A felhő

Már kezdték megszokni a bolygót — egyhangú, sivatagos tájait, a természetellenesen világos felhőfoszlányok elmosódott árnyékait, a nappal is ragyogó, erős fényű csillagokat. Megszokták a kerekek és az emberi léptek alatt csikorgó homokot, a lomha, vörös napot, amelynek ereje meg sem közelítette a földiét, úgyhogy, ha az ember hátat fordított neki, melegség helyett csak néma jelenlétét lehetett érezni.

Reggelenként a csapatok kivonultak a megjelölt munkahelyekre, ormótlan bárkákhoz hasonló imbolygással tűntek el az energorobotok a homokbuckák között, leülepedett a porfelhő, és a Legyőzhetetlennél maradtak arról beszélgettek, mi lesz ebédre, meg hogy mit mondott a radaros fedélzetmester a híradósnak, vagy megpróbálták emlékezetükbe idézni annak a gyakorlott pilótának a nevét, aki baleset következtében fél lábát elvesztette a Terra-5 navigációs műholdon hat évvel ezelőtt.

Üres kannákon ülve társalogtak a hajó törzse alatt, melynek árnyéka úgy forgott lassan körbe, mint egy óriási napóra mutatója, amíg annyira meg nem nyúlt, hogy már az energorobotok vonalát érintette.

Attól kezdve egymás után tápászkodtak fel, és kiálltak figyelni, mikor jönnek vissza a többiek. Azok pedig alighogy megérkeztek, fáradtan és éhesen roskadtak le, szinte nyoma sem volt rajtuk annak a láznak, amely a “város” fémroncsai között folytatott munka közben lobogott bennük. Egy hét elteltével a Kondor munkacsapata sem hozott szenzációs újdonságokat, mint eleinte, bár még azok a szenzációk sem jelentettek többet, mint hogy sikerült azonosítaniuk egy ember földi maradványait, amelyeket aztán ideszállítottak a Kondorról, és gondosan becsomagoltak. (Nem lehet másképpen nevezni ezt az eljárást, amikor is az itt talált tetemeket gondos munkával légmentesen záródó tartályokba helyezték, amelyek aztán a hajófenékre vándoroltak.) Ez a munka is, amely az első napokban olyan borzasztónak látszott, később megszokottá vált. Annyira megszokottá, hogy a Kondor helyiségeiben matató emberek, akik újra és újra átfésülték a homokot a hajófar körül, a kezdeti lelkesedés helyett olyan fáradtságot éreztek, mintha elfelejtették volna, mi történt a Kondor legénységével, és nevetséges apróságok gyűjtögetésével szórakoztak, melyekről senki sem tudta, kié lehettek valaha. Így hát, mivel nem találtak olyan dokumentumokat, melyek a titokra fényt derítettek volna, összeszedtek mindent, ócska harmonikától a kínai nyelvű keresztrejtvényig, s ezek a tárgyak, miközben lassan lekopott róluk az eredetükhöz tapadó titokzatosság máza, kézről kézre jártak, és a legénység közös tulajdonába mentek át. Rohán, aki sohasem hitte volna, hogy ilyesmi lehetséges, egy hét elteltével éppen úgy viselkedett, mint a többiek.

Csak nagy néha, mikor egyedül volt, ötlött fel benne a kérdés: miért is van itt tulajdonképpen, és akkor úgy érezte, hogy egész tevékenységük, egész lázas igyekezetük, a bonyolult kutatások, átvilágítási eljárások, a talajminták gyűjtése, a különböző kőzetrétegek furkálása, amelyeket még nehézkesebbé tett a III. fokozat szigorúsága (az erőterek nyitogatása és csukogatása, a pontosan kiszámított lőtávolságú lézerpisztolyokkal való felfegyverkezés, az állandó optikai ellenőrzés, a szüntelen számolgatás, a több csatornás híradólánc), érezte, hogy mindez csak nagy önámítás, hogy végeredményben csak újabb balesetre várnak, újabb szerencsétlenségre, és megpróbálják elhitetni magukkal, hogy nem így van. Kezdetben minden reggel összegyűltek az emberek a Legyőzhetetlen tábori kórháza előtt, hogy érdeklődjenek Kertelen állapota felől. Nem is annyira a titokzatos támadás áldozatának tekintették, mint inkább valamilyen nem is emberi lénynek, csudabogárnak, nem maguk közül valónak, mintha hittek volna mindenféle fantasztikus mesében, és lehetségesnek tartották volna, hogy a bolygó gonosz ellenséges erői szörnyeteggé varázsolták egyik társukat.

Kertelen valójában csak nyomorék volt; kiderült ugyanis, hogy agya, akár az újszülött gyereké, érintetlen és tiszta, de befogadóképes. Az orvosok nekiálltak hát, és Kertelen újból beszélni tanult, éppen úgy, mint a kisgyermek; a kórteremből nem állati nyöszörgés szűrődött ki többé, de ez a “beszéd” mégis rettenetes volt, mert a felnőtt ember torkát egy csecsemő értelmetlen gőgicsélése hagyta el. Egy hét elteltével Kertelen mondogatni kezdte az első szótagokat, felismerte az orvosokat, bár még nem tudta nevükön szólítani őket.

Úgy a második hét elején az iránta tanúsított érdeklődés lohadni kezdett, annyival is inkább, mert az orvosok kijelentették, hogy úgysem fog tudni semmit sem mondani a baleset körülményeiről, még ha teljesen talpra áll is, jobban mondva, amikor majd véget ér ez a szokatlan “gyereknevelés”.

