Rohán csoportja

A Rohán vezette menetoszlop két nagy energorobotból, négy hernyótalpas terepjáróból és egy kis kétéltű járműből állott. Az utóbbiban foglalt helyet Rohán és Terner fedélzetmester, a kormánynál Jarg ült. A harmadfokú eljárás által előírt alakzatban haladtak. Legelöl az üres energorobot gurult, mögötte siklott Rohán kétéltű felderítője, kicsit távolabb a többi négy gép, mindegyikben két ember, a sort a második energorobot zárta be; elöl haladó géptestvérével együtt erőtérkupolával védelmezte az egész csoportot.

Rohán azért szánta el magát erre az expedícióra, mert még a kráterben sikerült Regnar négy eltűnt emberét megtalálniuk a “villanykutyák”, szagló mérőeszközök segítségével. Világos volt, hogy ha nem bukkannak rájuk, éhségtől vagy szomjúságtól pusztulnak el, amint a sziklák útvesztőjében tehetetlen kisgyermekekként bolyonganak. Az első kilométereket a műszerek útmutatása alapján tették meg. Hét óra körül az egyik sziklaszoros bejárata előtt — a szurdokok itt kiszélesedtek és ellaposodtak — tisztán kirajzolódó lábnyomokat pillantottak meg a szinte teljesen kiapadt patak iszapos medrében. A sekély iszapban, amely nagyon keveset száradt a nap folyamán, háromféle lábnyomot lehetett megkülönböztetni, a negyediket már félig elmosta a kövek között gyengén csordogáló víz. A határozott körvonalú nyomokból arra következtetett, hogy a Regnar csoportjához tartozó emberek súlyos bakancsai hagyhatták őket, mikor a szurdok belsejébe igyekeztek.

Kevéssel odébb, a sziklákon eltűntek a nyomok, de ez nem kedvetlenítette el Rohánt, mert látta, hogy befelé a szurdok oldalai egyre meredekebbek lesznek. Valószínűtlennek látszott, hogy az emlékezetüket elvesztett emberek ezekre felmászva képesek lettek volna elmenekülni. Rohán arra számított, hogy hamarosan megtalálja őket a rengeteg éles kanyar miatt áttekinthetetlen szurdok belsejében.

Rövid tanácskozás után a géposzlop továbbhaladt, míg végül olyan terepre értek, ahol mindkét partot különös alakú, rendkívül sűrű növésű fémbozót borította.

Ecset formájú, bolyhos alakulatok voltak, magasságuk egy-másfél méter között váltakozott. A csupasz sziklák repedéseit kitöltő, feketés iszapban gyökereztek. Itt-ott magányosan meredeztek, másutt egységes, tömött szövedékké sűrűsödtek, mely rozsdás, kefeszerű rétegekben lepte be a szurdok mindkét hajlatát, csaknem a legaljáig ért, ahol a nagy kőtömbök között megbújva vékonyka csermely folydogált.

A “romok” között itt is, ott is üregek tátongtak. Némelyikükből vízér szivárgott, a többi száraz volt, vagy legalábbis annak látszott. Rohán emberei reflektorokkal próbáltak bevilágítani az alacsonyabban levő üregekbe. Az egyik ilyen barlangban számtalan apró, háromszögű kristályt találtak, amelyeket a boltozatról csöpögő víz nagyrészt elborított. Rohán jó maréknyit zsebre vágott belőlük. Még fél kilométert tettek meg az egyre meredekebb szorosban. Mivel a gépek hernyótalpai egészen idáig könnyedén kapaszkodtak fel az emelkedőn, és minthogy újabb két helyen találtak lábnyomokat a csermelyt kísérő száraz iszapban, bizonyosak voltak, hogy jó irányban haladnak. Az egyik kanyar után a szuperkopterrel fennálló rádióösszeköttetés észrevehetően megromlott, amit Rohán a fémszövedékek árnyékoló tevékenységének tulajdonított. A fent húsz és lent körülbelül tizenkét méter széles szurdok mindkét oldala helyenként szinte függőleges falakban szakadt le, amelyeken, mint valami megmerevedett fekete prém, drótfonatú cserje tenyészett. Buja telepei egyneműnek látszó sűrű takaróval lepték be a szurdok két oldalát, sőt a magaslat csúcsait ostromolták.

