Lauda elmélete

Lauda doktor kopogott az asztrogátor fülkéjének ajtaján. Amikor belépett, a parancsnok éppen a fotogrammetrikus térképre rajzolt valamit.

— Mi újság? — kérdezte Horpach, fel sem emelve fejét.

— El szeretnék mondani valamit.

— Nagyon sürgős? Tizenöt perc múlva indulunk.

— Azt hiszem, sürgős. Úgy érzem, hogy kezdjük megérteni, mi is történik itt… — mondta Lauda.

Az asztrogátor letette a körzőt. Tekintetük találkozott. A biológus cseppet sem volt fiatalabb a parancsnoknál. Csoda, hogy még engedték repülni. Úgy látszik, nem tudott élni enélkül. Inkább idős műszerésznek nézte volna az ember, mint tudósnak.

— Úgy gondolja, doktor? Hallgatom. — Az óceánban van élet — mondta a biológus. — Az óceánban van, a szárazföldön pedig nincs.

— No és? A szárazföldön is volt élet, Ballmin leletei bizonyítják.

— Ez igaz. De ezek a leletek több mint ötmillió évesek. Aztán minden szárazföldön élő szervezet kipusztult. Fantasztikusan hangzik, amit most mondani fogok, asztrogátor, és az igazat megvallva, egyetlen bizonyíték sincs a kezemben, de… mégis így kell lennie. Fogadjuk el, hogy valamikor, esetleg több millió évvel ezelőtt más bolygórendszerből származó rakéta szállt le a Regisen. Mondjuk, a nova régiójából jött.

Most már gyorsabban, de nyugodtan beszélt.

— Tudjuk, hogy a Lant zétájának kitörése előtt értelmes lények lakták a rendszer hatodik bolygóját. Magas fejlettségű, technikai típusú civilizációban éltek. Tegyük fel, hogy a Lantlakók felderítőhajója itt szállt le, de katasztrófa áldozata lett. Vagy más szerencsétlen baleset történt, amelynek következtében a legénység minden tagja elpusztult. Mondjuk, felrobbant egy reaktor, láncreakció indult el… elég az hozzá, hogy a Regisre érkező hajóroncs fedélzetén nem maradt életben senki. Ott maradtak viszont… az automaták. Nem olyanok, mint a mieink. Nem ember formájúak. Nos, ezek az automaták épségben maradtak, és elhagyták a hajót. Erősen szakosított, homeosztatikus gépezetek voltak, amelyek igen mostoha körülmények között is fenn tudják magukat tartani. Nem volt viszont senki sem, aki parancsokat adhatott volna nekik. Az a részlegük, mely agyberendezés tekintetében leginkább hasonlíthatott a Lant-lakókhoz, valószínűleg kísérletet tett a hajó kijavítására is, bár az adott helyzetben ennek nem volt sok értelme. De hiszen tudja, hogy van ez. A javítórobot mindent kijavít, amire beállították, függetlenül attól, hogy használ-e vele valakinek vagy sem.

Később azonban másfajta automaták kerekedtek felül. Függetlenítették magukat tőlük. Lehet, hogy az itteni állatvilág rájuk támadt. Létezhettek a Regisen gyíkszerű hüllők, tehát ragadozók is, és bizonyosfajta ragadozó minden mozgó dologra rátámad. Az automaták felvették a harcot, és legyőzték őket. Erre a harcra fel kellett készülniük.

Olyanformán alakították át tehát saját magukat, hogy a lehető legjobban alkalmazkodhassanak a bolygón uralkodó viszonyokhoz. Véleményem szerint már eleve eldöntötte a harc kimenetelét az a tény, hogy ezek az automaták szükség esetén újabb automatákat tudtak előállítani. Nos, mondjuk, repülő szerkezetekre volt szükség a repülő óriásgyíkok legyőzéséhez. Természetesen fogalmam sincs konkrét részletekről. Csak azért említem ezt a példát, mert körülbelül így képzelném el a helyzetet a természetes fejlődés keretei között. Lehet, hogy itt nem voltak óriásgyíkok; talán föld alatti, ormányos csúszómászók léteztek helyettük.

Nem tudom. Tény viszont, hogy idő múltával ezek a gépezetek kitűnően alkalmazkodtak a szárazföldi körülményekhez — és sikerült kiirtaniuk a bolygón minden létező élő szervezetet. Állatit is, növényit is.

