A beszélgetés

Rohán, akit egyáltalán nem lepett meg a meghívás, belépett az asztrogátor fülkéjébe. Igaz, hogy ritkán fordult meg benne, de amikor egyedül tért vissza kráterbeli támaszpontjukra, és a Legyőzhetetlen fedélzetére hívták, Horpach éppen itt fogadta. Az ilyen meghívások általában nem sok jóval kecsegtettek. Az igazat megvallva Rohánt akkor úgy megrázta a szurdokban történt szerencsétlenség, hogy az asztrogátor haragjától már nem félt. Egyébként nem is mosta meg a fejét, csak nagyon részletesen kifaggatta a felhő támadásának körülményeiről. A beszélgetésben Sax doktor is részt vett, aki úgy vélekedett, hogy Rohán azért menekült meg, mert ”stupor”, vagyis olyan kábultság és döbbenet kerítette hatalmába, amely gátolta az agy elektromos tevékenységét, úgyhogy a felhő már betegként kezelte, mintha ő is átesett volna a támadáson. Ami Jargot illeti, az idegfiziológus szerint a sofőr csak tiszta véletlenből úszta meg a támadást azzal, hogy kiszaladt a gyűrűből. Terner viszont, aki csaknem egész idő alatt megpróbálta a többieket és saját magát is védeni lézerjével, kötelességével teljes összhangban cselekedett, de paradox módon éppen ez lett a veszte, mert agya rendesen dolgozott, és ily módon felhívta magára a felhő figyelmét.

Emberi értelmezés szerint a felhő kétségtelenül vak volt, és az ember csak mozgó célpont volt számára, amely jelenlétét agykérgének elektromos potenciálja révén árulta el. Horpachhal és az orvossal mérlegelték is az emberek védelmének ezt a lehetőségét: “mesterséges döbbenet” állapotába kell hozni őket megfelelő vegyi készítmény alkalmazásával, de Sax elismerte, hogy ez a szer túl későn hatna, amikor hirtelen szükség lenne “elektromos álcázás”-ra, viszont stupor jellegű kábult állapotban nem lehet akcióba küldeni az embereket. Végeredményben Rohán vizsgálatai nem vezettek kézzelfogható eredményekre. Arra gondolt, hogy Horpach szeretne még egyszer visszatérni erre az ügyre.

Megállt a fülke közepén, mely kétszer akkora volt, mint az ő kabinja.

Közvetlen összeköttetése volt a vezetőfülkével, és a falban a belső berendezésekhez szóló mikrofonok egész sora rejtőzött, de ezenkívül egyetlen jel sem utalt arra, hogy évek óta itt lakik a hajó parancsnoka.

Horpach ledobta a köpenyt. Alatta nadrágot és trikót viselt, melynek lyukacsain át kilátszott széles mellének sűrű, őszes szőrzete. Rohántól kissé oldalt ült le, tenyerével súlyosan egy kis asztalra nehezedett. Nem volt semmi rajta egy elnyűtt, bőrkötésű könyvecskén kívül, amelyet Rohán eddig még nem látott. Amikor tekintetét erről az ismeretlen olvasmányról magára a parancsnokra emelte, az volt az érzése, hogy most látja először.

Halálosan fáradt ember ült előtte, aki meg sem próbálta leplezni homlokához emelt kezének remegését. Most mintegy varázsütésre megvilágosodott előtte, hogy egyáltalán nem ismeri Horpachot, pedig már negyedik éve teljesít szolgálatot mellette. Sohasem jutott eszébe, hogy eltűnődjön azon, miért nincs semmilyen személyes holmi az asztrogátor fülkéjében, semmi olyan apró, néha játékos, néha naiv csecsebecse, amit az emberek magukkal visznek az űrbe, hogy gyermekkorukra vagy otthonukra emlékeztesse őket. Ebben a pillanatban mintha megértette volna, miért nincs ilyesmi Horpachnál, miért nincsenek a falakon a Földön maradt szeretteinek elsárgult fényképei. Nem volt rá szüksége, mert nem a Földön, hanem itt volt otthon egészen. Talán most, életében először sajnálta is. Erős karja, válla és tarkója nem árulkodtak öregségről. Csak keze feje volt öreges, az ujjcsontokra tapadó ráncos bór elfehéredett, amikor kinyújtotta kezét, és látszólag közömbösen, szórakozottan figyelte enyhe remegését, mintha valami addig ismeretlen jelenséget vett volna tudomásul. Rohán igyekezett nem észrevenni, de a parancsnok, fejét könnyedén oldalra hajtva, szemébe nézett, és szinte szégyenlős mosolylyal ezt morogta: — Túlzásba vittem, ugye?

