Az első

Mindenfelől izzó, csúszós feketeség övezte. Fulladozott. Kétségbeesett mozdulatokkal próbálta eltaszítani a ráfonódó, szinte anyagszerűtlen tekervényeket, eközben mind mélyebbre merült; torka elszorult, ajkára fagyott a kiáltás, hiába keresett fegyvert, nem volt nála semmi. Még egyszer megfeszítette minden erejét, hogy kiáltson. Fülsiketítő hang rázta fel álmából. Rohán félig még bódultan ugrott ki az ágyból. Csak annyit tudott, hogy sötétség vészi körül, amelyet csupán a szakadatlanul vijjogó vészcsengő hangja szakít meg. Ez már nem lidérces álom volt.

Bekapcsolta a világítást, felrántotta kezeslábasát, és a felvonóhoz rohant. Már minden szinten emberek tolongtak. Szünet nélkül sivított a sziréna, a falakon vörös Riadó feliratok lángoltak. Beszaladt az irányítófülkébe. Az asztrogátor nappali öltözékben állt a legnagyobb képernyő előtt.

— Már lefújtam a riadót — mondta nyugodtan. — Ez csak eső, de azért nézze meg, Rohán. Nagyon szép látvány.

Valóban: a képernyőn, mely az éjszakai égbolt felső részét mutatta, megszámlálhatatlan villamos kisülés szikrája villózott. A magasból hulló esőcseppek a Legyőzhetetlent kehelyként borító láthatatlan erőtérburokba ütköztek, és ahogyan egy szempillantás alatt mikroszkopikus robbanásokban lángoltak fel, az egész tájat százszorosára növelt északi fény tündöklésével árasztották el.

— Jobban kellett volna az automatákat beprogramozni… — mondta halkan Rohán, aki időközben teljesen felocsúdott. Egészen kiment a szeméből az álom. — Meg kell mondanom Ternernek, hogy ne kapcsolja be az annihilációt. Különben akár egy maréknyi homok is, melyet errefelé hoz a szél, felriaszthat bennünket a legszebb álmunkból…

— Mondjuk, hogy próbariadó volt. Amolyan hadgyakorlatféle — válaszolta az asztrogátor, aki úgy látszik, várakozáson felül jó hangulatban volt. — Most négy óra van. Visszamehet aludni, Rohán.

— Őszintén szólva, nincs kedvem. És magának?

— Már aludtam. Nekem elég négy óra alvás. Az űrben eltöltött tizenhat év után az emberben egészen másképp alakul az ébrenlét és az álom ritmusa, mint ahogyan a jó“öreg Földön megszoktuk. Azon töprengtem, Rohán, hogyan lehetne a kutatócsoportok számára a legnagyobb biztonságot nyújtani. Elég kemény dió ez: mindenhová el kell cipelni az energorobotokat, és mindenütt ki kell fejleszteni az erőtérburkot. Mit tanácsol?

— Mindenkinek saját emittert adhatnánk. De ez még nem old meg mindent. Az erőbuborékban levő ember semmihez sem nyúlhat hozzá…

tudja, hogy van ez. Ha pedig túlságosan gyenge az energetikus buborék sugárzása, szépen össze lehet égni. Láttam én már ilyet.

— Arra is gondoltam, hogy senkit sem engedünk elmászkálni, és távirányítású robotok segítségével dolgozunk — ismerte be az asztrogátor. — Nos, ez rendben is lenne, ha néhány óráról vagy egy napról volna szó, de az az érzésem, hogy tovább maradunk…

— Tehát mi a szándéka? — Minden csoportnak erőtérrel körülvett kiindulási bázisa lesz, de az egyes kutatóknak bizonyos mozgásszabadságot kell adnunk. Különben annyira biztosítjuk magunkat balesetek ellen, hogy meg sem tudunk moccanni. Kötelező feltétel, hogy az erőburkon kívül dolgozók mögött védett embernek kell állnia, aki figyeli a másik minden mozdulatát.

Mindig szem előtt légy — ez a legfontosabb szabály a Regis-III-on.

— Hová oszt be engem?