— A növényvilágot is? Ezt mivel magyarázza?

— Tulajdonképpen semmivel. Több tucat különböző elméletet is előrángathatnék, de az ilyesmi nem kenyerem. Egyébként még nem mondtam el a legfontosabbat. A bolygón megtelepedett gépek utódjai, isten tudja, hány száz nemzedék után már egyáltalán nem hasonlítottak az ősgépezetekhez, vagyis a lantbeli civilizáció termékeihez. Ért engem?

Ez azt jelenti, hogy élettelen fejlődés jött létre. Gépi berendezések evolúciója. Mert mi a homeosztát alapvető feltétele? Fennmaradni változó körülmények ellenére is, a legnehezebb, a legellenségesebb körülmények között. Ezeknek az önfejlesztő szervezeteknek új nemzedékeire nagyobb veszély már nem leselkedett, legalábbis az itteni állatés növényvilág részéről. Csak energiaés nyersanyagforrásokat kellett találniuk, hogy pótalkatrészeket és utódszervezeteket hozhassanak létre. Még bányászattal is foglalkozniuk kellett, hogy feltárják a fémérclelőhelyeket. Elődeiket, melyek azon a feltételezett hajón érkeztek ide, kezdetben valószínűleg sugárenergia működtette. De a Regisen egyáltalán nincsenek radioaktív elemek. Ilyen energiaforráshoz tehát nem juthatnak. Mást kellett keresni. Feltehetően komoly energiaválsággal küszködtek, ezért hamarosan sor került a gépezetek egymás közti harcára. A megmaradásért, a létért való küzdelemre. Hiszen ezen alapszik a fejlődés. A kiválasztódáson. A magas fokú értelmi szervezettségű, de megmaradásra képtelen berendezések, mondjuk azok, amelyek méreteikből eredően jelentős mennyiségű energiát igényeltek, nem bírták a versenyt a náluk alacsonyabb értelmi szinten álló, de az energiát takarékosabban és jobb hatásfokkal hasznosító gépezetekkel…

— Várjunk csak. Ez ugyan kevésbé fantasztikus lesz, de a fejlődésben, az evolúciós játékban mindig a fejlettebb idegrendszerű lénynek kell nyernie, nem igaz? Ebben az esetben, mondjuk, idegrendszer helyett elektromos rendszerről van szó, de az alapelv nem változik.

— Ez igaz, asztrogátor, de csak egynemű szervezetek viszonylatában, amelyek természetes módon alakultak ki az illető bolygón, nem pedig más rendszerből érkeztek.

— Ezt nem értem.

— Egyszerűen arról van szó, hogy a Földön élő szervezetek biokémiai körülményei szinte mindig változatlanok maradtak, és a jelen pillanatban sem változnak. A moszatok, az amőbák, a növények, az alacsonyabb és felsőbbrendű állatok csaknem azonos sejtekből épülnek fel, lényegében ugyanabból az anyagfajtából, vagyis fehérjéből; ilyen alapállásból kiindulva válhat differenciálódási tényezővé az, amiről ön beszélt. Persze ez sem az egyetlen tényező, de mindenesetre az egyik legfontosabb. De itt másképp történt. A Regisre érkezett legfejlettebb gépezetek saját radioaktív tartalékaikból merítették a szükséges energiát, de az egyszerűbb berendezések, mondjuk, kisebb javítórendszerek, napenergiát raktározó elemekből táplálkozhattak. Ily módon az előbbieknél sokkal kedvezőbb helyzetben lehettek.

— De a magasabb szinten álló gépek megfoszthatták volna őket napelemeiktől… Egyébként mire jó ez a vita? Azt hiszem, nem érdemes több időt vesztegetni erre a témára.

— De igen, asztrogátor, ez életbe vágóan fontos, nagyon komoly dolog, mert véleményem szerint itt rendkívül sajátos jellegű élettelen fejlődés játszódott le, méghozzá a körülmények véletlen alakulása folytán, kivételes feltételek között. Röviden összefoglalva így látom a dolgot: ebben az evolúcióban azok a szerkezetek győztek, amelyek először: a legeredményesebben miniatürizálódtak, másodszor: telepekbe álltak össze. Az előbbiek hozták létre az úgynevezett fekete felhőket.

