Romok között

A Legyőzhetetlen leszállt a gondosan kiválasztott helyen, az úgynevezett “város” külső határától 5–6 kilométernyire északi irányban. A vezetőfülkéből egészen jól lehetett látni a körvonalait. Épületei most sokkal inkább keltették mesterséges alkotmányok hatását, mint a műholdra szerelt obszervátor fényképeinek puszta megtekintésekor.

Ezek a szögletes, alulról felfelé keskenyedő, különböző magasságú építmények több kilométeres szakaszon húzódtak végig, de feketés, helyenként fémesen csillogó felületükön még a legerősebb távcső sem tudott részleteket megkülönböztetni, egyébként úgy látszott, hogy a legtöbb olyan lyukas, mint a szita.

Ez egyszer még el sem hallgatott a kihűlő fúvókák fémes kopogása, a hajó máris kiengedte belsejéből a lejtaknát és a felvonó állványzatát, energorobotok gyűrűjével vette magát körül, de még ez sem volt elég.

Az alacsony dombok miatt lentről láthatatlan “várossal” szemben kijelölt ponton, az erőtérburok belsejében, öt terepjáró csoportosult, hozzájuk csatlakozott a náluk több mint kétszerte nagyobb, szürkéskék fedelű, szörnyűséges bogárhoz hasonlító önjáró antianyagvető.

A munkacsoport parancsnoka Rohán volt. Az első terepjáró nyitott lövegtornyában állva várta, mikor nyitnak kaput az erőtéren a Legyőzhetetlen fedélzetéről kiadott parancsra. A két legközelebbi halmon álló inforobotpár folyamatosan égő zöld fénynyalábokat lövellve világította meg előttük az utat, s a kettesével felsorakozott kis menetoszlop, Rohán terepjárójával az élen, nekiindult.

A gépekben versengve búgtak a motorok, homokszökőkutak törtek fel az óriási gumitömlős kerekek nyomán, elöl pedig, a vezető terepjáró előtt kétszáz méterrel, a felderítő robot kúszott. A talaj szintje felett lebegve, sebesen rángatózó tapogatóival szétlapított tányérra hasonlított, a belőle kiáramló levegő felkapta a homokbuckák tetejét, mintha láthatatlan tüzet csiholt volna fel belőlük. A menetoszlop után kavargó porfelhő sokáig nem ülepedett le a mozdulatlan légben, s a gépek vonulását vörhenyesen gomolygó foszlányai jelezték. Egyre hosszabbra nyúltak az árnyak: a nap nyugvófélben volt.

A menetoszlop csaknem teljesen betemetett kráter mellett haladt el, és húsz perc múlva a romok széléhez ért. Itt felbomlott az eddigi rend.

Három üres gép előrevágott, és vakítóan kék fényekkel jelezte, hogy létrehozta a helyi erőteret. A másik két jármű, melyben emberek ültek, begördült a mozgó erőtér alá. Ötven méterrel mögöttük vonszolta magát emeletes, ízelt lábaival caplatva az óriási antianyagvető. Mikor egy homokkal beszórt drótgubancon haladtak át, rövid időre meg kellett állniuk, mert az antianyagvető egyik végtagja a homok miatt észrevehetetlen hasadékba csúszott. Két arktán leugrott a parancsnok kocsijáról, és kiszabadította a szorult helyzetben levő kolosszust, így a menetoszlop továbbhaladhatott.

A “város” a valóságban egy cseppet sem hasonlított földi településekhez. Emberi szem számára teljesen szokatlan, kefeszerűen sörtés felületű, sötét tömegek meredtek ki a vándorló homokdűnékből, s ki tudja, még milyen mélyre süllyedtek bennük. Megnevezhetetlen alakú tömbjeik több emeletnyi magasságot értek el. Nem nyílt rajtuk sem ablak, sem ajtó, még falaik sem voltak, inkább számtalan irányban egymást keresztező és redőkbe rendeződő, az érintkezési helyeken megvastagodó, igen sűrű hálózatnak látszottak, máshol bonyolult, nagyméretű arabeszkre emlékeztettek, mintha egymást átjáró viaszlépek vagy háromés ötszögű szitalyukak alkották volna őket.

Minden nagyobb alkotórészben és minden felületen valamiféle rendszert lehetett felfedezni, ha nem is olyan világosan láthatót, mint a kristályokban, de kétségbevonhatatlan, meghatározott ritmusú ismétlődést, bár ezt sok helyen a pusztulás nyomai megtörték.