— Szeretne a Kondornál dolgozni?… Látom, hogy nem. Jó. Marad a város vagy a sivatag. Választhat.

— A várost választom, asztrogátor. Mindig az jár a fejemben, hogy ott kell keresnünk a rejtély megoldását…

— Lehetséges. Akkor tehát holnap, jobban mondva ma, mert már hajnalodik, összeszedi tegnapi csapatát. Adok magának még két arktánt is. Érdemes kézi lézereket vinni, mert az az érzésem, hogy az a valami kis távolságból hat…

— Micsoda?

— Azt én is szeretném tudni. Még valamit, konyhát is vigyen magával, hogy teljesen függetlenek legyenek, és szükség esetén akkor is tudjanak dolgozni, ha csak rádió-összeköttetésük van a hajóval…

A vörös, bágyadt sugarú nap lebukott az égbolton. A furcsa épületek árnyai megnyúltak és összeolvadtak. A szél fáradhatatlanul kergette a futóhomokot a fémpiramisok között. Rohán a nehézkes jármű tetején ült, távcsővel figyelte Gralevet és Csent, akik az erőtér határán kívül szorgoskodtak a feketés “lépesméz” lábánál. A szíj, melyen kézi világítórakéta-vetője fityegett, húzta a tarkóját, ezért amennyire lehetett, meglazította, de nem veszítette el szem elől a két embert. Csen kezében a plazmás égő úgy villogott, mint egy kicsiny, de vakító fényű briliáns. A jármű belsejéből a hívójel ütemesen ismétlődő hangja ütötte meg a fülét, de fejét egy pillanatra sem fordította el. Hallotta, amint a jármű vezetője válaszol a bázisnak.

— Navigátor! A parancsnok rendelkezésére azonnal vissza kell térnünk! — kiáltotta izgatottan Jarg, fejét kidugva a lőtorony nyílásán.

— Vissza? És miért?

— Nem tudom. Egyre csak az azonnali visszatérés jelét ismétlik, négyszer pedig az EV-t adták.

— Az EV-t? Hű, de elzsibbadt minden tagom! Pedig ezek szerint sietnünk kell. Adja ide a mikrofont, gyújtsa meg a fényszórókat!

Tíz perc múlva a külső övezet minden embere elhelyezkedett a járművekben. Rohán, amennyire ezen a hepehupás terepen lehetett, maximális sebességgel vezette kicsiny kocsioszlopát. Blank, aki most az összekötő szerepét töltötte be mellette, hirtelen átnyújtotta neki a hallgatót. Rohán leereszkedett az égettműanyag-szagú fémkabinba, s miközben a ventillátor légáramlata kellemesen borzolta haját, Gallaghernek a nyugati sivatagban dolgozó csoportja és a Legyőzhetetlen közötti jelváltást figyelte. Mintha vihar készülődött volna.

A barométerek már reggel óta alacsony légnyomást jeleztek, de a sötét, lapos fellegek még csak most úsztak elő a látóhatár mögül. Felettük tiszta volt az égbolt. Ami a légköri zavarokat illeti, igazán nem panaszkodhattak: úgy recsegtek a fülhallgatók, hogy csak morzéval lehetett fenntartani az összeköttetést. Rohánnak megbeszélt jelcsoportokat sikerült fognia, de túl későn kapcsolódott be az adásba, ezért nem tudta kihámozni, miről is van szó. Csak annyit értett meg, hogy Gallagher csoportja is teljes gőzzel halad a bázis felé, az űrhajón pedig készültséget rendeltek el, és minden orvosnak a helyén kell lennie.

— Orvosi készültség — mondta Ballminnak és Gralevnek, akik várakozó tekintettel néztek rá. — Valamilyen baleset. De valószínűleg nem súlyos.

