehesse, de kitűnően látta lábának ütemes mozgását. Lassan ment, enyhén bicegve, mintha húzta volna egyik, talán sebesült lábát.

Rákiáltson? Nem volt mersze hozzá. Jobban mondva megpróbálta, de nem jött ki hang a torkán. Gyűlölte magát ezért az átkozott gyávaságért.

Most már bizonyosan tudta, hogy nem fordulhat vissza.

Jól megjegyezte magának azt a helyet, amerre a másik ment — felfelé tartott az egyre szélesedő völgyben, a fehérlő görgeteghalmok felé —, ő is ugyanebbe az irányba indult futva a szakadék peremén, kőtömbökön és tátongó szakadékokon ugrált át, amíg a szopókában sípoló légzése elfulladt, és szíve hevesen dörömbölni kezdett. “Őrültség, így nem fogom bírni…” — gondolta tanácstalanul. Lassított, és egyszerre széles vágat tárult ki előtte hívogatóan. Lejjebb fekete bozótcsápok borították.

Lent meredekebben szakadt le a lejtő… Talán akad ott valami átjáró.

Az óra döntött: majdnem fél tíz volt már. Ereszkedni kezdett, először arccal a mélység felé, de amikor túl meredekké vált a szakadék, megfordult, most már kezével is segített, a fekete szövevény egészen közel volt, látszólag mozdulatlanul, és némán ontotta magából a meleg párát. Halántékán kidagadtak az erek. Felállt egy rézsútos kőlapra, bal lábát megvetette a szomszédos kőlapon, és lenézett. Vagy negyvenméternyi mélységben széles padot pillantott meg, ahonnan jól látható kopár sziklagerinc vezetett tovább a fekete bokrok élettelenül meredező bojtjai között. De ehhez a megváltó sziklapadhoz a levegőn át vezetett az út.

Felnézett a magasba: jó kétszáz méter lehetett már mögötte, ha nem több. Úgy érezte, hogy szívverésétől még a levegő is remeg. Egyetkettőt pislantott, aztán lassú, tétova mozdulatokkal nekilátott, hogy kibontsa a kötelet. “Csak nem őrültél meg…” — szólalt meg benne egy hang. Oldalazva csúszott lefelé, így ért el a legközelebbi bokorhoz.

Hegyes nyúlványait rozsdás bevonat borította, és tapintására gőzölögni kezdett. Megérintette a bokrot, maga sem tudta, mit várt ettől. De nem történt semmi. Csak száraz, nyekergő zizegést hallott, erősebben megrángatta, de a bokor szilárdan ült, rácsomózta fő szárára a kötelet, még egyszer meghúzta… Hirtelen jött bátorságrohamában még egy másik, majd egy harmadik bokor tövére is rátekerte, összeszedte magát, és teljes erőből megrántotta. A megrepedezett kőtömbbe kapaszkodó gyökerek erősen tartották.

Mászni kezdett, egy darabig a sziklára tudta helyezni testsúlyának egy részét, amíg cipőtalpával odatapadt, de nemsokára himbálózva függeszkedett. Egyre gyorsabban csúszott térde között a kötéllel, jobb vállának mozdulataival fékezve az esést, figyelmesen körülnézett, és leugrott.a sziklapadra. Most megpróbálta kiszabadítani a kötetet. A bokrok nem eresztették. Rántott rajta még egyet-kettőt. Meg se moccant. Erre szétvetett lábbal leült a padra, és egész testéből húzni kezdte, mire a kötél baljós sziszegéssel átszelte a levegőt, és alaposan tarkón vágta. Minden ízében összerándult. Ült még néhány percet, mert lábát túl törődöttnek érezte ahhoz, hogy az ereszkedés folytatására vállalkozhasson. De nem vesztette szem elől a mélyben gyalogló kis figurát. Már valamivel nagyobb volt. Furcsának találta, hogy olyan fényes: az ember fejformájában, jobban mondva fejfedőjében is volt valami különös.

Tévedett, amikor azt gondolta, hogy már túljutott a nehezén. Az igazat megvallva, ezt nem fogalmazta meg magában világosan. Mégis reménykedett, úgy látszik, hiába. A további útszakasz technikailag sokkal könnyebb volt, de az élettelen, rozsdásan csörgő bokrokat szinte zsírosan fénylő, fekete cserje váltotta fel, melynek sűrűjében azonnal felismerte az apró gyümölcsökhöz hasonló, jellegzetes drótgumókat.

Hébe-hóba halkan zümmögő felhőcskék rajzottak ki belőlük, és keringeni kezdtek a levegőben, akkor egy pillanatra megállt — azért nem tovább, mert akkor sohasem jutott volna el a szurdok aljáig. Egy darabig szétterpesztett lábakkal, lovaglóülésben lökte magát előre, aztán a szikla gerince szélesebb lett és kevésbé meredek, úgyhogy bár nem minden nehézség nélkül, kezével is állandóan segítve, de haladt előre.

Mégsem örülhetett minden pillanatban a hosszú ereszkedés újabb eredményének, mert figyelmét meg kellett osztania: hol jobbra, hol balra tekingetett; egyszer-kétszer olyan közel kellett mennie a rajzó bokrokhoz, hogy ecsetszerű drótjaik kezeslábasát súrolták. Mégis, egyszer sem közeledtek feléje a levegőben úszkáló füstcsíkok, amelyek felszikráztak a napfényben.

Amikor végre-valahára a görgetegen állt, alig néhány száz lépésnyire a szurdok aljától, ahol csontszerűen lekopott hordalékkövek fehérlettek, már tizenkettő felé járt. Mire kikecmergett a fekete cserje övezetéből, a lejtót, ahol lejött, félig beragyogta a magasan járó nap. Most felbecsülhette volna a megtett út nagyságát, de hátra sem tekintett.

