Fekete eső

A Legyőzhetetlen másodosztályú cirkáló, a Lant csillagképbeli támaszpont legnagyobb egysége, fotonmeghajtással szelte át a csillagzat szélső ívnegyedét. A nyolcvanhárom főnyi legénység a központi fedélzet alagút-hibernátorában aludt. Mivel aránylag rövid volt az útvonal, a teljes hibernáció helyett csupán olyan mély alvást idéztek elő, hogy a test hőmérséklete ne süllyedjen tíz fok alá. A vezetőfülkében csak automaták dolgoztak. Látómezejükben a célkereszten a nap korongja feküdt, amely nem volt sokkal fényesebb a közönséges vörös törpe csillagoknál. Amikor karimája már a fél képernyőt eltakarta, az annihilációs folyamat lefékeződött. Egy darabig az egész űrhajóban halálos csend uralkodott. Hangtalanul dolgoztak a klimatizáló berendezések és a számítógépek. Megszűnt az a finom remegés is, mely a hajó farából kiáramló fényoszlop sugárzásától keletkezik. Ez hajtotta eddig előre a hajót, és végtelen hosszúságú pengeként hasított a homályba. A néma és látszólag üres Legyőzhetetlen a tehetetlenségi erő következtében még mindig fénysebességgel száguldott.

Aztán a kis lámpák elkezdtek pislogni a műszerfalakon, a középső képernyőn tükröződő távoli nap rózsaszínű fényében. Forogni kezdtek a ferromágneses szalagok, egyre újabb és újabb készülékeket programoztak be, szikrát hánytak a kapcsolók, az áram szinte hallhatóan lüktetett a vezetékekben. Régen kocsonyává dermedt gépolajok ellenállását legyőzve mély bőgéssel indultak a villanymotorok, majd magas vijjogásba csaptak át. A segédreaktorokból fénytelen kadmium rudak tolódtak ki, mágneses szivattyúk folyékony nátriumot nyomtak a spirális hűtőcsőbe, megremegtek a hajófar borítólemezei, ezzel egyidejűleg a belső falakon belül halk ropogás támadt, mintha apró állatok rajai kaparásznák karmaikkal a fémet.

A zaj arról árulkodott, hogy az önjáró javítógépek már elindultak több kilométeres ellenőrző és vándorútjukra, átvizsgálni minden boltozati eresztéket, a hajótest légmentességét, a fémkapcsolatok épségét. Az egész űrhajó ébredezett, tele volt nesszel és mozgással, csak legénysége aludt még.

Majd a soros automata, miután elnyelte programozószalagját, jelzéseket küldött a hibernátorközpontba. A hideg légfuvallatba ébresztőgáz keveredett, a padlórácsokból meleg levegő tört fel a hajóágyak közé. Az embereknek azonban még sokáig nem akaródzott felkelni. Néhányan álmosan nyújtózkodtak; jeges álmuk űrét látomások és rémképek töltötték be. Az űrhajó már felkészült az ébredésre. A hosszú fedélzeti folyosók, felvonóaknák, kabinok, vezetőfülkék, munkaállások és nyomáskamrák eddigi sötétségét néhány perce a mesterséges nap fehér fénye oszlatta szét. S mialatt a hibernátor megtelt emberi sóhajok és félig öntudatlan nyögések morajával, az űrhajó, mintha türelmetlenségében nem tudta volna kivárni a legénység felocsúdását, megkezdte a fékezés-előkészítő műveletet. A központi képernyőn megjelentek a hajóorr tüzének sávjai. A fénysebesség eddigi zsibbadt nyugalmát rázkódás váltotta fel, a hajóorrban levő kifúvócsövek hatalmas ereje megpróbált diadalmaskodni a Legyőzhetetlenen, melynek tizennyolcezer tonnás nyugalmi tömegét sokszorosára növelte az óriási sebesség. A térképfülkékben a légmentesen elcsomagolt rajztekercsek nyugtalanul remegtek. Itt is, ott is megmozdultak a nem elég erősen rögzített tárgyak, mintha életre keltek volna; a hajókonyhákban csörömpöltek az összeütődő edények, ingadoztak az üres habfotelek támlái, a falakra szerelt övek és kötelek himbálózni kezdtek. Üveg-, fémés műanyaghangok vegyes lármája hullámzott át az egész rakétán, orrától a faráig. Ezalatt a hibernátorból már beszéd moraja szivárgott ki, a héthónapos nemlétből, amely csak rövid álomnak tetszett, az emberek a valóságra ébredtek.

Az űrhajó vesztett sebességéből. A fellegek vörös gyapjába burkolózott bolygó eltakarta a csillagokat. Egyre lassabban húzódott félre az óceán naptól csillogó, gömbölyű tükre. A látómezőben feltűnt a kráterek pettyezte sötétszürke szárazföld. Fedélzeti állásaikban az emberek nem láttak semmit. Mélyen alattuk, a hajtómű titánzsigereiben fokozódott a tompított motorbőgés, s az óriási tömeg kezes állatként engedelmeskedett. Ha egy-egy felhő a kifúvócső sugarába került, a higanyrobbanástól ezüstös színűvé vált, majd széthullott és eltűnt. A motorok bőgése egy pillanatra felerősödött. A rőt korong szétlapult: így alakul át a bolygó sima szárazfölddé. Már látni lehetett a szélsodorta, sarlószerű homokbuckákat, a legközelebbi kráter körül küllőszerűen tekergő lávacsíkok felragyogtak, mikor visszaverték a rakéta fúvókáinak napnál is erősebb tüzét.

— Minden erőt a tengelyre! Elektrosztatikus hajtóműveket bekapcsolni!

A mutatók lustán kúsztak át a skála következő körcikkére. Simán ment az egész művelet. Az űrhajó, mint valami fejjel lefelé álló, tűzokádó vulkán, fél mérföld magasan lebegett a homokba merült sziklacsoportoktól ragyás lapály felett.

