Kudarc

Mint minden igaz történet, Rohán elbeszélése is különös és ellentmondásos volt. Miért nem támadta meg a felhő sem őt, sem Jargot? Miért nem nyúlt Ternerhez sem, amíg a kétéltűben ült? Miért menekült el Jarg, ha aztán visszajött? Az utóbbi kérdésre aránylag könnyű volt választ adni.

Valószínűnek látszott, hogy azért tért vissza, mert páni félelme lecsillapodott, és eszébe jutott, hogy a bázistól körülbelül ötven kilométer választja el, s ezt elegendő oxigéntartalék hiányában képtelenség megtenni.

A többi kérdés továbbra is nagy fejtörést okozott. Ezek megválaszolása életfontosságú volt a legénység számára. De elgondolások és feltevések helyett most tettekre volt szükség.

Horpach éjfél után tudta meg, mi lett Rohán csoportjának sorsa: félóra múlva már indultak az űrhajóval.

Nem a leghálásabb feladat egy űrcirkálót eredeti helyétől alig kétszáz kilométernyi távolságra átdobni. A hajót egész idő alatt úgy kell vezetni, hogy függőlegesen álljon a tűzsugáron, sebességének aránylag kicsinek kell lennie, s ezért rengeteg hajtóanyagot fogyaszt. Az ilyen munkához nem szokott hajtóművek meg sem tudtak volna moccanni a villanyautomaták szakadatlan segítsége nélkül, így aztán az acélóriás enyhén himbálózva haladt az éjszakában, mintha lágyan hullámzó tengeren ringatózna. A Regis-III-on álló megfigyelő rendkívüli látványban gyönyörködhetett volna, amint a lángsugarak fényében szinte elvesző tömeg mozgó tűzoszlopként hasított a sötétbe.

Nem volt könnyű az útirány megtartása sem. Az atmoszféra fölé kellett emelkedniük, majd farral előre visszaereszkedtek bele.

Mindez megfeszített figyelmet követelt az asztrogátortól, annál is inkább, mert a keresett kráter vékony felhőtakaró alatt rejtőzött. Végrevalahára, még virradat előtt a Legyőzhetetlen leszállt a kráterben, két kilométerre Regnar régi táborhelyétől. A szuperkoptert, a gépeket és a barakkokat rögtön átköltöztették a cirkáló mellé, délutánra pedig a tetőtől talpig felfegyverzett mentőosztag is megérkezett Rohán életben maradt embereivel, akik egészségesek voltak ugyan, de öntudatlanok.

Újabb két helyiséget kellett a betegek rendelkezésére bocsátaniuk, mert az eredeti hajókórházban már nem volt szabad hely. Csak azután foghattak a tudósok a rejtély kibogozásához: miért menekült meg Rohán és kis híján Jarg is, ha nem történik az a szerencsétlenség az őrült lövöldöző miatt.

A kérdés megoldhatatlannak látszott, hiszen egyforma volt ruházatuk, fegyverzetük is, tehát külsejükben nem üthettek el a többiektől. Annak sem lehetett különösebb jelentősége, hogy Ternerrel együtt hárman ültek a kis terepjáróban.

Horpach is nagy kérdés előtt állt: hogyan tovább? Elég világos volt a helyzet ahhoz, hogy olyan adatokkal térhessen meg a bázisra, amelyek indokolnák a visszafordulást, s egyben fényt derítenének a Kondor tragédiájára is. Az, hogy a tudósokat nagyon izgatták ezek a fém műrovarok, a sziklákra telepedett “gépnövényekkel” való életközösségük meg a felhő “pszichikus” voltának kérdése — még azt sem tudták bizonyosan, csak egy van-e vagy több, s vajon a kisebb felhők összeállhatnak-e valamiféle nagy egységgé —, mindez annyit sem nyomott volna a latban, hogy csak egy órával is meghosszabbítsa a Regis-III-on való tartózkodást, mégis a maradás mellett döntött, csak azért, mert Regnar csapatából — a vezetőt is beleértve — még négy ember hiányzott.

Az eltűntek nyomai Rohán csoportját a szurdokba vezették.

Kétségtelen volt, hogy az eltűntek nagy gyámoltalanságukban mind ott pusztulnának, ha a Regis élettelen lakói békén hagynák is őket. Tehát át kell kutatni a környéket, mert ezek a boldogtalanok, értelmes cselekvésre képtelenek lévén, csak a Legyőzhetetlen segítségére számíthattak.

Csak azt tudták megközelítő pontossággal megállapítani, hogy mekkora körben keressék az eltűnteket, a barlangok és szurdokok útvesztőjében ugyanis nem juthattak tíz-húsz kilométernél messzebbre.

Oxigénkészülékük már kimerülőfélben lehetett, de az orvosok biztosan állították, hogy a bolygó levegőjének belégzése nem halálos, abban az állapotban pedig, amelybe ezek a szerencsétlenek kerültek, a vérben felszívódó metán okozta szédülésnek valóban nem volt különösebb jelentősége.

A kutatási terület nem ígérkezett nagynak, de annál nehezebbnek és áttekinthetetlenebbnek. Még kedvező feltételek esetén is hetekig tartott volna minden sikátor, hasadék, barlang vagy üreg átfésülése. A kanyargós horhók és süppedések kövei alatt vízvájta folyosók és barlangok újabb rendszere rejtőzött, amely csak helyenként kapcsolódott a felső szinttel. Az sem látszott lehetetlennek, hogy az eltűnt emberek ilyen rejtekhelyen húzzák meg magukat, még arra sem számíthattak, hogy együtt találják őket. Az emlékezetüket vesztett, kisgyereknél is gyámoltalanabb emberek képtelenek lettek volna együtt maradni.