Eközben rendes kerékvágásban haladtak a munkálatok. Szépen gyűltek a “város” térképei, amelyek a “bozótpiramis”-építmények részleteit ábrázolták, bár rendeltetésük továbbra is homályos volt. Az asztrogátor belátta, hogy a Kondorral kapcsolatos további kutatásoknak nem lenne sok értelmük, és felfüggesztette őket. Magát a hajót ott kellett hagyniuk, mert burkolatának kijavítására nem vállalkoztak a mérnökök, különösen annyi munkával a nyakukon. Ezért csak néhány energorobotot, szállítóautomatát és légpárnás siklót, valamint különféle berendezéseket költöztettek át a Legyőzhetetlenhez, a hajóroncsot pedig — mert alapos kifosztása után tulajdonképpen roncs lett belőle — gondosan bezárták, s azzal vigasztalták magukat, hogy majd egy következő expedíció, vagy talán még az övék, sikeresen visszajuttatja a honi kikötőbe. Ekkor Horpach északra dobta át a Kondor csapatát, mely Regnar csoportjához hasonlóan Gallagher embereihez csatlakozott: így Rohán lett a kutatások fő irányítója, s ezért csak rövid időre (és nem is mindennap) hagyhatta el a Legyőzhetetlen körzetét.

A föld alatti források által kivájt sziklaszorosokban mindkét csoport különös dolgokra bukkant.

Az üledékes iszaprétegekkel egy ismeretlen vörösesfekete anyag rétegei váltakoztak, mely nem bizonyult sem geológiai, sem planetáris eredetűnek. A szakemberek nem tudtak mit kezdeni vele. Olyan volt az egész, mintha az ősi bazaltalapra, a bolygó kérgének aljzatára néhány millió évvel ezelőtt rengeteg fémszilánkot vagy egyszerűen csak fémes eredetű hulladékot teregettek volna; gondoltak arra is, hogy óriási vasés nikkelmeteor robbant szét a Regis légkörébe érve, és lángeső kíséretében olvadt össze az ősrégi sziklával, de ezt a feltételezést hamar elvetették. Ezek a fémrészek aztán lassacskán oxidálódtak, kémiai reakcióra léptek környezetükkel, és végül barnásfekete — bíborvörös színezetű üledékrétegekké alakultak át.

Az eddigi feltáró vágatok fokozatosan olyan talajrétegekbe értek, melyeknek sajátos geológiai felépítése még tapasztalt planetológus számára is nagy fejtörést okozott volna. Amikor aztán a több mint egymilliárd éves bazalthoz fúrtak kutat, kiderült, hogy a rárétegződött kőzetekben az erősen előrehaladott újrakristályosodás ellenére is szerves szén mutatható ki. Rögtön arra gondoltak, hogy itt valamikor tengerfenék volt. De a valódi kőszén rétegeiben már több olyan növényfajta lenyomatát fedezték fel, amelyek csak szárazon tudtak vegetálni.

A bolygó szárazföldi szervezeteinek listája egyre gyarapodott és tökéletesedett. Már ismeretes volt előttük, hogy háromszázmillió évvel ezelőtt az itteni dzsungeleket őshüllők népesítették be. Az egyik ősállat gerincoszlopának és elszarusodott állkapcsának maradványai láttán a tudósok örömmámorban úsztak, ám a legénység többi része nem osztozott lelkesedésükben.

Mintha a szárazföldi fejlődés két szakaszban játszódott volna le: az élővilág első alkonya körülbelül százmillió évvel ezelőtti időszakra esett; akkor erőszakos külső hatás, valószínűleg a közeli nova felrobbanása következtében kipusztultak a növények és állatok.

Aztán mégis feltámadt az élet, és új formákban indult virágzásnak, bár az igazat megvallva, a pontosabb osztályozást a leletek állapota és gyér száma lehetetlenné tette. A bolygón sohasem alakultak ki emlősökhöz hasonló élő szervezetek.

Kilencvenmillió év múlva bekövetkezett a második csillagrobbanás, de most már nagyobb távolságban; nyomait elemi izotópok alakjában sikerült felfedezni. Hozzávetőleges számítások szerint a kozmikus sugárzás akkori erőssége nem volt a bolygón olyan nagy, hogy hullahegyek maradtak volna utána. Annál érthetetlenebb volt, hogy attól kezdve a növényi és állati leletek egyre ritkábban fordultak elő a fiatalabb kőzetrétegekben. Viszont egyre nagyobb mennyiségben találtak ilyen “sajtolt iszapot”, antimon-szulfidokat, molibdénés vasoxidokat, nikkelsókat, kobaltot és titánt.

Ezek a hat-nyolcmillió éves, aránylag vékony fémrétegek helyenként nagy erősségű radioaktív gócokat tartalmaztak, de ez a radioaktivitás fiatal volt a bolygó hosszú múltjához képest. Következésképpen arra lehetett gondolni, hogy abban a bizonyos időszakban erős, de csak egyes helyeken előforduló nukleáris reakciósorozatot idézett elő valami, s ennek termékei “fémiszapokban” ülepedtek le. Elvetették a “radioaktív vasmeteor” hipotézisét és más, egészen fantasztikus feltételezéseket is, amelyek e “melegen sugárzó” különös gócok és a Lant bolygórendszerének katasztrófája, civilizációjának pusztulása között próbáltak kapcsolatot teremteni.

Arra is gondoltak ugyanis, hogy a Regis-III. meghódítására tett kísérletek közben atomháború robbant ki a veszélyeztetett bolygórendszerből érkező hajók között. De így sem tudták megmagyarázni a fémrétegek különös méreteit, mert a próbafúrások folyamán más, távol eső vidékeken is találkoztak velük.