— Minden erőt a tengelyre! Csökkenteni az elektrosztatikus meghajtást!

Már látszott a hely, ahol a fúvókából függőlegesen kiáramló sugár ostromolta a terepet, vörös homokvihart kavarva. A hajófar körül ibolyaszínű villámok cikáztak, látszólag hangtalanul, mert dörgésüket a gázok erősebb üvöltése elnyomta. Az erőforrások különbsége kiegyenlítődött, a villámok eltűntek. Valamelyik válaszfal megreccsent, a parancsnok fejmozdulatával jelezte a mérnöknek: rezonancia. Ki kell küszöbölni. De senki sem válaszolt, az űrhajó bőgő hajtóművekkel, most már egyetlen rezzenés nélkül süllyedt tovább, mint egy láthatatlan kötelekre függesztett acélhegység.

— Fél erővel a tengelyre! Gyenge elektrosztatikus meghajtást!

Mintha igazi tenger hullámzana, a sivatagi homok füstölgő fodrai egyközéppontú gyűrűkbe rendeződtek. Az epicentrum, amelyet kis távolságból értek az összefonódó torkolattüzek, már nem füstölgött.

Eltűnt a homok, hólyagos, vöröslő tükörré alakult át, fortyogó, olvadt szilícium-oxid tóvá, majd vijjogó robbanások közepette elpárolgott. A bolygó csontjáig lemeztelenített ősi bazalttalaja lágyulni kezdett.

— Máglyákat üresjáratra! Hideg meghajtást!

Az atomtűz kék lángja kialudt. A fúvókák ferde brómhidrogén sugarakat fröcsköltek ki, és egyszerre kísérteties zöld fény öntötte el a sivatagot, a sziklás kráterfalakat és a felhőket felettük. Most már nem kellett attól tartani, hogy megolvad a bazalttalaj a Legyőzhetetlen széles fara alatt.

— Máglyákat nullára! Hideg meghajtást a leszálláshoz!

Minden szív erősebben vert, minden szem a műszerekre tapadt, a görcsösen összeszorított kezek izzadtak a fogantyúkon. Ezek az ünnepélyes szavak azt jelentették, hogy már nincs visszaút, hogy lábuk valódi talajon áll, még ha egy sivár glóbusz homokja is az, de lesz naplemente és napkelte, látóhatár és felhők és szél.

— Leszállás pontosan a nadíron!

Az űrhajót betöltötte a turbinák elnyújtott üvöltése, amint a hajtóanyagot lefelé sajtolták. Kúpszerűen szétterjedő, zöld tűzoszlop kötötte össze a Legyőzhetetlent a füstölgő sziklával. Körös-körül homokfellegek gomolyogtak, megvakították a középső fedélzetek periszkópját, csak a vezetőfülkében villantak fel és hunytak ki a radar képernyőjén a táj körvonalai, melyek a kiáramló sugarak mentén tájfunszerű kavargásba merültek.

— Érintkezéskor stop!

Az űrhajó fara alatt haragosan háborgott a tűz, amint milliméterről milliméterre zsugorodott össze a ránehezedő rakéta súlyos tömege alatt, a zöld pokol hosszú tűznyilakat lövöldözött az imbolygó homokfelhők közepébe. A far és az összeégett bazaltszikla között a távolság vékony, zöld lángvonallá keskenyedett.

— Nulla egész nulla! Minden motort leállítani!

Bang! Egyetlen félelmetes dobbanás, mintha óriási szív szakadt volna meg. A rakéta állt. A főmérnök nem vette le kezét a biztonsági hajtómű két fogantyújáról: hátha csődöt mond a szikla. Vártak. Jellegzetes ugráló mozgásukkal forogtak tovább a másodpercmutatók. A parancsnok rápillantott a függőleges irány mutatójára, amely meg sem rezzent a vörös nullán. Mindenki csöndben várt.

A meggyszínű, izzásig hevült fúvókák kezdtek összehúzódni, s közben jellegzetes, rekedtes nyögéshez hasonló hangot adtak. Lassan leülepedett a több száz méternyi körzetben felvert vörhenyes porfelhő. A Legyőzhetetlen tompa csúcsa, a légköri súrlódástól megperzselt és ezért az ősi szikla színéhez hasonló oldala, érdes, kettős páncélzata bontakozott ki belőle; a vörös por lent még mindig gomolygott és örvénylett, de maga az űrhajó már alaposan lehorgonyzott, szinte a bolygóhoz nőtt, és vele együtt forgott lusta, végtelennek tűnő mozgással az ibolyaszínű ég alatt, amelyen a legerősebb fényű csillagok világítottak, és csak a vörös nap közvetlen közelében hunytak ki.

— A szokásos eljárás?

Az asztrogátor felnézett a hajónaplóból, ahol az egyik lap közepén a leszállás egyezményes jele, órája állt, mellette pedig a bolygó neve: Regis-III.

— Nem, Rohán. A harmadik fokozattal kezdjük.

Rohán leplezni próbálta meglepetését.

— Értettem. Ámbár… — tette hozzá bizalmasan, mert Horpach már nemegyszer feljogosította erre — jó lenne, ha nem nekem kellene ezt az embereknek megmondanom.