Ráadásul ezen a környéken tanyáztak a fekete felhők. A Legyőzhetetlen félelmetes fegyvertárára és technikai eszközeire sem számíthattak ezekben a kutatásokban. A bolygó föld alatti folyosóiban nem használhatták a legbiztosabb védelmet nyújtó erőteret, így hát a következő választási lehetőségük maradt: vagy azonnal visszafordulnak, és ezzel halálra ítélik az eltűnteket, vagy kockázatos keresgélésekbe bocsátkoznak. Az utóbbi is csak az elkövetkező néhány napon, legfeljebb egy héten belül kecsegtetne reális eredménnyel. Horpach tudta, hogy további kutatások esetén embereinek már csak földi maradványait találnák meg.

Másnap reggel az asztrogátor magához kérette a szakértőket, lefestette előttük a helyzetet, és a segítségüket kérte. Néhány marék “fémbogár” állt rendelkezésükre, melyeket Rohán hozott zubbonyának zsebében. Még az éjszakát is a vizsgálatnak szentelték. Horpachot erősen foglalkoztatta az effajta alakulatok gyökeres kiirtásának lehetősége. Újra felvetődött az a kérdés is, hogy mi mentette meg Jargot és Rohánt a “felhő” támadásától.

A tanácskozás közben az üvegedénybe zárt “foglyok” az asztal közepén díszelegtek. Alig maradt belőlük egy tucat, a többi a vizsgálatok folyamán megsemmisült. Ezek a tökéletes hármas szimmetriájú, Y-ra emlékeztető alakulatok — hegyesen végződő száraik közepén megvastagodva kapcsolódtak össze — szénfeketének látszottak a rájuk eső fényben, amelyet olajzöld és kékeslila árnyalatokban játszva vertek vissza. Apró síkokból összetevődő oldalaikkal néhány földi rovar potrohára hasonlítottak, és rózsa alakúra hasított briliánsokra emlékeztettek. Belsejükben ugyanez a mikroszkopikus méretű felépítés ismétlődött. A homokszemeknél több százszor kisebb elemek automatikus idegrendszerfélét alkottak, amelyben egymástól részben független alakzatokat lehetett megkülönböztetni.

Az Y szárainak belsejét kitöltő kisebb rész a “rovar” mozgásközpontjánák feladatát látta el, amely a szárak mikrokristályos szerkezetében valamilyen univerzális energiaakkumutátorral és transzformátorral rendelkezett. A mikrokristályok különböző kapcsolódásaiktól függően hol elektromos, hol mágneses teret hozták létre vagy váltakozó erőteret, amelyek aránylag magas hőfokra tudták felmelegíteni a központi részt; akkor aztán az elraktározott meleget egyenes vonalban kisugározták. Az így keletkezett légmozgás lökhajtásszerűen vitte őket előre a kívánt irányban. A kristályok különkülön inkább lebegtek, mint repültek, és képtelenek voltak pontosan kormányozni magukat repülés közben, legalábbis a laboratóriumi kísérletek ezt mutatták. Viszont amikor száraik végével egymásba kapaszkodtak, aerodinamikus képességük az összekapcsolódó alakzatok számával egyenes arányban nőtt.

Minden kristály három másikkal kapcsolódott össze, ezenkívül szárainak végződésével még egy kristály központi részéhez csatlakozhatott, ami az így keletkező együttesek több rétegű felépítését tette lehetővé. A kapcsolathoz nem volt feltétlenül szükség teljes érintkezésre, már a végződések közeledése is elegendő volt ahhoz, hogy mágneses terük egyensúlyban tartsa az egész szerkezetet. Meghatározott “rovar”-mennyiség esetén halmazuk számos szabályszerűséget mutatott, a külső ingerek “ösztönzésére” meg tudta változtatni mozgásirányát, alakját, sűrűségét, a belsejében lüktető impulzusok gyakoriságát. Bizonyos változásra a mágneses tér ellenkező előjelűvé alakult át, s ahelyett hogy továbbra is vonzották volna egymást, a fémkristályok szétváltak, az “egyéni szétszórtság” állapotába kerültek.

Az ilyen mozgásokat irányító központon kívül minden fekete kristálykában még egy kapcsolódási rendszer, jobban mondva csak annak töredéke helyezkedett el, mert ez utóbbi valamilyen nagyobb egység részének látszott. Ez a magasabb rendű egység, amely valószínűleg csak hatalmas mennyiségű alkotórész társulásakor jött létre, volt a felhő tevékenységének tényleges hajtómotorja. Itt azonban megállt a szakértők tudománya. Nem ismerték a magasabb rendű rendszerek növekedési lehetőségeit, és különösen az maradt tisztázatlan, van-e “intelligenciájuk”, vagy sem. Kronotos szerint minél több alakzat egyesül a nagy egészben, annál nagyobb problémák tornyosulnak a tudósok elé. Ez elég meggyőzően hangzott, de a kibernetikusok és az információs szakemberek még sohasem hallottak olyan szerkezetről, azaz valamiféle “tetszés szerint táguló agyról”, amely a feladatok nagyságához szabná méreteit.

