A hosszú éjszaka

Rohán arra ébredt, hogy fázik. Félálomban összekuporodott takarója alatt, és az ágyneműbe fúrta arcát. Aztán kezével is próbálta védeni, de egyre hidegebb lett. Tisztán tudta, hogy úgyis fel kell ébrednie, mégis húzta-halasztotta ezt a pillanatot, maga sem tudta, miért. Hirtelen az ágy szélére ült a szuroksötétben. A jeges fuvallatot egyenesen arcába kapta. Feltápászkodott, és csendesen szitkozódva a hőszabályzó után tapogatózott. Mikor lefeküdt, teljes hűtésre állította a kapcsolót, olyan fülledt meleg volt.

A kis kabin levegője lassan felmelegedett, de ő már nem tudott újra elaludni: félig ülve maradt a takaró alatt. Karórájának világító számlapjára pillantott — a fedélzeti idő szerint három óra volt. “Megint csak három órát aludtam” — dühöngött. Még mindig fázott. Sokáig tartott az értekezlet, éjfél körül széledtek szét. Mennyi haszontalan fecsegés — gondolta. Most ebben a sötétben mit nem adott volna, ha már újra a bázison lehetne, ha elfelejthetné ezt az átkozott Regis-III-at, élettelen gépek által kiötlött szörnyűséges holt világával együtt. A stratégák többsége a felszállást tanácsolta, csak a főmérnök és a főfizikus állt kezdettől fogva Horpach pártján, szerettek volna maradni, amíg csak lehet.

Egy a százezerhez, de talán még ennyi sem volt a valószínűsége annak, hogy Regnart és három eltűnt emberét életben találják. Ha előzőleg nem pusztultak is el, csak az menthette volna meg őket az atompokoltól, ha a harc színhelyétől nagyon messze voltak. Rohán sokért nem adta volna, ha tudja, vajon csak miattuk nem indult el az asztrogátor — vagy más okok is közrejátszottak. Mert ami itt valójában megtörtént, egész másképp hangzana a jelentés száraz szavaival, a bázis nyugodt fényében, ahol be kellene vallani, hogy az indulás óta elveszett a gépek fele, a fő fegyver, a Ciklopsz is, az antianyagvetővel együtt, amely mostantól kezdve minden itt leszálló hajó számára külön veszélyt fog jelenteni; hogy hat emberáldozat is van, ráadásul a legénység fele kórházi ápolásra szorul, és talán soha többé nem repülhet. S miután az embereket, gépeket és legjobb berendezésüket elvesztették, megszöktek — mert mi más lenne most a visszatérés, ha nem közönséges szökés — a csöpp kristályok elől, amelyek egy kis, sivatagos bolygó szülöttei, a földi tudomány által oly régen túlszárnyalt lantbeli civilizáció élettelen maradványai! De olyan ember lenne-e Horpach, aki ilyen megfontolásokból kiindulva dönt? Talán maga sem tudja, miért nem indul még? Vár valamire? De mire?

Nos, igen — a biológusok szerint van esély arra, hogy saját fegyverükkel győzzük le a műrovarokat. Ha fajuk fejlődés eredménye — okoskodtak —, irányítani lehet további evolúciójukat. Jelentős mennyiségű fogoly példányon mutációkat kell létrehozni, meghatározott jellegű, örökölhető változásokat, amelyek szaporodásuk folyamán átmennek a következő nemzedékre, és elsorvasztják ezt az egész kristályos fajt. Ennek a változásnak igen bonyolultnak kell lennie, amely átmenetileg még előnyöket is biztosíthat, de ugyanakkor el kell érnie, hogy az új fajnak vagy változatnak Achilles-sarka: gyenge pontja is legyen, ahol megsebezhető. De az elméleti szakemberek, szokásuk szerint, most is csak a levegőbe beszéltek: fogalmuk sem volt, milyen legyen a mutáció, milyen eszközökkel vihető keresztül ez a változás, hogyan tehetnek szert jelentős mennyiségre ebből az átkozott kristályból anélkül, hogy újabb harcba bocsátkoznának, mert az talán még a tegnapinál is keservesebb kudarccal végződne. És ha minden sikerül, mennyit kellene várniuk ennek a további fejlődésnek az eredményeire? Bizonyára nem egy napot vagy hetet. Akkor hát körhintaként keringjenek a Regis körül egy, két vagy esetleg tíz éven át?