Mindenesetre megcáfolhatatlannak látszott az az éppen annyira rejtélyes, mint nyilvánvaló tény, hogy az élet pontosan akkornéhány millió évvel ezelőtt — szűnt meg a bolygó szárazföldjein, amikor a fémrétegek keletkeztek. Az élő szervezeteket nem radioaktív tevékenység semmisítette meg: a teljes sugárzásmennyiséget átszámították nukleáris robbanások egyenértékeire, amelyek alig tettek ki húsz-harminc megatonnát, ez százezer évekre elosztva természetesen nem jelenthetett olyan robbanásokat (ha egyáltalán atomrobbanások voltak, s nem más magreakciók), hogy komolyan fenyegethették volna a biológiai formák fejlődését.

A tudósok arra gyanakodtak, hogy a “város” romjai és a fémüledékek között valamilyen kapcsolatnak kell lennie, s ezért további kutatásokat javasoltak. Ez persze rengeteg nehézségbe ütközött, mivel a feltárási munkálatok hatalmas földtömegek megmozgatását követelték. Az egyetlen kézenfekvő megoldás a tárna lett volna, de a föld alatt dolgozó embereket már nem védték volna az erőterek. A munkálatok folytatását az tette lehetővé, hogy huszonkét méter mélyen, egy vasoxidokban bővelkedő rétegben különös formájú, rozsdás fémhulladékokra bukkantak, amelyek mikroszkopikus gépezetek korrózió marta, darabokra esett alkatrészeire emlékeztettek.

A leszállástól számított tizenkilencedik napon a bolygón eddig még soha nem látott, hatalmas, sötét felhőgomolyok érkeztek arra a vidékre, ahol a bányászcsapatok dolgoztak. Délután felé kitört a vihar, amely az elektromos kisülések hevessége szempontjából jóval túltett a földi viharokon. A sziklát és az égboltot szakadatlanul csapkodó villámok függönye kötötte össze. A megáradt vizek a kanyargós sziklaszorosok között zubogtak, s elöntéssel fenyegették az újonnan vájt járatokat. Az embereknek ki kellett jönniük, és az automatákkal együtt az erőtér főkupolája alatt húzták meg magukat, amelynek kilométeres hosszúságú villámok ostromát kellett állnia. A vihar lassan nyugat felé vonult, és villámoktól átszőtt, fekete fala az óceán horizontjára ereszkedett. A Legyőzhetetlenre visszatérő bányamunkások útközben rengeteg apró, fekete fémcseppecskét találtak a homokban. A hírhedt “legyek”-kel azonosították őket. Óvatosan szedtek belőlük, és a hajóra vitték őket, ahol a tudósok nagy érdeklődéssel foglalkoztak velük, de egy szóval sem mondták, hogy rovarok maradványai lennének. Megtartották az elmaradhatatlan szakmai értekezletet, amelyen többször heves vitában törtek ki. Végül úgy döntöttek, hogy expedíciót küldenek északkeletre, túl a kanyargós sziklaszorosokon és a vasvegyülettelepeken, mert a Kondor járműveinek hernyótalpain sok figyelemre méltó ásványdarabkát fedeztek fel, amelyekkel az eddig átkutatott területeken még nem találkoztak.

A rákövetkező napon Regnar vezetésével indult útnak az energorobotokkal, a Kondor cammogó antivetőjével, szállítóautomatákkal és robotokkal kitűnően felszerelt menetoszlop. A robotok közül tizenkét arktánt automatikus kotróés fúróberendezésekkel láttak el. Az expedíció huszonkét tagján kívül a gépek oxigén-, élelmiszerés nukleárisüzemanyag-készleteket is szállítottak. A hajóval állandó rádiós és televíziós kapcsolatuk volt, amíg a bolygó domború széle el nem vágta az egyenes vonalban terjedő ultrarövid hullámok útját. Akkor a Legyőzhetetlenről állandó pályán mozgó, automata televíziós közvetítőállomást lőttek fel, amely a további vételt is lehetővé tette. A menetoszlop egész nap mozgásban volt. Éjszakára a kocsik védelmi vonalba rendeződtek, és erőtérövezettel vették körül magukat, másnap pedig tovább folytatták útjukat. Délután Regnar közölte Rohánnal, hogy megáll néhány rom lábánál — amelyeket egy kis, lapos kráter közepén a homok csaknem teljesen betemetett —, mert közelebbről is meg szeretné nézni őket. Egy óra múlva a rádióvétel minősége állandó és erős zavarás következtében romlani kezdett. A híradótechnikusok ezért rövidebb hullámsávra álltak át, ahol jobb volt a vétel. Nem sokkal azután, hogy a kelet felé vonuló vihar mennydörgései alábbhagytak (keleten dolgozott az expedíció is), a kapcsolat hirtelen megszakadt. A vétel teljes megszűnését tucatnyi, egyre erősödő fading előzte meg, a legfurcsább mégis a televíziós kép egyidejű rosszabbodása volt, pedig ez nem függött az ionoszféra állapotától, mert atmoszférán kívüli műhold továbbította. Egy órakor az összeköttetés teljesen megszakadt. A technikusok, de még a segítségül hívott fizikusok is értetlenül álltak a jelenség előtt. Mintha valahol a sivatagban fémfal emelkedett volna, hogy elvágja a Legyőzhetetlentől 170 kilométer távolságban levő csoportot.

Rohán, aki mindvégig az asztrogátor mellett tartózkodott, észrevette, hogy a parancsnok nyugtalankodik. Kezdetben ő maga nem talált okot az aggodalomra. Arra gondolt, hogy ez a sajátos árnyékoló hatás éppen az expedíció útirányát követő viharfelhőnek tulajdonítható. A fizikusok viszont kételkedtek abban, hogy a légkörben ilyen vastag ionizált réteg jöhet létre. Úgy hat óra felé, mikor a vihar már lecsendesedett, de a kapcsolat még nem állt helyre, miután a szünet nélkül ismételt hívójelekre egyszer sem érkezett válasz, Horpach két, repülő csészealjhoz hasonló felderítőgépet küldött a helyszínre.