A járműkaraván két, elég széles sziklakapun haladt át; ez kissé lassan ment, mert a technikusoknak nagyon pontosra kellett venniük az erőtér hatósugarát, ha nem akartak a sziklákba ütközni. Az energiamező egyetlen ütése elég lett volna ahhoz, hogy az erózió által szétrepesztett és feldarabolt sziklapillérek azonnal kőlavinákra essenek szét.

Természetesen nem magukat féltették, hanem az eltűnt embereket, akiket — ha a közelben lettek volna — az omlás megsebesített vagy meg is ölt volna.

Körülbelül egy óra telt el a rádió-összeköttetés megszakadása óta, amikor a mágneses mérőműszerek ernyőin sűrű villanások jelentkeztek.

Úgy látszik, az irányjelzők elromlottak, mert amikor le akarták róluk olvasni, honnan érkeznek ezek az impulzusok, összevissza forogtak.

Csak feszültségmérőkkel és polarizáló műszerekkel sikerült megállapítani, hogy a mágneses erőtér ingadozásának oka a szurdok falán tenyésző szövevényben rejlik. Csupán most vették észre, hogy ez a szövedék itt egészen más, mint a sziklaszoros előző szakaszában: nem volt rajta a rozsdás bevonat, bokorszerű alkotórészei magasabbak, nagyobbak és valahogyan feketébbek voltak, mivel drótjaik vagy ágaik helyenként furcsán megvastagodtak. Rohán úgy döntött, hogy nem nézi meg őket közelebbről. Nem akart az erőtér megnyitásával kockázatot vállalni.

Valamivel gyorsabban haladtak, mialatt az impulzusmérők és a mágneses műszerek egyre növekvő aktivitást jeleztek. Ha felpillantottak, láthatták, hogy a feketés szövedék fölött mindenütt remeg a levegő, mintha magas hőmérsékletre hevítették volna, és a második sziklakapu után észrevették, hogy a bokrok felett eloszló füsthöz hasonló gubancfoszlányok keringenek. De mindez olyan magasságban játszódott le, hogy a jelenség természetét még távcsővel sem lehetett kifürkészni.

Igaz, a Rohán kocsiját vezető Jarg, akinek sasszeme volt, azt mondta, hogy ezek a “füstöcskék” apró rovarok rajaira emlékeztetnek.

Rohán már kissé nyugtalankodott, mert a kirándulás hosszabbra nyúlt a tervezettnél, de még mindig nem látszott a kanyargós szurdok vége.

Most gyorsíthattak, mert eltűntek a haladást idáig gátló kőtorlaszok a patak medrében, amely errefelé már szinte teljesen kiapadt, mélyen a hordalékkövek alatt bujkált, s csak a kocsik meg-megállásakor hallatszott a hirtelen beállt csendben a láthatatlan víz tűnő mormolása.

A következő kanyar mögött az előbbieknél szűkebb sziklakapu tűnt fel. A mérések után a technikusok kijelentették, hogy bekapcsolt erőtérrel nem lehet rajta átmenni. Az ilyesfajta teret ugyanis nem szabhatják önkényes formájúra, mindig forgástestváltozatnak kell lennie, tehát gömbnek, ellipszoidnak vagy hiperboloidnak. Az előbb úgy sikerült átjutniuk a szurdok elkeskenyedő részén, hogy lapos meteorológiai léggömb alakjára nyomták össze a láthatatlan erőteret.

Most viszont semmiféle ügyeskedéssel sem tudták volna megoldani a dolgot. Rohán rövid haditanácsot tartott Tomman fizikussal és a két erőtértechnikussal, majd közösen úgy döntöttek hogy megkísérlik az átjutást, de csak egy pillanatra és ráadásul csak részlegesen kapcsolják ki az erőteret. Elsőnek az üres energorobot fog majd átmenni kikapcsolt erőemitterrel; a sziklakapu mögött azonnal megállítják, hogy homorú, kagyló formájú erőterével előre is fedezze őket. Amikor pedig a négy nagy kocsi és Rohán felderítője halad át a keskeny kapun, csak felülről lesznek védettek: a sort bezáró utolsó energorobot a sziklakapu mögött azonnal hozzáilleszti majd “kagylóját” az első gép “kagylójához”, hogy ily módon újra teljes védelmet biztosítsanak.