Úgy képzelem el, hogy apró műrovarokból állnak, amelyek szükség esetén valamilyen közös cél érdekében felsőbbrendű, nagy rendszerekben társulhatnak. És éppen felhők formájában. A mozgó gépezetek idáig jutottak a fejlődésben. A telepek pedig azt a különös fémvegetációt fejlesztették ki, amelyet mi egy város romjainak néztünk…

— Ön szerint tehát az nem város?

— Természetesen nem. Egyáltalán nem város, hanem letelepedett gépezetek hatalmas csoportosulásai, élettelen, de szaporodásra képes képződmények, sajátos szerveik segítségével napenergiát tudnak felvenni… azt hiszem, éppen azokkal a háromszögű lemezekkel…

— Ön szerint ez a “város” továbbra is vegetál?

— Nem. Az az érzésem, hogy valamilyen ismeretlen oknál fogva ez a “város”, jobban mondva ez a “fémerdő”, veszített a létért való harcban, és most csak rozsdás hulladék az egész. Egyetlenegy képződmény tartotta fenn magát a mai napig: ezek a mozgó szerkezetek, amelyek az egész szárazföldet meghódították.

— Miért éppen ők?

— Nem tudom. Különféle elgondolásokkal próbálkoztam. Lehet, hogy az utóbbi hárommillió év folyamán a Regis-III napja gyorsabban hűlt, mint előzőleg, úgyhogy e “szervezetek” hatalmas telepei már nem tudtak elegendő energiát felvenni. De ezek csak ködös elképzelések.

— Tegyük fel, hogy úgy van, ahogy mondja. Mi a véleménye, ezeknek a “felhőknek” van valami irányítóközpontjuk a bolygó felületén vagy a föld alatt?

— Azt hiszem, nem létezik ilyesmi. Talán maguk a mikrogépezetek alakulnak át ilyen központtá, “élettelen agy”-félévé, amikor meghatározott módon állnak össze. A szétszórtság előnyös lehet számukra. Laza rajokat alkotnak, ennek köszönhető, hogy mindig kapnak napfényt, vagy viharfelhők nyomába tudnak szegődni, mert nincs kizárva, hogy légköri kisülésekből is fedezik energiaszükségletüket. De veszély esetén — vagy tágabb értelemben —, ha valami hirtelen változás létüket fenyegeti, összekapcsolódnak…

— Mégis, valaminek ki kell váltania az összekapcsolódás reakcióját, máskülönben hol keressük azt a hallatlanul bonyolult agyat, amely “rajzás” közben emlékszik az egész rendszerre? Az elektronikus agy ugyanis “okosabb” bármelyik alkotórészénél, Lauda. Hogyan tudnának ezek az alkotórészek szétválás után maguktól visszatérni a helyükre? Előbb az agy tervének kellene megfennie…

— Nem szükséges. Már az is elég, ha egy-egy alkotórész csak annyira emlékszik, milyen más részekkel kapcsolódott össze közvetlenül. Tegyük fel, hogy az első számú alkotórésznek hat más alkotórész meghatározott pontjaival kell találkoznia; ezt mindegyikük “tudja” saját magáról. Ily módon az egyes elemekben raktározott adatmennyiség egészen csekély lehet, ezenkívül csak valamiféle hívójelre van szükség, körülbelül ilyen értelműre: “Vigyázat! Veszély!”, amelynek észlelésekor mindegyikük elfoglalja helyét az alakzatban, és azonmód létrejön az “agy”. De ez csak primitív vázlat, asztrogátor. Gondolom, az ügy sokkal bonyolultabb, már csak azért is, mert ezek az alkotórészek bizonyára elég gyakran elpusztulnak, ami azonban nem befolyásolja az egész tevékenységet…

— Jó, jó, de sajnos, nincs időnk arra, hogy részletekbe bocsátkozzunk.

Tudna valami kézzelfogható tanulságot levonni számunkra ebből az elméletből?