Nem lenne semmi értelme. Rohán érezte, hogy nem jól állította be a hőszabályzót; megint túl meleg volt. Felkelt, ledobta magáról a takarót, megmosakodott, gyorsan felöltözött és kiment.

A felvonó valahol másutt volt. Benyomta a hívógombot, és miközben a félhomályban ugráló jelzőlámpák fényében várakozott, fejében érezte az álmatlan éjszakák és a megfeszített munkában eltelt nappalok egész súlyát, a halántékában lüktető vér zúgásán át a hajó éjszakai csendjét hallgatta. Időnként felbugyborékolt valami a láthatatlan vezetékekben, az alsó szintektől idáig szűrődött az üresjáratban dolgozó motorok tompa dohogása, még mindig indulásra készen álltak. Fémízű, száraz légáramlat lengte be a függőleges aknák felől az előteret, ahol várakozott. Az ajtószárnyak széthúzódtak, belépett a felvonóba. A nyolcadik szinten kiszállt. A folyosó itt elkanyarodott, a törzs páncélborítása mentén futott, kék lámpafüzér világította be. Csak ment előre, maga sem tudta, hová, gépiesen lépkedett át a légmentesen záruló válaszfalak magas küszöbjein, egyszer csak a nagy reaktor kezelőlegénységéhez tartozó néhány ember árnyékát pillantotta meg. A helyiség sötét volt, csak a több tucat mutató világított a számtáblákon.

Az emberek egymás fölött elhelyezett fotelekben ültek.

— Nem élnek már — mondta valaki. Rohán nem ismerte meg a beszélőt. — Mibe fogadjunk? Öt mérföldes körzetben ezer röntgen volt a sugárzás. Végük van. Erre mérget vehetsz.

— Akkor minek ülünk itt? — morogta egy másik. Nem hangja, hanem helye után — a gravimetrikus ellenőrző berendezés előtt ült —, Blank fedélzetmestert vélte felfedezni benne.

— Mert az öreg nem akar hazamenni.

— Te hazamennél?

— Mi mást tehetnék?

Itt meleg volt, és jellegzetes szag terjengett a levegőben, mesterséges fenyőillat, amellyel a légkondicionáló próbálta elfojtani a munka közben felmelegedő páncélburkolat lemezeiről és plasztiktelepeiből áradó szagot. Ebből aztán olyan keverék jött létre, amelyről azonnal meg lehetett ismerni a nyolcadik szint környékét.

Rohán a fotelben ülők számára láthatatlanul a habgumi borítású válaszfalnak támaszkodott. Nem mintha el akart volna bújni: egyszerűen nem volt kedve bekapcsolódni a beszélgetésbe.

— Most még ez is nekünk jöhet… — szólalt meg valaki rövid szünet után. Egy pillanatra megjelent a beszélő arca, ahogy előrehajolt az ellenőrző berendezés varázsszemeinek félig rózsaszínű, félig sárga visszfényében: mintha a reaktor fala nézte volna az alatta kuporgókat.

Rohán a többiekkel együtt azonnal kitalálta, miről beszél.

— Van erőterünk és radarunk — mordult vissza kelletlenül a fedélzetmester. — Sokra megyünk az erőtérrel, ha telibe kapunk vagy trillió erget…

— A radar nem engedi át.

— Nekem mondod? Jobban ismerem, mint a tenyeremet.

— No és?

— Csakhogy antiradarja is van. Eltérítő berendezései…

— De hiszen teljesen lerobbant. Elektronikus őrült…

— Szép kis őrült. Voltál a vezetőfülkében?

— Nem. Itt voltam lent.

— Na látod. Én viszont igen. Kár, hogy nem láttad, mikor szétlőtte a szondákat.

— Mit akarsz ezzel mondani? Hogy ők hangolták volna át? Az ő ellenőrzésük alatt lenne?