Lefelé rohant, testsúlyát igyekezett egyik lábáról a másikra, kőről kőre helyezni, hogy minél gyorsabban haladjon; de az amúgy is ingadozó görgeteg óriási tömege nagy zakatolás közepette megindult vele együtt, egyre hangosabban dübörgött, majd — a kiszáradt patakhoz már egészen közel — hirtelen kicsúszott lába alól a talaj, és úgy elesett, hogy oxigénmaszkja is félrecsúszott a tíz-egynéhány méteres gurulás közben.

Már-már felpattant, hogy nem törődve a zúzódásokkal, továbbrohanjon, mert attól tartott, hogy szem elől téveszti a felülről látott embert — mindkét sziklafalon, de különösen a szemben levőn, tömegével tátongtak a fekete barlangtorkok —, amikor felfigyelt valamire, és anélkül hogy tudná, mit is tesz, visszazuhant az éles, hegyes kövekre, és szétterjesztett karokkal mozdulatlanná merevedett.

Könnyű árnyék vetődött rá a magasból, és egyre erősödő, monoton zúgás kíséretében, mely a süvöltéstől egészen a legmélyebb hangokig végigment minden regiszteren, fekete, alaktalan gomolyag folyt köréje.

Talán le kellett volna hunynia szemét, de mégsem tette.

Utolsó gondolata az volt, hogy vajon nem tett-e kárt a hirtelen elvágódás a kezeslábasába varrott kis készülékben. Aztán talán kicsit akarattal is, teljesen elhagyta magát. Még a szemét sem mozdította el, mégis látta, mint lebeg felette a felhő nyüzsgő tömege, mint nyújtja lefelé lustán himbálózó csápját, amelynek végét egészen közelről látta — olyan volt, mintha egy tintaszínben játszó örvény torkába nézett volna.

Úgy érezte, hogy millió kis leheletből összetevődő meleg légáramlat érinti ezernyi ponton arcát, fejbőrét, egész testét. Érezte, hogy kezeslábasát valami megcsiklandozza a mellén; csaknem áthatolhatatlan homály vette körül. Egyszer csak az apró légtölcsérhez hasonló nyúlvány, amely eddig kitartóan lebegett felette, visszahúzódott a felhőbe. A zümmögés éles hangba csapott át. Még fogai is bizseregtek tőle, szinte fejében érezte az egészet. Elgyengült.

A felhő csaknem függőlegesen a magasba szökkent, fekete ködként terjengett a két sziklafal között, különálló, egy középpont körül forgó gomolyagokra esett szét, visszaúszott a mozdulatlan, fémes bozót közé, és eltűnt. Jó darabig még úgy feküdt ott mozdulatlanul, mint egy halott.

“Már kész” — villant át az agyán. Talán nem fogja tudni azt sem, hogy kicsoda is voltaképpen, azt sem, hogy került ide, és mi dolga van itt, és ettől a gondolattól olyan rémület fogta el, hogy villámgyorsan felült.

Hirtelen mosoly tolult az ajkára. Hiszen ha gondolkozni tudott, ez azt jelentette, hogy megmenekült. Nem ártott neki a felhő, sikerült becsapnia.

Megpróbálta elfojtani a torkát csiklandozó őrült nevetést, amely görcsösen rázta egész testét. Kész hisztéria — gondolta, és feltápászkodott. Csaknem teljesen megnyugodott, legalábbis azt hitte.

Megigazította az oxigénmaszkot, körülnézett. A fentről látott ember már sehol sem volt. De lépteit hallotta. Már messze járhatott, eltűnt a szurdok közepéig benyúló sziklatömb mögött, amely felülről gurulhatott le valamikor. Utána eredt. A lépések zaja egyre közelebbről és természetellenesen hangosnak hallatszott. Mintha vascipőben cammogott volna az az ember.

Futás közben éles fájdalom hasított sípcsontjába, bokájától egészen a térdéig. “Biztosan eltört a lábam…” — gondolta, kétségbeesetten kalimpált kezével, megint nem kapott levegőt, már majdnem fulladozni kezdett, amikor végre megpillantotta, akit keresett. Egyenesen haladt előre, gépies, nagy léptekkel taposta a köveket. A környező sziklafalak csattogva verték vissza léptei zaját. Egy világ omlott össze Rohánban.

Nem ember volt, hanem robot. Az egyik arktán. Sohasem gondolt arra, hogy mi lett a sorsuk, mi történt velük a katasztrófa után. A középső szállítóautomatában voltak, amikor a felhő megtámadta őket. Már csak húsz-harminc lépés választotta el tőle, amikor észrevette, hogy a robot tehetetlenül lógatja összetört bal karját, valaha fényes, domború páncélja pedig tele volt karcolásokkal és horpadásokkal.

Csalódása nagy volt, mégis valahogy jobb kedve kerekedett arra a gondolatra, hogy legalább lesz társa a többiek megtalálásáig. Kiáltással akarta magához hívni a robotot, de valami visszatartotta ettől, ezért meggyorsította lépteit, megelőzte, és útjába állva várt, de a két és fél méteres óriás mintha észre sem vette volna. Rohán közelről észrevette, hogy medvefülre emlékeztető radarantennája félig össze van törve, bal szemének lencserendszere helyén pedig szakadozott szélű üreg tátong.

Mégis magabiztosan lépkedett, csak a bal lábát húzta egy kicsit. Rohán rákiáltott, amikor a köztük levő távolság néhány lépésnyire zsugorodott össze, de a gép, mint valami vak ember, egyenesen keresztül akart menni rajta, ezért az utolsó pillanatban ki kellett térnie az útjából. Még egyszer a robot után futott, hogy elkapja a fémmancsát, de a gép közömbös és gyors mozdulattal leszakította magáról, és továbblépkedett.