— Bizonyos értelemben igen, de csak negatív irányban. Több millió éves gépi evolúcióval, olyan jelenséggel állunk szemben, amilyennel eddig nem találkozott ember a galaktikában. Az alapvető kérdést mindig szem előtt kell tartanunk. Az általunk ismert gépek mindegyike dolgozik valakinek, nem pedig saját magának. Ezért hát emberi nézőpontból a Regisen burjánzó fémszövedékek vagy a fekete felhők létezése képtelenség, igaz, hogy éppen ilyen “képtelen” dolognak lehetne tartani például a földi sivatagokban tenyésző kaktuszokat is. A dolog lényege abban rejlik, hogy ezek a gépezetek kitűnően alkalmazkodtak az élő szervezetekkel vívott harchoz. Az az érzésem, hogy csak a kezdet kezdetén ölték meg őket, amikor a szárazföldön még pezsgő élet volt; az ölésre fordított energia később pazarlásnak bizonyult. Ezért más módszerekhez folyamodtak, melyek a Kondor katasztrófáját, Kertelen balesetét és utoljára pedig… Regnar csoportjának megsemmisülését eredményezték.

— Miféle módszerek ezek?

— Nem tudom pontosan, min alapszanak. Csak egyéni véleményemmel szolgálhatok: a “casus Kerteleniensis” nem más, mint az emberi agyban raktározott információk csaknem tökéletes megsemmisítése. Ez állati agyra is vonatkozik. Az így megnyomorított élő szervezetek természetesen elpusztulnak. Ez a megölésnél egyszerűbb, gyorsabb s egyszersmind takarékosabb módszer. Ebből eredően végkövetkeztetésem, sajnos, borúlátó. Lehet, hogy még túl enyhén is fejeztem ki magam… Hasonlíthatatlanul rosszabb helyzetben vagyunk, mint ők, mégpedig több oknál fogva. Először is, élőlényt ezerszer könnyebb elpusztítani, mint valami gépezetet vagy technikai berendezést. Azonkívül az ő evolúciójuk olyan körülmények között zajlott le, hogy egyszerre harcoltak élő szervezetek és “fémtestvéreik”, értelmes automaták ellen. Kétfrontos háborút viseltek tehát, amelynek során kiirtották az élő szervezetek mintájára készült gépezeteket és az értelmes gépek intelligenciájának minden jelét. A több millió éves küzdelem alatt rendkívüli sokoldalúságra és a pusztítóképesség tökélyére tehettek szert. Attól tartok, csak akkor győzhetjük le őket, ha mindet elpusztítjuk, de ez szinte lehetetlen…

— Ez meggyőződése?

— Igen. Illetve elegendő erő összpontosításával megsemmisíthetjük az egész bolygót… De hiszen nem ezért jöttünk ide, arról nem is beszélve, hogy nincsenek meg hozzá az eszközeink. A maga nemében egyedülálló helyzettel találjuk magunkat szemben, mivel — ahogy én látom — ami az értelmet illeti, mi vagyunk felül. Ezek a gépezetek ugyanis nem rendelkeznek szellemi hatalommal, csak kitűnően alkalmazkodtak a bolygó viszonyaihoz, hogy elpusztítsanak mindent, ami értelmes vagy mindent, ami él. Ők viszont élettelenek. Ezért ami nekik nem árthat, számunkra gyilkoló hatású lehet.

— De hát milyen meggondolásból meri biztosra venni, hogy nincsenek felruházva értelemmel?

— Most kertelhetnék, és tudatlanságommal mentegethetném magam, de megmondom kereken: ha egyáltalán van valami, amiben bizonyos vagyok, akkor ez az. Miért nem képviselnek szellemi erőt? Bah! Ha így lenne, már régen megszabadultak volna tőlünk. Ha leszállásunktól kezdve sorban. végiggondolja a Regisen lejátszódott eseményeket el kell ismernie, hogy teljesen ésszerűtlenül támadnak. Ahogy éppen adódik.

— No… de ahogyan elvágták összeköttetésünket Regnarral, aztán a felderítőgépek ellen intézett támadás…

— Hiszen egyszerűen csak azt ismétlik, amit ezredéveken át csináltak.

Az általuk kiirtott magasabb rendű automaták is bizonyosan rádióhullámokkal érintkeztek. Ennek a közvetítésnek a lehetetlenné tétele, az összeköttetés szétzúzása volt egyik első dolguk. A feladat megoldása szinte önként adódott, mert a fémfelhőnél nincs jobb árnyékoló a világon. És most? Mit tehetünk mi? Védenünk kell magunkat és automatáinkat, gépeinket, amelyek nélkül meg sem tudunk moccanni; ők viszont kényük-kedvük szerint manőverezhetnek, helyileg adott, gyakorlatilag kimeríthetetlen megújulási forrásaik vannak, ha egy részüket elpusztítjuk, megsokszorozódnak, ezenkívül nem árthat nekik semmi, ami az élet számára halálos veszélyt rejt magában.