Az asztrogátor kezét tisztjének vállára tette, és mintha semmit sem hallott volna, a képernyőhöz vezette Rohánt, mint valami ablakhoz. A leszállás közben kiáramló sugár félresöpörte a homokot, melynek helyén a szétszórt buckák koszorújában teknőszerű mélyedés tátongott. Az elektronimpulzusok háromszínű ernyőjén, mely hű képet adott a külvilágról, tizennyolc emelet magasságból látták a három mérföldnyire fekvő kráter sziklafüzérét. Nyugatról eltakarta a láthatár, kelet felől pedig áthatolhatatlan fekete árnyékok gyülekeztek a lábánál. A homokvonulatok gerincén tekergő széles lávafolyamok színe alvadt vérre emlékeztetett. Egyetlen erős fényű csillag lángolt az égen, illetve a képernyő felső szélén. A Legyőzhetetlen leszállásakor támadt világvége elmúlt, és a sivatagi szél, ez az erőszakos légáramlat, mely szünet nélkül száguld a bolygó egyenlítői övezetéből a sarkok felé, már nyaldosta a talajt az úrhajó körül, mintha a tűz ütötte sebet próbálná begyógyítani.

Az asztrogátor bekapcsolta a külső mikrofonhálózatot, s akkor egy pillanatra éles, elnyújtott üvöltés meg a páncélburkolaton csikorgó homok hangja töltötte be a vezetőfülke magas terét. Kikapcsolta a mikrofonokat, és újra csend lett.

— Eddig rendben is volnánk — mondta lassan. — De a Kondor nem tért vissza innen, Rohán.

A másik összeszorította száját. Nem vitatkozhatott a parancsnokkal.

Nem tegnap óta repült vele, de sohasem kerültek szorosabb barátságba.

Talán túl nagy volt a korkülönbség köztük. Vagy túl kicsik az együtt átélt veszélyek. Ez az ember, akinek haja majdnem olyan fehér volt, mint öltözéke, mindig higgadtan viselkedett. Csaknem száz ember várt mozdulatlanul a helyén a megfeszített munka után. Kimerítette őket a közelítés, a Legyőzhetetlen atomjaiban felhalmozott mozgási energia lefékezésére fordított háromszáz óra, a pályára térés és a leszállás. Már hónapok óta nem hallották, hogyan dúdol a szél, és megtanulták gyűlölni az űrt, ahogyan csak az tudja gyűlölni, aki ismeri. De a parancsnok bizonyára nem erre gondolt. Lassan átsétált a vezetőfülkén, rátámaszkodott a következő szintig felnyúló fotel támlájára, s ezt morogta: — Nem tudjuk, mi ez, Rohán. — Majd hirtelen élesebben: — Mire vár még?

Rohán a rendezőasztalokhoz sietett, bekapcsolta a belső berendezést, és hangjában még az elfojtott indulat remegésével dörögte: — Valamennyi szint, figyelem! A leszállást végrehajtottuk.

Harmadfokú földi eljárás. A nyolcadik szint készítse az energorobotokat!

Kilencedik szint: árnyékolóelemeket működésbe hozni! Védelmi szakértők a helyükre! A legénység többi része: a kijelölt munkahelyekre!

Vége.

Míg beszélt és figyelte, hogyan lüktet a zöld varázsszem hangja hullámzásának ütemére, úgy érezte, hogy látja az izzadt arcokat, amint a hangszórók körül megdermednek, és a váratlan meglepetéstől elönti őket a harag. Csak most érthették meg, épp most kezdenek szitkozódni…

— Harmadfokú földi eljárás folyamatban, asztrogátor úr — mondta, de elkerülte az öregember tekintetét. Horpach ránézett, és váratlanul, a szája sarkából elmosolyodott.

— Ez csak a kezdet, Rohán. Lehet, hogy estefelé még hosszú sétára megyünk, ki tudja…

A lapos faliszekrényből vékony, hosszú kötetet vett elő, kinyitotta, és a fogantyúktól zsúfolt fehér asztalra rakta, majd így szólt: — Olvasta?

— Igen. — Utolsó jeladásuk, amelyet a hetes hiperjelfogó rögzített, egy évvel ezelőtt ért el az első bójáig a támaszpont közelében.

— Betéve tudom a szövegét. “Leszállás a Regis-III-on befejezve.

Sivatagos Szubdelta-92 típusú bolygó. Kiszállunk, másodfokú eljárás Ewana kontinens egyenlítőövezetében.” — Igen. De nem ez volt az utolsó jelzésük.

— Tudom, asztrogátor. Negyven órával később a hiperközlő egész sorozat morzejelszerű impulzust rögzített, de nem volt semmi értelmük, aztán pedig néhányszor különös, ismétlődő hangokat. Haertel szerint “farkuknál rángatott macskák nyávognak így”.

— Igen… — mondta az asztrogátor, de látszott, hogy nem figyel oda.

Újból a képernyő előtt állt. A látómező legszélén, szorosan a rakéta mellett felbukkantak a csúszda csápszerűen kilökődő ízei, s mint valami díszszemlén, pontos egymásutánban gördültek le rajta a tűzálló szilikon páncéllal borított energorobotok, ezek a harminctonnás gépek. Csúszás közben tetejük lassan felnyílt, egyidejűleg fel is emelkedtek, ennek következtében átmérőjük megnőtt. Miután elhagyták a csúszdát, mélyen a homokba merültek, de biztosan haladtak, félresöpörték maguk előtt a buckákat, melyeket a szél hordott a Legyőzhetetlen köré. Hol jobbra, hol balra kanyarodtak, úgyhogy tíz perc múlva fém teknősbékák lánca fogta körül az egész űrhajót. Megálltak, s lassan beásták magukat a homokba, míg egészen el nem tűntek, csak a dűnék vörös lejtőin szabályosan elszórt fényes pontok jelezték a helyeket, ahol a Dirac-emitterek kis kupolái meredeztek. A vezetőfülke habgumival borított acélpadlója megremegett az emberek talpa alatt. Alig érezhető, de mégis letagadhatatlan borzongás járta át testüket, rövid ideig tartott, mint a villámcsapás, s már el is múlt, csak egy pillanatig bizsergette az izmokat, és homályosította el a szemeket. A jelenség még fél másodpercig sem tartott. A visszatért csendet csak az alsó szintekben dolgozó motorok idehallatszó, távoli dohogása törte meg. A sivatag, a feketésvörös sziklacsoportok, a lustán hentergő homokhullámok élesen kirajzolódtak a képernyőkön, minden visszatért a régi kerékvágásba, de a Legyőzhetetlen felett már az erőtér láthatatlan kupolája lebegett, mely elzárta az űrhajóhoz vezető utat. A csúszdán lefelé cammogó, kelepelő antennájú fémrákok jelentek meg, ezek is váltakozva jobbra-balra indultak el. Az erőtéremittereknél jóval nagyobb inforobotoknak összelapított törzsük és hajlított, oldalra kinyúló fémmankóik voltak.