Rohán belátta, hogy ez az arktán is a támadás áldozata lett, hiába is próbálkozik vele. Mégis, valahogy nehezére esett sorsára hagynia ezt a magatehetetlen gépet, ezenkívül az is furdalta az oldalát, hogy tulajdonképpen hova igyekszik ez a robot, mert lehetőleg egyenes irányban haladt, mintha valamilyen úticélja lenne. Rövid gondolkozás után — ezalatt a gép már tíz-tizenöt méterre távolodott el tőle — úgy döntött, hogy a nyomába ered. A robot végül a görgeteg lábához ért, és megpróbált felmászni rajta, egy cseppet sem törődött azzal, hogy széles talpai alatt megindul az omladék. A görgetegnek körülbelül a közepéig kapaszkodott fel, akkor hirtelen elvágódott, visszacsúszott, de tovább kapálózott a levegőben a lábával, ami más körülmények között talán nevetésre ingerelte volna a jelenet tanúit. Aztán feltápászkodott, és újból nekilátott a hegymászásnak.

Rohán gyorsan sarkon fordult és továbbment, de még sokáig hallotta a görgeteg moraját és a meg-megismétlődő fémes csoszogást, amelyet a sziklafalak megsokszorozva vertek vissza. Most gyorsan haladt előre, mert a patakmederbe ágyazott lapos kőtömbökön át aránylag sima volt az út, és enyhén lejtett is. Felhőnek nem volt se híre, se hamva, csak a sziklafalak fölött időnként finoman megremegő levegő tanúskodott a fekete szövedék pezsgő tevékenységéről.

Így jutott el a szurdok legszélesebb, völggyé táguló részéhez, amelyet meredek sziklafalak határoltak. Két kilométernyire innen emelkedett a sziklakapu, a katasztrófa színhelye. Most ötlött fel benne, hogy mennyire hiányozni fog neki a szagló-mérőeszköz, aminek nagy hasznát vehette volna emberi nyomok keresésében, de ezt a nehéz gépet gyalog nem cipelhette magával. Nélküle kellett hát boldogulnia.

Megállt, és sorban végigfürkészte a sziklákat. Kizártnak látszott, hogy valaki magában a fémszövedékben keresett volna menedéket. Maradtak tehát a barlangok, az üregek és a sziklakatlanok, ahol állt, négyet számolt meg belőlük; függőleges falú, magas kőküszöbök takarták el belsejüket szeme elől, rögtön látta, hogy megmászni sem lenne gyerekjáték. Ezért úgy határozott, hogy előbb a barlangokat járja sorra.

Előzőleg, még a fedélzeten, azt is megvitatta az orvosokkal és pszichológusokkal, hol érdemes keresnie az eltűnteket, jobban mondva, hol húzhatták meg magukat. De mindent összevetve nem sokra jutottak, mert az amnéziás emberek viselkedése kiszámíthatatlan. Abból, hogy négyesben szakadtak el Regnar csoportjának többi tagjától, arra lehetett következtetni, hogy a többieknél sokkal mozgékonyabbak voltak, és bizonyos mértékben arra is számíthatott, hogy együtt fogja megtalálni mindannyiukat, mert a négy ember nyoma az eddig átkutatott területen még nem vált szét. Persze csak akkor, ha még élnek egyáltalán, és a sziklakapun túl nem széledtek szét a szélrózsa minden irányába.

Rohán sorban átkutatott két kisebb és négy nagyobb barlangot, amelyekbe elég könnyű volt a bejutás, csak néhány perces, veszélytelen mászásba került a ferdén álló, hatalmas kőlapokon. Az utolsó barlangban félig a víz alá süllyedt fémroncsra bukkant. Első látásra azt gondolta, hogy egy másik arktán csontváza lesz, de ahhoz rettenetesen régi volt, és az általa ismert szerkezeti megoldások egyikére sem emlékeztetett.

A sekély tavacskában, amelyet a simára csiszolt mennyezetről visszavert, gyenge nappali fény világított meg, szerfölött különös, hosszúkás valami pihent, talán ötméteres kereszthez lehetett volna hasonlítani; borítólapjai már régen szétestek, és az iszappal összekeveredve, rozsdától vörös rétegekben ülepedtek le a vízfenéken.

Rohán nem vesztegethetett sok időt a nem hétköznapi lelet alaposabb szemrevételére, pedig talán azoknak a makroautomatáknak egyike lehetett, melyeket az élettelen fejlődésben győztes felhő elpusztított.

Csak emlékezetébe véste alakját, valamiféle fémszálak és vezetékek bizonytalan körvonalait, amelyek inkább repülésre, mint járásra szolgáló alkalmatosságok lehettek; de az idő múlása egyre jobban siettette, ezért egy percig sem késlekedve hozzálátott a következő üregek átkutatásához. Rengeteg volt, olykor-olykor magas kőfalakban sötéten tátongó ablakszemeknek látszottak lentről a völgyből, jobbára vízzel borított föld alatti folyosóik és járataik, amelyek nemegyszer függőleges kutakhoz és jéghidegen csörgedező vizenyőkhöz vezettek, olyan bonyolult labirintust alkottak, hogy alig mert beljebb menni. Egyébként is csak kis zseblámpája volt, amelynek aránylag gyenge fénye különösen erőtlennek bizonyult a több emeletes és magas boltozatú, óriási barlangrendszerekben, mert néhányszor ilyenekbe is betévedt.

A végén, amikor már majdnem összeesett a fáradtságtól, leült egy hatalmas, a napsugaraktól felmelegített, lapos kőre az imént átkutatott egyik üreg szádája előtt, és elrágott néhány ételsűrítmény-tablettát, majd patakvízzel enyhítette szomját. Néhányszor már úgy hitte, hogy a felkerekedő felhő zümmögését hallja, de valószínűleg csak az előbbi arktán sziszifuszi erőfeszítésének visszhangja volt, amely a völgy magasabban fekvő vidékeiről jutott fülébe. Miután elköltötte szűkös kis ebédjét, sokkal frissebbnek érezte magát. Az egészben azt találta a legfurcsábbnak, hogy egyre kevesebbet törődött veszélyes szomszédságával — pedig bárhova tekintett, fekete szövedék futott fel a lejtőkön.