Ezek a homokból függőlegesen kiemelkedő alkotmányok, melyek szögletesre nyesett ágak sűrű szövevényére hasonlítottak (de ezek az ágak nem kedvük szerint nőttek, mint az igazi fákon vagy bokrokon, hanem vagy ívszerűen hajlottak meg, vagy két ellenkező irányba csavarodó spirált alkottak), úgy borultak egymásra, mint a leeresztett felvonóhíd a szemközti partra. A jobbára északi irányból fújó szelek minden vízszintes felületen és enyhébb emelkedésen feltornyozták a futóhomokot, úgyhogy a távolból számtalan ilyen rom zömök, levágott csúcsú piramisra emlékeztetett.

Közelről rögtön kiderült, hogy a látszólag sima felület mi is tulajdonképpen: ágas-bogas, élben végződő rudak és fémlapok szövedéke, amely helyenként olyan sűrű volt, hogy a homok is meg tudott kapaszkodni benne. Rohán rövid ideig kacérkodott a gondolattal, hogy ezek kiszáradt, elpusztult növényzettel borított, kocka és piramis alakú sziklák. De néhány lépésnyi távolságból szétfoszlott ez az illúzió; ugyanis a pusztulás zűrzavarából ismét kibontakozott az élő formáktól elütő szabályszerűség. A romok nem voltak kimondottan tömörek, mert át lehetett látni a fémszövedék résein, de nem voltak üresek sem, mivel belsejük is fémszálakkal volt tele. Alélt csend lengte körül a kihalt tájat.

Rohánnak eszébe jutott az antianyagvető, de az erő alkalmazásának sem lett volna értelme, hiszen nem voltak olyan belső terek, ahová érdemes lett volna behatolni.

A viharos erejű szél csípős homokförgetegeket kergetett a magas bástyák között. A feketéllő lyukak szabályos mozaikjait belepte a homok, amely az építmények lábainál kis patakokban leperegve miniatűr lavinákhoz hasonló, meredek kúpokban gyűlt össze. Szűnni nem akaró, kásás nesz kísérte őket végig útjukon. Az önjáró Geigerek kelepelő antennái és ingázó csövei, az ultrahangmikrofonok és a sugármérők hallgattak. Csak a kerekek alatt csikorgott a homok, az erőlködő motorok bőgése is kihagyott, amikor kanyarodva irányt változtattak; a menetoszlop hol eltűnt az óriási tömegek hideg és mély árnyékában, hol pedig ismét előbukkant a skarlátvörösen csillogó homokban.

Végre elértek a tektonikus töréshez. Ez száz méter széles szakadék volt, látszólag feneketlenül tátongott, s a valóságban is roppant mély lehetett, mert még azok a homokzuhatagok sem tudták megtölteni, melyeket a meg-megújuló széllökések söpörtek le partjairól. Megálltak, és Rohán repülő felderítő robotot küldött át a másik oldalra. Képernyőn figyelte, mi kerül a gép televíziós lencserendszerének látómezejébe, de semmi újat sem tudott felfedezni. Egy óra múlva visszahívták a felderítőt, s mikor az elfoglalta helyét a többi gép között, Rohán rövid eszmecserét folytatott Ballminnal és Gralev fizikussal, akik egy kocsiban ültek vele, s úgy határozott, hogy néhány romot alaposabban megnéznek.

Először ultrahangos mélységmérővel próbálták megállapítani, milyen vastag homokréteg borítja a “holt város utcáit”. Kegyetlen munka volt.

Az ismételt mérések eredményei nem egyeztek, valószínűleg azért, mert az alapzatot alkotó szikla kristályai megsínylették a hatalmas törés okozta megrázkódtatást. Úgy látszott, hogy a teknőszerűen horpadt terepet héttől tizenkét méterig terjedő homoktakaró tölti ki. Kelet felé, az óceán irányában indultak el, és miután tizenegy kilométeren át kanyarogtak a sötétlő romok között, melyek egyre jobban belesüppedtek a homokba, végül teljesen eltűntek, s kopár sziklákhoz értek. Így olyan magasan szakadt le a tengerpart, hogy a sziklák lábát verdeső hullámok zaja alig hallható neszként jutott el hozzájuk. Ez a csupasz, homokmentes, természetfölöttien sima sziklavonulat, mely a meredek partvonalat képezte, észak felé hegycsúcsok halmazává tornyosult, és szaggatott körvonalát az óceán tükrére vetítette.

A maguk mögött hagyott “város” most vörhenyes ködbe merült, csupán szabályosan kirajzolódó, fekete vonal látszott belőle. Rohán kapcsolatot teremtett a Legyőzhetetlennel, tájékoztatta az asztrogátort eddigi eredményeikről, amelyek tulajdonképpen a nullával voltak egyenlők, majd pedig, továbbra sem feledkezve meg az elővigyázatossági rendszabályokról, a menetoszlop visszaindult a romokhoz.