Rohánt nem is annyira ezek a szavak, mint inkább az asztrogátor viselkedése vágta fejbe. Nem tudott felelni. Csak állt, Horpach pedig megdörzsölte széles tenyerével bozontos mellét, és hozzátette: — Talán jobb is így. — És néhány másodperc múlva, ritka őszinteséggel: — Nem tudtam, mit tegyek…

Volt ebben valami megrázó. Rohán sejtette, hogy az asztrogátor napok óta éppen olyan tanácstalan, mint ők, de csak ebben a pillanatban tudatosította magában, hogy ezt sohasem hitte igazán, mert végeredményben mindig abban reménykedett, hogy az asztrogátor több dolgot lát előre, mint bárki más, hiszen ennek így kell lennie. És most hirtelen megmutatkozott előtte a parancsnok szinte kettős arculata, amikor Horpach félmeztelen alakjára pillantott, erre a fáradt testre, remegő kezére, és sejtése, mely eddig, nem hatolt le tudatáig, szavaival most beigazolódott.

— Ülj le, fiú — mondta a parancsnok.

Rohán leült. Horpach felállt, a mosdókagylóhoz ment, vizet locsolt arcára és tarkójára, sebtiben és erőteljesen ledörzsölte magát, zubbonyba bújt, begombolta, és leült vele átellenben. Ránézett gyenge, nedves szemével, melyet mintha mindig erős szél bántott volna, és hanyagul megkérdezte: — Hogy is állunk a te híres… védettségeddel? Megvizsgáltak alaposan?

”Hát csak erről van szó” — villant át Rohán agyán. Torkát köszörülte.

— Természetesen, az orvosok megvizsgáltak, de semmit sem találtak.

Minden valószínűség szerint Saxnak volt igaza ezzel a stuporral.

— No persze. Más semmit nem mondtak?

— Nekem nem. De hallottam… amint azon tanakodtak, miért csak egyszer támadja meg áldozatát a felhő, aztán sorsára hagyja.

— Ez érdekes. No és?

— Lauda úgy véli, hogy a felhő az agy elektromos tevékenységének különbsége révén választja szét a normálisokat a megtámadottaktól. A már sértett agy tevékenysége olyan, mint az újszülötteké. Legalábbis nagyon közel áll hozzá. Úgy látszik, hogy az a döbbenet is, amelybe én estem, hasonló képet nyújt. Sax szerint vékony fémsapkát lehetne készíteni és elrejteni az ember hajában… éppen olyan gyenge impulzusokat keltene, mint a sérültek agya. Amolyan “láthatatlanná tevő sapka” lenne. És hogy ily módon lehetséges lenne elrejtőzni a felhő elől.

De ez mind csak feltételezés. Egyáltalán nem biztos, hogy beválik. Egykét kísérletet szerettek volna végezni. Nincs viszont elegendő mennyiségű kristályuk. Azokat, amelyeket a Ciklopsznak kellett volna elhozni, nem kaptuk meg…

— Hát igen — sóhajtott az asztrogátor. — Nem is erről akartam veled beszélni… Amit most mondok, maradjon köztünk. Helyes?

— Igen… — mondta Rohán, és belső feszültsége megújult. Az asztrogátor most kerülte tekintetét, mintha nehéz lenne elkezdenie.

— Még nem határoztam — szólt hirtelen. — Másvalaki az én helyemben már elvetette volna a kockát. Visszatérünk — vagy maradunk… De ezt nem akarom. Tudom, hogy gyakran eltérő véleményen vagyunk…

Rohán kinyitotta a száját, de Horpach egy könnyű kézmozdulattal belefojtotta a szót.