Leereszkedett az üreg előtti magaslatról, ahol megpihent, és akkor vékony, rozsdaszínű csíkban húzódó valamit pillantott meg a völgy szemközti oldalának kopár kőtömbjein. Közelebb menve rájött, hogy ezek a foltok — vérnyomok. Már régen megalvadtak, színük is elváltozott, és ha a kőnek nem lett volna a kalcitéval vetekedő, feltűnő fehér színe, bizonyosan észre sem veszi.

Egy darabig megpróbálta kideríteni, merre vezetnek e vérnyomok, de nem sokra ment. Így hát találomra elindult felfelé a lejtőn, mert úgy gondolkozott, hogy ez az ember bizonyára a Ciklopsz és a felhő harca közben sebesült meg, majd igyekezett eltávolodni a tűzfészektől. A nyomok keresztezték egymást, néhol megszakadtak, míg végül annak az üregnek közelébe vezettek, melyet az elsők között kutatott át. Annál nagyobb volt megdöbbenése, amikor kiderült, hogy szádája mellett függőleges, kúthoz hasonló, szűk hasadék nyílik, amelyet eddig nem vett észre. Épp oda vezetett a vérnyom.

Rohán letérdelt, és a félhomályba burkolózó nyílás fölé hajolt, s bár el volt készülve a legrosszabbra, mégsem tudta, elfojtani az ajkára toluló kiáltást, mert tekintete Bennigsen vicsorgó fogú koponyájával, üres szemgödreivel találkozott: megismerte aranykeretes szemüvegéről, melynek lencséi a sors különös szeszélye révén épen maradtak, és tisztán ragyogtak a sziklasír fölé hajló mészkőlapról visszaverődő fényben. A geológus fennakadt a kövek között, ezért teste függőlegesen lógott, vállával beékelődött a sziklakút természetes falai közé. Rohán nem akarta így hagyni a holttestet, de amikor erőt vett irtózatán, és megpróbálta kihúzni a tetemet, a vastag kezeslábason át is érezte, hogy szétoszlik keze között. A bomlás, melyet az állandóan ide sütő nap tevékenysége meggyorsított, már megtette a magáét. Rohán csak kezeslábasának ingzsebén húzta szét a cipzárat, és kivette belőle a tudós azonossági lapját, s még mielőtt elment volna, minden erejét megfeszítve idevonszolt egy közelebb heverő kőtáblát, és ráborította a sziklasírra.

Így találta meg az elsőt. Már messze járt Rohán, amikor eszébe jutott, hogy meg kellett volna mérnie a tetem radioaktivitását, mert ennek foka bizonyos mértékben fényt deríthetett volna Bennigsen és a többiek sorsára: a túlságosan erős sugárzás ugyanis arról árulkodna, hogy a halott az atomháború közelében tartózkodott. De hát elfelejtette, most pedig a világ minden kincséért sem lett volna hajlandó elgördíteni a sírkövet. Egyszersmind az is világossá vált előtte, milyen nagy szerepet játszik kutatásaiban a véletlen; hiszen arról a helyről is azt gondolta, hogy igen alaposan átfésülte a környéket.

Újabb ötlete támadt, meggyorsította lépteit, hogy a vérnyomok mentén haladva eljusson kiindulási helyükhöz. Csaknem egyenes vonalban vezettek lefelé a völgyön, mintha az atomharc színtere felé tartanának. De már néhány száz lépéssel arrább hirtelen elkanyarodtak.

A geológus rengeteg vért veszített, éppen ezért különösen meglepő volt, hogy ilyen messzire tudott jutni. A katasztrófa óta egy csöpp eső sem esett, ezért a sziklákat még mindig vérfoltok tarkították. Rohán felkapaszkodott az ingadozó kőrakásokon, és tágas, teknőszerű mélyedésben, egy kopár sziklaívborda alatt találta magát. Első pillantása egy robot fémlábának természetfelettien nagy talpára esett. Oldalra dőlve hevert, szinte teljesen szét volt lőve, minden valószínűség szerint Weyrből kapott egy sorozatot.

Valamivel odébb, félig ülő helyzetben, csaknem kétrét görnyedve egy ember támaszkodott a kőtömbnek, domború védősisakja feketéllett a koromtól. Halott volt. Az antivető még ott fityegett oszladozó kezében, fényes csöve a földet súrolta. Rohán nem mert rögtön hozzányúlni az ülő férfihoz, csak leguggolt, és úgy próbált arcába tekinteni, amit az oszlás éppen úgy eltorzított, mint Bennigsenét. Aztán felismerte a széles, lapos geológustáskát, amely a férfi most soványnak látszó vállán függött.

Maga Regnar volt az, a kráterben megtámadott expedíció vezetője. A radioaktivitás méréseredményei azt mutatták, hogy az arktánt egy Weyrtől származó lövés zúzta össze: a jelzőkészülék ritka elemekre jellemző izotópokat jegyzett fel.

Rohán magához akarta venni a geológus azonossági lapját is, de most az egyszer nem vitte rá a lélek. Csak táskáját oldotta le, mert így nem kellett testéhez nyúlnia. De csak ásványminták voltak benne. Rövid gondolkodás után kivágta a geológus monogramját táskája bőréből, eltette, majd a kőhalomról még egyszer körültekintett a néma színtéren, és megpróbálta elképzelni, mi is történt itt tulajdonképpen. Valószínűnek látszott, hogy Regnar lőtt a robotba, de vajon őt támadta-e meg vagy Bennigsent? Egyébként tud-e védekezni az amnéziába esett ember valamilyen támadás ellen? Belátta, hogy képtelen kibogozni a rejtélyt, de még további kutatás várt rá. Újból órájára pillantott: öt óra felé járt.

Ha csak a saját oxigéntartalékával számol, már vissza kell fordulnia.