Útközben kisebb baleset történt. A bal szélen haladó energorobot, valószínűleg apróbb irányítási hiba következtében, túlságosan kiszélesítette az erőtér hatókörét, amely ily módon súrolta az egyik, élekben végződő, viaszlépszerű építmény oldalát. A térerősség intenzitását mérő műszerekkel összekapcsolt antianyagvető, amelyet valaki úgy állított be, hogy támadás esetén automatikusan reagáljon, az erőleadásban jelentkező ingadozást annak félreérthetetlen jeleként értelmezte, hogy valaki megpróbált áttörni az erőtéren, és rálőtt az ártatlan romra.

Az összegörbült építmény, amely egy földi felhőkarcoló nagyságával vetekedhetett, szinte teljes egészében elvesztette piszkosfekete színét, átizzott, és vakítóan felragyogott, hogy aztán a másodperc töredéke alatt fortyogó fémesőként záporozzon szerteszét. Amint a talajra hullottak, elpárologtak a nagy hőmérsékleti különbség miatt. Az annihiláció következtében ugrásszerűen megnőtt a sugárzás, a Geigerek automatikusan bekapcsolták a riasztóberendezéseket, Rohán pedig szitkozódott, és megígérte, hogy alaposan ellátja a baját annak, aki így programozta be a készüléket.

Sok időt vesztegetett el, amíg lefújta a riadót, és tájékoztatta a Legyőzhetetlent, ahonnan észrevették a vakító villanást, s azonnal érdeklődtek, hogy mi volt az.

— Legalább annyit megtudtunk, hogy fémes anyagról van szó.

Valószínűleg wolframés nikkelötvözet volt — mondta Ballmin, aki nem törődött a hirtelen riadalommal, hanem megragadta az alkalmat, és színképelemzésnek vetette alá a romokat nyaldosó lángot.

— Fel tudná becsülni a korukat? — kérdezte Rohán, miközben letörölte az arcára és kezére rakódott finom homokot. Már maguk mögött hagyták a roncs összekunkorodott darabját, amely túlélte a katasztrófát; s most tört szárnyként lógott az útra, ahol elhaladtak. — Nem. Annyit mondhatok, hogy pokolian régiek. Pokolian régiek — ismételte.

— Meg kellene néznünk közelebbről… és nem kérdezem meg az öreget, engedi-e, vagy sem — tette hozzá Rohán hirtelen elhatározással.

Bonyolult objektum előtt álltak meg, amelynek oldalágai közös középpont felé tartottak. Két villanyfáklya jelezte, hogy az erőtéren rés nyílt. Közelről minden zavarosnak látszott. Az építmény oromzatát “drótkefékkel” borított háromszögletű lemezek alkották, belülről ezeket a lemezeket ágvastagságú rudak rendszere tartotta; kívülről még valamiféle szabályosságot is mutattak, de bent, mikor erős reflektorok fénye mellett megpróbáltak benézni, a rúderő összesűrűsödött, vastag fonatokra bomlott, majd ismét összeállt, így együtt az egész gigászi sodronyhoz hasonlított, amely millió és millió összecsavart vezetékből készült. Villanyáram, polarizáció vagy maradék mágnesesség nyomait keresték bennük, végül még radioaktivitást is — mindhiába.

Az erőtér bejáratát jelző zöld villanyfáklyák nyugtalanul pislogtak.

Fütyült a szél, és különös dalba kezdtek a fémerdőn átsüvítő légtömegek.

— Mi lehet ez az átkozott dzsungel?

Rohán letörölte az izzadt arcára tapadó homokot. Ballminnal együtt a repülőfelderítő alacsony korláttal körülvett fedélzetén állt, amely tízegynéhány méter magasságban lebegett velük az “utca” fölött, ha lehet így nevezni azt a homokkal borított, háromszögletű térséget, amely két roncs találkozásakor adódott. Mélyen alattuk álltak a gépek és a játékfigurákhoz hasonló emberek, akik hátrahajtott fejjel nézték őket a magasban.

A felderítő továbbrepült. Most az éles pengékkel teli feketés fémfelület fölött voltak, melynek összeroncsolt, girbegurba lapjait helyenként ama bizonyos háromszögletű lemezek borították, de ezek sem feküdtek egy síkban: hol oldalra, hol felfelé görbültek, betekintést nyújtva a belül tátongó sötétségbe. A fémágacskák és a viaszlépszerű tálcák kusza szövevénye olyan sűrű volt, hogy nemcsak a napfény nem tudott rajta áthatolni, de a reflektorok sugarai is erőtlenül vesztek el benne.

