A Kondor

A rakéta messziről olyan volt, mint valami ferde torony. A körötte összegyülemlett homok még csalókábbá tette ezt a látszatot: nyugati oldalán jóval magasabbra emelkedett, mint a keletin, mert az uralkodó szelek ebből az irányból fújtak. Az űrhajó mellett néhány félig eltemetett vontató állt, még a látszólag mozdíthatatlan, felnyílt tetejű energiavető is alaposan elsüllyedt a homokbuckákban. A hajófar viszont homokmentes mélyedésben pihent, még a fúvókák torkolatát is látni lehetett. Ennek köszönhették, hogy csak vékony homokréteget kellett elsöpörni, ha hozzá akartak férni a lejtakna körül szétszórt tárgyakhoz.

A Legyőzhetetlen emberei megálltak a torlasz szélén. A járművek, melyeken ideérkeztek, már széles körben uralták a terepet, az emitterekből kibocsátott erőnyalábok védőerőtérré egyesültek. A szállítóautomatákat és inforobotokat húsz-harminc méternyire hagyták attól a helytől, ahol homokgyűrű övezte a Kondor talapzatát, s a homokdomb csúcsáról a mélybe néztek.

Az űrhajó lejtaknáját ötméteres hézag választotta el a talajtól, mintha leeresztése közben váratlanul megállásra kényszerítette volna valami. A személyfelvonó állványzata viszont szilárdan állt, s az üres felvonókas nyitott ajtaja mintha befelé hívogatta volna az embert. Körülötte néhány oxigénpalack látszott ki a homokból. Alumínium faluk olyan fényes volt, mintha néhány perccel ezelőtt dobták volna el őket. Kicsit távolabb valamilyen kék tárgy — mint később kiderült, műanyag tartály — kandikált ki a homokbuckából. A hajó lábánál levő mélyedésben egyébként rengeteg szanaszét szórt tárgy hevert: üres és teli konzervdobozok, teodolitok, fényképezőgépek, távcsövek, állványok és kulacsok.

Egyik-másik teljesen ép volt, a többin sérülések nyomai látszottak.

“Tisztára olyan, mintha valaki két kézzel szórta volna őket ki a rakétából!” — gondolta Rohán, mikor fejét a személyzeti bejáró sötéten tátongó nyílása felé fordította: a csapóajtó tárva-nyitva állt. De Vries kis légi felderítője teljesen véletlenül bukkant a kihalt hajóra. De Vries nem is próbált behatolni, azonnal értesítette a bázist. Aztán Rohán csoportja kapta azt a feladatot, hogy megfejtse a Legyőzhetetlen hasonmásának titkát. Mihelyt kiugráltak a gépekből, a technikusok már szaladtak is szerszámosládáikkal.

Rohán vékony homokréteggel borított, domború tárgyat pillantott meg, s mivel azt gondolta, hogy kis glóbuszt talált, cipője orrával arrébb rúgta. Még akkor sem jött rá, hogy micsoda, kihalászta hát a sárgásfehér golyót a homokból. Nem tudta elfojtani kiáltását: mindenki feléje fordult.

Emberi koponya volt a kezében.

Aztán még más csontokat és emberi maradványokat, sőt egy csontvázat is találtak, kezeslábasban. Lefittyent alsó állkapcsa és felső fogsora között még ott volt a légzőkészülék szopókája, a nyomásmérő negyvenhat atmoszférán állt meg. Jarg letérdelt, és lecsavarta a palack szelepét: a gáz elnyújtott sziszegéssel tódult ki belőle. A tökéletesen száraz levegőjű sivatagban a reduktor fémrészein még egyetlen rozsdafolt sem látszott, a csavarok egész könnyen forogtak.A felvonót eredetileg a kasban lehetett működésbe hozni, de most hiába nyomkodták a gombokat, valószínűleg nem volt áram a vezetékben. A negyvenméteres liftaknán felmászni kockázatos vállalkozásnak látszott, és Rohán habozott, felküldjön-e “repülő csészealjon” néhány embert, de közben két technikus, akik kötéllel biztosították egymást, már mászott is felfelé az állványzat külső oldalán.

A többiek némán követték tekintetükkel kapaszkodásuk minden mozzanatát.

A Kondor pontosan ugyanolyan kategóriájú hajó volt, mint a Legyőzhetetlen, legfeljebb néhány évvel korábban került ki a gyárból, de külsőre semmi különbséget nem lehetett felfedezni rajtuk. Az emberek hallgattak. Bár sohasem beszéltek róla, jobban szerették volna, ha valamilyen baleset, mondjuk, a reaktor felrobbanása szakította volna ezer darabra. Mindenkit megdöbbentett, ahogyan itt állt, a sivatag homokjába süppedve, némán oldalra billenve, mintha a talaj megingott volna tartólábai alatt, mindenféle emberi csontok és tárgyak nagy összevisszaságában, látszólag mégis érintetlenül. A “hegymászók” közben elérték a személybejáró csapóajtaját, könnyedén betaszították, és eltűntek szem elől. Nem voltak bent sokáig, Rohán mégis hamar nyugtalankodni kezdett, de váratlanul megremegett a felvonó, egyméternyit emelkedett, aztán szépen leereszkedett a homokra.

Ugyanakkor a nyitott bejárati ajtóban megjelent az egyik technikus sziluettje; intett, hogy fel lehet menni.

Rohán, Ballmin, Hagerup biológus és egy Kralik nevű technikus indult felfelé. Rohán pusztán megszokásból végigsimogatta tekintetével a hajó erőteljes, domború törzsét, amint elsuhant a felvonó korlátja előtt, és ma először, de nem utoljára, szinte kővé dermedt a meglepetéstől. A titánmolibdén ötvözetből készült páncéllemezeken itt is, ott is lyukak éktelenkedtek, mintha valamilyen irtózatosan éles és kemény eszközzel szurkálták volna össze; ezek a nyomok nem voltak mélyek, de annyi volt belőlük, hogy szinte kiragyázták a hajó egész külső burkolatát. Rohán vállon ragadta Ballmint, de már ő is felfigyelt erre a rendkívüli dologra.