De eszébe jutott, hogy lecsavarhatja Regnar készülékeiről is az oxigénpalackokat. Az egész szerkezetet levette tehát a halott hátáról, és megállapította, hogy az egyik palack még tele van. Saját üres palackja helyett ezt vette magához, majd nekilátott, hogy kőhalmot emeljen a tetem fölé. Csaknem egy órájába került, de úgy gondolta, hogy a halott bőkezűen kárpótolta oxigéntartalékaival. Amikor a kis sírhalom elkészült, Rohánnak eszébe jutott, hogy érdemes lett volna magához vennie a fegyverét is, a kis Weyrt, amely még bizonyosan nem volt teljesen kilőve. De késő bánat, eb gondolat; megint üres kézzel kellett távoznia.

Hat óra felé járt; olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán. Lenyelt egyet a maradék négy serkentő tabletta közül, és egy perc múlva új erőre kapva indult tovább. Halvány fogalma sem volt, merre folytassa a keresést, ezért ment, amerre látott, egyenesen a sziklakapu felé. Már csak egy kilométer választhatta el tőle, amikor a mérőműszer növekvő radioaktivitást jelzett. Egyelőre elég alacsony fokú volt, ezért továbbhaladt, miközben szorgosan tekingetett jobbra-balra.

Mivel a szurdok kanyargós lefutású volt, csak néhány sziklafelület viselte az olvadás nyomait; minél beljebb haladt, annál gyakrabban jelentkezett ez a jellegzetes, megrepedezett máz, míg végül megdermedt hólyagokkal teli, hatalmas kőtömböket pillantott meg — az irtózatos hősugarak csapása alatt kérgük szinte felforrt. Errefelé tulajdonképpen nem volt semmi dolga, mégis ment tovább egyenesen, a csuklójára csatolt műszer halk, egyre gyorsuló ketyegésbe kezdett, a mutató a beosztásokon táncolva, őrülten ugrált végig a skálán. Végül megpillantotta a távolban a sziklakapu maradványait, teknőszerű tölcsér tátongott a helyén, mintha egy irtózatos erővel szétfröcskölő tavacska vize fagyott volna meg fantasztikus módon. A sziklacsoportok vastag lávakéreggé alakultak át, a fémbozót valaha fekete szőrméje elhamvadt cafatokban lógott; középütt, a sziklafalak között, világosabb színű, óriási repedések futottak végig. Rohán sebesen otthagyta ezt a helyet.

Megint a véletlen sietett segítségére, amikor már a csatatér mögött, a következő, sokkal szélesebb sziklakapuhoz ért: nem messze attól a helytől, amerre az előbb megfordult, valamilyen csillogó fémtárgy került az útjába. Oxigénkészülék alumínium reduktora volt; a szikla és a kiszáradt patakmeder között, egy lapos mélyedésben, összeégett kezeslábasban egy hát feketéllett. Egy fej nélküli holttesté. A légnyomás borzasztó ereje a kőrakások fölé röpítette, aztán a sziklához mázolta.

Kissé odébb teljesen ép pisztolytáska hevert, egy Weyr lapult benne, alaposan bele volt szorítva, és olyan fényes volt, mintha most tisztították volna ki. Rohán birtokába vette. Meg akarta állapítani a halott személyazonosságát, de lehetetlen volt.

Folytatta tehát útját a szurdokon felfelé, keleti lejtőjén már vörösbe váltott át a fény, s egyre magasabbra emelkedett ez a lángfüggöny, ahogyan a nap lassan lebukott a hegygerinc mögött. Háromnegyed hét volt. Rohán nagy kérdéssel küszködött. Eddig minden jól ment, legalábbis olyan értelemben, hogy küldetését teljesítette, ép bőrrel megúszta az egészet, akár vissza is mehetett a támaszpontra. A negyedik ember halálához meggyőződése szerint nem fért semmi kétség, de hát ezt többé-kevésbé már a Legyőzhetetlenen is tudták.

Azért jött ide, hogy megbizonyosodjék. Joga lett volna ezek után a visszatéréshez? Oxigénkészlete, melyet Regnar készülékének köszönhetett, további hat órára volt elegendő. De még előtte állt az egész éjszaka, amely alatt semmit sem tudott volna csinálni, nemcsak a felhő miatt, hanem inkább azért, mert már közel állt a teljes kimerüléshez, végleg fogytán volt ereje. Lenyelt még egy serkentő tablettát, és mialatt hatását várta, megpróbált valami értelmes — vagy legalábbis annak tűnő — haditervet kieszelni.

A nyugaton égő, egyre vörösebb esti pír elöntötte a fenti sziklapárkányokon tenyésző fekete szövedéket, bokraiból magányos lándzsahegyek döfődtek a fénybe, és mély ibolyaszínben játszottak.

Rohán még mindig habozott. Ahogy ott ült a hatalmas szikla alatt, messziről a felhő vészjósló, közeledő zúgását vélte hallani. Bármennyire hihetetlen, egyáltalán nem ijedt meg. A felhőhöz való viszonya egyetlen nap folyamán meglepő változáson ment át. Tudta, jobban mondva úgy érezte, hogy tudja, mit engedhet meg magának, mint az alpinista, akit nem rettent meg a jégmezők falai közt leselkedő halál.

Igaz, hogy maga sem volt teljesen tisztában a benne végbement változással, mert nem maradt meg emlékezetében az a pillanat, amikor — legelőször — észrevette a fekete szövedék zordon szépségét, ahogyan a sziklákon az ibolyaszín minden árnyalatában tündökölt. De most, amikor már látta is a fekete felhőket — egyszerre kettő rajzott elő a szemközti meredek lejtökről —, meg se moccant, még menedéket sem keresett, arcával a kőtömbökhöz tapadt. Egyébként testhelyzetének nem volt semmi gyakorlati jelentősége, ha még működött az elrejtett kis szerkezet. Ujjai hegyével a kezeslábas anyagán keresztül megérintette éremszerűen kerek alját, és göbjein finom lüktetést tapintott ki. Nem akarta kihívni a veszélyt, ezért csak kényelmesen elnyújtózott, hogy ne kelljen fölöslegesen mozgolódnia. A felhők most a szurdok mindkét oldalát ellepték; fekete gomolyaikon mintha valami rendező áram futott volna végig, mert szegélyeiken összesűrűsödtek, csaknem függőleges oszlopokat hoztak létre, miközben belső részeik egymás felé dagadoztak, és egyre közelebb kerültek.