— Nem, nem… Most itt az alkalom. Én adom neked. Te fogsz dönteni.

Megteszem, amit mondasz.

Rápillantott, aztán hirtelen lehunyta fáradt szemhéját.

— Hogy… hogy én? — dadogta Rohán. Minden mást várt, csak ezt nem.

— Igen, éppen te. Természetesen úgy, ahogy megbeszéltük: minden köztünk marad. Te határozol, és én végrehajtom. Mindenért én felelek a bázis előtt. Tisztességes feltételek, nem igaz?

— Ezt… komolyan mondja? — kérdezte Rohán csupán időnyerés végett, mert úgyis tudta, hogy igaz minden.

— Igen. Ha nem ismernélek, gondolkozási időt is adnék. De tudom, hogy a saját fejed után mész… hogy már régen határoztál is… de ezt sohasem tudnám meg tőled. Ezért itt azonnal kell válaszolnod. Egy pillanatig te lehetsz a Legyőzhetetlen parancsnoka… Nem megy rögtön?

Jó. Adok egy perc gondolkozási időt.

Horpach felállt, a mosdókagylóhoz ment, tenyerével végigsimította arcát, szinte sercegett ujjai nyomán az őszes borosta, és mintha semmi sem történt volna, elővette a villanyborotváját. A tükörbe nézett.

Rohán látta is meg nem is. Első érzése a harag volt: Horpach szinte lerohanta, amikor felruházta a döntés jogával, illetőleg kötelességével: előbb szavát vette, aztán a nyakába varrta az egész felelősséget. Rohán ismerte annyira, hogy tudja: mindent előre kitervelt, és ebben megingathatatlan. A másodpercek egyre szálltak, és egy pillanat múlva, rögtön nyilatkoznia kell, pedig most semmi sem volt a fejében. Összes érvei, melyeket olyan szívesen az asztrogátor arcába vágott volna, melyeket éjszakai elmélkedései alatt szinte vastéglákból épített fel magának, halomra dőltek. A négy ember nem él — ez majdnem bizonyos. Ha nincs ez a “majdnem”, akkor nem kellene egy cseppet sem fontolgatni, latolgatni, már hajnalban elrepülhetnének. De most ez a “majdnem” nőni kezdett benne, egyre jobban elgondolkoztatta. Amíg Horpach tisztje volt, úgy vélte, hogy azonnal indulniuk kell. De most érezte, hogy ilyen parancsot nem tudna kiejteni a száján. Tudta, hogy ez nem tenne a Regis ügyére pontot, minden csak akkor kezdődne igazán.

Ebben semmi szerepet sem játszott az, hogy felelősséggel tartoznak a bázisnak. Ha valóban itt maradna az a négy ember, már sohasem mehetne minden úgy, mint régen. A legénység szeretett volna menni.

De emlékezetébe idézte éjszakai körsétáját, és tudta, hogy egy idő után elgondolkoznának rajta, aztán pedig beszélni kezdenének. Azt mondanák magukban: “Látjátok? Négy embert itt hagyott és elrepült.” Ezenkívül semmi más nem számítana. Minden embernek tudnia kell, hogy a többiek nem hagyják el semmilyen körülmények között sem. Hogy mindent el lehet veszteni, de a legénységnek-élve vagy halva — a fedélzeten kell lennie. Ez az alapelv nem szerepelt a szabályzatban. De ha nem így viselkedtek volna, senki sem tudott volna repülni.

— Nos? — szólt Horpach. Letette a borotvát, és leült vele szemben.

Rohán megnyalta ajkát.

— Meg kell próbálni…

— Mit?

— Megkeresni őket…

Megtörtént. Tudta, hogy az asztrogátor nem fog ellenkezni. Most csaknem teljesen bizonyos volt abban, hogy Horpach éppen ezt várta, hogy szándékosan rendezett így mindent. Hogy ne egyedül kelljen vállalnia a kockázatot?…

— Megkeresni. Értem. Rendben van.