Nélkülözhetetlenekké válnak legkegyetlenebb fegyvereink: az antianyaggal való bombázás… de még így sem lehet valamennyit megbénítani. Megfigyelte, hogy viselkednek támadás esetén?

Egyszerűen szétszóródnak… Nekünk viszont állandóan védőerőtér alatt kell lennünk, ami korlátozza stratégiánkat, ők tetszés szerint csoportokra oszolhatnak, helyet változtathatnak… és ha erről a szárazföldről kiirtanánk is őket, egy másikon ismét megjelennének. De végeredményben nem az a dolgunk, hogy mindet megsemmisítsük.

Véleményem szerint el kellene repülnünk innen.

— Ahá.

— Így van. S mivel ellenfeleink az élettelen fejlődésnek kétségtelenül nem pszichés alakulatai, a probléma nem vetődhet fel előttünk úgy, mintha bosszút kellene állnunk a Kondorért, vagy meg kellene torolnunk legénységének halálát. Ez ugyanaz lenne, mintha megkorbácsolnánk a tengert, mert elsüllyedt benne egy emberekkel teli hajó.

— Ha valóban így állnának a dolgok, sok igazság lenne a szavaiban — mondta felállás közben Horpach. Két kézzel támaszkodott a telerajzolt térképre. — De ez végeredményben csak feltevés, és mi nem térhetünk haza feltevésekkel. Bizonyosságra van szükségünk. Nem bosszúra, hanem bizonyosságra. Pontos ismeretekre, a tények megállapítására. Ha ez meglesz, ha a Legyőzhetetlen tartályaiba zárjuk ennek a repülő gépállatvilágnak mintapéldányait — ha egyáltalán valóban van ilyen —, akkor azt fogom mondani, hogy itt már nincs több keresnivalónk. Akkor már a bázis dolga lesz, hogy eldöntse, mit tegyünk a továbbiakban. Mellékesen megjegyzem, nincs semmi biztosítékunk arra, hogy ha ezek a szerkezetek itt maradnak a bolygón, nem fejlődnek-e olyan irányban, hogy a végén a bolygóközi hajózást is fenyegetik majd a galaktikának ebben a körzetében.

— Ha erre valóban sor kerülne, akkor is csak százés százezer vagy inkább több millió év múlva. Asztrogátor, még mindig attól tartok, úgy fogja fel a dolgokat, mintha gondolkozó ellenféllel néznénk farkasszemet. Ez itt valaha értelmes lények berendezése volt, de eltűnésük után önállósodott, és több millió év leforgása alatt tulajdonképpen a bolygó természeti erőinek részévé lett. Az élet a tengerben maradt, mert odáig nem hatolt el a gépi evolúció, de nem is engedi ki az életet a szárazföldre. Ezzel magyarázható a légkörben talált mérsékelt százalékarányú oxigén — tengeri moszatok állítják elő — és a kontinensek külső képe. Sivatagos, mert ezek a szerkezetek semmit sem építenek, nincs civilizációjuk, egyáltalán semmijük sincs önmagukon kívül, semmi értékeset nem alkotnak: ezért természeti erőként kell kezelnünk őket. Maga a természet sem alkot semmiféle értéket. Ezek teljesen öncélú képződmények, csak azért léteznek és működnek, hogy tovább létezhessenek.

— Hogyan magyarázza a repülőgépek pusztulását? Erőtér védte őket…

— Az erőteret másik erőtér nyugodtan megsemmisítheti. Egyébként, asztrogátor, ahhoz, hogy a másodperc töredéke alatt teljesen eltöröljük az emberi agy emlékezetét, olyan erősségű mágneses teret kell egy pillanaton belül létrehozni a fej körül, amelyet összes fedélzeti berendezésünkkel is csak nehezen tudnánk fejleszteni. Óriási transzformátorokra, feszültségátalakítókra, elektromágnesekre lenne ehhez szükség…

— És ön szerint nekik megvan mindez?