Talán omlás volt, valakit betemethetett…

Azért mondta ezt, mert mindenki tudta, hogy Gallagher embereinek földtani jellegű kutatásokat kellett végezniük egy előzetesen felderített helyen. Az igazat megvallva maga sem hitte, hogy munka közben valamilyen hétköznapi baleset történhetett. A bázistól alig hat kilométernyire voltak, de a másik csoportot, úgy látszik, korábban vonták vissza, mert amikor megpillantották a Legyőzhetetlen sötét, függőlegesen álló testét, egészen friss hernyótalpnyomokat kereszteztek, amelyek ilyen szélben nem maradtak volna meg félóráig sem.

A külső erőtér határa felé közeledtek, és az irányítófülkét kezdték hívni, hogy adjanak engedélyt a belépésre. Feltűnően sokáig kellett várniuk, amíg végre feleltek a hívásra. Végül is kigyulladtak az ismerős kék fények, és a belső gyűrű széléig hajtottak. A Kondor csoportja már itt volt. Tehát őket hívták be előttük, nem Gallagher geológusait. Néhány hernyótalpas a csúszdánál állt, mások összetorlódtak, és elzárták az átjárást, mindenütt fejvesztett, térdig a homokban gázoló embertömeg nyüzsgött, automaták lámpásai villogtak.

Már bealkonyodott. Rohán nem egyhamar igazodott el ebben a zűrzavarban. Hirtelen vakító fehérségű oszlop lövellt a magasba. A hatalmas reflektor óriási világítótoronyhoz tette hasonlatossá a rakétát.

A fényoszlopok messze a sivatagba nyúlva pásztáztak át mindent felülről lefelé, majd pedig oldalt, mintha valamilyen űrhajósereg közeledne. A nyitott erőtér fényei újból felcsillantak. A gépek még nem álltak meg, de Gallagher emberei már leugráltak, a csúszda felől előgördült még egy kerekeken járó reflektor, és a félreállított, összezsúfolt gépek falán embercsoport tört keresztül. A hordágyon, melyet körülfogtak, feküdt valaki.

Mikor a hordágy elhaladt mellette, Rohán szétlökdöste az előtte állókat, és kővé dermedt. Az első pillanatban azt hitte, hogy valóban szerencsétlenség történt, de a hordágyon fekvő embernek meg volt kötözve keze-lába.

Úgy hányta-vetette magát, hogy szinte recsegtek a kötelékek, amelyek fogva tartották, száját óriásira tátotta, és rettenetesen nyöszörgött. Már régen elhaladt a reflektorok fénykarikáit követő embercsoport, de Rohán, aki csak állt a sötétben, még mindig hallotta ezt a nem is emberi jajongást, amelyhez hasonlót még sohasem tapasztalt. A fehér fényfolt a benne mozgó kis alakokkal egyre kisebbre zsugorodott, felkúszott a lejtős pályán, és eltűnt a tehernyílás szélesen tátongó bejáratában. Rohán kérdezősködni kezdett, hogy mi történt, de a Kondor csapatából való emberek vették körül, akik éppen annyit tudtak, mint ő.

Elég sok időbe telt, míg összeszedte magát, hogy valamilyen rendet teremtsen. Az eddig mozdulatlan gépcsorda dübörgő motorokkal kapaszkodott fel a lejtaknán, a felvonó felett kigyulladtak a fények, egyre fogyott az előtte álló tömeg, végül az utolsók között Rohán is feljutott, az alaposan megterhelt arktánokkal egyetemben, amelyek nyugalmát szerfölött gonosz gúnyolódásnak érezte. A rakéta belsejében az informátorok és a belső telefonok elnyújtott csengetése hallatszott, a falakon még mindig égtek az orvosokat riadóztató felhívások, de hamarosan kialudtak — egyre nyugodtabb lett a légkör. A legénység egy része már lement az étkezdébe, lépések kopogása és beszélgetés szűrődött át a folyosóról, valamelyik elkésett arktán nehézkesen lépegetett a robotok rekesze felé, végre-valahára mindenki elvonult, ő pedig úgy állt, mint akit megbénított a tehetetlenség tudata, mintha még az a remény is elveszett volna, hogy megért valamit a történtekből, mintha bizonyossá vált volna, hogy erre nincs és nem is lesz semmiféle magyarázat.

— Rohán!

Gaarb állt előtte. Ez a kiáltás magához térítette. Összerezzent.