Igyekeztek alaposan megvizsgálni a páncélon ütött sebeket. Mindegyik olyan apró volt, mintha valami véső hegyes végét döfték volna bele, de Rohán tudta, hogy nincsen olyan véső, amely át tudná járni a cementált felületet. Ez csak valamilyen kémiai pusztítás következménye lehetett.

Így hát nem tudott meg sokat, a felvonó máris rövid útjának végére ért, és be kellett lépni a keszonkamrába.

A hajó belseje fényárban úszott: a technikusok ismét üzembe helyezték a sűrített levegővel működő generátort. A csodálatosan finom, apró szemcséjű homok csak a magas küszöb környékét takarta vastagabb rétegben: a szél hordta ide a nyitott csapóajtó hasadékán át.

A folyosókon nem volt homok. A harmadik szint helyiségei tisztán, rendben és fényes kivilágításban fogadták a látogatókat, itt-ott hevert ugyan egy-egy eldobott tárgy — oxigénmaszk, műanyag tányér, könyv, ruhadarabok. Lejjebb, a térképészeti és csillagászati kabinokban, az étkezdékben, a legénységi szálláson, a radartermekben, a főhajtóműnél, a fedélzeti és összekötő folyosókon megmagyarázhatatlan káosz uralkodott.

Még ijesztőbb látvány tárult szemük elé a vezetőfülkében. Itt a képernyőkön és a műszerfalon nem maradt egyetlen ép üvegfelület sem.

Mivel a berendezés üveg alkatrészei mind szilánkmentes táblákból készültek, valamilyen irtózatos ütés következtében ezüstös porrá omlottak szét, amely vastagon takarta a vezérlőasztalokat, fotelokat, még a vezetékeket és kapcsolókat is.

A szomszédos könyvtárban, mintha zsákból öntötték volna ki őket, szanaszét hevertek a mikrofilmek, egy részük kibontva és düledező kupacokba hajigálva, széttépett könyvek, törött körzők, logarlécek; spektrális és analitikai szalagok egy kupacban a Cameron-féle nagy csillagkatalógusokkal, ez utóbbiakat valaki különös előszeretettel, de érthetetlen türelemmel gyötörhette, csomónként szaggatva ki vastag, merev műanyag lapjaikat. A klubhelyiség és a szomszédos vetítőterem bejáratát összegyűrt ruhadarabok halmai és a karosszékekről lehántott bőrcafatok torlaszolták el.

Egyszóval minden olyan állapotban volt, mintha — Terner fedélzetmester szavai szerint — őrült páviáncsorda garázdálkodott volna a rakétában. Ennyi pusztulás láttán szinte megbénult a nyelvük, szótlanul járták be egyik fedélzetet a másik után. A kis navigációs kabinban, a fal mellett, összeaszott emberi tetem feküdt, vászonnadrágban és pecsétes ingben. Valamelyik technikus, aki elsőnek ért oda, ponyvával takarta le. Valóságos múmia volt; megbarnult, ráncos bőre csontjaira tapadt.

Rohán az utolsók között hagyta el a Kondort. Forgott vele a világ, ájulás környékezte, melynek meg-megújuló rohamait csak akaraterejének végső megfeszítésével tudta visszaverni. Olyan érzése volt, mintha lidérces, hihetetlen álmot látna. De a körülötte levők arckifejezése bizonyossá tette, hogy minden, amit látott, valóság volt.

Rövid rádióüzenetet menesztettek a Legyőzhetetlennek. A legénység egy része a kihalt Kondornál maradt, hogy mégis valamilyen rendet teremtsen. Előzőleg azonban Rohán megparancsolta, hogy gondosan fényképezzék le a hajó összes helyiségét, és írásban pontosan rögzítsék, hogy milyen állapotban találták.

Ballminnal és Gaarbbal, az egyik biofizikussal indult vissza; a terepjárót Jarg vezette. Széles, mindig mosolygó arca most mintha elkeskenyedett és elsötétült volna. A higgadt sofőr sima vezetéséhez szokott több tonnás kocsi most durván hánykolódva kanyargott a homokbuckák között, s óriási homokszökőkutakat fröcskölt jobbra-balra.

Előttük az energorobot siklott, melyben most nem ült senki; a védőerőteret feszítette föléjük.

Egész idő alatt hallgattak, mindenki a maga gondolataival foglalkozott. Rohán tulajdonképpen félt az asztrogátorral való találkozástól, mert nem tudta, mit is mondjon neki. Az egyik legőrületesebb, éppen ezért a legborzasztóbb felfedezést eddig nem osztotta meg senkivel sem. A nyolcadik szint fürdőszobájában egy szappandarabon emberi fogak nyomaira bukkant. Pedig szó sem lehetett éhezésről; a raktárak zsúfolva voltak a szinte érintetlen élelmiszerkészletekkel; még a tej is kitűnően konzerválódott a hűtőházban. Félúton rádiójeleket kaptak egy kis önjáró kocsitól, mely nagy porfüggönyt hagyva maga után, robogott feléjük. Lassítottak, erre a másik kocsi is megállt. Ketten ültek benne, a már nem fiatal Magdov technikus és Sax idegfiziológus. Rohán megszüntette az erőteret, ily módon közvetlenül beszélhettek egymással.

Röviddel távozása után a Kondor hibernátorában megfagyott embert találtak. Talán fel lehetne még éleszteni, ezért Sax az ehhez szükséges berendezést is magával hozta a Legyőzhetetlenről. Rohán úgy döntött, hogy ő is vele megy, és ezt azzal indokolta, hogy a tudós járművét nem védi erőtér. Valójában pedig örült, hogy elodázhatja a beszélgetést Horpachhal. Helyben megfordultak tehát, és nagy homokfelhőt kavarva, visszafelé iramodtak.

A Kondor körül lázas tevékenység folyt. A homokbuckákból egymás után bányászták elő a legkülönbözőbb tárgyakat. Fehér vászontakarók alatt külön helyen feküdtek az emberi tetemek, már húsz volt belőlük.

Működött a lejtakna, a Kondor álló reaktora is adott már áramot. A gomolygó porfelhőről hamar felismerték őket, és utat nyitottak nekik az erőtéren át. Már volt itt egy orvos, a kis Nygren doktor, de asszisztencia nélkül nem akarta közelebbről megnézni a hibernátorban talált embert.