“Mindenki ”őróluk” beszél — gondolta Rohán. — Mintha valóban értelmes élőlények lennének…” — Tudja a proton! Talán csak az összeköttetést tették tönkre.

— Akkor miért támadna ránk?

Megint csend támadt.

— Nem lehet tudni, hol van most? — kérdezte az, aki nem volt a vezetőfülkében.

— Nem. Tizenegykor kaptuk az utolsó jelentést. Kralik mondta nekem.

Látták, amint kanyargott a sivatagban.

— Messze?

— Mi van, beijedtél? Vagy kilencven mérföldnyire innen. Neki egy órácskába kerülne. Még annyiba se.

— Nem unjátok még ezt a sok süketséget? — szólt közbe dühösen Blank fedélzetmester.

Profilja élesen kirajzolódott a pislogó lámpácskák színes hátterében.

Mindenki hallgatott. Rohán lassan megfordult, és ahogy jött, halkan távozott. Útközben elhaladt a két laboratórium mellett. A nagyobbikban sötét volt, a kisebbikben égtek a lámpák. A mennyezetbe épített világítótestek fénye a folyosóra esett. Benézett. A kerek asztal mellett a kibernetikusok és a fizikusok ültek — Jazon, Kronotos, Sarner, Liwin, Saurahan és még valaki, aki a többieknek hátat fordítva programozta be a nagy elektronikus agyat a ferde válaszfal árnyékában.

— …Két lépcsőzetes eljárás kínálkozik megoldásként, az első magrombolással, a másik önmegsemmisítéssel vagy összetett műveletekkel — mondta Saurahan. Rohán nem lépte át a küszöböt.

Megint csak megállt és hallgatózott.

— Az első lépcsőzetes eljárás láncreakciós folyamat megindításán alapul. Az antianyagvető bemegy a szurdokba, és ott marad.

— Már volt ott egy… — mondta valaki.

— Ha nem lesz elektronikus agya, még egymillió fokos hőmérsékleten is működik. Plazmavetőre van szükség, a plazma nem fél a csillaghőmérsékletektől. A felhő úgy fog viselkedni, mint eddig — megpróbálja megfojtani, rezonanciába akar lépni az irányító áramkörökkel, de nem lesz benne egyetlen áramkör sem, semmi az égvilágon a hipermag-reakción kívül. Minél több antianyag lép reakcióba, annál nagyobb lesz a rombolóereje. Ily módon egy helyre lehet csalogatni és széthasítani a bolygó egész nekroszféráját…

Nekroszféra… — tűnődött Rohán — hopp, megvan, ezek a kristályok élettelenek: ezek a tudósok! Mindig kitalálnak valami szép új elnevezést… — Legjobban az önmegsemmisítő megoldás tetszik nekem — mondta Jazon. — De hogy képzeli tulajdonképpen?

— Nos, azon alapul, hogy előzetesen két nagy “felhőagy”-at fejlesztünk ki egymástól függetlenül, aztán összeütköztetjük egyiket a másikkal. Az eljárás lényege az, hogy az egyik felhő versenytársának tekintse a másikat a létért vívott harcban…

— Értem, de hogyan akarják ezt megvalósítani?

— Nem könnyű éppen, de lehetséges, mivel a felhő csak álagy, vagyis nem képes értelmes gondolkodásra…

— Mégis biztosabbnak látszik az összetett megoldás, az átlagos besugárzás csökkentésével — szólt Sarner. — Elég lenne négy darab ötven-száz megatonnás hidrogéntöltet mindegyik félgömbre — az összesen nem egészen nyolcszáz… Az elpárolgó óceánok vizei megnövelik a felhőtakarót, fokozódik a kisugárzás, és ily módon a szimbiózistelepek nem kapják meg a szaporodásukhoz szükséges energiaminimumot…

— Bizonytalan adatokra támaszkodva nem lehet számolni — tiltakozott Jazon. Látva, hogy kezdődik megint a szakmai vita, Rohán visszahúzódott az ajtóból, és folytatta útját.

Nem felvonóval, hanem gyalog ment vissza a kanyargós acéllépcsőkön, melyeket rendszerint nem használtak. Egymás után maradtak el mögötte az egyre magasabb fedélzetek lépcsőfordulói.