Az egyik néhány száz méterrel a sivatag felett repült, a másik viszont négy kilométer magasra emelkedett, hogy az elsőnek televíziós közvetítőállomása lehessen. Rohán, az asztrogátor, Gralev és még jó néhány ember, köztük Ballmin és Sax is, az irányítófülke fő képernyője előtt állt, itt közvetlenül megfigyelhettek mindent, ami az első gép pilótájának látómezejébe került.

A mélyfekete árnyékkal kitöltött, kanyargós sziklaszurdokok övezetén túl sivatag terült el, végtelen homokbucka-vonulatokkal, amelyek most feketés csíkoknak látszottak, mert a nap éppen lemenőfélben volt.

Ebben a ferde megvilágításban a táj különösen komor jelleget öltött, az alacsonyan sikló gép alatt időnként kisebb kráterek tűntek fel, betemette őket a homok. Néhányat csak a századok óta kialudt vulkán központi kúpja révén lehetett észrevenni. A terep lassan megemelkedett, és egyre változatosabb lett. A homoktengerből magas sziklagerincek váltak ki. különös, töredezett, csonka láncrendszerekben.

A magányos sziklatuskók szétesett űrhajókra vagy óriási szobrokra emlékeztettek. A sziklavonulatok lejtőit szakadékok határozott vonala jelezte, melyeket apró kúpok pettyeztek. Majd a homok végérvényesen eltűnt, helyét meredek sziklaés kőtorlaszokkal tarkított, vad vidék foglalta el. Itt is, ott is messziről patakoknak látszó árkok kanyarogtak, a bolygó kérgének tektonikus törései. A vidék holdbeli tájra emlékeztetett.

Ekkor megromlott a televíziós vétel, amelynek első jelei a kép remegésében és időszakos eltolódásában nyilvánultak meg. Parancsot adtak az emissziós erő növelésére, de a látási viszonyokat ez sem javította meg tartósan.

Ettől kezdve a fehéres színű sziklákat egyre sötétebbek váltották fel.

A magasba törő, barnás árnyalatú hegycsúcsokon, melyek lassan kikerültek a látómezőből, baljós, fémes fény játszadozott; s mintha a puszta kövön sűrű, de halott növényzet tenyészne, mindenhol bársonyos, fekete foltok váltak ki. Ekkor szólalt meg az első géppel összekapcsolt rádióvevő. A pilóta azt kiáltotta, hogy hallja az automatikus helyzetmeghatározók hangját, amelyekkel az expedíció vezető járművét szerelték fel. De az űrhajó irányítófülkéjében állók csak a pilóta halk, szinte elhaló hangját hallották, amint Regnar csoportját hívja.

A nap már egészen alacsonyan járt. Vérvörös fényében fekete, felhőszerűen gomolygó fal tűnt elő, amely a sziklák szintjétől számítva ezerméteres magasságot ért el. Abból, ami mögötte volt, semmi sem látszott. Ha nem mozgott volna lassú, megfontoltan imbolygó gomolygással, különös hegyvonulatnak is lehetett volna nézni ezt a hol tintasötétségű, hol fémes, skarlátlila színben játszó feketeséget. Ahol a nap sugarai rést ütöttek rajta, egy pillanatra titokzatos csillogás cikázott fel mélyében, mintha fekete jégkristályok vadul szikrázó rajai kavarogtak volna benne. Az első pillanatban az volt a nézők érzése, hogy a felhő siklik a repülőgép felé, de ez optikai csalódás volt. A repülő csészealj közeledett egyenletes sebességgel a különös akadály felé.

— TL-4 hívja a bázist. Rámenjek-e a felhőre? Vétel! — hangzott fel a pilóta fojtott hangja. Az asztrogátor a másodperc töredéke alatt válaszolt: — Egyes hívja TL-4-et, álljanak meg a felhő előtt!

— TL-4 hívja a bázist, megállok — felelte rögtön a pilóta, és Rohánnak úgy tetszett, hogy megkönnyebbülés csendül ki szavaiból. Már alig néhány száz méter választotta el a gépet a rendkívüli jelenségtől, amely szélesen kiterjedve, majdnem az egész látóhatárt eltakarta. Most az egész képernyőt ennek a fantasztikus — hiszen függőleges — tengernek óriási szénfekete felülete takarta el. A gépek állni látszottak hozzá képest, de hirtelen, még mielőtt akárki is felocsúdhatott volna, a nehézkesen hullámzó tömeg hosszú, terjengős ködoszlopokat lövellt ki magából, amelyek elhomályosították a képernyőt. A kép ezzel egyidejűleg megtört, remegni kezdett, és egyre gyengülő kisülések szövedékévé alakult át.

— TL-4, TL-4! — hívta a híradós.

— Itt TL-8 hívja a bázist, adjak-e képet, vétel!

— Bázis a TL-8-hoz, adjon képet!

A képernyő kuszán vibráló fekete csíkokkal telt meg. Az előbbi képet mutatta, de most négy kilométeres magasságból. Látták, amint a felhő hosszan elnyúló, sűrű tömege úgy terpeszkedik rá egy hegyoldalra, mintha el akarná vágni a hozzá vezető utat. Tömege lustán mozgott, szélei mintha félfolyékony állapotban levő anyagból lettek volna, de az első gépet, amelyet az imént kebelezett be, nem sikerült megpillantani.

— Bázis hívja TL-8-at, hallja TL-4-et? Vétel!