Rohán élt a helyzetéből adódó előjogokkal — itt ugyanis magát a parancsnokot helyettesítette —, és felkísérte a két orvost a fedélzetre; a szétvert berendezést, amely még az előbb lehetetlenné tette, hogy a hibernátor ajtajához jussanak, már eltávolították. A mutatók mínusz tizenhét fokon álltak. Ennek láttán a két orvos jelentőségteljesen összenézett: szavak nélkül is megértették egymást; persze Rohán is tudott annyit a hibernációról, hogy megállapíthassa: ez a hőmérséklet a klinikai halálból való visszatéréshez túl magas, a hipotermikus álomhoz pedig túl alacsony. Nem látszott valószínűnek, hogy a hibernátorban levő embert különösebben előkészítették volna arra, hogy megfelelő körülmények között fel lehessen majd éleszteni, inkább véletlenül kerülhetett oda, olyan érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon, mely jellemző volt a Kondorral történt egyéb eseményekre.

Magát az áldozatot csak később pillantották meg, miután már hőálló űrruhába öltöztek, és a csavarkerekeket elforgatva, kinyitották a súlyos csapóajtót: széttárt karokkal, fehérneműben feküdt a földön. Rohán segítségével az orvosok kis, leterített asztalra fektették a testet, három, árnyékmentes lámpa alá. Ez valójában nem műtőasztal volt, csak amolyan fektetőféle, a hibernátorban végzett apróbb orvosi beavatkozások idejére.

Rohán, aki a Kondor embereinek jó részét ismerte, viszolyogva nézett ennek a megfagyottnak az arcába. De nem ismerte. Ha tagjai nem lettek volna merevek és jéghidegek, azt gondolhatták volna, hogy alszik.

Szemét lehunyta, a száraz, légmentes kabinban bőre természetes színét sem vesztette el, inkább csak sápadtnak látszott. Bőr alatti szövetei mikroszkopikus jégkristályokkal voltak teli. A két orvos, immár másodszor, sokatmondóan összenézett. Aztán nekiláttak, elővették műszereiket. Rohán leült az egyik üres kajütágyra. Az ágyak rendesen leterítve, két hosszú oszlopban sorakoztak; a hibernátorban kifogástalan rend volt. Egyszer-kétszer összekoccantak a fémműszerek, az orvosok összesúgtak, végül Sax otthagyta az asztalt, s megszólalt: — Minden hiába.

— Nem él — tört ki Rohánból, nem annyira kérdésképpen, mint inkább az orvos szavainak egyetlen lehetséges következtetéseképpen. Nygren eközben a klimatizátor kapcsolótáblájához ment. Egy pillanatig meleg fuvallat mozgatta meg a levegőt. Rohán felkelt, távozni akart, mikor arra lett figyelmes, hogy Sax visszamegy az asztalhoz. Kis, fekete táskát vett fel a padlóról, kinyitotta, és Rohán megpillantotta azt a készüléket, amelyről már sokat hallott, de használat közben még sohasem látta. Sax nyugodt kézmozdulatokkal, szinte kimérten bogozta ki a lapos elektródákban végződő vezetékeket. Hat elektródát erősített leukoplaszttal a halott koponyájához. Majd leguggolt, és három pár fülhallgatót vett elő a táskájából. Fülére illesztette az egyik párat, és még mindig meghajolva, csavargatni kezdte a táskában levő készülék gombjait. Szemét lehunyta, arckifejezése tökéletes összpontosításról tanúskodott. Hirtelen összeráncolta szemöldökét, még mélyebbre hajolt, elkattintott egy kapcsolót, majd hirtelen letépte a fülhallgatót.

— Nygren kolléga! — mondta furcsán elváltozott hangon.

A kis doktor átvette tőle a hallgatót.

— Mit hall?… — suttogta Rohán remegő ajakkal, lélegzetét is visszafojtva. Ennek a készüléknek “sírkopogtató” volt a neve, legalábbis az űrhajósok sajátságos nyelvén. Abban az esetben, ha nemrég állt be a halál, vagy a test még nem indult bomlásnak, mint most sem, meg lehetett “hallgatni a halott agyát”, illetve azt, ami a tudatában legutoljára megmaradt.

A készülék elektromos impulzusokat küldött a koponya belsejébe; ezek a legkisebb ellenállást tanúsító úton futottak végig, vagyis azokon az idegszöveteken, amelyek a haláltusa előtti szakaszban a funkcionális együttest képezték. Ez az eljárás nem mindig hozta meg a várt eredményt, de olyan hírek keringtek róla, hogy néhány esetben sikerült ily módon nagy horderejű értesüléseket szerezni. Az adott körülmények között, amikor annyi minden függött attól, sikerül-e fellebbenteni a fátylat a Kondort övező titokról, a “sírkopogtató” alkalmazása nagyon hasznos lehetett. Rohán már arra is gondolt, hogy az idegfiziológus eleve nem számított a felélesztési kísérlet sikerére, és csak azért utazott ide, hogy meghallgassa, mit “mond” a halott agya. Mozdulatlanul állt, szájpadlása egészen kiszáradt, és szíve hevesen dobogott, amikor Sax neki is átnyújtott egy fülhallgatót. Ha ez a mozdulata nem lett volna olyan egyszerű és természetes, nem merte volna feltenni, Sax nyugodt pillantására azonban mégis felvette. Az orvos fél térdre ereszkedett, és óvatos mozdulatokkal továbbcsavarta az erősítő gombját.