— Maga az, doktor?… Látta? Ki volt az?

— Kertelen.

— Micsoda? Lehetetlen…

— Egész végig láttam őt…

— Hogyhogy végig?

— Együtt voltam vele — mondta Gaarb természetellenesen nyugodt hangon. Rohán látta szemüvegén a folyosó fényeinek csillogását.

— A sivatagi kutatócsoporttal?… — nyögte ki.

— Igen.

— És mi történt vele?

— Gallagher kitűzte a szeizmikus kutatás helyét… Kanyargós, kis sziklaszorosok útvesztőjébe jutottunk — mondta lassan Gaarb, mintha nem is neki, hanem saját magának próbálná pontosan felidézni a történteket. — Szerves eredetű, puha kőzetek vannak itt, melyeket kivájt a víz, csupa barlang meg üreg, a lánctalpasokat fent kellett hagynunk…

Szorosan felzárkózva haladtunk, tizenegyen voltunk. A ferrométerek nagyobb mennyiségű vas jelenlétét mutatták: keresni kezdtük. Kertelen arra gondolt, hogy itt valamilyen gépek vannak elrejtve…

— Igen, nekem is mondott ilyesmit… És aztán?

— Az egyik üregben, melynek fala teljesen sima, az iszap alatt — sztalaktitok és sztalagmitok is vannak ott — automataféleségeket talált.

— Igazán?

— Igen, de nem olyant, amilyenre maga gondol. Teljesen elkorhadt már az egész, pedig nem a rozsda tette tönkre, valamilyen nem rozsdásodó ötvözetből van, de mégis teljesen szétmaródott, félig elhamvadt, egyszóval: tiszta roncs.

— Talán mégsem…

— De bizony, mert ez az automata nem kevesebb, mint háromszázezer éves…

— Ezt honnan tudja?

— A masina tetején, ahogyan párolgott a víz, és lecsöpögött a boltozati sztalaktitokról, kalcit ülepedett le. Gallagher maga is végzett egy-két mérést, hogy felbecsülje a párolgás tempóját az üledék kialakulásának és vastagságának alapján. Háromszázezer éves a legszerényebb számítások szerint is… Egyébként tudja, mihez hasonlít nagyon ez az automata? Azokhoz a romokhoz!

— Tehát ez nem is hétköznapi szerkezet…

— Nem bizony, ez mozoghatott is, de nem két lábon és nem úgy, mint a rák. Egyébként nem volt időnk utánanézni, mert rögtön ezután…

— Mi történt?

— Időről időre megszámoltam az embereimet. Én védett voltam, vigyáznom kellett rájuk, ez érthető… No de mindenki álarcban volt, tudja, hogy van az ilyenkor, teljesen egyformák vagyunk, a kezeslábasok sem voltak már különböző színűek, úgy összekentük magunkat az agyaggal. Egyszer csak észrevettem, hogy hiányzik egy emberem.

Mindenkit összetereltem, és keresni kezdtük. Kertelen nagyon megörült a felfedezésnek, és tovább hajtatott… Arra gondoltam, hogy biztosan eltévedt egy oldalágban… Sok ott a zsákutca, de mind rövid, talaja egyenletes, és kitűnőek a látási viszonyok… Végre előbukkant egy kanyar mögül. Már ilyen állapotban volt. Nygren, aki velünk jött, azt gondolta, talán hőgutát kapott…

— Tulajdonképpen mi baja?

— Nincs magánál. Illetve nem is erről van szó. Járni, mozogni tud, de képtelen kapcsolni. Beszédképességét is elvesztette. Hallotta a hangját?

— Igen.

— Most mintha kissé lehiggadt volna. De eleinte még rosszabbul volt.

Senkit sem ismert meg közülünk. Az első pillanatban ez volt a legrettenetesebb. Kertelen, hol bujkál, kiáltottam, ő meg úgy ment el mellettem, mintha teljesen megsüketült volna, keresztültört rajtunk, és a szorosban felfelé tartott, de olyan furcsa léptekkel, hogy mindenkiben megfagyott a vér. Egyszóval, mintha kicserélték volna. Hívásunkra nem felelt, tehát üldözőbe kellett vennünk. Mi volt ott! A végén aztán meg kellett kötözni, különben nem tudtuk volna visszahozni.