Olyan volt az egész, mintha valami titáni szobrász formázta volna ki szédületesen gyors, láthatatlan kezével.

Néhány rövidebb kisülés villant át a levegőn a két felhő legközelebb eső pontjai között, amint látszólag egymás felé repültek, de azért mindegyikük megmaradt a maga oldalán, csak egyre fokozódó ütemben csapkodtak központi gomolyagaikkal. A villámlások fénye különös módon sötét volt; mindkét felhő úgy ragyogott fel bennük egy pillanatra, mint milliárdnyi, röptében megdermedt, ezüstfekete kristály. Aztán, amikor a sziklák már jó néhányszor visszadörögték a gyenge, elfojtódó robajt, mintha hirtelen hangtompító anyagot borítottak volna a szurdokra, a fekete tenger két örvénylése végletekig megfeszített rengéssel egyesült és egymásba olvadt.

Alattuk sötétség borult mindenre, mintha már lebukott volna a nap, majd rögtön ezután furcsa, hullámzó vonalak jelentek meg benne, és Rohán csak hosszas gondolkozás után fedezte fel bennük a völgy kőpadlatának eltorzult, groteszk tükörképét. Aztán a felhőmennyezet alatti levegőtükrök hullámzani kezdtek és kiterjedtek, majd egy pillanat múlva óriási, feje búbjával az alkonyi eget verdeső emberi alakot pillantott meg benne, amint mozdulatlanul meredt rá, holott a kép maga szüntelenül remegett és táncolt, mintha egy titokzatos, állandóan alábbhagyó, majd ismét megélénkülő ritmust követne.

És megint több másodpercnek kellett eltelnie, amíg felismerte benne saját tükörképét, amely a felhő szélső gubancaitól keretezve lebegett az űrben. Annyira elképedt, annyira mellbe vágta a felhőnek ez a rendkívüli működése, hogy mindenről megfeledkezett. Átvillant agyán a gondolat, hogy a felhő talán tud róla, tud a szurdok kőtömbjei között meglapuló, utolsó, életben maradott, parányi emberkéről, de nem rémült meg erre a gondolatra sem, nem azért, mert túlságosan valószínűtlennek tetszett — immár semmit sem tartott lehetetlennek —, hanem egyszerűen részt szeretett volna venni ebben az egyre homályosabb misztériumban, melynek lényegét — ebben bizonyos volt — nem foghatja fel sohasem.

Óriási tükörképe, amelyen keresztül halványan derengtek a távoli sziklás lejtők — a völgy felső részén, ahová nem ért el a felhő árnyéka —, lassan szétoszlott.

A felhőből ekkor számtalan nyúlvány türemkedett elő; amikor visszaszippantott egyet, helyébe rögtön ott volt a másik. Egyre sűrűsödő, fekete eső kezdett hullani belőlük. Őt is elárasztották az apró kristályok, érezte könnyű érintésüket a fején, leperegtek a kezeslábasán, és megültek ráncai között, a fekete eső egyre hullott, a felhő hangja pedig, ez a jellegzetes süvöltés, amely mintha már nemcsak a völgyet, hanem a bolygó egész légkörét betöltené, egyre magasabban zengett; helyenként örvénylő ablakok nyíltak rajta, melyeken át látszott a derűs ég, a fekete lepel középen kettéhasadt, két hatalmas, elnehezült szárnya szinte kelletlenül leereszkedett a szövedékekre, majd mozdulatlanná merevedett és eltűnt.

Rohán még mindig nem moccant ültő helyéből. Nem tudta, lerázhatjae magáról a kristálykákat, amelyek teljesen belepték; vastagon ültek a kőtömbökön is, az eddig csontfehér patakmeder is olyan lett, mintha tussal locsolták volna be. Óvatosan kézbe vett egy háromszögű kristályt, mire az szinte feléledt; alig érezhető meleget árasztott magából tenyerébe; és felrepült, amikor Rohán ösztönösen kinyitotta markát.

Akkor mintegy adott jelre minden feltámadt körülötte. Ez a mozgás csak az első másodpercben volt rendszertelen. Aztán a fekete pontok valami talaj menti füsttakarót alkottak, összetömörültek, és eggyé olvadva, oszlopszerűen a magasba emelkedtek. A látvány olyan volt, mintha maguk a sziklák füstölögtek volna, mint óriási láng és fény nélküli áldozati fáklyák.

De a legrejtélyesebb dolog még hátravolt: mert amikor a kirepülő raj csaknem gömb alakú kis felhőként lebegett a völgy kellős közepe felett, a lassan sötétbe burkolódzó ég hátterében, mint valami óriási, pelyhesfekete léggömb, az előbbi felhők felemelkedtek a szövedékekről, és őrületes lendülettel a léggömbre rontottak. Rohán légrobbanás döbbenetes, csikorgó hangját vélte hallani, de talán csak érzéki csalódás volt. Majdnem bizonyosan tudta, hogy harc játszódik le szeme előtt, hogy az előbbi felhők kivetették magukból és a szurdok aljára szórták a műrovarokat, mert meg akartak tőlük szabadulni, amikor az összecsapás veszélyessé kezdett válni. A felhők szétoszlottak, a pelyhes gömbnek még írmagja sem maradt. Egyszerűen bekebelezték.

Még egy pillanat, és már ismét csak a sziklacsúcsok vöröslöttek a nap utolsó sugaraiban, a hatalmas völgy némán és üresen terült el előtte.

Rohán eközben már feltápászkodott, bár lába kicsit remegett.

Nevetségesnek érezte magát azzal a Weyr-vetővel, amelyet olyan sietősen elrabolt a halottól, sőt feleslegesnek érezte magát a tökéletes halál e birodalmában, ahol csak a holt létformák tudtak győzedelmesen fennmaradni, hogy olyan titokzatos tevékenységet folytassanak, amely nem élő szemnek való.