Kezdetben az áram búgásán kívül semmit sem hallott, és tulajdonképpen nagy megkönnyebbülést érzett, mert nem is akart mást hallani. Bár saját maga előtt sem fogalmazta meg világosan, de szerette volna, ha ennek az ismeretlen embernek hallgatna az agya. Sax feltápászkodott, és igazított valamit a fülhallgatóján. Akkor Rohán a kabin fehér falán elömlő fényen át megpillantott valamit; ködszerű, meghatározhatatlan távolságban lebegő képet látott, amely szürke volt, mintha hamuval szórták volna be. Szinte akaratlanul lehunyta a szemét, ekkor az előbb látott kép egyszerre élesebben jelent meg. Mintha egy űrhajó belső folyosója lett volna a mennyezeten futó csövekkel; teljes szélességben emberi testek torlaszolták el, melyek mozogni látszottak, de az egész kép remegett és hullámzott. Az emberek félmeztelenek voltak, ami kevés ruha volt rajtuk, az is rongyokban lógott, természetellenesen fehér bőrükön tarkállott valami, ami nem látszott sem foltnak, sem kiütésnek. Ez a jelenség véletlenül adódó zavaró hatás következménye is lehetett, mert még a falon és a padlózaton is csak úgy hemzsegtek ezek a fekete vonalkák. A látvány megingott, széthúzódott, elferdült és hullámzott, elmosódott fényképre hasonlított, mintha a lencse elé vastag vízfüggöny került volna. A borzalmas látvány hatása alatt Rohán villámgyorsan kinyitotta a szemét: a kép elszürkült, szinte teljesen eltűnt, de árnyékát még mindig rávetítette a környező valóság fényes tárgyaira. De Sax újból manipulált a gombokon, és Rohán gyenge motyogást hallott, mintha a saját fejéből jönne: “…ala…ama…lala…ala…ma…mama…” Ennyi volt az egész. Az erősítőben hirtelen vinnyogni és nyávogni kezdett az áram, és a szakaszosan ismétlődő, őrületesen nyivákoló hangok durva, csúfos röhejként visszhangzottak a fülhallgatókban. Pedig csak az áram volt az; a készülék egyszerűen túl erős rezgéseket fejlesztett már.

Sax leszerelte és összetekerte a vezetékeket, majd begyömöszölte őket a táskába, Nygren pedig a lepedőt a halott arcára borította, akinek eddig makacsul összeszorított szája, talán a meleg áramlat hatására (most csaknem forróság volt a hibernátorban — ami Rohánt illeti, csupa veríték volt a háta) lassan kinyílt, és különös, csodálkozó kifejezést öltött magára. Így tűnt el a fehér lepel alatt.

— Mondjanak valamit… Miért nem beszélnek?! — robbant ki Rohán.

Sax űrruhájának szíjait húzogatta, felállt, s odalépett hozzá.

— Uralkodjék magán, navigátor…

Rohán szeme összeszűkült, keze ökölbe rándult, hatalmas erőfeszítéssel megpróbált lecsillapodni. Nem sok sikerrel, ilyen pillanatokban nagyon nehezen tudta csak megállni, hogy ki ne törjön.

— Bocsánat… — dünnyögte. — De mit jelent ez az egész?

Sax kikapcsolta terjedelmes űrruháját, amely a padlóra csúszott.

Amilyen megtermettnek látszott az előbb, most, hogy lehántotta magáról, ismét sovány, görbe, szűk mellű, vékony, ideges kezű emberré változott vissza.

— Semmivel sem tudok többet, mint maga — mondta. — Tán még kevesebbet is.

Rohán ezt egyáltalán nem értette, de belekapaszkodott Sax utolsó szavaiba.

— Hogyhogy?… Még kevesebbet?

— Nem én voltam itt az előbb — ezen a holttesten kívül semmit sem láttam. Maga van itt reggel óta. Nem mond semmit magának az előbbi kép?

— Nem. Illetve — ezek az emberek mozogtak rajta. Akkor még éltek?

Mi volt rajtuk? Azok a foltok…

— Nem mozogtak. Ez érzéki csalódás. Az engramok fényképszerűen őrződnek meg. Néha több kép mozaikszerűen összeáll; ilyen itt nem volt.

— És azok a foltok? Az is érzéki csalódás?

— Nem tudom. Minden lehetséges. De azt hiszem, hogy nem az. És maga szerint, Nygren?

A kis orvos még csak most szabadult meg űrruhájától.

— Nem tudom — mondta. — Lehet, hogy hamis látszat, lehet, hogy nem. A menynyezeten, ugye, nem volt?

— Ilyen folt? Nem. Csak rajtuk… és a padlón. És néhány a falakon is…

— Ha még egyszer kivetítenénk, az egész képet beborítanák — mondta Nygren. — De ez sem biztos. Túl sok véletlen tényező játszik közre az ilyen erősítéseknél…

— És az a hang? Az a… az a suttogás? — kérdezősködött kétségbeesetten Rohán.

— Egyetlen értelmes szó volt: “mama”. De hiszen hallotta…

— Igen. De mondott még valamit. “Ala… la-la…” — ez ismétlődött.

— Persze hogy ismétlődött — morogta Sax —, mert az egész koponyafali kérget átkutattam, vagyis a hallási emlékezet egész körzetét — magyarázta Rohánnak. — Ez volt a legrendkívülibb dolog…

— Ezek a szavak?

— Nem. Nem a szavak. A haldokló bármire gondolhat; ha az anyjára gondolt volna, még igen természetes is lenne. De hallási kérge teljesen üres. Tökéletesen üres, érti?

— Nem. Nem értem. Hogyhogy üres?

— A parietális lebenyek átkutatása általában nem vezet eredményre — magyarázta Nygren. — Túl sok engram szokott ott lenni, túl sok megőrződött szó. Ez körülbelül olyan, mintha valaki száz könyvet akarna olvasni egyszerre. Abból csak zűrzavar keletkezik. De neki — nézett a fehér lepedő alatt elnyúló alakra — nem volt ott semmi. Azon a néhány szótagon kívül egyetlenegy szó sem.

— Így igaz. Végigmentem a szenzorikus beszédközponton egészen a sulcus Rolandiig — mondta Sax. — A szótagok azért ismétlődtek, mert ezek voltak az utolsó megmaradt fonematikus elemek.

— És más… semmi?

— Semmi! — Sax olyan türelmetlenül kapta fel a súlyos készüléket, hogy fogantyújának bőrbevonata szinte felsírt. — Egyszerűen nincs és kész. Engem hiába faggat, hogy mi történt velük. Ez az ember teljes hallási emlékezetét elvesztette.

— És az a kép?

— Az megint más. Azt látta. Lehet, hogy semmit sem értett a látottakból, de a fényképezőgép sem érti, mégis megörökíti a kiszemelt tárgyat. Egyébként nem tudom, ő értette-e, vagy sem.

— Legyen szíves segíteni, kolléga úr!