Ezek az ízeltlábúak, mintha utálkozva kapkodták volna mélyen a homokba süppedő végtagjaikat, szétszóródtak, és elfoglalták az energorobotok láncában szabadon maradt helyeket. A védelmi műveletek végrehajtásával egyidőben a vezetőfülke központi asztalán ellenőrzőlámpácskák fénye villogott a matt háttérben, a hőenergia-órák számlapján zöldes fény derengett. Mintha több tucat nagy macskaszem szegeződött volna a két férfira. A mutatók mindenütt a nullán álltak, jelezve, hogy senki sem próbál átjutni az erőtér láthatatlan falán. Csak az erőelosztó mutatója kúszott egyre feljebb a gigawattokat jelző piros vonalak lépcsőjén.

— Most lemegyek, és eszem valamit. Csinálja meg a szokásos méréseket, Rohán! — mondta hirtelen kissé fáradtan Horpach, és otthagyta a képernyőt.

— Távirányítással?

— Ha akarja, kiküldhet valakit… de maga is mehet.E szavak után az asztrogátor széttolta az ajtót, és kiment. Rohán még egy pillanatig látta arcélét a felvonó gyenge fényében, mely zajtalanul siklott lefelé. Az erőtérórák táblájára pillantott. Nulla. “Tulajdonképpen a fényképméréssel kellene kezdeni — gondolta. — Addig keringeni a bolygó körül, amíg teljes képsorozatunk nincs róla. Lehet, hogy ily módon kiderülne valami. A körpályáról végzett vizuális megfigyelések ugyanis nem sokat érnek; a szárazföldek nem tengerek, és a távcsöves megfigyelők sem árbockosárban ülő matrózok. Mindjárt más lenne a helyzet, ha egy hónapon belül sikerülne teljes képsorozatot készítenünk.” A felvonó visszajött. Rohán beszállt, és lement a hatodik szintre. A keszonkamra előtti nagy tér tele volt emberekkel, akiknek tulajdonképpen semmi dolguk sem volt itt, hiszen már vagy negyedórája folyamatosan szólt a főétkezés idejére figyelmeztető négy jelzés. Utat nyitottak neki.

— Jordan és Blank! A szokásos mérésekre jönnek velem.

— Teljes űrruhában, navigátor?

— Nem. Csak légzőkészüléket hozzanak, és egy robotot. Talán egy arktán lenne a legjobb, hogy ne süllyedjen el nekünk ebben az átkozott homokban. Hát maguk mit állnak ott? Elment az étvágyuk?

— Le szeretnénk menni, navigátor…

— Csak egy pillanatra hadd szálljunk ki…

Nagy hangzavar támadt.

— Nyugalom, fiúk! Eljön a kirándulások ideje is. Egyelőre a harmadik fokozatnál tartunk.

Az emberek kelletlenül oszlottak szét. Eközben a teherszállító aknából előbukkant a felvonó, amely a legmagasabb embereknél is egy fejjel nagyobb robotot hozta. Jordan és Blank már légzőkészülékkel a hátukon, a villamos targoncával tértek vissza. Rohán erősen a korlátba kapaszkodott, mert a folyosó — mivel a rakéta most a talpán állt — függőleges kúttá változott, amely egészen az első gépkamráig vezetett.

Feje felett és talpa alatt érezte a terjedelmes fémemeleteket, valahol a mélyben a csendes járású relék dolgoztak, hallotta a hidraulikus vezetékek finom hangját, a negyvenméteres akna mélyéből pedig enyhe hideg fuvallat áradt fel: a gépterem klimatizátorai tisztították a levegőt.

A keszonkamra két kezelője kinyitotta előttük az ajtót. Rohán gépiesen ellenőrizte a szíjak fekvését és álarcának szorítását. Jordan és Blank is belépett utána, majd a robot nehéz lépései alatt döngött a vaslemez. Ijesztő, hosszan tartó sziszegéssel tódult a levegő a hajó belsejébe. Kinyílt a külső csapófedél. A gépek csúszdája négy szinttel alacsonyabban volt. Az emberek kis felvonón ereszkedtek le, amely az imént bújt elő a páncélfalból. Rácsos szerkezete a homokdomb csúcsát súrolta. A felvonókas minden oldalról nyitott volt. Alig érezték hűvösebbnek a levegőt, mint a Legyőzhetetlen belsejében. Beültek mind a négyen, kiengedték a fékezőmágneseket, és lágyan lesiklottak a tizenegy emeletes magasságból, sorban maguk mögött hagyva a hajótest szekcióit, miközben Rohán futólag ösztönösen végigvizsgálta őket. A dokkon kívül ritkán kínálkozik alkalom arra, hogy kívülről lehessen látni egy hajót. Jól megszolgált már — gondolta a meteor ütötte sebek láttán. A páncéllemezek helyenként elvesztették fényüket, mintha erős sav marta volna le őket. A felvonó rövid útjának végére ért, és könnyedén huppant az összetorlódott homokra. Amint kiugráltak, rögtön térden felül süllyedtek bele. Csak a behavazott területek kutatására készített robot cammogott tovább karikatúraszerűen szétlapított talpain, nevetségesen kacsázó, de biztos léptekkel. Rohán megálljt parancsolt neki, aztán embereivel figyelmesen végigvizsgálta a hátsó fúvókák torkolatát, már amennyire kívülről ez lehetséges volt.