A Rohán szerzeményéből való alakulatok nem mind voltak sértetlenek. Túlnyomó részük viszont típusreakciókat mutatott. A magányos kristály csaknem mozdulatlanul tudott egy helyben lebegni, képes volt emelkedni vagy süllyedni, ingerforrás felé közeledni vagy azt elkerülni, emellett teljesen ártalmatlannak látszott, semmiféle energiát sem bocsátott ki, még ha pusztulás fenyegette is (pedig a kutatók különböző vegyszerekkel, égetéssel, erőterekkel, sugárzásokkal estek neki). Úgy el lehetett “taposni”, mint a legesendőbb földi bogárkát — azzal a különbséggel, hogy a kristályfém páncélt valamivel nehezebb összezúzni. Egyesülésük után viszont még aránylag kicsiny “rovar”halmazok is megfelelő erőtér létrehozásával védekeztek a külső mágneses térrel szemben. Melegítésre infravörös sugárzással próbáltak megszabadulni a hőtől. A kísérletek félbeszakadtak, mert a tudósoknak csak maréknyi kristályuk volt.

Az asztrogátor kérdésére a “fő-fők” nevében Kronotos válaszolt. A tudósoknak több időre lenne szükségük a további kutatásokhoz, mindenekelőtt pedig nagy mennyiségű kristályt szeretnének beszerezni.

Ezért azt javasolták, küldjenek expedíciót a szurdokba, amely az eltűntek felkutatása közben össze tudna szedni legalább húszharmincezer műrovart.

Horpach beleegyezett. De azzal is tisztában volt, hogy emberéletet már nem kockáztathat. Azt a gépet akarta a sziklaszorosba küldeni, amely eddig még nem vett részt egyik akcióban sem. Különleges rendeltetésű, nyolcvantonnás, önjáró gépóriás volt, csak nagy ritkán használták: komoly sugárfertőzés vagy óriási nyomás és igen magas hőmérséklet esetén. Az egymás között csak “Ciklopsz”-nak becézett gépet a cirkáló mélyében alaposan a tehertér aljzatához rögzítették Eredetileg nem akarták a bolygó területén használni; az igazat megvallva, a Legyőzhetetlen még sohasem hozta működésbe Ciklopszát.

Fél kézen meg lehetett számolni azokat a helyzeteket — a támaszpont összes űrhajóját is beleértve —, amelyek e végső eszköz alkalmazását követelték meg. Fedélzeti nyelven “elküldeni a Ciklopszot valamiért” — annyit jelentett, mintha a poklok kapuinak döngetésére készültek volna; még senki sem hallott a Ciklopsz vereségéről. A daruk csúszdára tették a gépet, ahol a technikusok és programozók vették kezelésbe. Erőteret fejlesztő, közönséges Dirac-rendszerén kívül antianyagbomba-vetője is volt, tetszés szerinti irányban vagy egyszerre mindenfelé szórhatott antiprotonokat. A Ciklopsz páncélgyomrába épített vetőcső az erőterek interferenciája révén lehetővé tette, hogy több méterrel a talaj szintje fölé emelkedjék, nem volt tehát sem az aljzathoz, sem pedig kerekekhez vagy hernyótalpakhoz kötve. Nyitott páncélormányán ki tudta dugni “markolókanalát”, ezt a teleszkopikus kézfélét, amellyel ásványmintákat gyűjthetett, fúrásokat vagy más munkákat végezhetett a helyszínen. Bár a Ciklopszról sem hiányzott az erős rádióadó és televíziós közvetítőállomás, arra is előkészítették, hogy elektronikus agya irányításával önállóan is cselekedhessék. Petersen mérnök hadműveleti osztagának technikusai gondosan kidolgozott programot töltöttek “agyába”: az asztrogátor ugyanis arra számított, hogy a szurdokon belül elveszti kapcsolatát a géppel.

A programban szerepelt az eltűntek felkutatása, akiket a Ciklopsz úgy vesz majd fel, hogy előbb erőtérfallal védelmet biztosít számukra — saját erőterén kívül még egyet fejleszt —, ezután pedig érintkezési pontjaikon összenyitná a külső és belső (önmagát védő) erőteret. Ezenkívül az őt támadó kristályokból is bőséges zsákmányra kell szert tennie. Az antianyagvetőt csak végszükség esetén szabad használnia, ha közvetlen veszély fenyegeti védőerőterét, mivel a magrombolási folyamat — a dolog jellegénél fogva — sugárfertőzötté tenné a terepet, ami az eltűntek számára életveszélyes lenne, ha esetleg az összecsapás közelében tartózkodnak.

A Ciklopsz teljes hossza nyolc métert tett ki, ennek megfelelően jó “vastag” is volt — törzsének átmérője meghaladta a négy métert. Ha nem fért be egy üregbe, vagy “acélkezével” szélesítette ki útját, vagy erőtérrel lökdöste szét és mállasztotta el a sziklákat. Még a tér kikapcsolása sem árthatott neki, mert keramit-vanádium páncélzata a gyémánt keménységével vetekedett.

A megtaláltak fogadására külön automatát helyeztek el a Ciklopsz belsejében, még az ágyakat is előkészítették. Végül az összes berendezés ellenőrzése után a páncéltest meglepő könnyedséggel végigsiklott a leeresztett csúszdán, és mintha táthatatlan kéz tartaná a levegőben — legnagyobb sebességét elérve sem vert porfelhőt —, kigördült a Legyőzhetetlen erőterének kék fényekkel jelzett kapuján, majd egykettőre eltűnt a hajófarnál gyülekezők szeme elől.