A két orvos elcipelte a készüléket. Az ajtó becsukódott. Rohán egyedül maradt. Olyan kétségbeesés kerítette hatalmába, hogy az asztalhoz ment, felemelte a vászonlepedőt, félredobta, és kigombolta a halott ingét. A ruhadarab közben felengedett, és egészen puha tapintású lett. Figyelmesen megvizsgálta a halott mellét, mely érintésére megrándult: bőre rugalmassá vált, amint felolvadtak a szövetek, az izmok is hajlékonyabbak lettek, s eddig természetellenesen tartott feje most ernyedten félrebillent, mintha valóban aludna.

Rohán valamilyen járványos betegség, mérgezés, csípés nyomait próbálta felfedezni testén, de nem talált semmit. Bal kezének két ujja szétnyílt, apró sebesülés tárult fel közöttük. A seb vérezni kezdett, szélei enyhén szakadozottak voltak. Vörös cseppek hulltak az asztal fehér habbevonatára. Ez már sok volt Rohánnak. Vissza sem takarta a halottat, kirohant a kabinból, és szétlökdösve az útjába álló embereket, egyenesen a főbejárat felé tört, mintha üldözte volna valaki. Jarg a keszonkamránál kapta el, felsegítette légzőkészülékét, még a szopókát is bedugta a szájába.

— Megtudtak valamit, navigátor?

— Semmit, Jarg. Semmit, semmit.

Fogalma sem volt, kivel ereszkedett le a felvonóban. A gépekben minden fordulatnál felüvöltöttek a motorok. Megerősödött a szél, és szárnyára kapva a homokot, meg-megújuló rohamokkal ostromolta a hajótörzs érdes, egyenetlen felületét. Rohán tökéletesen megfeledkezett erről, a tathoz ment, és lábujjhegyre állva végigtapogatta a recés fémet.

A páncél olyan volt, mint valami málladozó felületű szikla, durva göcsörtöktől pettyezett ősrégi kőtömb. A szállítóautomaták között megpillantotta Ganong mérnök magas alakját, de eszébe sem jutott megkérdezni, hogyan vélekedik erről a körülményről. A mérnök éppen annyit tudott, mint ő. Azaz semmit. Semmit.

Tíz-egynéhány emberrel tért vissza, a legnagyobb szállítóautomata kabinjában, a sarokban ült. Alig hallotta társai hangját, mintha nagyon messziről jött volna. Terner fedélzetmester valami mérgezést emlegetett, de lehurrogták.

— Mérgezés? Mitől? A szűrők mind kitűnő állapotban vannak! A tartályok teli oxigénnel. Érintetlen víztartalékok… élelmiszer bőven…

— Láttátok, milyen volt, akit a kis navigációsban találtunk? — kérdezte Blank. — Én ismertem… De nem ismertem volna föl, ha nem lett volna rajta a pecsétgyűrűje…

Senki sem válaszolt. A bázisra érve, Rohán azonnal Horpachhoz sietett, aki a televíziós adás és egy csoport jelentései révén már mindenről értesült. Ez a csoport korábban tért vissza, s több száz kész fényképet hozott magával. Rohán titokban fellélegzett, hogy a parancsnok nem tőle várja a beszámolót.

Az asztrogátor figyelmesen végigmérte, majd felállt az asztal mellől, ahol eddig a környék térképét borító fényképmásolatokat tanulmányozta. Ketten voltak a nagy navigációs kabinban.

— Szedje össze magát, Rohán — mondta. — Tudom, mit érez, de most az a legfontosabb, hogy hideg fejjel tudjunk gondolkozni. Uralkodjunk magunkon. Meg kell találnunk ennek az őrületes históriának a kulcsát.

— Minden biztonsági felszerelésük megvolt: energorobotok, lézerek, antianyagvetők. A fő antivető még mindig ott áll a hajó mellett. Megvolt mindenük, ami nekünk van — szólt színtelen hangon Rohán. Egy székre roskadt. — Bocsánat… — mondta.

Az asztrogátor kis üveg konyakot vett elő a faliszekrényből.

— Régi orvosság, de időnként beválik. Igya ki, Rohán. Valamikor a csatamezőkön használták…

Rohán szó nélkül kortyolt a tüzes folyadékból.

— Ellenőriztem az erőaggregátorok közös fogyasztásmérőjét — mondta szinte szemrehányó hangsúllyal. — Senki sem támadott. Egyetlen lövést sem adtak le. Egyszerűen… egyszerűen…

— Megőrültek? — fejezte be a mondatot nyugodtan az asztrogátor.

— Legalább ebben szeretnék biztos lenni. De lehetek-e?

— Látta a fedélzetnaplót?

— Nem. Gaarb vitte magával. Itt van?

— Igen. A leszállás dátuma után csak négy bejegyzés található. Azokra a roncsokra vonatkoznak, amelyeket maga is megvizsgált, és… a “legyekre'”.

— Nem értem. Milyen legyekre?

— Én sem tudom. Szóról szóra ezt írják.

Nyitott könyvet emelt fel az asztalról.

“A szárazföldön életnek semmi nyoma. A légkör összetétele…” Itt az elemzések eredményei következnek… na, ez az… “18.40-kor a roncsoktól visszatérő második hernyótalpas osztag helyi homokviharba került, melyet légköri kisülések kísértek. A rádió-összeköttetést a zavarás ellenére is tartottuk. Az osztag jelenti, hogy legyekre bukkant, amelyek nagy mennyiségben…” Az asztrogátor elhallgatott, és letette a könyvet.

— És aztán? Miért nem fejezi be? — Mert itt a vége. Ezzel az utolsó bejegyzésnek is vége szakad.

— Semmi több?

— A többit megnézheti.

Odanyújtotta neki a nyitott könyvet. Azon a lapon olvashatatlan kaparások hemzsegtek. Rohán nagy szemeket meresztve böngészte a kusza firkálmányt.

— Ez mintha b betű lenne… — mondta halkan.

— Igen. Ez meg G. Nagy G. Tökéletesen olyan, mintha kisgyermek írása lenne… Nem igaz?

Rohán, kezében az üres pohárral, hallgatott. Régi vágyálmaira gondolt: valamikor arról ábrándozott, hogy ő fogja vezetni a Legyőzhetetlent. Most hálát adott a sorsnak, hogy az expedíció felelősségének súlya nem az ő vállára nehezedik.

— Hívja össze, kérem, a szakcsoportok vezetőit. Rohán! Ébresztő!