Látta, hogy De Vries csoportjának javítóműhelyében a mozdulatlanul feketéllő nagy arktánok körül hegesztőkészülékek fényei villognak.

Messziről belesett a hajókórház kis, kerek ablakán: bent letompított, violaszínű lámpák világítottak. Fehér köpenyes orvos haladt át nesztelenül a folyosón, mögötte a kisegítőautomata vitte a csillogó műszereket. Elment az üres és sötét étkezdék, a klubhelyiségek és a könyvtár mellett; elhaladt az asztrogátor kabinja mellett, és fél lépésre megállt tőle, mintha hallani szerette volna hangját, de az ajtó sima lapja mögül nem szűrődött ki semmi nesz, még egy kis fénysugár sem, a kerek hajóablakon is gondosan meg voltak szorítva a vörösréz fejű csavarok.

Csak a kabinba érve érezte, hogy elfáradt. Karját tehetetlenül lógatva leroskadt az ágyra, lerúgta cipőjét, majd tarkója mögött kezét összefonva üldögélt, és közben az alacsony mennyezeten gyéren pislákoló éjszakai lámpásra bámult, amelyet két félgömbre szelt a kék lakkmázon végigfutó hasadás.

Nem kötelességből járta be a hajót, nem is a többiek életére és beszélgetésére volt kíváncsi. Egyszerűen rettegett az éjszakától, mert olyan képek rohanták meg, amelyekre nem akart emlékezni. Emlékei közül a legborzalmasabb annak az embernek a képe volt, akit azért ölt meg egészen közelről, hogy másokat ne ölhessen meg. Így kellett tennie, de ettől még nem könnyebbült meg. Tudta, hogy ha most eloltja a lámpát, újból megpillantja azt a jelenetet, látni fogja, amint ez az ember tétova, bamba mosollyal lépked a kezében himbálózó Weyr csöve mögött, majd átlépi a köveken fekvő, kar nélküli testet.

Az a tetem Jargé volt, aki azért tért vissza, hogy ostobán elpusztuljon csodával határos megmenekülése után, egy másodperc múlva pedig a másiknak kellett holtan összeroskadnia, mellén megtépett, füstölgő kezeslábasában. Hiába próbálta elkergetni ezt a képet, makacsul megjelent ismét, érezte az átható ózonszagot, a fegyver agyának heves visszarúgását, amelyet akkor izzadt ujjai közt szorongatott, és hallotta az emberek nyüszítését, akiket később lihegve és zihálva összeterelt, hogy mintegy kévébe kösse őket, valahányszor közel került hozzá egy-egy ismerős áldozat eltorzult arca, szíven ütötte kétségbeesett tanácstalanságuk.

Valami koppant: leesett a könyv, amelyet még a bázison kezdett olvasni. Fehér papírdarabbal jelölte meg, hol tart, azóta egy sort sem olvasott; de mikor is lett volna rá ideje! Végignyújtózott az ágyon. A stratégákra gondolt, akik most a felhők kipusztítására gyártottak különböző terveket, és megvető mosolyra rándult ajka. “Az egésznek nincs semmi értelme… — gondolta. — El akarják pusztítani… de hiszen mi is, mi mindannyian el akarjuk pusztítani, de ezzel senkit sem támasztunk fel. A Regis néptelen bolygó, az embernek nincs semmi keresnivalója rajta. Akkor miért ez a dühödt makacsság? Hiszen úgy is felfoghatnánk, hogy embereink vihar vagy földrengés áldozatai lettek. Semmilyen céltudatos akarat, egyetlen ellenséges gondolat sem állt utunkba.