Minden terv szerint ment, s éppen a negyedik hernyótalpas jármű haladt át a sziklaoszlopok között, amikor különös rengés futott végig a levegőben; nem hang, hanem rengés, mintha sziklatömb esett volna le valahol a közelben, a szurdok sörtés falai füstölögni kezdtek, fekete felhő vált le róluk, és őrületes sebességgel a kocsioszlopra rontott.

Rohán kétéltűje elé akarta ereszteni a nagy szállítóautomatákat.

Éppen az utolsó áthaladására várt, amikor meglátta a szurdok meredélyeiről hirtelen lezúduló feketeséget és az elöl felvillanó óriási fényt. A sziklakapun túljutott első energorobot már bekapcsolta az erőteret, és nagy lánggal égett benne néhány felhőgubanc, de túlnyomó részüknek sikerült a lángok alá férkőzni és a gépekre vetni magukat.

Rákiáltott Jargra, hogy azonnal indítsa be a hátulsó energorobotot, és kapcsolja össze a két erőteret, mert ilyen helyzetben a kőomlás veszélye már nem számított. Jarg rögtön hozzálátott, de nem sikerült bekapcsolnia a teret. Valószínűleg azért — jegyezte meg később a főmérnök —, mert a készülékek klisztronjai túlságosan bemelegedtek. Ha a technikus néhány másodperccel tovább hagyta volna gerjedni az áramot, kétségtelenül “beugrik” az erőtér, de Jarg elvesztette a fejét, és ahelyett hogy még egyszer próbálkozott volna, kiugrott a gépből. Rohán kezeslábasánál fogva elkapta, de a rémülettől megzavarodott ember kiszakította magát a szorításból, és a szurdok mélye felé futott. Mikor maga Rohán ugrott a géphez, már késő volt.

A meglepett emberek kiugráltak a szállítókból, és szétszaladtak a szélrózsa minden irányába, a kavargó felhőgubancok szinte láthatatlanná tették őket. A látvány annyira valószínűtlen volt, hogy Rohán meg sem próbált cselekedni. (Egyébként nem is lehetett volna — ha bekapcsolja az erőteret, agyonsújtja az embereket, mert még a meredélyekre is felkapaszkodtak néhányan, mintha a fémbozótban akartak volna elrejtőzni.) Tehetetlenül állt tehát az üres gép mellett, várva, mikor telik be az ő sorsa is. Háta mögött Terner a lőtoronyból derékig kihajolva, sűrített lézersugarakkal ostromolta az eget, de a tüzelés már semmit sem használt, mert a felhő nagyobb része túl közel volt. Rohánt a kocsioszlop első felétől mindössze hatvan méter választotta el. A szerencsétlenül járt emberek úgy fetrengtek és hánykolódtak itt a földön, mintha fekete lángok nyaldosták volna körül őket, biztosan kiáltoztak is, de szavukat, mint minden más hangot, beleértve az első energorobot zúgását, amelynek erőterében még mindig remegő zsarátnokként égtek a támadók miriádjai, túlharsogta a felhő mélyen zengő, elnyújtott moraja.

Rohán, derékig kiemelkedve kétéltűjéből, még mindig csak állt, meg sem próbált elrejtőzni a gépben — ahogy később maga magyarázta —, nem halált megvető bátorságból, hanem egyszerűen azért, mert erre nem is — de egyáltalán semmire sem — gondolt.

A fekete lavina alá temetett emberek elfelejthetetlen látványa csodálatosképpen hirtelen átalakult. A megtámadott férfiak már nem fetrengtek a köveken, nem is menekültek már a drótszerű szövedékbe kapaszkodva. Lassan felálltak vagy leültek, a több kis tölcsérre oszlott felhő mindegyikük felett mintegy helyi örvényként keringve körülsimogatta törzsüket vagy csak a fejüket, aztán háborogva eltávozott, mind magasabban zümmögött a szurdok falai mentén, még az alkonyba hajló égboltot is eltakarta, majd lassan elhaló neszezéssel visszasiklott a sziklák közé, leülepedett a fekete dzsungelben, és eltűnt.

Csak a mozdulatlan alakzatok árulkodtak arról, hogy nem álom volt, ami az előbb történt.

Rohán nem akarta elhinni, hogy megmenekült, és fogalma sem volt, minek köszönheti ezt; szemével Ternert kereste, de a lőtorony üres volt, úgy látszik, a fedélzetmester közben kiugrott, aztán megpillantotta a közelben, amint a lézerpuska tusát még mindig melléhez szorítva, bambán maga elé meredt.