Nem borzalommal, hanem csodálkozással vegyes bódulattal vett részt egy pillanattal ezelőtt abban, ami történt. Tudta, hogy egyetlen tudós sem lesz képes osztozni érzéseiben, de most már nemcsak az eltűntek elpusztulásának hírnökeként akart visszatérni, hanem mint olyan ember, aki követelni fogja, hogy érintetlenül hagyják itt a bolygót.

“Nem minden és nem mindenütt a miénk” — gondolta, miközben lassan lefelé ballagott.

Az égen tükröződő fény megengedte, hogy gyorsan elérjen a harc színteréig. Ott azonban hosszabbra kellett fognia lépéseit, mert az üveggé dermedt, a sűrűsödő sötétségben rémes árnyaknak látszó sziklák sugárzása egyre erősebb lett. A végén már futni kezdett; lépteinek zaját felváltva verték vissza a kőfalak, és ettől a nem szűnő visszhangtól kísérve, amely óriásira nagyította rohanását, erejének végső megfeszítésével ugrott szikláról sziklára, elmaradt mellette egy felismerhetetlenségig összeolvadt géproncs, amíg aztán a kanyargós lejtőhöz ért, de a sugárzásmérő varázsszeme itt is rubinpirosan ragyogott.

Nem volt szabad megállnia, bár fulladozott, ezért szinte alig lassítva a tempót, egészen addig csavarta a palack reduktorát, amíg meg nem akadt. Még ha elfogy is az oxigén a szurdok kijáratáig, még ha be is kell lélegeznie a bolygó levegőjét, kétségtelenül jobban jár, mintha itt vesztegetné az idejét, ahol minden szikladarab gyilkos sugárzást árasztott magából. Hideg hullámokban ömlött szájába az oxigén. Könnyű volt futni, mert a lávapatak, amely a megvert és hátráló Ciklopsz nyomában maradt, helyenként szinte üvegsima volt. Szerencsére terepjáró bakancsa erősen tapadt a talajhoz, nem csúszkált.

Most már olyan sötétség borult mindenre, hogy csak a zománctakaró alól itt-ott kivillanó világosabb kövek vezették tovább, egyre lejjebb.

Tudta, hogy legalább három kilométeres ilyen útszakasz vár még rá.

Akárhogy is erőlködött, képtelen volt bármiféle számítást is elvégezni, de időnként rápillantott a mérőműszer pirosan lüktető varázsszemére.

Ha még egy órát tölt itt, az atomtűzben meglágyult és szétmorzsolt sziklák között — akkor a dózis nem haladja meg a kétszáz röntgent.

Legrosszabb esetben egy és negyed óráig; eztán — ha nem ér el a sivatag széléig — már nem lesz érdemes sietnie.

Úgy a huszadik percben érkezett el a mélypontra. Szíve dörömbölt és zakatolt mellkasában, mint valami kegyetlen és legyőzhetetlen erő, az oxigén folyékony tűzként égette torkát és légcsövét, szeme előtt szikrák táncoltak, de a legborzasztóbb az volt, hogy botladozni kezdett. Igaz, a sugárzás valamelyest gyengült, a jelzőkészülék úgy világított a sötétségben, mint valami hunyó parázs, de mégis tudta, hogy futnia kell, futni tovább, pedig lábai már felmondták a szolgálatot.

Minden porcikája sajgott, minden azt kiáltotta benne, hogy hagyja abba, álljon meg, sőt roskadjon le a látszólag olyan hideg, olyan ártalmatlan, repedezett zománccal bevont kőlapokra. Amikor fel akarta emelni fejét, hogy megnézze a csillagokat, megbotlott, és kitárt karokkal előrebukott. Kapkodva szedte a levegőt. Feltápászkodott, kiegyenesedett, tétován botorkált, oldalazva, aztán újból megtalálta az ütemet, nekilendült.

Időérzékét már elvesztette. Egyáltalán, hogyan tudott tájékozódni ebben a koromfekete éjszakában? Nem emlékezett már a megtalált halottakra, Bennigsen csontvigyorára a szétzúzott arktán mellett, a kövek alatt pihenő Regnarra, a fejetlenre, akit nem sikerült felismernie, még a felhőről is elfeledkezett. Szinte összeroppantotta ez a sötétség, véraláfutásos szeme üres tekintettel meredt a sivatag fölé boruló hatalmas csillagos égboltra, a homokos pusztaságot már csak csalóka délibábnak gondolta; vaktában futott, szemhéján patakokban csurgott a sós veríték, olyan kifogyhatatlan erővel küzdött, hogy időnként még arra is képes volt, hogy elcsodálkozzon magán. Ez a rohanás, ez az éjszaka végtelennek tűnt.

Tulajdonképpen már semmiről sem tudott, amikor egyszer csak nehezebb lett az előrehaladás, lába egyre mélyebbre merült, a kétségbeesés utolsó rohamában még felemelte fejét, és hirtelen megértette, hogy kiért a sivatagba. Még látta a csillagokat az égen, aztán miközben lába összecsuklott alatta, tekintetével a műszer fényét kereste, de nem találta: sötét volt, hallgatott.

A láthatatlan halál már mögötte volt, a megdermedt lávateknő mélyében, ez volt utolsó gondolata, mert amikor arcával megérezte a homok szúrós hidegségét, álomba merült, jobban mondva csak zsibbadt állapotba, amelyben még egész teste kétségbeesetten dolgozott, bordái tágultak, szíve hevesen lüktetett, de a teljes kimerültség homályán át aztán más, mélyebb sötétségbe zuhant, amíg el nem vesztette eszméletét.