— De tervszerűen kell cselekednünk. Valami józan, alapos módszer…

— Eddig is józanul jártunk el — mondta Horpach. — Ismered az eredményeket.

— Mondhatok valamit?

— Tessék.

— Ma éjszaka a stratégák gyűlésén voltam, illetve hallottam, amint…

de ez mellékes. Különféle elméleteket gyártanak a felhő atomizálására, holott nem az a feladatunk, hogy elpusztítsuk, hanem négy emberünket akarjuk megtalálni. Ha megint valamilyen antiprotonos világégést zúdítunk a nyakukba, még ha él is közülük valaki, még egy ilyen pokolból nem kerül ki ép bőrrel, az biztos. Senki sem. Kizárt dolog…

— Én is így gondolom — felelte lassan az asztrogátor.

— Ön is? Akkor jó… tehát?

Horpach hallgatott.

— Talán ők… találtak valamilyen más megoldást?

— Ők…? Nem.

Rohán szeretett volna még kérdezni valamit, de nem volt mersze.

Ajkára fagyott a szó. Horpach úgy nézett rá, mintha várt volna valamit.

De mit mondhatott volna Rohán — a parancsnok talán azt feltételezi hogy ő egyedül, a saját kútfejéből valami tökéletesebbet találhat ki, mint az összes tudós, kibernetikus és stratéga az elektromos agyakkal egyetemben? Képtelenség. Mégis türelmesen függesztette rá szemét.

Hallgattak. A csapról ütemesen leváló vízcseppek szokatlanul hangosan kopogtak a tökéletes csendben. És kölcsönös hallgatásukból valami olyasmi kerekedett ki, amitől Rohánnak elzsibbadt az arca. Már egész arca, bőre bizsergett tarkójától állkapcsáig, mintha ráfagyott volna, amikor Horpach nedves, most kimondhatatlanul öreg szemébe nézett.

Már csak ezt a két szemet látta. Már mindent tudott.

Kimérten bólintott. Mintha “igent” mondott volna. “Érted?” — kérdezte az asztrogátor tekintete. “Értem” — felelt pillantásával Rohán. Minél jobban erősödött benne ez a tudat, annál inkább érezte, hogy ilyesmi nem lehetséges. Hogy senkinek sincs joga ezt kérni tőle, még saját magának sem. Tovább hallgatott hát. Hallgatott, de most már csak színlelte, hogy nem tudja, hogy nem találta ki, miről van szó; abban a naiv reményben ringatta magát, hogy még semmi sem hangzott el, hogy a szemek játékát nem kell komolyan venni. Azt lehet hazudni, hogy nem értette — mert tudta, érezte, hogy Horpach sohasem fogja magától kérni.

De ezt is látta rajta, mindent látott. Mozdulatlanul ültek. Horpach tekintete megenyhült. Már nem várakozást fejezett ki vagy erőszakos sürgetést, hanem együttérzést. Mintha azt mondta volna: “Értem. Jól van. Így legyen.” A parancsnok lehunyta szemét. Még egy pillanat, és a kimondatlan egyezség érvényét veszti, s mindketten úgy tehetnek, mintha egyáltalán semmi sem történt volna. De az az elfordított tekintet már kimondta az ítéletet. Rohán meghallotta saját hangját.

— Elmegyek — szólt.

Horpach mélyen sóhajtott, de Rohán nem vette észre, olyan pánikot keltett benne saját kijelentése.

— Nem — mondta Horpach. — Így nem mész el…

Rohán hallgatott.

— Én nem kérhettem ezt tőled… — vallotta be az asztrogátor. — Önként jelentkezőt sem kereshettem. Nincs hozzá jogom. De te magad is tudod, hogy így nem repülhetünk el. Csak egyetlen magányos ember tud oda bemenni… és tud onnan kijönni. Sisak, gépek, fegyverek nélkül.

Rohán alig hallotta.

— Elmondom neked a tervemet. Gondolkozz rajta! Nyugodtan elvetheted, mert még minden kettőnk közt marad. A következőképpen képzelem: légzőkészülék szilikonból. Semmi fém. Elküldök oda két terepjárót, ember nélkül. Magukra vonják a felhőt, az elpusztítja őket.