A Ciklopsz és a vezetőkabin közti rádiótelevíziós összeköttetés körülbelül egy óra hosszat kifogástalanul működött. Rohán a hatalmas, romba dőlt templomtoronyhoz hasonló oszlopról — amely félig eltakarta a sziklafalakhoz való bepillantást — ismerte fel a szurdok bejáratát, ahol a támadás érte őket. Az első nagy kőgörgeteghez érve valamelyest csökkent a sebesség. Olyan hangtalanul dolgozott a Ciklopsz atomhajtóműve, hogy a képernyő előtt állók még a kőkupacok alatt bujkáló patak csörgedezését is hallották.

A híradósok két óra negyven percig tudták fogni a képet és a hangot, ekkor a Ciklopsz a szurdok simább, járhatóbb szakasza után a rozsdás szövedékek labirintusába ért. Hála a rádiótechnikusok erőfeszítéseinek, még négyszer sikerült üzenetet váltani, de az ötödik adás már annyira torzítva érkezett, hogy csak sejteni lehetett tartalmát: a Ciklopsz elektronikus agya jelentette, hogy a gép szerencsésen halad tovább.

Ekkor Horpach a megbeszélt terv szerint televíziós adóval felszerelt repülőszondát bocsátott fel a Legyőzhetetlenről. A szonda meredeken az égboltba fúródott, és egy másodperc alatt eltűnt. A központba azonban rögtön befutottak a jelei — ezzel együtt megjelent a mérföldes magasságból látott festői táj képe, melyet a rozsdás és fekete szövedékfoszlányokkal tarkított öreg sziklák tettek még változatosabbá.

Egy perc múlva minden nehézség nélkül követhették, hogyan siklik a Ciklopsz fényes acél ékszerként a szurdok mélyén. Horpach, Rohán és a szakcsoportok vezetői az irányítófülke ernyői előtt álltak. Jó volt a vétel, de felkészültek arra az eshetőségre is, hogy megromlik vagy félbeszakad, ezért indulásra készen várakoztak az újabb szondák, amelyek majd folytatják a közvetítést. Az FM úgy vélte, hogy támadás esetén bizonyosan megszakad a kapcsolatuk a Ciklopsszal, de legalább magát a csatát figyelemmel lehet kísérni.

A Ciklopsz elektromos szemei még nem vehették észre, de a képernyők előtt állók láthatták a széles látómezőben, amely a magasan lebegő teleszonda révén tárult ki előttük, hogy már csak néhány száz méter választja el a gépet a sziklakapunál összetorlódott szállítóautomatától. A Ciklopsz feladatai közé tartozott az is, hogy visszafelé jövet vontatóra vegye az összeütközéskor egymásba akadt két hernyótalpast.

A magasból zöldes dobozkáknak látszottak az üres szállítóautomaták, az egyik mellett félig elszenesedett kis figura hevert, annak az embernek a holtteste, akit Rohán lőtt le lézerpisztolyával.

Közvetlenül a kanyar előtt, amely mögött a sziklakapu csúcsai meredeztek, a Ciklopsz megállt, és a szurdok aljáig merészkedő fémbozót sörtéi felé közeledett. Megfeszített figyelemmel kísérték minden mozdulatát. Elöl ki kellett nyitnia erőterét, hogy keskeny nyílásán kidughassa a “markolókanalat”, amely hosszú ágyúcső módjára csúszott ki hüvelyéből, s a végén csüngő fogazott marokkal megragadott egy nyaláb cserjét, és látszólag erőfeszítés nélkül szakította ki a sziklatalapzatból, majd behúzta zsákmányát, és a szurdok közepére farolt.

A művelet simán és könnyedén zajlott le. A szurdok felett lebegő teleszonda révén, rádiókapcsolatot teremtettek a Ciklopsz agyával, amely közölte velük, hogy a fekete “rovarok”-tól hemzsegő mintát tartályába zárta.

A Ciklopszot már csak száz méter választotta el a katasztrófa színhelyétől. Páncélfarával a sziklának támaszkodva ott állt Rohán csoportjának hátulsó energorobotja, a kőkapuban az összegabalyodott szállítóautomaták rostokoltak, valamivel előttük az első energorobot vesztegelt. A levegő leheletfinom remegése arról tanúskodott, hogy még most is fejleszt erőteret, éppen úgy, ahogyan Rohán hagyta csapatának széthullása után. A Ciklopsz előbb távvezérléssel kikapcsolta a fenti energorobot Diracjait, aztán megnövelte a lökhajtás erejét, és a levegőbe emelkedve, elegánsan átvitorlázott a bogárhátú szállítóautomaták fölött, majd az átjárón túl visszaereszkedett a kövekre.