— Szó sincs róla! Nincs semmijük sem. Ezek kis téglák, melyekből minden felépülhet a pillanatnyi szükséglet szerint. Jelzést kapnak: veszélyeztetés! Feltűnt valami a láthatáron, amit az általa előidézett változások, például az elektrosztatikus tér megváltozása jelez… a szállongó raj rögtön “felhőaggyá” áll össze; felébred bennük az emlékezet: már voltak ilyen lények, így és így kellett velük szemben viselkedni, hogy elpusztuljanak… és megismétlik az eljárást…

— Rendben van — szólt Horpach, aki már jó ideje nem is hallotta az idős biológus szavait. — Elhalasztom az indulást. Most értekezletet hívunk össze, szerettem volna ugyan elkerülni, mert nagy veszekedés lesz a vége, lángra lobbannak majd a tudósszenvedélyek, de nem tehetek egyebet. Félóra múlva a központi könyvtárban, Lauda doktor…

— Bárcsak meggyőznének, hogy tévedek, akkor egy igazán elégedett embert mondhatna magáénak a fedélzeten… — szólt békésen a doktor, s olyan halkan, ahogy jött, kiment a fülkéből. Horpach nagyot nyújtózkodott, a fali tájékoztatóhoz ment, és miután megnyomta a belső hangszóróhálózat billentyűjét, összehívta a tudósokat.

Mint kiderült, a szakemberek többsége hasonló elgondolásokat dédelgetett magában, de Lauda volt az első, aki ilyen határozottan megfogalmazta. A “felhő” pszichés vagy nem pszichés volta körül mégis fellángoltak a viták. A kibernetikusok inkább arra hajlottak, hogy stratégiai képességgel megáldott, gondolkozó rendszernek ismerjék el.

Élesen támadták Laudát. Horpach tisztában volt azzal, hogy ezeknek a támadásoknak szenvedélyességét nem is annyira Lauda elmélete váltotta ki, hanem inkább az, hogy legelőször nem tudós kollégáival, hanem az asztrogátorral vitatta meg a kérdést. Bármennyire is a legénységhez tartoztak a tudósok, mégis valamiféle “állam az államban” szerepét játszották a fedélzeten, és elvárták bizonyos íratlan törvények tiszteletben tartását.

Kronotos, a főkibernetikus azt kérdezte Laudától, hogy szerinte miként tanulta meg a “felhő” az emberek megtámadását, ha képtelen értelmes gondolkodásra. — Hiszen ez egyszerű — válaszolt a biológus. — Egyebet sem csinált millió és millió éven át. A Regis őslakóival vívott harcra gondolok, amelyek központi idegrendszerrel rendelkező állatok voltak. Éppen úgy tanultak meg támadni, ahogyan a földi rovar támad rá áldozatára. Ugyanazzal a pontossággal csinálják, ahogyan a darázs befecskendezi mérgét a szöcske vagy más bogár ideggócaiba. Ez nem értelem, ez ösztön…

— És honnan tudták, hogyan kell megtámadni a repülőgépeket? Eddig még nem találkoztak velük…

— Ezt nem tudhatjuk, kolléga. Ahogy már mondottam önöknek, két fronton harcoltak. A Regis élő és élettelen lakóival, az utóbbi esetben tehát automatákkal… Ezek az automaták a helyzetüknél fogva kénytelenek voltak a legkülönbözőbb energiafajtákat használni védelmi és támadási célokra…

— De ha nem voltak köztük olyanok, amelyek repülni is tudtak…

— Azt hiszem, kitaláltam, mire gondol a doktor — jegyezte meg az FK helyettese, Saurahan. — Ezek a nagy automaták, a makroautomaták, együttműködésük érdekében kapcsolatot tartottak fenn. Az elszigeteltség, a megosztottság pusztíthatta el őket legkönnyebben, ha valaki ezt akarta elérni, elegendő volt lehetetlenné tenni közöttük az összeköttetést…

— Nem arról van szó, meg lehet-e magyarázni a “felhő” viselkedésének különböző formáit anélkül, hogy azonnal az intelligencia feltételezéséhez menekülnénk, hiszen minket sem kerget a tatár — felelte Kronotos. — Nem az a feladatunk, legalábbis egyelőre, hogy olyan elméletet állítsunk fel, amely egy csapásra magyarázatot ad mindenre, inkább olyan elméletre van szükségünk, amelynek segítségével biztonságos körülmények között dolgozhatunk. Ezért jobb értelmesnek gondolni a “felhőt”, mert így óvatosabbak leszünk. Sokkal jobban fogunk vigyázni. Viszont ha rögtön elhinnénk Laudának, hogy a felhő nem intelligens, de a valóságban mégis annak bizonyulna, ilyen hibáért könnyen rettenetes árat fizethetnénk… Ezt nem mint elméleti szakember mondom, hanem elsősorban mint stratéga.