Hirtelen felocsúdott, fogalma sem volt, hol van. Körültapogatózott, keze hideg homokot ért, amely kifolyt ujjai közül, felült, és akaratlanul is felnyögött. Fulladozott. Teljesen magához tért. A manométer foszforeszkáló mutatója nullán állt. A másik palackban még tizennyolc atmoszféra volt a nyomás. Kinyitotta a szelepet, és felállt. Éjjel egy óra volt. A csillagok éles fénnyel ragyogtak a fekete égbolton.

Megállapította a helyes irányt, és elindult. Háromkor lenyelte az utolsó tablettát. Valamivel négy óra előtt kifogyott az oxigénje. Mikor eldobta a légzőkészüléket, és nélküle folytatta útját, először bizalmatlanul lélegzett, de amikor a hideg nappali levegő megtöltötte tüdejét, sebesebben kezdett lépegetni, igyekezett semmire sem gondolni a homokbuckákon való menetelésen kívül, miközben néha térdig süppedt bennük. Kicsit részegnek érezte magát, de nem tudta, hogy a légkör gázainak vagy egyszerűen csak a kimerültségnek tulajdonítsa-e. Arra számított, hogy ha négy kilométert tesz meg óránként, délelőtt tizenegykor már a hajón lesz.

Megkísérelte lépésmérőn ellenőrizni haladásának ütemét, de nem sok sikerrel. A Tejút hatalmas, fehér sávja két egyenlőtlen részre osztotta az égboltot. Már annyira hozzászokott a csillagok gyenge fényéhez, hogy minden nagyobb buckát ki tudott kerülni. Csak gázolt a homokban rendületlenül, míg a látóhatár legszélén, csillagtalan űr formájában valamilyen szögletes, szabályos alakzatot pillantott meg. Nem tudott rájönni, mi az, arrafelé vette útját, futni kezdett, egyre mélyebbre süppedt, de észre sem vette, végül kinyújtott, vakon tapogatózó karjai kemény fémbe ütköztek. Egy üres, elhagyott terepjáró volt, talán azok közül, melyeket az előző nap reggeléh küldött ki Horpach, vagy talán egy másik, esetleg Regnar csoportja után maradt itt; ezzel nem is törődött, csak állt lihegve, mindkét kezével a gép lapos orrába kapaszkodott. Majdnem a földre roskadt, olyan fáradt volt. Szeretett volna lerogyni a gép mellé, elaludni, és csak nappal útnak indulni…

Lassan felküzdötte magát a domború páncéltetőre, tapogatózva megkereste a csapóajtó fogantyúját, kinyitotta. Felgyulladtak a lámpák.

Becsúszott az ülésbe. Igen, most már bizonyosan tudta, hogy mérgezően hatott rá ez a gáz, elkábította, mert képtelen volt megtalálni a kapcsolókat, nem emlékezett arra sem, merre keresse őket, semmit sem tudott… Végül keze magától beleütközött a kifényesedett gombba, megnyomta, a motor halkan felberregett és beindult. Felnyitotta a pörgettyűs tájoló fedőjét, már csak ezt az egyetlen számot, a visszatérés útvonaláét tudta biztosan, egy darabig teljes sötétségben gördült előre a terepjáró, Rohán teljesen megfeledkezett a fényszórók létezéséről…

Ötkor még sötét volt, ekkor előtte a távolban, fehér és kékes fényű csillagok között, magasan a látóhatár felett ragyogó, rubinvörös pontot pillantott meg. Értetlenül hunyorgott. Vörös csillag? Ilyen még nem volt… Úgy érezte, hogy ül mellette valaki, bizonyosan Jarg, meg akarta tőle kérdezni, mire vélje ezt a csillagot, de hirtelen úgy kijózanodott, mintha fejbe verték volna. A cirkáló orrának fénye volt.

Egyenesen arrafelé tartott, a sötétben pislákoló rubincsepp lassan nőtt, végül vakítóan ragyogó gömb lett belőle, melynek fénye a felső páncélborításról verődött vissza. A különféle órák között piros varázsszem pislogott, és tompa csengőhang szólalt meg, jelezve, hogy az erőtér közelében jár. Rohán kikapcsolta a motort. A gép egy bucka lábához kanyarodott, és megállt. Nem tudta biztosan, vissza tud-e majd ülni a terepjáróba, ha egyszer kiszáll belőle. Ezért benyúlt az egyik süllyesztett polcra, kivette a rakétapisztolyt, és mihelyt a kezében érezte, könyökét a kormányra támasztotta, másik kezével marokra fogta, és megrántotta a ravaszt.

Narancsszínű sugár robbant a sötétségbe. Rövid repülés után hirtelen szétsziporkázott, mert az erővédelem üveg módjára átlátszó falába ütközött. Folyamatosan tüzelt, amíg az ütőszeg szárazon nem csattant.

Nem volt több tölténye. De így is észrevették, a legelsők bizonyosan riasztották a vezetőfülkében virrasztó ügyeletest, mert csaknem egyidejűleg két hatalmas jupiterlámpa gyulladt ki a hajó csúcsa alatt, és fehér nyelvükkel a homokot nyaldosva, a terepjárón keresztezték egymást.

Rögtön ezután kivilágosodott a csúszda, és a személyfelvonó egész aknája is lámpák hideg tüzében égett. Egy szempillantás alatt futólépésektől visszhangzottak a süllyesztők, már a far közelében levő homokbuckákon is fellángoltak a reflektorok, fényoszlopaik szakadatlanul pásztázták a környéket, majd kék fények sövénye villant fel, utat mutatva az erőtér kapujához.

Rohán, akinek a rakétapisztoly kiesett a kezéből, nem is tudta, mikor csúszott le a gép oldalán, és imbolygó, túlságosan nagy léptekkel, természetellenesen kiegyenesedve, kezét ökölbe szorítva — hogy elrejtse ujjainak leírhatatlan remegését —, elindult a húszemeletes hajó felé, amelynek mozdulatlan tömege olyan fenségesen úszott a fényárban, a lassan világosodó égbolt hátterében, mintha valóban legyőzhetetlen lenne.

Zakopane, 1962–1963

Szabó Győző fordítása