Ebben a pillanatban valamelyik néző ajkát figyelmeztető kiáltás hagyta el. Visszhangzott tőle a Legyőzhetetlen vezetőfülkéje. Hatvan kilométer választotta el a szurdoktól, ahol a két partot belepő fekete szőrzetből füst csapott ki, és olyan hevesen rontott hullámaival a földi gépóriásra, hogy az abban a pillanatban teljesen eltűnt, mintha szurokfekete palást borult volna rá. Egy szempillantás alatt cikázó fény szelte át a támadó felhőt. A Ciklopsz nem használta rettenetes fegyverét: csak a felhő energiatere ütközött össze a gépet védő erőtérrel. Most egyszeriben mintha anyagiasult volna az erőtér: hol óriási lávahólyaggá dagadt, hol pedig összeesett a nyüzsgő feketeség óriási takarója alatt, és ez a különös játék elég sokáig tartott. A nézők úgy érezték, hogy a számukra láthatatlan gép most próbálja visszaverni a támadók miriádjait, amelyek egyre inkább sokasodtak, mert a szurdokba újabb és újabb felhőlavinák hengeredtek le. Már nem látszott az erőterek lángolása, a két élettelen, de hatalmas erő pokoli birkózása néma csendben folyt tovább. Végül a képernyő előtt állók felszisszentek: a remegő, fekete buborék eltűnt a sötét örvényben; a felhő óriási, kavargó tölcsérré alakult át, amely a legmagasabb sziklacsúcsokat is megszégyenítő magasságban, kilométeres tornádóként őrült köröket írt le, s míg lent láthatatlan ellenségét szorongatta, kékes árnyalatokban tündökölt. Senki sem szólt, mindenki tudta, hogy a felhő így próbálja összeroppantani az energiabuborékot, amelyben, mint mag a gyümölcsben, a gép rejtőzött.

Rohán szeme sarkából az asztrogátorra pillantott, aki éppen szólásra nyitotta ajkát, hogy megkérdezze a mellette álló főmérnöktől, mennyit bír el még az erőtér — de mégse mondott semmit sem. Nem volt rá ideje.

Minden eltűnt a másodperc töredéke alatt: a fekete örvény, a szurdok falai, a fémbozót… Mintha tűzokádó vulkán tört volna ki a sziklás hasadék torkában. Füstoszlop és fortyogó láva, kődarabok, végül pedig hatalmas, ködfátyolba burkolózó felhő robbant a magasba, mialatt a patak felforrt vizéből keletkezett gőz másfél kilométeres magasságban gomolygott azon a helyen, ahol a televíziós közvetítőállomás lebegett. A Ciklopsz bekapcsolta antianyagvetőjét.

Senki sem mozdult vagy beszélt a vezetőfülkében, de belül mindenki az édes bosszú örömét ízlelgette, ezt az érzést még az sem tudta megkeseríteni, hogy a bosszúnak nem volt sok értelme. Minden arra utalt, hogy a felhő végre méltó ellenfélre talált. A támadás pillanatától kezdve minden kapcsolatuk megszakadt a Ciklopsszal, ezután csak azt láthatták az emberek, amit a repülőszonda ultrarövid hullámai közvetítettek a hetven kilométeres körzetben remegő légen át. A vezetőfülkén kívül is tudomást szerezhettek az emberek a szurdok belsejében dúló harcról. Az alumínium barakk szétszedésével megbízott osztag abbahagyta a munkát. A látóhatár északkeleti pereme megvilágosodott, mintha még egy nap lett volna ott kelőben, hogy elhomályosítsa az égbolton állót, majd a fényt behemót nagy gombára emlékeztető füstoszlop emésztette el.

A teleszondát irányító technikusok visszarendelték a tűzvonalból a gépet, és négy kilométer magasra küldték. Csak így tudták kikerülni az állandó robbanások által keltett orkánszerű légáramlatok övezetét. Nem látszottak a szurdokot övező sziklák, fémbolyhos oldalaik, még a róluk leszakadt fekete felhő sem. Bugyborékoló tűzés füstáradat borította el a képernyőket, lángoló cafatok parabolái cikáztak; a szonda hangvevő berendezései hol erősebb, hol gyengébb, de szakadatlan dübörgést közvetítettek, mintha a szárazföld egy részén földrengés dúlt volna.

Furcsa volt, hogy az embertelen küzdelem nem akart véget érni.

Húsz-harminc percen belül felizzott a szurdok mélye, és a Ciklopsz körül minden magas hőmérsékletre hevült, meglágyultak és szétomlottak a sziklák, lávává alakultak át, s valóban, a szurdok kijárata felé igyekvő bíborvörös fényben úszó patak a tűzfészektől már több kilométeres távolságban kanyargott. Horpach egy pillanatig arra gondolt, hogy talán megakadtak a vető elektronikus kapcsolói, mert szinte hihetetlennek látszott, hogy a felhő ilyen irtózatos csapás után is folytatni tudja a támadást, de mikor a szonda újabb parancsra még feljebb, egészen a troposzféra határáig emelkedett, a képernyőn feltáruló látvány megcáfolta elképzeléseit.

A látómező most már körülbelül negyven kilométeres körzetre terjedt ki. A sziklaszurdoktól felszabdalt térségen meglepő mozgolódás kezdődött. A sziklafalak sötét foltokkal borított oldalairól a repedésekből és üregekből újabb és újabb fekete gubancok úsztak elő csigalassúsággal — de ez csak a megfigyelőpont távolsága miatt látszott így —, majd a magasba lendültek, repülés közben egyesültek és összesűrűsödtek, aztán pedig a harc kellős közepébe vetették magukat.

Néhány percig azt a látszatot kelthették, mintha a közepébe tóduló fekete lavinák megújuló ostromai elfojtanák az atomtüzet, mintha tömegükkel képesek lennének ránehezedni és elnyomni, de Horpach jól ismerte az emberi kéz alkotta szörnyeteg energiatartalékait.