— Nem tudom, kit akarsz legyőzni: a felhőt vagy engem — felelt nyugodtan Lauda. — Nem feledkeztem meg az óvatosságról, de a felhőnek nincs több intelligenciája, mint egy rovarnak, jobban mondva nem is egy rovarnak, hanem inkább egy hangyabolynak. Ha ugyanis másképp lenne, már régen nem élnénk.

— Bizonyítsd be!

— Nem mi voltunk első homo típusú ellenfelei, hiszen volt már velünk dolga: ne felejtsük el, hogy itt járt előttünk a Kondor. Namármost: ezek a mikroszkopikus “legyek” könnyen bejuthatnának az erőtér belsejébe, ha a homokba ásnák magukat. Hiszen az erőtér csak a homok színéig ér.

Ismerniük kellett a Kondor erőtereit, tehát kitanulhatták volna ezt a támadási módot. Mostanáig eszükbe sem jutott. Vagy ostoba a “felhő”, vagy ösztönösen cselekszik…

Kronotos nem akarta megadni magát, de Horpach közbelépett, és azt tanácsolta, hogy a további vitát halasszák későbbre. Konkrét javaslatokat kért a legvalószínűbbnek látszó elméletek alapján. Nygren felvetette, nem lehetne-e fémsisakokkal árnyékolni az embereket, hogy védekezhessenek a mágneses tér hatása ellen. De a fizikusok arra a következtetésre jutottak, hogy ez nem vezet eredményre, mert a nagy erősségű tér örvényáramot kelt a fémben, amely magas hőmérsékletre hevíti fel a sisakot. S amikor párologni kezd, nem tehet mást az ember, mint hogy lekapja a fejéről, és ez a már ismert következményeket vonja maga után.

Már estébe hajlott az idő. Horpach az egyik sarokban Laudával és az orvosokkal beszélgetett, a kibernetikusok külön csoportot alkottak.

— Azért mégis furcsa, hogy a magasabb értelmi szinten álló szerkezetek, ezek a makroautomaták, vereséget szenvedtek — mondta valaki. — Ez is olyan kivétel lenne, amely erősíti a szabályt, nevezetesen azt, hogy a fejlődés az egyszerűtől a bonyolult felé halad, egyre tökéletesedik az önfenntartás, az ismeretszerzés, az ismeretek felhasználása…

— Éppen azért nem volt a nagy automatáknak sok esélyük, mert már a kezdetek kezdetén igen bonyolultak voltak, és a fejlődés nagyon magas fokán álltak — felelt Saurahan. — Vagyis magas szinten specializálták őket, hogy segíthessék építőiket, a Lant-lakókat céljaik megvalósításában, s amikor gazdáik eltűntek, szinte megbénultak, mert nem volt senki, aki irányította volna őket. Viszont azok az alakzatok, amelyek a mostani “legyek” formájában maradtak fenn (korántsem arra gondolok, hogy már akkor is léteztek, sőt kizártnak tartom, sokkal későbben kellett keletkezniük), viszonylag primitívek voltak, és ezért a fejlődés nagy távlatai nyíltak meg előttük.

— Talán még jelentősebb tényező is közrejátszhatott ebben — vetette közbe Sax doktor, aki most érkezett. — Gépezetekkel van dolgunk, és a gépezetek sohasem úgy “javítják meg” magukat, mint az élőlény, az élő szövet, amely a sebesülés után újraalkotja magát. A makroautomatának, még ha meg tudna is javítani egy másikat, ehhez szerszámokra, egész gépparkra van szüksége. Elég volt megfosztani őket ezektől az eszközöktől, hogy megbénuljanak. Akkor aztán a repülő szerkezetek könnyen végeztek velük, annál is inkább, mert őket sokkal kevésbé fenyegette az elromlás veszélye…

— Ez hallatlanul érdekes — mondta hirtelen Saurahan. — Ebből az következik, hogy valóban univerzális automatákat egészen máshogyan kell építeni, mint ahogy mi csináljuk: kis, elemi alkotórészekből kell kiindulni, műsejtekből, amelyek kölcsönösen helyettesíthetik egymást…