— TL-8 bázisnak, nem hallom. Átállok az interferenciasávra. Figyelem, TL-4, itt TL-8, jelentkezz, TL-4, TL-4! — hallották a pilóta hangját. — TL-4 nem felel, átállok az infravörös sávra, figyelem, TL-4, itt TL-8, jelentkezz, TL-4 nem felel, megpróbálom a radarral bemérni a felhőt… Az elsötétített irányítóteremben mindenki lélegzet-visszafojtva állt, szinte megkövültek a várakozásban. A képernyőn vibráló gyenge kép nem változott, a sziklagerinc úgy emelkedett ki a feketeségtengerből, mint egy tintaszínű óceánba merülő sziget. Magasan az égen arannyal átszőtt bárányfelhők vonultak, a napkorong már a látóhatár szélét érintette, néhány percen belül várható volt a sötétedés.

— TL-8 hívja a bázist — jelentkezett ismét a pilóta, hangja mintha elváltozott volna az alatt a néhány másodperc alatt, amely utolsó jelentkezése óta eltelt. — A radar tömör fémről verődik vissza, vétel!

— Bázis hívja TL-8-at, alakítsd át a radart televíziós képpé, vétel!

A képernyő elsötétedett, kihunyt, egy pillanatig fehér fény izzott rajta, aztán zöldbe váltott át, és milliárdnyi remegő pontban sziporkázott.

— Ez a felhő vasból van — mondta valaki, vagy inkább csak lehelte Rohán háta mögött.

— Jazon! — kiáltott az asztrogátor. — Itt van Jazon?!

— Jelen! — vergődött át a többiek sorfalán a nukleonszakértő.

— Felmelegíthetem ezt egy kicsit?… — kérdezte hidegvérrel az asztrogátor a képernyőre mutatva, és mindenki azonnal megértette.

Jazon húzódozva válaszolt: — Értesíteni kellene TL-4-et, hogy maximálisra állítsa az erőtérgömbjét…

— Ne butáskodjon, Jazon! Nincs összeköttetésem…

— Négyezer fokig… egy kis kockázattal…

— Köszönöm! Blaar, mikrofont! Egyes számú hívja TL-8-at, irányítson lézereket a felhőre, mérsékelt erővel, trillió ergig az epicentrumban, folytonos tüzelés a tetőponti szög mentén!

— TL-8, folyamatos tűz trillió ergig az epicentrumban — ismételte rögtön a pilóta, majd egy másodpercig semmi sem történt. Aztán nagy villanás, és a középső felhőgomoly, amely a képernyő alsó részét teljesen kitöltötte, színt váltott. Először mintegy szétkenődött, aztán elvörösödött és felforrt; lángfalú örvényként kavargott, amely szinte beszívta magába a szomszédos felhőnyúlványokat. Hirtelen ez a mozgás félbeszakadt, a felhő óriási gyűrűformára nyílt szét, és az így adódott “ablakon” belátás nyílt a rendezetlen összevisszaságban heverő sziklákra, csak finom fekete por vagy inkább pernye szálldosott még a levegőben.

— Egyes hívja TL-8-at, menjen le a tüzelés maximális hatóerejének vonalára!

A pilóta megismételte a parancsot. A felhő nyugtalanul gomolygott a rés körül, és megpróbálta nyúlványaival betölteni, de valahányszor lesújtott kitüremkedő szegélyére a vakító fényű tűzsugár, visszahúzta őket. Ez így ment néhány percig. De nem lehetett sokáig folytatni a játékot. Az asztrogátor nem mert az antivető teljes erejével lesújtani a felhőre, mert valahol benne bujkált a másik gép. Rohán kitalálta, mire számított Horpach: abban reménykedett, hogy a másik repülőnek sikerül a megtisztított térbe jutnia. De még mindig nem bukkant fel. A TL-8 most csaknem mozdulatlanul lebegett, és vakító lézersugarakat lődözött a fekete kör forrongó peremébe. Az égbolt elég világos volt még felette, de a gép alatt lassan árnyék borult a sziklákra. A nap lenyugodott. A völgyben fokozatosan leszálló alkonyat ördögi fényben tündökölt. Mintha kitörőben levő vulkán torkába néztek volna a felette gomolygó füstön át, olyan piszkosvörös, remegő fátyol lepte be az egész látómezőt. Most csak a lassan sűrűsödő homály látszott, melynek mélyében tűz tombolt és fortyogott. A titokzatos anyagból álló felhő megtámadta a bekebelezett gépet, és rettenetes izzással égett a repülőt övező erőtérburokban.

Rohán az asztrogátorra pillantott, aki kővé meredve állott, a tűz imbolygó visszfénye játszott kifejezéstelen arcán. A fekete kavargás és a benne dúló tűzvész, amely olykor-olykor oldalra is csapdosott lángnyelveivel, a képernyő egész középső részét elfoglalta. A távolban látható, magas sziklacsúcsot bíborfénnyel árasztották el a hideg, vörös nap utolsó sugarai, s most kimondhatatlanul földivé tették a tájat. Annál valószínűtlenebb volt a felhő belsejében lejátszódó esemény látványa.

Rohán várt; az asztrogátor arca semmit sem árult el. Pedig határoznia kellett: vagy a másik segítségére küldi a felső gépet, vagy sorsára hagyja, és megparancsolja a felderítőnek, hogy repüljön tovább északkeleti irányba.

Hirtelen váratlan dolog történt. Vagy a felhőbe került alsó gép pilótája vesztette el a fejét, vagy magától romlott el valamilyen berendezés, elég az hozzá, hogy a fekete örvénybe vakító középpontú fény hasított, a felhő szétfröcskölt a szélrózsa minden irányába a robbanástól, s a TL-8at úgy megdobta a légnyomás óriási ereje, hogy hintázásával egy ütemre kezdett táncolni a televíziós kép is. Aztán a feketeség visszaszivárgott, összeállt, és mindent eltakart.