— Mit gondol, Ballmin, mi lehet ez? — ismételte Rohán. Harapós kedvében volt. Homloka kivörösödött, szeme égett a sok törölgetéstől, még a bőre is fájt, és néhány percen belül továbbítania kellett újabb jelentését a Legyőzhetetlennek, holott még azt sem tudta, hogyan nevezze azt a jelenséget, melyet le kell írnia.

— Nem vagyok látnok — felelt a tudós. — Még régész sem. Egyébként az az érzésem, hogy még a régészek sem tudnának válaszolni erre a kérdésre. Mégis mintha… — elhallgatott.

— Mondja csak!

— Ez itt nem lakóépületnek látszik. Nem valamilyen lény lakásának a romjai, érti, mire gondolok? Ha egyáltalán hasonlítani lehetne valamihez, legfeljebb géphez.

— Géphez? De miféle géphez? Információgyűjtőhöz? Vagy valamilyen elektronikus agy lehetett?…

— Talán maga sem gondolja komolyan… — felelt flegmatikusan a bolygókutató.

A robot oldalra húzódott, szinte érintette a fémpálcákat, amelyek rendetlen összevisszaságban meredeztek a meggörbült lemezek között. — Nem. Itt nem volt semmiféle áramkör. Hát lát itt valami ellenállást, szigetelőt, árnyékolást?

— Lehet, hogy éghető anyagból voltak. Tűz is elpusztíthatta őket.

Hiszen ez a roncs ugyancsak a végét járja — válaszolt Rohán meggyőződés nélkül.

— Lehet — egyezett bele váratlanul Ballmin.

— Mit mondjak tehát az asztrogátornak?

— A legokosabb az lenne, ha közvetlenül, televíziós képen mutatná meg neki ezt az egész különös micsodát.

— Ez nem város volt… — mondta hirtelen Rohán, mintha gondolatban összegezte volna a látottakat.

— Semmi esetre sem — helyeselt a bolygókutató. — Legalábbis nem olyan, amilyent mi gondolunk. Itt nem laktak ember formájú lények, még csak hozzájuk hasonlók sem. A tengeri létformák viszont egészen közel állnak a földiekhez. Tehát a szárazföldön is logikus lenne létezésük.

— Igen. Én is mindig erre gondolok. Egyetlen biológus sem akar erről beszélni. Magának mi a véleménye?

— Azért nem akarnak róla beszélni, mert valószínűtlen dolognak látszik; mintha valami nem engedte volna kilépni az életet a szárazföldre… Mintha lehetetlenné tette volna a vízből való kiemelkedést…

— Egy nagyon közeli szupernova robbanása lehetett valamikor ilyen hatású. Hiszen tudja, hogy a Lant zétája néhány millió évvel ezelőtt nova volt. Lehet, hogy a kegyetlenül erős sugárzás a szárazföldekről kipusztította az életet, de az óceánok mélyén élő szervezetek megmenekültek…

— Ha olyan lett volna a sugárzás, amilyennek lefesti, akkor ma feltétlenül a nyomaira kellene bukkannunk. Holott a talaj radioaktivitása a galaktika e vidékéhez képest rendkívül alacsony. Aztán meg a sok millió év folyamán bizonyosan újrakezdődött volna a fejlődés, ha nem is hozott volna létre gerinceseket, csak egyszerűbb életformákat a part menti vizekben. Megfigyelte, hogy a part teljesen kihalt?

— Igen. Ennek valóban ilyen nagy a jelentősége?

— Óriási! Az élet szabály szerint először a part menti sekély vízben jelenik meg, csak aztán húzódik az óceán mélyére. Itt sem lehetett másképpen. Valami kiszorította innen. És érzésem szerint a mai napig sem engedi kilépni a szárazföldre.

— Ezt miből gondolja?

— Abból, hogy a halak félnek a szondáktól. Az általam ismert bolygókon egy állat sem félt a gépektől. Az ismeretlen dolgoktól sohasem félnek.

— Azt akarja mondani, hogy ezek már láttak mélységmérőket?

— Nem tudom, mit láttak. De mire való a mágneses érzékszervük?

— Átkozott egy história! — tört ki Rohán. A szétszaggatott fémfüzérekre nézett, áthajolt a korláton, a pálcikák elferdült, fekete végei rezegtek a légörvényben, melyet a repülő robot kavart. Ballmin hosszú laposfogóval sorban letördelte az alagútszerű nyílásból kiálló drótokat.