Egyetlen fülsiketítő, most már pillanatra sem szűnő dörgés áradt a hangszórókból a vezetőfülkébe, ezzel együtt három kilométer magas lángok lőtték szitává a támadásba lendült felhő nagy, lomha testét, és lassacskán valamiféle tüzes malommá alakultak át. A levegő minden ízében remegett és hajlongott az izzástól, amelynek központja lassan eltolódott.

A Ciklopsz kideríthetetlen okok folytán farolni kezdett, s bár szünet nélkül folytatta a harcot, fokozatosan a szurdok torkolata felé hátrált.

Talán elektronikus agya számolt azzal a lehetőséggel is, hogy az atomrobbanások lenyesik a szurdok sziklás oldalait, s azok a gépre omlanak. Ez pedig cselekvési szabadságában korlátozta volna, még ha sértetlenül kerül is ki a szorítóból. Elég az hozzá, hogy a harcoló Ciklopsz tágasabb terepre próbált jutni, mialatt az őrült kavargásban minden összeolvadt: antivetőjének lángja, a tűzvész füstje, a felhődarabok és a romba dőlő sziklatornyok hamuja.

Úgy látszott, hogy a “világfelfordulás” tetőpontjára hágott. A következő pillanatban mégis hihetetlen dolog történt. Láng csapott át a képernyőn, majd félelmetes, szemsértő fehérség ragyogott fel rajta, milliárdnyi kisülés tarkította, és az újabb antianyag-áradatban minden megsemmisült a Ciklopsz körül — a levegő, a kődarabok, a gőz, a gázok és a füstök —, mindez irtózatos erejű sugárzássá változott át, amely kettéhasította a szurdokot; egy kilométeres karjaival az atomdúlásba rántotta a felhőt, majd a levegőbe röpítette, mintha a bolygó belsejében dúló erők lökték volna ki magukból.

A Legyőzhetetlen beleremegett az irtózatos ütésbe, melynek epicentrumától hetven kilométer választotta el, a rengéshullámok végigfutottak a sivatagon, a csúszda alatt veszteglő expedíciós szállítóautomaták és energorobotok arrébb csúsztak, néhány perc múlva pedig kegyetlenül bömbölő forgószél csapott le rájuk, égy pillanatra vörösen izzó fénnyel öntötte el a gépek mögé rejtőzködő emberek arcát, majd örvénylő homokfalat emelve továbbkavargott a sivatagban.

Valamilyen szilánk eltalálhatta a televíziós szondát is, bár az a kataklizma központjától tizenhárom kilométernyire lebegett. Adását nem szakította meg, de a vétel erősen megromlott, ami a képen jelentkező sűrű vibrálásban nyilvánult meg. Eltelt egy perc, s mikor a füst kissé eloszlott, Rohán feszült figyelemmel nézte a harc következő szakaszát.

Mert még nem ért véget, mint ahogyan egy pillanattal ezelőtt várta.

Ha élőlények a támadók, ez a soraikban rendezett vérfürdő bizonyosan visszavonulásra készteti őket, de legalábbis óvakodtak volna az elszabadult pokol közelébe kerülni; itt azonban élettelen harcolt az élettelennel, az atomtűz nem hunyt ki, csak alakját és támadásának fő irányát változtatta meg — és Rohán akkor értette meg először, jobban mondva csak sejtette, anélkül hogy tisztán megfogalmazta volna, milyenek is lehettek valamikor a Regis-III sivatagi homokján lejátszódott ütközetek, melyekben az egyik robot összezúzta és szétverte a másikat, milyen kiválasztódási formákhoz fordult az élettelen fejlődés, és hogy mit jelentettek Laudának ezek a szavai: a műrovarok győztek, mert ők alkalmazkodtak a legjobban. Ekkor rögtön eszébe ötlött, hogy ilyen alkalom bizonyára adódott már valaha a bolygón, nevezetesen a billiónyi alkotórészből álló felhő élettelen, elpusztíthatatlan emlékezete, amely napenergia segítségével raktározódott el kristályaiban, hasonló összecsapásokban szerezhette ismereteit, hogy hasonló magányos bölényeket, súlyos páncélzatban járó óriásokat, atommammutféle robotokat nemegyszer kényszerítettek térdre századokon át ezek az élettelen csöppségek, amelyek jelentékteleneknek látszottak a mindent elpusztító lángokhoz, a sziklákat szitává lyuggató lövésekhez képest. És hogy mégis fenn tudtak maradni, hogy e hatalmas szörnyek szétvert páncélzatai rozsdás kacatok módjára hevertek a sivatagban, a homokba temetett elektronikus csontvázakkal együtt, melyik valaha finom műszerek lehettek — ez valami hihetetlen, kimondhatatlan virtusra vallott, ha szabad ezt a szót használni a titáni felhő kristályaira. De találhatott-e jobb kifejezést?… És akarata ellenére sem tudta megtagadni tőle csodálatát, látva, hogy még az eddigi “vérengzés” sem tudta letörni…

Mert a felhő tovább rohamozott. A magasból szemlélt vidéken most csak a magányos sziklacsúcsok, a legmagasabbak látszottak. Minden más, a szurdok egész labirintusa eltűnt a fekete hullámok áradata alatt, amely a szélrózsa minden irányából körkörösen tódult a tűzörvény magja felé, mely nem volt más, mint a háborgó izzás pajzsa mögé rejtőző Ciklopsz. A látszólag értelmetlen, óriási “vér”-áldozatokat követelő ellenállás nem volt teljesen hiábavaló.