— Rájuk fér egy kis kifújás és csiszolás — mondta. Csak amikor kimászott a hajófar alól, vette észre, milyen hatalmas árnyékot vet a hajó. Mintha széles út húzódott volna végig a homokdombokon, melyek már a lebukófélben levő nap fényében égtek. A szabályosan hullámzó homok különös nyugalmat árasztott. A hullámvölgyekben kékes árnyék, a hullámhegyeken pedig rózsaszínű alkonyat derengett, és ez a meleg, finom, valószínűtlenül könnyed rózsaszín azokra a színekre emlékeztette, melyeket valaha egy gyerekképeskönyvben látott. Az egész táj valószínűtlenül szelíd volt. Tekintete lassan dűnéről dűnére vándorolt, egyre újabb őszibarackvirág-színű árnyalatokon, majd távolabb, fekete árnyak sarlójától hasogatott vöröslő lángoláson át egészen addig, míg a sárgás szürkeséggel összefolyva csupasz vulkanikus sziklák fenyegetően meredező lapjai útját nem állták. Csak állt és bámult, ezalatt emberei sietség nélkül, jól beidegződött mozdulatokkal végezték az immár hagyományos méréseket, kis tartályokba levegőés homokmintákat vettek, majd hordozható szondával, melynek fúrótestét az arktán — könnyű járású robot — tartotta, megállapították a talaj radioaktivitását.

Rohán ügyet sem vetett bíbelődésükre. Az álarc csak orrát és száját takarta, szeme és egész feje szabadon volt, mert levette a vékony védősisakot. Érezte a haját borzoló szelet, arcán a finom homokszemek szúrásait, amint csiklandozva furakodtak be arca és a műanyag szegély közé. Kezeslábasának nadrágszárát heves szél lobogtatta, a nap puffadt korongja, amelybe büntetlenül talán egy másodpercig ha lehet nézni, most a rakéta legcsúcsán akadt fenn. A szél szakadatlanul süvített, az erőterek nem akadályozták a gázok mozgását, ezért nem tudta megállapítani, hol emelkedik ki a homokból ez a láthatatlan fal. Az óriási tér, ameddig a szem ellátott, kihalt volt, mintha ide ember sohasem tette volna a lábát, mintha nem ez a bolygó nyelte volna el a Legyőzhetetlennel azonos kategóriájú űrhajót nyolcvanfőnyi legénységével; az űrnek ezt az óriási kipróbált büszkeségét, mely a másodperc töredéke alatt több milliárd kilowattos teljesítményt tudott fejleszteni és azt az összes makroszkopikus méretű anyagi test számára áthatolhatatlan energiamezővé átalakítani vagy csillaghőmérsékletű pusztító sugarakká összpontosítani, amelyek hegyláncok elhamvasztására vagy tengerek kiszárítására is képesek. Mégis itt pusztult el a Földről jött acélszerkezet, a technika több száz éves virágzásának gyümölcse, eltűnt, nyomtalanul, SOS-jelek nélkül, mintha felszívódott volna ebben a vörös-szürke pusztaságban.

És ez az egész szárazföld ilyen — gondolta. Látta a magasból a kráterek himlőhelyeit, s az egyetlen mozgás, melyet észlelni lehetett, a fellegek lassú, szakadatlan úszása volt, amint a végtelen homokpadokra vetítették árnyékukat.

— Radioaktivitás? — kérdezte meg sem fordulva.

— Nulla egész nulla kettő — felelte Jordan, és feltápászkodott a térdelésből. Arca pírban égett, szeme csillogott. Hangját eltorzította az álarc.

“Vagyis a semminél is kevesebb — gondolta. — Egyébként elődeink még ilyen durva vigyázatlanság esetén sem pusztulhattak volna el, az önműködő jelzőberendezések riadóztattak volna mindenkit, még ha elhanyagolták volna is a szokásos méréseket.” — Légkör?

— 78 százalék nitrogén, 2 százalék argon, szén-dioxid nulla, metán 4 százalék, a többi oxigén.

— 16 százalék oxigén? Ez biztos?

— Biztos.

— A levegő radioaktivitása?

— Gyakorlatilag semmi.

Ez különös volt. Ennyi oxigén! Felvillanyozta a hír. Odament a robothoz, mely azonnal a szeme elé tolta a mutatókkal teli ládikát.

“Talán kipróbálták, meg lehet-e lenni légzőkészülék nélkül” — gondolta ostobán, bár tudta, hogy ez nem fordulhatott elő. Igaz, megesett már, hogy valaki, akit a többieknél is jobban gyötört a visszatérés vágya, a határozott parancs ellenére levette álarcát, mert a környező levegő látszatra olyan tiszta volt, olyan friss — és mérgezésben pusztult el. Ez azonban csak egy, legfeljebb két emberrel fordulhatott elő.

— Mindennel végeztek? — kérdezte.

— Igen.

— Menjenek vissza! — mondta.

— És ön?

— Én még maradok. Menjenek csak! — ismételte türelmetlenül.

Egyedül akart már lenni. Blank vállára vette a fülüknél szíjjal összekötött tartályokat. Jordan átadta a robotnak a szondát, és nehézkesen vonszolva lábukat a homokban, elindultak. Mögöttük csoszogott az arktán: hátulról megtévesztésig hasonlított a beöltözött emberekre.

Rohán a szélső buckához ment. Egészen közelről látta a homokból kiálló emitter bő torkolatát, amely a védőerőteret hozta létre. Nem is annyira az ellenőrzés miatt, hanem inkább gyerekes kedvtelésből felkapott egy marék homokot, és eldobta. A homoksugár mintha repülés közben láthatatlan hajlított üvegbe ütközött volna, függőlegesen a földre szóródott.