— Mondok magának valamit — szólalt meg. — Itt soha nem lehetett túl magas a hőmérséklet, már csak azért sem, mert a fém szétolvadt volna.

Így tehát a maga tűzvészelmélete is megdől…

— Itt minden elmélet megdől — dünnyögte Rohán. — Egyébként nem értem, mi köze van ennek az őrületes gubancnak az elveszett Kondorhoz. Hiszen ez itt tökéletesen halott dolog.

— De hátha nem mindig volt az.

— Ezer éve, igen, de nem néhány évvel ezelőtt. Itt már nincs sok keresnivalónk. Leszállunk.

Nem is szóltak többet, amíg a gép az expedíció zöld jelzőfényeivel szemben le nem ereszkedett. Rohán utasította a technikusokat, hogy hozzák működésbe a televíziós kamerákat, és sugározzanak helyzetképeket a Legyőzhetetlennek, ő maga pedig a tudósokkal együtt bezárkózott a legnagyobb szállítóautomata vezetőfülkéjébe. Miután oxigént fúvattak a kicsiny helyiségbe, nekiláttak a szendvicseknek, és kávét töltöttek a termoszokból. Fejük felett kerek világítótest égett.

Rohánnak jólesett fehér fényét látni, annyira megutálta már a bolygó vöröses nappalait. Ballmin kiköpött, mert a homok, amely alattomosan beszivárgott légzőkészülékének szopókájába, most, evés közben megcsikordult a fogai között.

— Emlékeztet ez engem valamire — szólalt meg váratlanul Gralev, miközben becsavarta a termoszt. Sűrű, fekete haja csillogott a lámpafényben.

— Megmondanám, hogy mire, de csak azzal a feltétellel, ha senki sem veszi túl komolyan.

— Már az is sokat segít, ha csak emlékeztet valamire — felelt Rohán tele szájjal. — Mondja, mire?

— Közelebbről semmire. De hallottam regélni valamit… mindenféle meséket a Lant-lakókról.

— Ez nem mese, valóban léteztek. Achramian egész tanulmányt írt róluk — jegyezte meg Rohán. Gralev háta mögött, a műszerfalon lámpácska kezdett lüktetni annak jeléül, hogy a Legyőzhetetlen közvetlen összeköttetésbe lépett velük.

— Bizony. Payne feltételezése szerint némelyiknek sikerült megmenekülnie. De én szinte teljesen bizonyos vagyok abban, hogy ez nem igaz. A nova robbanásakor az utolsó szálig elpusztultak.

— Ez tizenhat fényévnyire innen történt — mondta Gralev. — Nem ismerem Achramiannak ezt a könyvét. De egyszer, már nem emlékszem, hogy hol, hallottam menekülési kísérletük történetét. Valószínűleg űrhajókat küldtek a szomszédos csillagok bolygóira. Már elég jól ismerték a fénysebességű űrhajózást.

— No és aztán?

— Ennyi az egész. Tizenhat fényév nem olyan iszonyatos távolság.

Lehet, hogy itt szállt le egyik hajójuk…

— Maga szerint most itt vannak? Illetve a leszármazottaik?

— Nem tudom. Egyszerűen kapcsolatba hoztam velük ezeket a roncsokat. Építhették volna ők is…

— Milyenek voltak tulajdonképpen? — kérdezte Rohán. — Ember formájúak?

— Achramian szerint igen — válaszolt Ballmin. — De ez csak feltételezés. Kevesebbet tudunk róluk, mint az ausztráliai majomemberről.

— Ez különös…

— Egyáltalán nem különös. Bolygójuk több mint tízezer évig egy nova kromoszférájában fürdött. A felületi hőmérséklet időnként meghaladta a tízezer fokot. A bolygó kérgének még legbelsőbb kőzetei is teljes átalakuláson mentek keresztül. A tengereknek nyomuk sem maradt, a bolygó csontig kiégett. Gondolják meg, száz évszázadnyi idő a nova tüzében!

— A Lant-lakók, itt? De miért kellett volna elrejtőzniük? És hol bujkálnak?

— Talán már kipusztultak. Egyébként hiába is kérdeznek, úgysem tudok többet mondani. Eddig is csak hangosan gondolkoztam.

Csönd lett. A vezérlőasztal felett riadójel gyulladt ki: Rohán felpattant, és fejére illesztette a fülhallgatót.

— Itt Rohán… Hogyan? Ön az? Igen! Halló… Jó, azonnal visszatérünk!

— Sápadtan fordult a többiekhez. — A másik csoport megtalálta a Kondort… innen háromszáz kilométernyire…