Rohán kiszállt, egyik embertől a másikhoz futott. Nem ismerték fel.

Szólítására egyik sem rezzent fel. Többségük nyugodtnak látszott, a köveken ültek vagy feküdtek, ketten-hárman felálltak, és a gépekhez mentek, a vakok lassú, elesett mozdulataival tapogatták végig a szállítóautomaták oldalait.

A következő pillanatban Rohán megtudhatta, mit jelentett a Kondor vezetőfülkéjének válaszfalába égetett kerek lyuk, mert amikor fél térdre ereszkedve elkapta Ballmin doktor vállát, és kétségbeesésében tiszta erőből megrázta, mintha szentül hitte volna, hogy így sikerül magához térítenie, a fejétől nem messze ülők közül valaki kihúzta tokjából Weyrvetőjét, és véletlenül meghúzta a ravaszt. Rohán rákiáltott, de a tettes oda se hederített. Lehet, hogy megtetszett neki a villanás, mint kisgyereknek a tűzijáték, mert nekiállt az egész atomtölténytár elpufogtatásának, hogy körös-körül szinte sisteregve felizzott a levegő, és Rohánnak a földre vetődve a kövek mögé kellett kúsznia.

Ebben a pillanatban vad dobogás hallatszott, és a kanyar mögül izzadságtól csöpögő arccal, zihálva rohant elő Jarg. Egyenesen az őrült felé futott, aki nagy élvezettel lődözgetett a Weyrrel. “Állj! Hasalj!

Hasalj!!!” — ordított rá teli torokból Rohán, de mire a megzavarodott Jarg megállt, egy rettenetes lövés eltalálta a bal vállát, Rohán világosan látta arcát, mikor karja tőből leszakadt, és a levegőbe repült, majd a borzasztó sebből bugyogni kezdett a vér. A lövöldöző ezt észre sem vette, Jarg pedig mérhetetlen csodálkozással nézett először a vérző csonkra, aztán levágott kezére, majd megfordult és elesett.

A weyres ember felállt. Rohán látta, hogy az áttüzesedett vető lángsugara szikrákat csihol az erős kovaszagot árasztó kőtömbökből. A férfi sután mozgott; úgy viselkedett, mint egy, csörgőt tartó csecsemő.

Két, oldalt ülő ember között hasított a lángsugár a levegőbe, ezeknek szemük sem rebbent a vakító fény láttán; még egy pillanat, és egyikük arcába kapja az egész töltetet. Rohán előrántotta tokjából saját Weyrét — most sem megfontolásból, hanem ösztönösen cselekedett —, és lőtt, de csak egyetlenegyszer. Az őrült mindkét kezével görcsösen melléhez kapott, fegyvere megcsörrent a kövön, maga pedig arccal utána zuhant.

Rohán már teljesen magához tért. Bealkonyodott. Mindenkit a lehető leghamarabb el kellett szállítani a bázishoz. Csak saját kis kétéltűje állt rendelkezésére, mert amikor el akarta indítani az egyik szállítóautomatát, kiderült, hogy kettő közülük úgy egymásba gabalyodott a sziklakapu legszűkebb pontján, hogy csak daruval lehetett volna szétszedni őket. Maradt még a hátulsó energorobot, amelybe legfeljebb öt ember fért volna bele, neki pedig kilenc élő, bár öntudatlan emberrel kellett számolnia. Arra gondolt, legjobb lesz mindet egy helyre gyűjteni és megkötözni, nehogy elszökjenek, vagy kárt tegyenek egymásban; aztán bekapcsolja mindkét energorobot erőterét, hogy védettek legyenek, ő maga pedig segítség után néz. Nem akart senkit sem magával vinni, mert a kis kétéltű terepjárón nem volt semmi fegyver, így támadás esetén csak saját magát veszélyeztette.

Már sötét este volt, mire végzett ezzel a nem mindennapi munkával; az emberek ellenkezés nélkül tűrték, hogy megkötözze őket. Félrefarolt a hátsó energorobottal, hogy a kis kétéltűnek szabad kijárása legyen, beállította az emittereket, távirányítással bekapcsolta a védőerőteret (ezen belül maradtak az összekötözött emberek), maga pedig visszaindult.

Ily módon a leszállást követő huszonhetedik napon a Legyőzhetetlen legénységének csaknem a felét ártalmatlanná tette a bolygó.