Élettelen önszervező folyamat… Érdemes minden erőnket és energiánkat arra fecsérelni, hogy megsemmisítsük, csak azért, mert rögtön ádáz ellenségként kezeltük, aki előbb orvul rátámadt a Kondorra, aztán pedig nekünk esett? Még hány ilyen különleges, az emberi képzelőerőt meghaladó meglepetést tartogat az űr? Vajon mindenhová pusztító eszközöket kell magunkkal vinnünk az űrhajókon, hogy összezúzzunk mindent, ami ellentmond elképzeléseinknek? Hogy is nevezték el? Nekroszféra, tehát holt fejlődés, az élettelen anyag fejlődése, talán a Lant-lakók tudnának mondani róla valamit, elvégre a Regis-III az ő hatáskörükbe tartozott; lehet, hogy itt akartak megtelepedni, amikor csillagfizikusaink megjósolták a napjuk novává alakulását… Talán ebben volt utolsó reményük. Ha ilyen helyzetben lennénk, természetesen harcolnánk, szétvernénk ezt a fekete, kristályos szemetet, de így?… Milyen címen rostokolunk itt, a bázistól egy parszeknyi távolságban, a Földtől több mint három fényévnyire, miért áldozzuk fel embereinket, és a stratégák miért törik fejüket éjszakákon át a legjobb romboló módszereken, hiszen bosszúról itt szó sem lehet…” Ha most Horpach itt állna előtte, ezt mind szemébe mondaná.

“Végeredményben egyszerűen óvatlanok voltunk, túlságosan bíztunk fegyvereinkben és műszereinkben, hibát követtünk el, és most viseljük a következményeket. Mi, csak mi vagyunk bűnösök.” Ezt gondolta a félhomályban, és szemét lehunyta, mert úgy égett, mintha homok szóródott volna szemhéjai alá. “Az ember még nem emelkedett hivatása magaslatára — fűzte tovább némán gondolatmenetét —, még nem érdemli meg a galaktocentrikus lény szép elnevezését, ahogyan már régóta emlegetik; nem az a feladatunk, hogy csak hozzánk hasonló jelenségeket keressünk és próbáljunk megérteni, hanem az, hogy ne avatkozzunk bele abba, amihez semmi közünk, a nem emberi dolgokba.

Hódítsuk meg az űrt, rendben van, miért is ne? De ne támadjuk meg azt, ami benne létezik, ami millió és millió év folyamán, mindentől és mindenkitől függetlenül csak saját anyagi erőire és energiaforrásaira támaszkodva megteremtette létegyensúlyát, s olyan tevékeny, aktív életet hozott létre, mely egy cseppet sem jobb vagy rosszabb a fehérjetársulások léténél, legyenek azok állatok vagy emberek.” Éppen amikor így elmerült a tejútrendszerben létező formák kölcsönös megértésének fennkölt gondolataiba, úgy tört Rohánra a riadószirénák vijjogása, mintha tűt döftek volna idegeibe.

Ábrándozását egyszeriben elsöpörte a fedélzeteket betöltő, tolakodó hang. A következő pillanatban kivágódott a folyosóra, és a fáradt léptek nehézkes ritmusához igazodva, a forró emberi leheletek áramában együtt loholt a többiekkel, és még mielőtt bezuhant volna a liftbe, érezte — nem is érzékeivel vagy egész testében, hanem mintegy eggyé válva a hajóval, amelynek most molekuláját alkotta — azt a látszólag szinte igen távoli és gyenge, de mégis a cirkáló egész testén, a tat bordáitól az orrig végigfutó remegést, egy semmihez sem hasonlítható erő ütését, amelyet — ezt is érezte — a Legyőzhetetlennél is nagyobb valami kapott, és rugalmasan el is hárított.

— Ő az! Ő az! — hallotta a vele együtt futók kiáltásait. Sorban eltűntek a felvonókban, sziszegve összecsukódtak az ajtók, a legénység egy része nem bírta kivárni, hogy sorra kerüljön, ezért végigdörömbölt a csigalépcsőkön, de a különböző kiáltások és a fedélzetmesterek sípjainak hangzavarát, a riadószirénák szüntelen vijjogását és a felső szintről lehallatszó dobogást is elnyomta a második hangtalan, de annál erősebb rengés, mintha a következő lövéstől származott volna. A folyosókon egyet-kettőt pislantottak a lámpák, aztán újból felragyogtak.