Ugyanakkor érkezik a harmadik terepjáró. Emberrel. Itt kockáztatunk a legtöbbet: mert a lehető legközelebb kell hajtani, hogy ne veszítsünk időt a sivatagon való áthaladással. Az oxigéntartalék tizennyolc órára elég. Itt vannak az egész szurdok és a környék légi felvételei. Úgy gondolom, hogy nem az eddigi expedíciók útját kell követni, hanem a lehető legközelebb hajtani a fennsík pereméig, és onnan leereszkedni a sziklákon. A szurdok felső részébe. Mert ha egyáltalán vannak valahol, akkor csak ott lehetnek. Ott életben maradhattak. A terep nehéz, rengeteg a barlang és a szakadék. Ha megtalálod mindannyiukat vagy ha csak egyet is…

— Éppen ez az. Hogy szedjem össze őket? — kérdezte Rohán az ellentmondás ördögi örömével. Ezen a ponton csődöt mond az egész terv. Milyen könnyen feláldozná őt Horpach…

— Kapsz rá megfelelő, enyhe kábítószert. Van valami ilyesmi.

Természetesen csak akkor lesz rá szükséged, ha nem akar a maga jószántából veled menni. Szerencsére járni tudnak abban az állapotban.

“Szerencsére” — gondolta Rohán. Keze ökölbe szorult az asztal alatt, de vigyázott, hogy Horpach észre ne vegye. Egyáltalán nem félt. Még nem. Ez az egész annyira valószerűtlen volt.

— Abban az esetben, ha a felhő figyelmét felkeltenéd, mozdulatlanul a földre kell hasalnod. Gondoltam valami szerre ilyen esetre is, de túl későn hatna. Marad az a fejvédő, az a villanyálca, amiről Sax beszélt…

— Már van ilyen? — kérdezte Rohán. Horpach felfogta a kérdés rejtett értelmét. De nyugodt maradt.

— Nincs. De egy óra alatt csinálhatunk. Hajban elrejtett hálócska. Az áramimpulzusokat keltő kis készüléket bevarrjuk a kezeslábas gallérjába. Most adok neked egy óra időt. Többet is adnék, de minden eltelt óra csökkenti megmentésük esélyeit. Amúgy sincs már sok. Mikor döntesz?

— Már döntöttem.

— Ne butáskodj! Nem hallottad, mit mondtam? Csak azért volt az egész, hogy megértsd: még nem szabad visszaindulnunk.

— Hiszen úgyis tudja, hogy elmegyek. — Nem mehetsz el, ha én nem adok rá engedélyt. Ne felejtsd el, hogy még mindig én vagyok itt a parancsnok. A kérdés olyan komoly, hogy nem lehet önérzeteskedni.

— Értem — mondta Rohán. — Azt szeretné, hogy ne érezzem kényszernek? Rendben van. Akkor hát… de arra is vonatkozik az egyezség, amiről most beszélünk?

— Igen.

— Akkor hát tudni akarom, hogy ön mit tenne az én helyemben.

Cseréljünk, de most fordítva, mint az előbb…

Horpach egy pillanatig hallgatott.

— És ha azt mondanám, hogy nem mennék?

— Akkor én sem megyek el. De tudom, hogy úgyis megmondja az igazat…

— Akkor nem mész el? Szavadat adod? Nem, nem… Tudom, hogy ez fölösleges…

Az asztrogátor felállt, Rohán is követte.

— Még nem felelt nekem.

Az asztrogátor ránézett. Magasabb, megtermettebb és szélesebb vállú volt, mint ő. Látszólag éppen olyan unottan nézett rá most is, mint a beszélgetés elején.

— Mehetsz — szólt. Rohán ösztönösen kiegyenesedett, és az ajtó felé tartott. Az asztrogátor keze hirtelen megrándult, olyan mozdulatot tett, mintha vissza akarná tartani, vállon ragadni, de Rohán ezt már nem látta. Kiment, Horpach pedig mozdulatlanságba dermedve állt a becsukódó ajtó mögött, és sokáig így maradt.