— Mit mondanak az orvosok?

— Latinul beszélnek, mint mindig, de ennél többet ók sem tudnak.

Nygren és Sax a parancsnoknál vannak, ott kérdezősködhet…

Gaarb szokása szerint fejét félrehajtva, nehézkes léptekkel távozott.

Rohán beszállt a felvonóba, és felment a vezetőfülkébe. Ott nem talált senkit, de a térképkabinok előtt elhaladva, a félig nyitott ajtón át meghallotta Sax hangját. Bement.

— Mintha teljesen elvesztette volna az emlékezetét. Pontosan olyannak látszik — mondta a neurofiziológus. Háttal állt Rohánnak, és a kezében tartott röntgenfelvételt vizsgálta.

Az asztrogátor az íróasztal mögött ült, előtte a nyitott fedélzeti napló hevert, kinyújtott karjával a polcoknak támaszkodott, amelyek tele voltak légmentesen elraktározott csillagtérképekkel. Némán hallgatta Saxot, aki lassan visszacsúsztatta a képet borítójába.

— Amnézia. De egészen különleges esete az emlékezet elvesztésének.

Nemcsak arra nem emlékszik, hogy ki volt, de elfelejtett beszélni, írni, olvasni; ez már tulajdonképpen több, mint amnézia: ez tökéletes széthullás, a személyiség megsemmisülése. Nem maradt belőle semmi, kivéve egy-két igen primitív, ösztönszerű mozgást. Járni és enni tud, de csak ha szájába adják az ételt. Képes megfogni dolgokat, de…

— Lát és hall?

— Igen. Kétségtelenül. De fogalma sincs arról, mit lát. Nem különbözteti meg az embereket a tárgyaktól.

— Reflexek?

— Rendesek. Ez központi ügy.

— Központi?

— Igen. Agyközponti. Egyébként emlékezetének még nyomai sincsenek.

— Tehát az a Kondoron talált ember…

— Igen. Ebben biztos vagyok. Ugyanaz az eset.

— Láttam egyszer már valami hasonlót… — mondta az asztrogátor egészen halkan, szinte suttogva. Rohánra pillantott, de mintha észre sem vette volna. — Az űrben történt…

— Á, tudom! Hogy előbb nem jutott az eszembe! — szakította félbe izgatottan a neurofiziológus. — Amnézia, mágneses ütés következtében…

— Igen.

— Még nem láttam ilyen esetet. Csak elméletileg ismerem a fogalmat.

Ez akkor volt, amikor egyszer nagy sebességgel haladtak át erős mágneses mezőn?

— Igen. Azaz… sajátos körülmények között. Nem is a térerősség a legfontosabb tényező, hanem az, hogy mennyi a gradiense, és milyen hirtelen áll be a változás. Ha nagy gradiensek vannak az űrben, és ugrásszerűen viselkednek — a műszerek már nagy távolságból észlelik őket. Azelőtt ilyen eszközeink nem voltak…

— Igaz, igaz… — ismételte az orvos. — Ammerhatten majmokon és macskákon végzett ilyen kísérleteket. Irtózatos erejű mágneses mezők hatása alávetette őket, amíg csak el nem vesztették emlékezetüket…

— Hogyne, mert hiszen ennek van valami köze az agy elektromos serkentéséhez is…

— De ebben az esetben — töprengett hangosan Sax — Gaarb jelentésén kívül összes emberének tanúvallomása is birtokunkban van.

Veszedelmesen erős mágneses mező… de hiszen akkor több százezer gauss is meglehet…

— Több százezer még nem is sok. Millió és millió — mondta szárazon az asztrogátor. Csak most állapodott meg a tekintete Rohánon.

— Jöjjön csak nyugodtan, és csukja be az ajtót.

— Millió és millió?! És a hajó műszerei nem jeleztek volna ilyen erős mezőt?