Szinte viszketett a keze, hogy levegye a maszkot. Jól ismerte ezt az érzést. Kiköpni a műanyag szopókát, letépni a szíjakat, és teleszívni tüdejét levegővel, amíg csak bordái engedik.

“Túlságosan elengedem magam” — gondolta, és lassan visszatért a hajóhoz. A felvonókas üresen várakozott, alja könnyen a homokba merült, lemezeit távollétének néhány perce alatt a szél már vékony homokréteggel vonta be.

Még az ötödik szint főfolyosóján megnézte a fali tájékoztatót. A parancsnok a csillagkabinban volt. Felment hozzá.

— Egyszóval leányálom? — összegezte szavait az asztrogátor. — Semmi radioaktivitás, semmi spóra, baktérium, vírus, penészgomba, semmi… de ez az oxigén… A mintákat mindenesetre táptalajba kell helyezni.

— Már a laboratóriumban vannak. Lehet, hogy a bolygó többi kontinensén van élet — jegyezte meg Rohán meggyőződés nélkül.

— Kötve hiszem. Az egyenlítői övezeten kívül gyenge a nap besugárzása; nem látta, mekkorák a sarkokon a hósapkák? Fogadok, hogy ott legalább nyolc, ha nem tíz kilométeres jégtakaró van. Inkább egy óceánt feltételeznék moszatokkal, algákkal — de miért nem költözött az élet a vízből a szárazföldre?

— Meg kell majd nézni azt a vizet — szólt Rohán.

— Egyelőre még korai megkérdezni az embereinket, de az az érzésem, hogy a bolygó túl öreg. Egy ilyen záptojás legalább hatmilliárd éves. Egyébként a nap is jó ideje abbahagyta már a ragyogást. Ez valóban egy vörös törpe. Igen, az élet hiánya mindenesetre elgondolkoztató. Sajátos formájú fejlődés, mely nem tudja elviselni a víztelenséget. Hát igen. Ez megmagyarázná az oxigén jelenlétét, de a Kondor ügyét nem.

— Talán vannak különleges életformák, az óceánban rejtőző vízi lények, amelyek ott, a mélyben hozták létre a civilizációt — fűzte tovább a gondolatot Rohán. Mindketten a bolygó Mercator-vetületű nagy térképére hajoltak, amely nem volt egészen pontos, mert múlt századbeli önműködő szondák adataira támaszkodva rajzolták. Csak a legfontosabb szárazföldek és a tengerek körvonalait, a sarki hósapkák kiterjedésének határát és a legnagyobb kráterek egy részét tüntette fel.

Az egymást keresztező szélességi és hosszúsági körök hálójában pirossal bekarikázták azt a helyet az északi szélesség nyolcadik foka körül, ahol leszálltak. Az asztrogátor türelmetlenül lökte félre a papirost a térképasztalon.

— Ezt maga sem gondolja komolyan! — háborgott. — Tressor nem lehetett butább nálunk, nem engedett volna semmiféle víz alatti lénynek, badarság! Egyébként még ha léteznének is értelmes vízi lények, első dolguk a szárazföld meghódítása lett volna. Na, mondjuk, legfeljebb vízzel töltött búvárruhákban… Tisztára badarság — ismételte, nem azért, hogy Rohán elgondolásának romjait is megsemmisítse, hanem mert már egészen másra gondolt. — Egy darabig itt állomásozunk — vonta le végül a következtetést, alsó szélén megnyomta a térképet, amely halk surrogással összetekeredett, és eltűnt a nagy térképtartó egyik vízszintes polcán. — Várunk, és majd meglátjuk.

— És ha nem? — kérdezte Rohán óvatosan. — Megkeressük őket?…

— Rohán, gondolkozzon egy kicsit. Hatodik csillagév és ilyen… — az asztrogátor kereste a megfelelő kifejezést, de nem találta, ezért megvetően legyintett. — A bolygó a Mars nagyságrendjébe tartozik.

Hogy keressük meg őket? Jobban mondva, a Kondort — javította ki magát.

— Nos, igen, a talaj vastartalmú… — ismerte be kelletlenül Rohán. Az elemzés folyamán is szórványos vas-oxid-keveréket mutattak ki a homokban. A ferroindukciós mérőműszerek tehát kudarcot vallottak.

Mivel nem tudott mit mondani, elhallgatott. Bízvást remélte, hogy a parancsnok végül talál majd valamilyen megoldást. Hiszen nem térhetnek haza üres kézzel. Horpach sima homloka aló! meredező borzas szemöldökére nézett és várt.

— Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy ez a 48 órás várakozás gyümölcsöző lenne, de a szabályzat így követeli — törte meg a csendet váratlanul bizalmas hangon az asztrogátor. — Üljön csak le, Rohán. Úgy áll itt, mint a megtestesült lelkiismeret-furdalás. A Regis az összes elképzelhető között a legidétlenebb hely. Teljesen fölösleges. Nem tudni, miért küldték ide a Kondort — egyébként ez még a kisebbik baj ahhoz képest, ami történt.

Elnémult. Rossz hangulatban volt, s mint ilyenkor általában, beszédesebb lett, és könnyebben bocsátkozott vitába is, ami kissé mindig veszélyes volt, mert bármelyik pillanatban elvághatta a társalgás fonalát egy rosszmájú megjegyzéssel.

— Egyszóval, így vagy úgy, de valamit tennünk kell. Tudja mit? Lőjön már ki a kedvemért egy fotoobszervátort egyenlítő körüli röppályára! De tisztességes kör alakja legyen, és fogja szűkre! Olyan hetven kilométeresre.

— De hiszen az még az ionoszférában van! — tiltakozott Rohán. — Néhány körfordulat után elégnek…

— Hadd égjenek! De előbb lefényképeznek mindent, amit csak lehet.