Az asztrogátor előrehajolt, és olyan halkan, hogy Rohán nem érthette, mondott valamit a mikrofonoknál ülő híradósnak, de az utóbbi csaknem kiáltva rögtön megismételte: — Antilöveget készíts! Teljes erőből, a felhőre folytonos tüzelés!

A pilóta megismételte a parancsot. Abban a pillanatban az egyik technikus, aki az oldalsó képernyőn figyelte, hogy mi történik a gép mögött, felkiáltott: — Vigyázat! TL-8! Menj fel! Menj fel! Menj fel!

Az eddig még szabadon maradt nyugati oldal felől egy orkán sebességével száguldó fekete felleg örvénylett elő. Egy pillanattal azelőtt még a nagy felhő egyik szárnya volt, de leszakadt róla, és az irtózatos iramtól megnyúlt csápjaival meredeken felfelé tört. A pilóta még a figyelmeztetés előtt egy ezredmásodperccel felfigyelt a dologra, és gyertyaegyenesen a magasba szökkent, de a felhő, fekete oszlopokkal ostromolva az éget, üldözőbe vette. Hol egyik, hol másik felhőoszlop volt tűz alatt, s amikor a legnagyobb, legközelebb esőt találat érte, a fekete gomolyag kettévált, még sötétebb lett. Hirtelen az egész kép remegni kezdett.

Abban a pillanatban, amikor a felhő egy darabja a rádióhullámok útjába került, megrontva a gép és a bázis közötti összeköttetést, a pilóta valószínűleg először használta az antianyagvetőt. A lövés hatására a bolygó egész légköre egyetlen lángtengerré változott; a nyugaton derengő bíborfény úgy eltűnt, mintha szétfújták volna, a zegzugos vonalakban kavargó háborgásból még egy pillanatra kibontakozott a felhő és a felette gomolygó füstoszlopok, amelyek felpuffadtak és elfehéredtek, majd egy második, még rettenetesebb robbanás izzó tűzesővel árasztotta el a gázés gőzfelhőkben elpárolgó sziklaerdőt. Ezt láthatták utoljára, mert a következő pillanatban az egész kép még egyszer megremegett, kisülések szikrái szőtték át, majd eltűnt. Csak az üres, fehér képernyő vakító fénye ragyogott az elsötétített irányítófülkében, és visszaverődött nézői halálsápadt arcáról.

Horpach utasítást adott a rádiósoknak, hogy próbálják meg hívni a két gépet, aztán Rohánnal, Jazonnal és a többiekkel átvonult a szomszédos navigációs fülkébe.

— Véleményük szerint miből van ez a felhő? — kérdezte minden bevezetés nélkül.

— Fémrészecskékből áll. Távirányított, egységes centrumú emulzióféle lehet — mondta Jazon.

— Gaarb?

— Szerintem is.

— Van más elgondolás? Nincs? Annál jobb. FM, melyik szuperkopter van jobb állapotban, a miénk vagy a Kondoré?

— Mindkettő üzemképes, asztrogátor. De ami engem illet, inkább a miénk mellett döntenék.

— Jó. Ha nem tévedek, maga, Rohán, már régóta szeretne kisétálni az erőtérernyő alól… Most alkalma lesz rá. Kap tizennyolc embert, dupla automata felszerelést, nagy hatósugarú lézereket és antilövedékeket…

Van még valamink?… (Senki sem válaszolt.) Hát igen, egyelőre az antianyagnál még nem találtak fel tökéletesebbet… 4.31-kor indul, vagyis napkeltekor, és megpróbálja felkutatni északkeleten azt a krátert, melyről utolsó híradásában Regnar beszélt. Ott létrehozza az erőteret, és védelme alatt leszáll. Útközben lehetőleg a legnagyobb távolságból sújtson le mindenre; semmi bevárás, megfigyelés, kísérlet, semmi takarékoskodás, ne sajnálja az ütőerőt! Ha összeköttetésünk megszűnne, cselekedjék saját belátása szerint. Ha megtalálta a krátert, szálljon le, kérem, de óvatosan, nehogy a többiek fejére üljön…

gondolom, valahol arrafelé lehetnek…

Az egész falat beborító térképen a feltételezett pontra bökött.

— Ebben a pirossal bekarikázott körzetben. Ez ugyan csak vázlat, de egyelőre ennél jobb nincs.

— Mit csináljak a leszállás után, asztrogátor? Megkeressem őket?

— Ezt magára bízom. Csak ne felejtse el, hogy a leszállás helyétől számított ötven kilométeres körzetben semmit sem szabad célba venni, mert a mi embereink lehetnek mögötte.

— Egyetlen földi célpontot sem?

— Egyáltalán semmit sem. Eddig a vonalig — az asztrogátor határozott mozdulattal osztotta két részre a térképen ábrázolt területet — bármilyen fegyverrel támadhat. Ettől kezdve csak erőtérrel védheti magát. Jazon!

Mennyit bír ki a szuperkopter erőmezeje?

— Több mint egymillió atmoszférát négyzetcentiméterenként.

— Mi az, hogy “több mint egymillió”? El akarja nekem adni? Azt kérdeztem, hogy mennyit! Ötmilliót? Húszat?

Horpach mindvégig tökéletes nyugalommal beszélt, éppen ezzel a tulajdonságával hatott legjobban a fedélzeten. Jazon zavartan köhécselt.