— Az attól függ — felelt Horpach. — Ha nagyon kis térben összpontosul, vagy ha olyan terjedelme lenne, mint ennek a glóbusnak, és ha kívülről árnyékolja valami…

— Egyszóval, mintha gigászi méretű elektromágnes sarkai közé dugta volna a fejét Kertelen?

— Még az sem lett volna baj. A mezőnek meghatározott rezgésszámmal kell oszcillálnia.

— De ott nem volt semmiféle mágnes, semmiféle gép, kivéve azokat a rozsdás roncsokat — semmi, csak vízmosta sziklaszorosok, kavicshegyek és homok…

— És barlangok — vetette közbe könnyedén, szinte közömbösen Horpach.

— És barlangok… talán arra gondol, hogy valaki behúzta egy ilyen üregbe, és ott mágnes lett volna? Ki van zárva, hiszen…

— Akkor hogyan magyarázza? — kérdezte a parancsnok olyan szenvtelenül, mintha untatta volna a beszélgetés. Az orvos hallgatott.

Éjjel három óra negyven perckor riadójelek szirénázó hangja töltötte be a Legyőzhetetlen minden szintjét. Az emberek felpattantak ágyukból, és miközben úgy szitkozódtak, mint a záporeső, futás közben öltözködve rohantak őrhelyükre. Öt perccel az első csengőcsörömpölés után Rohán már az irányítófülkében volt. Az asztrogátort még nem találta ott.

Odaugrott a legnagyobb képernyőhöz. A szurokfekete éjszakát keleten fehér felvillanások szőtték át, mintha valamelyik radiáns felől meteorraj zúdulna a rakétára. Az erőteret ellenőrző műszerekre pillantott. Ő maga programozta be az automatákat, tehát nem reagálhattak sem esőre, sem homokviharra. Előrepült valami a sötétségbe burkolózó sivatagból, és lángoló gyöngyfüzérekre fröccsent szét, lövedékei az erőtér felületére hullottak, és titokzatos szilánkjai hol parabolaszerű pályán tüzes csíkot húzva pattantak le róla, míg fényük lassan elenyészett, hol pedig lecsúsztak az erőtér domború kupolája mentén. A homokbuckák csúcsai egy pillanatra elővillantak a sötétségből, majd ismét eltűntek, lustán rezegtek a mutatók — aránylag nem volt nagy a Dirac-emitterek által felhasznált erőmennyiség, amellyel ezt a titokzatos bombázást visszaverték. Rohán éppen akkor hallotta meg háta mögött a parancsnok lépteit, amikor a színképelemző készülék mutatóinak állását kezdte vizsgálni.

— Nikkel, vas, mangán, berill, titán — olvasta le a világító számlapról a mellette álló asztrogátor. — Sokat adnék, ha tudnám, mi ez.

— Fémrészecskeeső — mondta lassan Rohán. — A kisülésekből ítélve, nem lehetnek nagyméretűek…

— Szívesen megnézném őket közelebbről… — dünnyögte a parancsnok. — Mit gondol, megkockáztathatjuk?

— Kapcsoljuk ki a teret?

— Igen. A másodperc töredékéig. Egy-kettő behullana a körbe, a többit viszont kirekesztenénk, amikor újból bekapcsoljuk az erőteret…

Rohán sokáig nem válaszolt.

— Üsse kő, megpróbálhatjuk — szólalt meg végül habozva. De még mielőtt a kapcsolóasztalhoz ért volna a parancsnok, a fényes nyüzsgés — éppen olyan hirtelen, mint ahogyan jött — eltűnt, s rájuk zuhant az a sötét éjszaka, amelyet csak a galaktika központi csillagtársulásaitól távot keringő, holdtalan bolygók ismernek.

— Nem sikerült elkapnunk őket — morogta Horpach. Még sokáig pihent keze a főkapcsolón, majd könnyedén biccentett Rohánnak, és kiment.

Minden szintet betöltöttek a riadó lefújását jelző, jajongó szirénahangok.

Rohán felsóhajtott, még egyszer a koromsötét képernyőkre pillantott, majd elment aludni.