— Bocsánat. Értekezlet, asztrogátor?

— Igen. Jöjjön mindenki a könyvtárba.

Negyedóra múlva mindenki a nagy, négyszögletes teremben ült, amelynek színes, zománcfényű falai mögött könyvek és mikrofilmek rejtőztek. Talán az volt a legborzasztóbb, hogy a Kondor és a Legyőzhetetlen helyiségei a megtévesztésig hasonlítottak egymásra.

Persze, hiszen ikerhajók voltak — és Rohán, bárhová nézett is, sehogy sem tudta elhessegetni magától az őrület képeit, melyek mélyen emlékezetébe vésődtek.

Itt mindenkinek állandó helye volt. A biológus, az orvos, a bolygókutató, az elektronikával és a híradástechnikával foglalkozó mérnökök, a kibernetikusok és a fizikusok félkörben felállított karosszékekben ültek. Ebből a tizenkilenc emberből tevődött össze a hajó stratégiai agya. Az asztrogátor a félig leeresztett fehér képernyő előtt elnökölt.

— Minden jelenlevő ismeri a Kondor fedélzetén tapasztalt körülményeket? Egyhangú, igenlő morgás volt a válasz.

— Eddig — mondta Horpach — a Kondor körül dolgozó csapatok huszonkilenc tetemet találtak. Magán a hajón harmincnégyet, ezek közül egyet kitűnően konzervált a hibernátorban uralkodó alacsony hőmérséklet. Nygren doktor, aki most tért vissza a helyszínről, részletes jelentést fog tenni…

— Nincs sok mondanivalóm — állt fel a kis doktor. Lassan az asztrogátorhoz ment. Egész fejjel alacsonyabb volt nála. — Csak kilenc, múmiává aszalódott testet találtunk, nem beszélve arról, amelyet a parancsnok már említett, és később még külön megvizsgálunk. A többi csak csontváz, illetve hiányos csontváz, ezeket a homokból ástuk ki.

Csak a hajó belsejében volt lehetséges a mumifikáció, ahol lehetővé tették a körülmények: a levegő gyér páratartalma, a rothasztó baktériumok gyakorlatilag elhanyagolható mennyisége és a nem túl magas hőmérséklet. A szabad levegőn talált holttestek bomlásnak indultak, amit az időszakos esőzések meggyorsítottak, mert a homok itt jelentős százalékban tartalmaz vas-oxidot és vas-szulfidot, amelyek gyenge savakkal reakcióra lépnek… Egyébként azt hiszem, ezek lényegtelen részletek. Ami a szóban forgó reakciók létrejöttének kielégítő bizonyítását illeti, a kémikus kollégák segítségére kell támaszkodnunk.

Mindenesetre a külső tér körülményei között a mumifikáció már csak azért sem jöhetett létre, mert számításba kell venni a víz és a benne oldott anyagok közreműködését, amelyhez még a homok több éves tevékenysége is hozzájárult. Ez utóbbival magyarázható a rengeteg, fényesre csiszolódott csontfelület.

— Bocsánat — szakította félbe az asztrogátor. — E pillanatban, doktor úr, az a legfontosabb, hogy mi okozta az emberek halálát…

— Semmi jel sem utal erőszakos halálra, legalábbis ami a legjobban megőrződött tetemeket illeti — felelt készségesen az orvos. Nem nézett senkire sem, saját kezének tanulmányozásába mélyedt, mintha mások számára láthatatlan dolgot fedezett volna fel rajta. — Az általános kép úgy alakul, mintha természetes halállal pusztultak volna el.

— Természetes halállal?

— Külső, erőszakos behatások nélkül. Néhány különálló, hosszabb csonton tapasztalhatók ugyan törések, de ezek a károsodások későbbi eredetűek is lehetnek. Ennek megállapítása további kutatásokat igényel.

A bőrfelületek teljesen épek, mind a ruhában talált, mind pedig az egészen csontvázszerű tetemeken. Nincs egyetlen seb, nem számítva az apróbb horzsolásokat, amelyek bizonyára nem voltak halálos sérülések.

— Akkor hát mitől pusztultak el?

— Fogalmam sincs. Arra is gondolhatnánk, hogy éhségtől vagy szomjúságtól…

— Az élelmiszerés vízkészletek érintetlenek — szólt közbe a helyéről Gaarb.

— Tudom.

Egy pillanatra csend támadt.

— A mumifikáció elsődleges feltétele, hogy a szervezetből elvonjuk a vizet — magyarázta Nygren. Még most sem nézett senkire. — A zsírszövetek átalakulnak, és ez könnyen nyomon követhető. Nos… ezek az emberek vízelvonáson estek át. Mintha hosszabb ideig éheztek volna.

— De akit a hibernátorban találtunk, nem mutat ilyen jeleket — vetette közbe a fotel mögött álló Rohán.

— Ez igaz. Valószínűleg fagyhalált halt. Ismeretlen oknál fogva került a hibernátorba; lehet, hogy egyszerűen elaludt, a hőmérséklet pedig hirtelen zuhanni kezdett.

— Lehetségesnek tart tömeges mérgezést? — kérdezte Horpach.

— Nem.

— No de, doktor úr… mégsem lehet ilyen kategorikusan…

— Pedig bízvást állíthatom — felelt az orvos. — Planetáris körülmények között mérgező anyag vagy a tüdőn át, a belélegzett gázokkal vagy a bőrön át vagy az emésztőutakon keresztül juthat a szervezetbe. Az egyik legjobban megőrződött tetem légzőkészüléket viselt. A palackban oxigén volt. Még órákra elég lett volna…

“Ez igaz” — gondolta Rohán. Lelki szemei előtt megjelent az az ember, látta a koponyájára tapadt bőrt, amely arccsontjain barnás foltokban maradt meg, látta homokot permetező szemgödreit.

— Ezek az emberek nem ehettek semmi mérgezőt, mert itt egyáltalán nincsen semmiféle ennivaló, illetve a szárazföldön nincs. De a tengerből sem fogtak ki semmit. A szerencsétlenség röviddel a leszállás után történt. Alig küldték ki az első osztagot a roncsok közé. Ennyi az egész.

Egyébként éppen itt jön McMinn. McMinn kolléga, végzett már?