— Kettő és félre próbálták ki a mezőt…

— Ez mindjárt más! Hallotta, Rohán? Ha a felhő ennyire megszorítja, meneküljön. Felfelé a legajánlatosabb. Egyébként nem tudok mindent előre kiszámítani… — Órájára nézett. — Az indulástól számított nyolc óra múlva minden hullámsávon hívni fogom. Ha nem sikerül, optikai vagy “trójai” műholdakkal próbáljuk felvenni a kapcsolatot. Lézerrel fogunk morzézni. Ez eddig mindig eredményes volt. De többre kell felkészülnünk, mint amit eddig láttunk. Ha a lézerek is csütörtököt mondanak, újabb három óra múlva startol és visszajön. Ha engem nem talál itt…

— Ön is el akar menni valahova?

— Ne szakítson félbe, Rohán. Nem. Egyáltalán nincs szándékomban kimozdulni innen, de nem tőlünk függ minden. Ha én sem leszek itt, térjen bolygó körüli pályára. Csinált már ilyet szuperkopterrel?

— Igen, kétszer, a Lant deltáján.

— Rendben. Akkor tudja, hogy kicsit bonyolult dolog, de nem lehetetlen. A pályának állandónak kell lennie; pontos adatait még a start előtt Ströhm megadja. Ezen a pályán keringve vár rám 36 óráig. Ha időközben nem jelentkeznék, visszatér a bolygóra. Elrepül a Kondorhoz, és megpróbálja üzemképes állapotba hozni. Tudom, micsoda munka.

Még sincs más kilátásunk. Ha csodával határos módon minden sikerül, menjen vissza a Kondorral a támaszpontra, és jelentse a történteket!

Van valami kérdése?

— Igen. Megpróbálhatok-e kapcsolatba lépni velük: azzal a központtal, amely a felhőt irányítja, ha véletlenül sikerülne rábukkannom?

— Ezt is magára bízom. Mindenesetre a kockázat is értelmes határok közt mozogjon. Persze semmit sem tudok, de úgy gondolom, hogy ez a bizonyos irányítóközpont nem a bolygó területén van. Ezenkívül létezéséről nem vagyok meggyőződve…

— Hogy érti ezt?

— Az elektromágneses színképtartományt ugyanis állandó rádiós lehallgatással ellenőrizzük. Ha valaki sugarak segítségével irányítaná azt a felhőt, már régen észleltük volna megfelelő jelek formájában.

— Talán magában a felhőben van a központ…

— Lehetséges. Nem tudom. Jazon, elképzelhető, hogy elektromágnesességtől független távirányítási eszközök létezzenek?

— Ha az én véleményem érdekli, akkor nemet kell mondanom.

Nincsenek.

— Mi az, hogy az “én véleményem”? Mi érdekelhetne más?

— Amit tudok, nem lehet azonosnak venni azzal, ami létezik. Ami létezhet. Mi nem ismerünk ilyen eszközöket. Ez minden.

— Telepátiával… — jegyezte meg valaki a hátul állók közül.

— Erről a témáról nincs mit mondanom — vetette közbe szárazon Jazon. — Mindenesetre a világmindenség ismert körzetében még nem fedeztek fel ilyesmit.

— Uraim, ne vesztegessük az időt meddő vitára! Rohán, szedje össze az embereit, és készítse elő a szuperkoptert! Az ellipszis alakú pálya adatait Ströhm egy óra múlva szállítja. Ströhm kolléga, ötezres földtávollal számítsa ki az állandó pályát, legyen szíves!

— Igenis, asztrogátor!

Az asztrogátor benyitott az irányítófülke ajtaján.

— Mi újság, Terner? Semmi?

— Semmi, asztrogátor. Csak recsegések. Sok elektrosztatikus zörej, más semmi.

— Emissziós színképnek semmi nyoma?

— Semmi.

Vagyis egyik repülő csészealj sem használja fegyverét; feladták a harcot — gondolta Rohán. Ha lézersugárral támadnának, vagy akár csak indukciós vetőkkel, a Legyőzhetetlen műszerei több száz kilométer távolságból jeleznék.

Rohánt annyira lenyűgözték a drámai események, hogy eszébe sem jutott nyugtalankodni az asztrogátortól kapott feladat miatt. Egyébként ideje sem lett volna rá. Ezen az éjszakán le sem hunyta a szemét.

Ellenőriznie kellett a kopter minden berendezését, újabb hajtóanyagtonnákat tölteni bele, felrakni rá a készleteket és a fegyvereket, úgyhogy a megadott időpontra éppen csak készen lettek. A hetventonnás, kétemeletes gép hatalmas porfelhőt verve emelkedett a levegőbe, és egyenesen északkeletnek fordult, amikor a vörös napkorong szegélye megjelent a látóhatáron. Rohán rögtön az indulás után tizenöt kilométerre ment fel; a sztratoszférában a legnagyobb sebességgel haladhatott, ezenkívül nagyobb esélye volt arra, hogy elkerülje a fekete felhőt. Legalábbis ezt remélte. Lehet, hogy igaza volt vagy talán csak szerencséje, de alig egy óra múlva már le is szálltak a ferde napfényben sütkérező, homok borította kráterbe, melynek mélyén még homály derengett.

Amíg a kitóduló forró gázoszlopok homokfelhőket kavartak alattuk, a televíziós operatőrök azzal a jelentéssel riasztották a navigációs kabint, hogy a kráter északi részében valami gyanúsat látnak. A nehéz repülő szerkezet megállt, és enyhén remegett, mintha láthatatlan rugón himbálózna, s ötszáz méter magásságból részletesen megvizsgálták a jelzett helyet.

Az erősítő képernyőn hamvasvörös háttér előtt apró, derékszögű formák látszottak, amelyek mértani pontossággal helyezkedtek el egy nagyobb, acélszürke alakzat körül. Rohán, Gaarb és Ballmin, akik egymás mellett ültek a kormányoknál, egyszerre ismerték fel bennük Regnar expedíciójának járműveit.