Rohán és a többiek, akik most már elerőtlenedve szemlélték a vezetőfülke képernyőjén tükröződő látványt, tisztában voltak ezzel. A Ciklopsz energiatartalékai gyakorlatilag kimeríthetetlenek voltak, de az állandó magrombolásos tüzeléstől a legbiztosabb védőberendezések — a sugárzást elhárító-visszaverő tükrök — ellenére a csillaghőmérséklet kis töredéke az antivetőket is érte, végigfutott csövükön, és ily módon a gép belsejében is egyre melegebbnek kellett lennie. Ezért folytatódott olyan makacsul a támadás, ezért rohant rá azonnal a felhő mindenfelől, s a páncélburkolathoz minél közelebb sújtott le az antianyag újabb csapása a tömegestül vesztükbe rohanó kristályokra, annál erősebben melegedtek fel a gép berendezései. Már régen nem bírta volna ki egyetlen ember sem a Ciklopsz belsejében, keramit vértje talán már meggypirosan izzott — de csak a lüktető tűz kék hólyagját látták a füstkupola alatt, amely lassanként, méterről méterre a szurdok kijárata felé húzódott, úgyhogy a felhő első támadásának helye három kilométerre innen, északi irányban tárult a szemük elé: lávaés salakrétegek borították az ijesztően összesült talajt, a szétaprított sziklákon hamuvá égett fémbozótok lógtak, közöttük összeolvadt rögöcskék, a hősugártól eltalált kristályok maradványai himbálóztak.

Horpach kikapcsoltatta a hangszórókat, melyek eddig fülsiketítő dörgéssel töltötték be a vezetőfülkét, és megkérdezte Jazont, mi történik, ha a Ciklopsz belső hőmérséklete túllépi az elektronikus agy ellenálló-képességének határát.

A tudós egy pillanatig sem habozott.

— Kikapcsolódik az antianyagvető.

— És az erőtér?

— Az nem.

A tűzharc ezalatt a szurdok bejárata elé, a síkságra tevődött át. A tintaóceán felforrt, felpuffadt, és nagy örvényléssel, pokoli löketekben zuhant a tűz tátott torkába.

— Talán már most… — törte meg Kronotos az elnémított képernyők csendjét, amelyeken most csak a viharosan háborgó kép látszott. Eltelt még egy perc. A tűzörvény fénye hirtelen elsápadt. Betakarta a felhő.

— Tőlünk hatvan kilométerre van már — válaszolt a híradótechnikus Horpach kérdésére. Az asztrogátor riadót rendelt el. Mindenkit a helyére hívtak. Az úrhajó behúzta a csúszdát, a személyfelvonót, és becsukta a csapóajtót. Újabb fény villant át a képernyőn. Ismét előtűnt a tűzörvény. Most az egyszer nem támadott a felhő; alig világosodtak ki a tűz martalékául esett foszlányai, többi része hátrálni kezdett a szurdokok birodalma felé, beleolvadt árnyékba borult útvesztőjükbe, és a nézők előtt — látszólag épen — megjelent a Ciklopsz. Továbbra is farolva, nagyon lassan haladt, még mindig folyamatos tüzeléssel ostromolta környezetét: a köveket, a homokot és a dombokat.

— Miért nem kapcsolja ki a vetőt? — kiáltott fel valaki. Mintha meghallotta volna, a gép beszüntette a lángszórást, megfordult, és egyre növekvő gyorsasággal száguldott a sivatagban. A repülőszonda a magasban kísérte. Egyszerre csak mintha valami tűzfonál csapott volna hihetetlen sebességgel arcukba. Ebből megértették, hogy a Ciklopsz vetője a szondát vette célba, és most a lövés mentén atomjaira hasított levegődarabok csíkját látják — ösztönösen hátrahőköltek, mintha attól tartottak volna, hogy a lövés átszakítja a képernyőt, és felrobban a vezetőfülke belseje. Rögtön ezután eltűnt a kép, és a képernyőn csak fehér fény remegett.

— Szétlőtte a szondát! — kiáltotta a kapcsolótábla előtt ülő technikus.

— Asztrogátor úr!

Horpach másik szondát lövetett fel; a Ciklopsz már olyan közel volt a Legyőzhetetlenhez, hogy rögtön megpillantották, alig érte el a szonda a kellő magasságot. Újabb fonálszerű felvillanás, és ez is megsemmisült.

Mielőtt a kép eltűnt volna, magát az űrhajót is megláthatták a szonda látómezejében; a Ciklopsz alig tíz kilométernyire volt tőle.

— Megbolondult vagy mi — mondta a készülék mellett a második technikus emelt hangon. Ezek a szavak szöget ütöttek Rohán fejébe. A parancsnokra nézett, és rögtön látta, hogy egyet gondoltak. Úgy érezte, hogy tagjait, fejét, egész testét ostoba, ólmos álom zsibbasztja el. De kiadták a parancsokat: az asztrogátor fellövette a negyedik, aztán az ötödik szondát is. A Ciklopsz sorban leszedte őket, mint egy céllövöldében szórakozó mesterlövész.