— Igen — válaszolt az ajtóban álló biokémikus. Minden tekintet rászegeződött. Áttört a széksorok közt, és megállt Nygren mellett. Még rajta volt a hosszú laboratóriumi köpeny. — Elvégezte az elemzéseket?

— Igen.

— McMinn doktor vizsgálta meg a hibernátorban talált ember holttestét — magyarázta Nygren. — Meg tudná-e mondani, most rögtön, mit észlelt?

— Semmit sem — felelt McMinn. Haja olyan világos színű volt, hogy ősznek is lehetett volna nézni. Ilyen világos volt a szeme is. Még szemhéjait is hatalmas szeplők lepték el. De hosszú lóarca láttán most senki sem mosolygott.

— Nincs sem szerves, sem szervetlen méreg. Minden enzimatikus szövettársulás normális állapotban. Vér: rendes. A gyomorban megemésztett ételkoncentrátumés cukormaradványok.

— Hogyan pusztult hát el? — kérdezte Horpach. Mint mindig, most is nyugodt volt.

— Egyszerűen megfagyott — felelt McMinn, és csak most vette észre, hogy még köpenyben van. Kikapcsolta, és a legközelebbi üres fotelre dobta. A sima szövet lecsúszott a padlóra.

— Tehát mi a véleménye? — faggatta tovább makacsul az asztrogátor.

— Nincs véleményem — mondta McMinn. — Annyit mondhatok csak, hogy nem mérgezés áldozatai voltak.

— Valami gyorsan hasadó radioaktív anyag ölte volna meg őket? Vagy erős sugárzás?

— A kemény sugárzás nyomokat hagy maga után: véredénytágulást, kiütéseket, változásokat a vérképben. Ilyen elváltozások nincsenek.

Olyan radioaktív anyag sincs, amely nyolc éven át halálos adagban sugározna, és aztán nyomtalanul eltűnne. A radioaktivitás itt alacsonyabb fokú, mint a Földön. Ezek az emberek nem találkoztak semmiféle sugártevékenységgel, erről kezeskedem.

— Csak megölte őket valami! — mondta emelt hangon Ballmin planetológus.

McMinn hallgatott. Nygren súgott neki valamit. A biokémikus bólintott, és kiment a széksorok között. Akkor Nygren is leszállt az emelvényről, és visszaült a helyére.

— Sehogy sem akar alakulni a dolog — mondta az asztrogátor. — Az biztos, hogy a biológusoktól nem várhatunk segítséget. Van még valakinek hozzáfűznivalója?

— Igen!

Sarner állt fel, az atomfizikus.

— A Kondor saját magában hordozta tragédiájának magyarázatát — szólt. Sastekintetét végighordozta a jelenlevőkön. — Vagyis adott benne a magyarázat, de nem tudjuk rögtön felfogni. A kabinokban tapasztalt felfordulás, az érintetlen készletek, a tetemek testtartása és elhelyezkedése, a tönkretett berendezésminden erre utal.

— Ennyi az összes mondanivalója? — vetette közbe unottan Gaarb.

— Csak türelem. Sötétben tapogatózunk. Meg kell találnunk a kivezető utat. Egyelőre nagyon keveset tudunk. Valahogyan az az érzésem, hogy nem szívesen emlékezünk bizonyos jelenségekre, amelyekkel a Kondor fedélzetén találkoztunk. Ezért térünk vissza olyan csökönyösen a mérgezés és az ennek következtében kitört tömegőrület feltételezéséhez. Saját érdekünkben — és rájuk való tekintettel is — tárgyilagosan kell szembenéznünk a tényekkel. Kérek, jobban mondva, egyenesen felhívok mindenkit, itt rögtön adja elő, mi volt számára a legelképesztőbb dolog a Kondoron, amit esetleg még senkinek sem mert megmondani, vagy amiről azt gondolta, hogy legjobb lenne elfelejteni.

Sarner leült. Rohán rövid tusa után beszámolt a fürdőszobában látott szappandarabokról.

Aztán Gralev kért szót. Elmondta, hogy a szétszaggatott könyvés térképhalmazok alatt vastagon állt a kiszáradt ürülék.

Valaki üres konzervdobozon vette észre emberi fog nyomait. Mintha szét akarták volna rágni a fémet. Gaarbot a hajónaplóban levő macskakaparás és a “legyekre” való utalás rázta meg legjobban. Nem tudott napirendre térni felettük.

— Tegyük fel, hogy a “város”-t kettészelő tektonikus törésből mérges gázok szivárogtak elő, és a szél a rakétáig sodorta őket. Mivel óvatlanságból nem csukták be a csapóajtót…

— Csak a külső csapóajtó volt nyitva, Gaarb kolléga. A keszonkamrában levő homok is bizonyítja. A belső zárva volt…

— Talán csak akkor csukták be, amikor a mérges gázok hatása már érezhetővé vált…

— Hiszen ez lehetetlen, Gaarb. A belső csapóajtót nem tudja kinyitni, ha a külső nyitva van. Egyszerre nem nyithatók, hogy eleve kiküszöböljünk minden óvatlanságot vagy nemtörődömséget…

— Akkor is minden kétséget kizáróan hirtelen történt az egész.

Tömeges őrület; arról nem is beszélve, hogy űrrepülés közben előfordulhatnak kellemetlen pszichózisok, de a bolygókon sohasem, ráadásul néhány órával a leszállás után nem. Az egész legénységen eluralkodó tömegőrület csak mérgezés következménye lehetett…

— Vagy infantilizmusé — jegyezte meg Sarner.

— Hogyan? Mit mond? — Gaarb megdöbbent. — Tréfál?

— Nincs kedvem ilyenkor tréfálni. Azért beszéltem gyermekességről, mert ezt még senki sem említette. Mégis — azok a kaparások a hajónaplóban, azok a szétszaggatott csillagászati évkönyvek, azok a kínnal rajzolt betűk… ugye, látták őket?

— De mit akar ezzel mondani? — kérdezte Nygren. — Ez talán kórtünet?

— Nem. Ilyen betegség nincs, igaz, doktor úr?

— Persze hogy nincs.

Ismét csend támadt. Az asztrogátor eltűnődött.