Rohán sohasem gondolta volna, hogy ilyen lassan mászik egy lift. Csak állt, és észre sem vette, hogy még mindig tiszta erőből nyomja a gombot, már csak egy ember maradt vele, Liwin kibernetikus. A felvonó megállt, és miközben kiugrott belőle, Rohán az elképzelhető legmagasabb hangú fütyülést hallotta, amelynek felső regisztereit, tudta, az emberi fül képtelen észlelni. Mintha egyszerre jajdult volna fel a cirkáló minden titáneresztéke. A vezetőfülke ajtaján beesve fogta fel, hogy a Legyőzhetetlen tűzzel felelt a tűzre.

De az összecsapás ekkor már a vége felé járt. A képernyő égő hátterében feketén magaslott előtte az asztrogátor, a mennyezeti világítás nem működött, talán szándékosan kapcsolták ki, a képernyőn lefutó csíkok mögött a látómező síkját teljesen árnyékba borította a robbanás óriási pöfeteggombája, amely szárával a talajba kapaszkodva, kalapjánál pedig teljesen mozdulatlanul állt, miután atomjaira hasította és megsemmisítette a Ciklopszot és körülötte háromszoros átmérőn belül mindent. A levegőben még mindig visszhangzott a robbanás rettenetes, üveges hangú döreje, amelyet a technikus monoton motyogása kísért: — Húsz egész hatszáz a nulla pontban… kilenc egész nyolcszáz a kerületen… egy egész négyhuszonkettő a térben…

— 1420 röntgen van a térben, eszerint a sugárzás áthatolt az erőtérbarikádon… — kapcsolt Rohán. Nem hitte volna, hogy ilyesmi is lehetséges. De amikor ránézett a központi erőelosztó tárcsájára, megtudta, hogy mekkora töltetet használt az asztrogátor. Ezzel az energiával fel lehetett volna forralni egy közepes nagyságú beltengert.

No persze — Horpach nem akart további lövéseket kockáztatni. Talán el is túlozta egy kicsit, de most legalább megint csak egy ellenségük maradt.

Eközben rendkívüli látvány bontakozott ki a képernyőkön: a gomba fodros, karfiolszerű kalapja a szivárvány minden színében égett, a legezüstösebb zöldtől a legmélyebb barackszíneken át a kárminvörös árnyalatokig. Rohán csak most vette észre, hogy a sivatag egyáltalán nem látszott, mint vastag ködtakaró borult rá az ötven-hatvan méternyire felvert homok, valódi tengernek tűnt, ahogy hullámzott felette. A technikus pedig folytatta a skála leolvasását: — 19 000 a nullpontban… nyolc egész hatszáz a kerületen… egy egész és nulla kettő a térben…

A Ciklopsz felett aratott győzelmet mély hallgatással vették tudomásul, mert saját, legerősebb egységüknek szétverése nem a legjobb alkalom volt arra, hogy diadalünnepet üljenek. Az emberek lassan eloszlottak, a robbanás gombája még mindig terjengett a légkörben, csúcsán hirtelen újabb színsor robbant fel, ez egyszer még a látóhatár alatt bujkáló nap sugarai villantak meg benne. Már a jeges cirruszfelhők fölé emelkedett, és jóval fölöttük lila-arany, borostyán és platina színekbe váltott át. A képernyőből kisugárzó visszfények végighullámzottak a vezetőfülkén, úgyhogy teljesen olyan lett, mintha a fehér vezérlőasztalokon valaki földi virágok színeit hintette volna szét.

Rohán még egyszer elcsodálkozott, amikor szemügyre vette Horpach öltözékét. Az asztrogátor köpenyben volt — abban a hófehér gálaköpenyben, amelyet utoljára a bázison rendezett búcsúünnepségen látott rajta. Bizonyosan az első keze ügyébe eső ruhadarabot rántotta magára. Halántékán összeborzolódott ősz haja, kezét zsebre dugta, és megszemlélte a jelenlevőket.

— Rohán kolléga — mondta váratlanul kedves hangon —, fáradjon be hozzám.

Rohán előrelépett, és ösztönösen kihúzta magát, az asztrogátor sarkon fordult, és az ajtó felé tartott. Így haladtak át egymás mögött a folyosón, miközben a szellőzőaknák felől a sűrített levegő zúgásán keresztül a lenti szinteken gyülekező emberek fojtott, szinte haragos moraja jutott el hozzájuk.