— Ez nem is olyan új dolog — mosolyodott el Sax —, hiszen az élő szervezetek is éppen ilyen elv alapján fejlődnek, mégpedig nem véletlenül… Éppen ezért bizonyosan az sem véletlen, hogy a “felhő” ilyen kicserélhető elemekből áll… Ez csak nyersanyag kérdése: a megrongált makroautomatának olyan alkotórészekre van szüksége, amelyeket csak fejlett ipar tud előállítani, míg néhány pár kristályszemcséből vagy termisztorból, esetleg más, egyszerű részecskéből álló rendszer nyugodtan tönkremehet anélkül, hogy ez végzetes lenne, mert milliárdnyi hasonló rendszer ugorhat be rögtön helyette.Horpach látta, hogy ezután már nem várhat többet, és berekesztette az ülést, de a jelenlevők alig akarták tudomásul venni, annyira belemelegedtek a vitába. Horpach az irányítófülkébe ment, hogy tudósítsa Rohán csapatát az “élettelen fejlődés” elméletéről. Már sötét volt, mire sikerült összeköttetést teremteni a Legyőzhetetlen és a kráterben levő szuperkopter között. A mikrofonnál Gaarb jelentkezett.

— Csak hét emberem van — mondta —, ebből kettő orvos, akik a szerencsétlenül jártakat gondozzák. A többiek alszanak, kivéve a híradóst, aki itt van velem. Igen… teljes erőtérvédelem alatt vagyunk. De Rohán még nem érkezett meg.

— Nem érkezett meg? Hát mikor ment el?

— Délután hat óra körül. Hat gép van vele és a csapat másik fele…

úgy beszéltük meg, hogy napnyugtakor már itt lesz. Tíz perccel ezelőtt ment le a nap.

— Rádió-összeköttetésük van? — Egy órával ezelőtt szűnt meg.

— Gaarb! Miért nem jelentette ezt nekem azonnal?!

— Mert Rohán előre megmondta, hogy az összeköttetés egy darabig szünetelni fog, ugyanis igen mély sziklaszorosba ereszkednek le, tudja, hová… A járatok úgy tele vannak ezzel a mohaszerű, fémes disznósággal, amelyről minden visszaverődik, hogy gyakorlatilag lehetetlenség venni a jeleket…

— Kérem, Rohán megérkezésekor azonnal értesítsen… ezért felelni fog… így egykettőre elvesztünk mindenkit…

Az asztrogátor még beszélt, de Gaarb kiáltása félbeszakította: — Jönnek, asztrogátor! Látom a fényeiket… felfelé jönnek a lejtőn, ez Rohán… egy, kettő… nem, csak egy gép jön… rögtön megtudok mindent…

— Várok.

Amikor Gaarb meglátta a reflektorfényeket, melyeknek hintázó csóvái szinte súrolták a földet, majd egy-egy pillanatra eltalálták a táborhelyet is, hogy utána ismét eltűnjenek a hepehupás terepen, felkapta a közelben fekvő rakétapisztolyt, és kétszer a levegőbe lőtt. Szédületes hatása volt — minden alvó azonnal talpra ugrott, a gép eközben nagy kanyart írt le, a központban virrasztó híradós biztosította az átjárást az erőtéren, és a kék fényekkel jelzett sávon begördült a porlepte hernyótalpas, majd eltűnt a szuperkoptert tartó homokbucka mögött; a most érkező kis, háromszemélyes, kétéltű felderítőben Gaarb döbbenten ismerte fel a rádiós kocsit. A sürgősen ideirányított reflektorok fényében a többiekkel együtt a még mozgó jármű felé futott. Alig állt meg a gép, egy ember ugrott ki belőle, rongyos kezeslábasban, arcát vérés sárfoltok borították, s míg a hangját nem hallotta, nem tudta, ki jött vissza.

— Gaarb — nyögte, a tudós vállába kapaszkodva; lába felmondta a szolgálatot. Többen odaugrottak, hogy támogassák, és rákiáltottak: — Mi történt?! Hát a többiek?…

— Nin-csenek… már többiek… senki… — suttogta Rohán, és elájult.

Éjjel tizenkét óra felé sikerült az orvosoknak magához téríteni. Az alumínium barakk védelme alatt meghúzódó oxigénsátorban mondta el mindazt, amit félórával később Gaarb megtáviratozott a Legyőzhetetlennek.