— Félek, hogy így zsákutcába jutunk. A halál utáni lehallgatások mindig bizonytalan kimenetelűek. De így nem tudjuk, mi ellen védekezzünk. Sax doktor…

A neurofiziológus ismertette a hibernátorban megfagyott ember agyából nyert képet, nem feledkezve meg az elhunyt hallási emlékezetében megmaradt szótagokról sem. Előadása után kérdések özönével árasztották el, Rohán is kereszttüzükbe került, mert a kísérletben ő is részt vett. De semmire sem jutottak.

— Ezek a foltok összevágnak a “legyek”-kel… — mondta Gaarb. — Egy pillanat. Talán több halált okozó tényezővel kell számolnunk! Tegyük fel, hogy a legénységet mérges csípésű rovarok támadták meg, az ilyen apró szúrások nyomait aztán nem könnyű felfedezni a mumifikálódott bőrön. A hibernátorban talált ember pedig ide menekült a rovarok elől, nehogy a többiek sorsára jusson… és megfagyott.

— De miért esett halála előtt amnéziába?

— Hogy miért vesztette el az emlékezetét, ha jól értem? Ezt már teljes bizonyossággal megállapították?

— Amennyire támaszkodni lehet a nekroptikus vizsgálatok eredményeire. — És mi a véleménye az állítólagos rovarokról?

— Ezzel kapcsolatban hallgassuk meg inkább Laudát.

Lauda volt a hajó főpaleobiológusa; felállt, és megvárta, míg mindenki elcsendesedik.

— Nem véletlen, hogy eddig nem beszéltünk az úgynevezett “legyek”ről. Aki csak egy kicsit is foglalkozott biológiával, tudja, hogy egyetlen szervezet sem tud meghatározott élő környezeten kívül élni, hogy az elsődleges egységre épül a környezet, az összes benne levő fajokkal együtt. Ez áll a kozmosz általunk ismert többi részére is. Az élet vagy rendkívül változatos formákban nyilatkozik meg, vagy egyáltalán létre sem jön. A növényzet egyidejű fejlődése híján rovarok sem alakulhattak ki, de más szimmetrikus rendszerektől, például a gerincesektől sem függetleníthették magukat. Nem akarok most általános fejlődéselméletből előadást tartani, gondolom, elég, ha biztosítom önöket arról, hogy ez lehetetlen. Itt nincs semmiféle mérgező légy vagy más csúszómászó ízeltlábú, nincsenek pókocskák vagy hártyásszárnyúak. Még velük rokon formák sincsenek.

— Nem lehet ennyire biztos magában! — kiáltott közbe Ballmin.

— Ha a tanítványom lett volna, Ballmin, most nem lehetne itt a hajón, mert a vizsgán elbuktattam volna — válaszolt rendíthetetlenül a paleobiológus, és a jelenlevők akaratlanul is elmosolyodtak. — Nem tudom, hogy áll a planetológiával, de fejlődésbiológiából elégtelen!

— Helyben vagyunk, ebből a szakértők szokásos vitája lesz! Nem kár az időért? — súgta valaki hátulról Rohánnak. Rohán megfordult, és Jarg széles, lebarnult arcával találta magát szemben, amint jelentőségteljesen rákacsintott.

— Akkor talán a rovarok nem itteni eredetűek — hajtogatta a magáét Ballmin —, ide is hozhatták őket…

— Honnan?

— A nova bolygóiról…

Most mindenki egyszerre kezdett beszélni. Jó időbe telt, míg sikerült lecsillapítani a kedélyeket.

— Kollégák! — mondta Sarner. — Tudom, honnan vette Ballmin ezt az ötletet. Gralev doktortól…

— Azt már nehezen — vetette közbe a fizikus —, nem vállalom a szerzőséget.

— Kitűnő. Tegyük fel, hogy nem engedhetjük meg magunknak a valószínűen hangzó feltételezések luxusát. Hogy őrült hipotézisekre van szükségünk. Rendben van. Biológus urak! Tegyük fel, hogy ezeket a rovarokat a nova bolygóiról hozta ide valamilyen hajó… Elképzelhető, hogy alkalmazkodni tudtak a helyi körülményekhez?

— Ha mindenáron ragaszkodunk az őrült feltételezéshez, akkor igen — egyezett bele Lauda a helyéről. — De még van néhány dolog, amire csak további őrült hipotézisek adhatnak magyarázatot.

— Vagyis?

— Vagyis világosságot kell deríteniük arra, mi rágta meg a Kondor egész külső páncélzatát, mégpedig annyira — ezt a mérnököktől tudom —, hogy a hajó alapos tatarozás nélkül űrrepülésre teljesen alkalmatlan.

Azt hiszik talán, hogy ezek a ki tudja milyen rovarok molibdénöntvény fogyasztására rendezkedtek be? Hiszen az egész világűr legkeményebb anyagai közé tartozik. Petersen mérnök, van valami, ami elbánhat ezzel a páncéllal?

— Ha jól cementálták, semmi — felelte a főmérnökhelyettes. — Gyémánttal lehet kicsit megkarcolni, de ehhez több tonna fúróhegy és sok ezer munkaóra szükséges. Akkor már érdemesebb savakkal próbálkozni. De nem szerves eredetű savakkal, és ezeknek is legalább kétezer foknyi hőmérsékleten, megfelelő katalizátor jelenlétében kell hatniuk.

— Maga szerint mi marta össze a Kondor páncélzatát?

— Fogalmam sincs róla. A látszat olyan, mintha éppen ilyen savfürdőben ült volna a megfelelő hőmérsékleten. De el sem tudom képzelni, hogy csinálták ezt plazmaívek és katalizátorok nélkül.

— Valószínűleg a “legyei”, Ballmin kolléga — mondta Lauda, és leült.

— Úgy gondolom, nincs értelme a további vitának — szólalt meg az asztrogátor, aki eddig hallgatott. — Talán még korai volt. Nincs más hátra, folytatnunk kell a kutatásokat. Három csoportra oszlunk. Az első a roncsokkal foglalkozik. A második a Kondorral, a harmadik pedig kikiruccan a nyugati sivatag belsejébe. Ezzel teljesen kimerítettük lehetőségeinket, mert ha sikerül is a Kondor néhány gépét beindítani, nem tudok tizennégynél több energorobotot levenni a körzetről, és a továbbiakban is kötelező a harmadik fokozat…