— Teljes erőt kérek — szólt Horpach anélkül, hogy elfordította volna tekintetét a képernyőről.

A főmérnök két kézzel csapott a vezérlőasztal billentyűzetére, mint egy akkordot kivágó zongoraművész.

— Induláshoz erőt hat perc múlva — mondta.

— Teljes erőt kérek — ismételte Horpach az előbbi hangsúllyal, a vezetőfülkében pedig olyan csönd támadt, hogy még a vezetékek zümmögését is hallották a zománcozott válaszfalak mögött, mintha méhraj kelt volna életre.

— A telepek túl hidegek — kezdte az FM, de Horpach szembefordult vele, és változatlan hangon csak ennyit mondott: — Teljes erőt kérek!

A mérnök szó nélkül nyúlt a főkapcsolóhoz. A hajó mélyében felbőgtek a riadószirénák, távoli dobpergésként feleltek a harci állásokba futók léptei. Horpach ismét a képernyőre nézett. Senki sem szólt, de már valamennyien felfogták, hogy bekövetkezett, amit lehetetlennek hittek: az asztrogátor magával a Ciklopsszal készült harcba szállni.

A villogó mutatók már katonás rendben sorakoztak. Az erőindikátor öt, majd később hat számjegyű mennyiségeket mutatott kémlelőnyílásain. Valahol szikrát hányt egy vezeték — ózonillat terjengett. A vezetőfülke hátsó részében a technikusok egyezményes jelekkel értekeztek, ujjaikon mutatták, hányadik ellenőrző berendezést kell elindítani.

A következő szonda lelövése előtt a kinyújtott ormányú Ciklopszról adott képet, amint éppen sziklavonulatokon küzdötte át magát, aztán a képernyő megint elnéptelenedett, vakítóan fehér, ezüstös fényben játszott. Minden pillanatban várható volt, hogy a gép a közvetlen látóhatáron jelenik meg. A radaros fedélzetmester már készüléke mellett őrködött: a hajóorrból televíziós felvevőgép emelkedett ki, hogy a látómező még tágasabb legyen. A híradós technikus fellőtte a következő szondát. A Ciklopsz nem egyenesen a Legyőzhetetlen felé tartott, amely tökéletesen bezárkózva, teljes harci készültségben állt az erőtérpajzs védelme alatt. Orrából szabályos időközökben teleszondákat röpített fel.

Rohán tudta, hogy a Legyőzhetetlen állja az antianyagtöltések ostromát, de a lövés energiájának elnyelése igénybe veszi a hajó erőtartalékait.

Ebben az esetben a visszavonulás látszott a legértelmesebb megoldásnak, vagyis állandó pályára kellett volna térni. Minden pillanatban ilyen értelmű parancsra várt, de Horpach hallgatott, mintha arra számított volna, hogy a Ciklopsz elektronikus agya valami csudával határos módon kijózanodik. Valójában pedig már-már leragadó szemhéjai mögül a homokdombok között hangtalanul suhanó sötét test mozdulatait figyelte, majd megkérdezte: — Állandóan hívják?

— Igenis. De nincs összeköttetésünk.

— Szólítsák fel azonnali megállásra!

A technikusok valamit babráltak a vezérlőasztalokon. Kezük nyomán kétszer, háromszor, négyszer fénycsíkok lobbantak fel.

— Nem felel, asztrogátor.

“Miért nem indul már? — töprengett Rohán. — Nem tud belenyugodni a vereségbe? Horpach! Ez képtelenség! De már mozdul… Most — most kiadja a parancsot.” Az asztrogátor azonban csak egyetlen lépést tett hátrafelé.

— Kronotos?

A kibernetikus kivált a többiek közül.

— Jelen.

— Mit csinálhattak vele?

Rohán fülét rögtön megütötte ez a szó: “csinálhattak”, Horpach úgy beszélt, mintha valóban gondolkozó ellenféllel lenne dolga.

— Az automata rezgőkörök kriotronokból vannak — mondta Kronotos, de hangjából érződött, hogy csak feltevésekre támaszkodik. — A hőmérséklet felszökött, elvesztették szupervezető-képességüket…

— Tudja vagy csak találgatja mindezt, doktor? — kérdezte az asztrogátor.

Különös társalgás volt, mert közben mindenki maga elé meredt: a képernyőre, ahol már szonda közbeiktatása nélkül is látszott a Ciklopsz, amint egyenletes, de nem egészen határozott mozgással haladt előre, időnként oldalra tért, mintha bizonytalankodna, merre menjen. Többször rálőtt a már fölösleges teleszondára, amíg eltalálta. Látták, amint vakító fényű üstökösként hull alá.

— Az egyetlen, amit el tudok képzelni, a rezonancia — mondta rövid habozás után a kibernetikus. — Ha mágneses terük keresztezte az agy öngerjesztő irányzatát…

— És az erőtér?

— Az erőtér nem árnyékolja a mágnesességet. — Kár — jegyezte meg szárazon az asztrogátor.

A feszültség lassan alábbhagyott, mivel a Ciklopsz most már határozottan távolodott anyahajójától. A köztük levő távolság, amely egy perccel ezelőtt volt a legkisebb, nőni kezdett. Az emberi felügyelet alól kisiklott gép az északi sivatag végtelenjébe veszett.

— Az FM fog helyettesíteni — mondta Horpach. — Maguk pedig, kérem, fáradjanak le.