Sőt, azt tanácsolnám, kockáztassa meg a hatvan kilométeres távolságot.

Lehet, hogy már a tizedik kör után megsemmisülnek, de csak az ilyen magasságban készült képek mondhatnak valamit. Tudja, mekkorának látszik egy rakéta száz kilométeres távolságból még a legjobb teleobjektívvel is? A gombostűfej hozzá képest valóságos hegytömb.

Most pedig azonnal… Rohán!

A navigátor már az ajtóból fordult vissza erre a kiáltásra. A parancsnok az asztalra csapta az elemzések eredményéről szóló jelentést.

— Mi ez?! Mi ez a marhaság már megint?! Ki írta ezt?

— Az automata. Miről van szó? — kérdezte Rohán, és megpróbált magán uralkodni, mert már őt is elöntötte a düh. “Most kötözködni fog velem!” — gondolta; szándékosan lassan lépett közelebb.

— Olvassa csak. Itt, itt!

— Négy százalék metán — olvasta Rohán, és hirtelen ő is elképedt.

— Négy százalék metán, mi? És tizenhat oxigén? Tudja, mi ez?

Robbanókeverék! Meg tudja nekem magyarázni, miért nem robbant fel az egész légkör, amikor mi itt bórhidrogénen ültünk?

— Tulajdonképpen… nem értem — motyogta Rohán. Gyorsan a külső ellenőrzőasztalhoz futott, egy kis belső levegőt engedett az elszívómércékbe, és amíg az asztrogátor baljós hallgatással sétált fel s alá a vezetőfülkében, figyelte, milyen buzgón kotyognak az analizátorok üvegedényei.

— Nos?

— Ugyanannyi. Négy százalék metán… és tizenhat oxigén — mondta Rohán. Valóban képtelen volt felfogni, hogyan lehetséges mindez, mégis elégedettséget érzett: most legalább Horpach nem tehet neki szemrehányást.

— Mutassa csak! Hm. Négy metán, hogy az ördög… na, jól van, Rohán, körpályára a szondákat, aztán kérem, menjen át a kis laborba. Elvégre is mire valók a tudósaink! Hadd törjék a fejüket!

Rohán leereszkedett, elkapott két rakétatechnikust, és továbbadta nekik az asztrogátor megbízását. Aztán visszatért a második szintre. Itt helyezkedtek el a szakértők kabinjai és a laboratóriumok. Egész sor keskeny fémajtó előtt haladt el, melyeken kétbetűs táblácskák díszelegtek: FM., FF., FT., FB. és így tovább. A kis laboratórium ajtaja tárva-nyitva állt; a tudósok monoton hangjához időnként az asztrogátor basszusa kontrázott. Rohán megállt a küszöbön. Itt volt az összes “Fő” — a főmérnök, a főbiológus, a főfizikus, a főorvos és a gépterem minden technológusa. Az asztrogátor most némán ült a kézi számológép elektronműszerfala alatt, a szélső karosszékben; a kreol bőrű Moderon beszélt, kicsiny, nőies kezét ölében összefonva — Nem vagyok jártas a gázkémiában. Mindenesetre ez valószínűleg nem közönséges metán. A kötések energiája más: egy-két századnyi csak az eltérés, de már az is sokat számít. Az oxigénnel csak katalizátorok jelenlétében lép reakcióba, de akkor is nehezen.

— Milyen eredetű ez a metán? — kérdezte Horpach, ujjaival malmozva.

— A benne levő szén mindenesetre szerves eredetű. Nem sok ugyan, de kétségtelenül…

— Izotópok? Melyik korból? Milyen régi ez a metán?

— Kettőtől tizenötmillió éves.

— Micsoda nagyvonalúság!

— Félóránk volt. Ennél többet nem tudok mondani.

— Quastler doktor! Mit tud erről a metánról?

— Semmit.

Horpach végigpásztázott tekintetével a szakértőkön. Mindenki azt várta, mikor robban, de hirtelen elmosolyodott.

— Uraim, hiszen önök tapasztalt emberek. Nem tegnap óta repülünk együtt. A véleményükre lennék kíváncsi. Mi most a teendőnk? Hol kezdjük?

Senki sem sietett a válasszal. Végül is Joppe biológus törte meg a csendet, mivel ama kevesek közé tartozott, akik nem tartottak Horpach haragjától. Nyugodtan a parancsnok szemébe nézett.

— Ez nem közönséges Szubdelta-92 osztályba tartozó bolygó. Ha az lenne, nem pusztult volna el a Kondor. Tekintve, hogy annak a fedélzetén is voltak szakemberek, se nem rosszabbak, se nem jobbak, mint mi, az egyetlen dolog, amit biztosra vehetünk, az, hogy ismereteik elégtelennek bizonyultak a katasztrófa megelőzéséhez. Ebből az következik, hogy továbbra is tiszteletben kell tartanunk a harmadfokú eljárást, vagyis át kell kutatnunk a szárazföldet és az óceánt. Úgy gondolom, földtani kutatófúrásokat kell kezdenünk, s ezzel egyidejűleg az itteni vizet is tanulmányoznunk kell. Máskülönben minden csak feltételezés lenne; ebben a helyzetben pedig nem engedhetjük meg magunknak ezt a fényűzést.

— Jó! — Horpach összeszorította száját. — A fúrások nem jelentenek problémát az erőtéren belül. Ezzel Nowik doktor fog törődni.

A főgeológus bólintott.

— Ami pedig az óceánt illeti… milyen messze van a partvonal, Rohán?

— Kétszáz kilométer körül… — mondta a navigátor, s egyáltalán nem csodálkozott, hogy a parancsnok tud jelenlétéről, bár nem látja: Rohán mögötte állt néhány lépésre, az ajtóban.