Késlekedés nélkül leszálltak a közelben, de nem feledkeztek meg az elővigyázatossági rendszabályokról sem. A kopter teleszkópos “lábai” alig hagyták abba a lassú, rugózó mozgást, máris leeresztették a süllyesztőt, és két felderítőgépet küldtek ki mozgó erőtér védelme alatt.

A kráter belseje csorba szélű, nagy lapostányérra emlékeztetett.

Közepén a vulkanikus kúpot a láva feketésbarna kérge borította.

A mozgó felderítő néhány perc alatt tette meg a másfél kilométeres utat — többé-kevésbé ennyi választotta el őket egymástól. A rádióösszeköttetés kitűnő volt. Rohán Gaarbbal beszélgetett, aki a vezértranszportőrben ült.

— Vége az emelkedőnek, mindjárt meglátjuk őket — ismételte néhányszor Gaarb. Egy pillanat múlva felkiáltott: — Megvannak! Látom őket!

Majd nyugodtabban: — Úgy látszik, minden rendben. Egy, kettő, három, négy… mindegyik gép a helyén; de miért állnak a napon?

— És az emberek? Látja őket? — faggatta Rohán idegesen hunyorogva a mikrofon előtt.

— Igen. Valami mozog ott… két ember… hopp, még egy… és valaki az árnyékban fekszik… látom őket, Rohán!

Hangja eltávolodott. Rohán hallotta, amint odaszól a vezetőjének.

Válaszul tompa dörej árulkodott arról, hogy füstrakétát lőttek fel. Gaarb hangja visszatért: — Üdvözöljük őket… a füst kicsit zavarja a látást… rögtön eloszlik…

Jarg… mi van? Na! Hogy a… Hé! Emberek!

Kiáltása egyszerre betöltötte az egész kabint, majd elnémult. Rohán hallotta a motorok elcsendesedő berregését, futó lépések zaját, majd a távolban elvesző szólongatást, egy-két elmosódó kiáltást, aztán semmi többet. Csend.

— Halló! Gaarb! Gaarb! — ismételte zsibbadt ajakkal. Lépések közeledtek a homokon, a hangszóró sercegni kezdett. — Rohán! — lihegte Gaarb megváltozott hangon. — Rohán! Ugyanaz, ami Kertelennel! Eszméletlenek, nem ismernek meg bennünket, nem beszélnek… Rohán, hall engem?!

— Hallom… mindenki, kivétel nélkül…?

— Azt hiszem… még nem tudom, Jarg és Terner az egyiktől a másikhoz futkos…

— Hogyhogy, és az erőtér…?

— Az erőteret kikapcsolták. Nincs. Nem tudom. Úgy látszik, kikapcsolták.

— Összecsapás nyomai?

— Nincs, semmi. A gépek állnak, teljesen épek, sértetlenek; ők pedig fekszenek, üldögélnek, hiába rázogatja őket az ember. Hát ez meg? Csak nem?!

Rohán elmosódott hangokkal vegyes nyöszörgést hallott.

Összeszorította száját, de nem tudta legyőzni az egész belsejét görcsbe rántó émelygést.

— Egek, hisz ez Gralev! — harsant fel Gaarb kiáltása. — Gralev! Ember!

Nem ismersz meg?

Felerősített lélegzete hirtelen betöltötte a kabint.

— Ő is… — sóhajtotta. Egy pillanatig hallgatott, mintha erőt gyűjtött volna. — Rohán… nem tudom, boldogulunk-e segítség nélkül… El kell vinnünk őket innen. Küldjön még embereket…

— Azonnal!

Egy óra múlva a szuperkopter fémtörzse alatt állt meg a lehangoló menet. Az expedíció huszonkét emberéből csak tizennyolc maradt; négyük sorsa ismeretlen volt. Többségük ellenkezés nélkül hagyta magát elvitetni, de ötüket erőnek erejével kellett elrángatni onnan, ahol találták őket. A hordágyak a kopter alsó fedélzetén rögtönzött kórházba vándoroltak. A többi tizenhárom, ijesztően elváltozott arckifejezésű embert külön helyiségbe cipelték, ahol ellenállás nélkül, önként hagyták magukat lefektetni az ágyakra. Ruhájukat, cipőjüket úgy kellett lehámozni róluk, mert egyedül olyan elesettek voltak, mint egy csecsemő. Rohán, aki a jelenet néma tanújaként állt az ágysorok közti kis folyosón, megfigyelte, hogy míg a lefektetettek többsége tétlen mozdulatlanságba merevedik, néhányan — azok, akiket erővel kellett idehozni — természetellenes hangon sírnak és jajveszékelnek.

Gondoskodott orvosi felügyeletről, majd pedig az egész gépparkot bevetette az eltűntek felkutatására. Most szinte dúskált a gépekben, mert az otthagyott járműveket is beindították, s azokba is saját embereit ültette. Éppen az utolsó osztagot eresztette útnak, amikor a tájékoztató a kabinba szólította; a Legyőzhetetlenről hívták.

Nem is csodálkozott, hogy sikerült az összeköttetés. Már semmin sem tudott csodálkozni. Röviden beszámolt Horpachnak a történtekről.

— Kik hiányoznak? — tudakozódott az asztrogátor.

— Benningsen, Korotki, Mead és maga Regnar. És mi újság a repülőgépekkel? — kérdezte most Rohán.

— Semmit sem tudok róluk.

— És a felhő?

— Három emberből álló osztagot küldtem ki reggel. Egy órával ezelőtt jöttek haza. Még nyomát sem találták a felhőnek.

— Semmit? Semmit sem találtak?

— Semmit sem. — A repülőgépeket sem?

— Azokat sem.