— Kicsit messze van. De a Legyőzhetetlennel már nem mozdulhatunk.

Rohán, vigyen magával annyi embert, amennyit helyesnek tart, Fitzpatrikot vagy még valaki oceanológust és hat energorobotot a tartalékból. Elmegy velük a partig. Csak erőburok alatt fognak dolgozni; semmi tengeri kirándulás, semmi búvárkodás. Az automatákkal is tessék csínján bánni — nincs belőlük túl sok. Világos? Már hozzá is láthat a dologhoz. Illetve még valamit. Légzésre alkalmas az itteni légkör?

Az orvosok suttogva tanácskoztak.

— Elvileg igen — mondta végül Stormont, de nem sok meggyőződéssel.

— Mi az, hogy “elvileg”? Belélegezhető vagy sem?

— Ilyen mennyiségű metán nem közömbös. Bizonyos idő után vérkeringési zavarok lépnek fel, melyekhez könnyű agyi tünetek társulhatnak. Szédülés, levertség… de csak egy óra vagy esetleg órák elteltével.

— Valamilyen metánszűrővel meg lehetne oldani a kérdést?

— Nem, asztrogátor úr. Illetve nem fizetődik ki a szűrők előállítása, mert gyakran kell őket cserélni, ezenkívül az oxigén százalékaránya is bizony elég alacsony. Ami engem illet, a légzőkészülékek mellett vagyok.

— Hm. A többiek is?

Witte és Eldjarn bólintott.

Horpach felállt.

— Akkor tehát kezdjük. Rohán! Mi van a szondákkal?

— Azonnal felbocsátjuk őket. Ellenőrizhetem még egyszer a pályákat a kilövés előtt?

— Természetesen.

Rohán kiment, maga mögött hagyva a laboratórium hangzavarát.

Mikor a vezetőfülkébe lépett, a nap éppen lenyugvóban volt. Ibolyába játszó, puffadt bíbor korongjának szélébe a látóhatáron egy sötét kráter természetfölötti tisztasággal kirajzolódó fogazott kontúrja harapott.

Mintha óriásira nőtt volna az ég, amely a galaktikának ezen a vidékén szinte roskadozott a csillagoktól. A nagy csillagképek mind alacsonyabban ragyogtak, majd kihunytak a sivatagi homályban. Rohán érintkezésbe lépett az űrhajó orrában levő műholdkivetővel. Éppen most bocsátották fel az első pár fényképezőműholdat. A következő kettőnek egy óra múlva kell indulnia. Másnapra a bolygó mindkét félgömbjéről készített nappali és éjszakai felvételekből az egész egyenlítői övezet képének ki kell rajzolódnia.

— Harmincegyedik fokperc… hetes tetőponti szög. Pályára viszem… — ismételte a hangszóróban egy éneklő hang. Rohán lehalkította, és az ellenőrzőtábla felé fordította karosszékét. Nem vallotta be senkinek, de mindig elszórakoztatta az a fényjáték, amely a szondák bolygó körüli pályára való kilövését kísérte. Először a rakéta ellenőrzőlámpái ragyogtak fel rubintosan, fehéren és kéken. Aztán zümmögni kezdett az indítóautomata. Amikor ketyegése hirtelen megszakadt, gyenge remegés futott át a cirkáló egész törzsén. Rögtön ezután a képernyőkön tükröződő sivatagot foszforeszkáló fény ragyogta be. Mély dübörgésből éles sivításba csapó hang kíséretében apró kis lövedék vált le az orrkivetőről, miközben lángpatakkal árasztotta el az anyahajót. A távolodó rakéta sugara egyre gyengébben lobogott a homokdombokon, amíg teljesen ki nem aludt. Most már hallani sem lehetett a kis rakéta hangját, viszont lázas izgalomban remegő fények öntötték el az egész táblát. Sietve ugrottak ki a szürkeségből a ballisztikus ellenőrzés kis fénycsíkjai, biztató pislogással feleltek rájuk a távvezérlés gyöngyszínű lámpácskái, aztán a kiégett rakétalépcsők lobbantak fel egymás után, mint színes karácsonyfadíszek, végül pedig az egész szivárványszínű hangyaboly fölött vakító fehér négyszög gyulladt ki annak jeléül, hogy a műhold rátért pályájára. A hómezőként szikrázó tér közepén szürke foltocska ködlött fel, megrázkódott, és a 67-es szám rajzolódott ki belőle.

Ez volt a repülés magassága. Rohán még egyszer ellenőrizte a pálya adatait: de a bolygótól mért legkisebb és legnagyobb távolság is a megszabott határok közt mozgott. Itt már semmi munkája sem akadt.

Ránézett a fedélzeti órára, amely tizennyolcat mutatott; aztán az itteni helyi időt jelző órára: azon huszonhárom óra volt. Egy pillanatra lehunyta szemét. Örült ennek a tengeri kiruccanásnak. Szeretett önállóan dolgozni. Álmos és éhes volt. Egy pillanatig töprengett, hogy bevegyen-e a frissítő tablettákból, de úgy gondolta, hogy a vacsora elég lesz. Amikor felállt, nagy fáradtságot érzett, ezen elcsodálkozott, s már a csodálkozás is egy kicsit magához térítette. Leereszkedett az étkezdébe. Új emberei már ott várták — a két légpárnás szállítóautomata vezetői; egyiküket, Jargot, elpusztíthatatlan jókedvéért különösen szerette, ott volt Fitzpatrik is két kollégájával, Brozával és Köchlinnel, éppen befejezték a vacsorát, amikor Rohán meleg levest rendelt, majd kenyeret és alkoholmentes palackozott sört emelt ki a fali adagolóból. Az egészet tálcára rakta, és az asztal felé tartott, amikor a padló könnyedén megremegett. A Legyőzhetetlen felbocsátotta a következő műholdat.

A parancsnok nem engedélyezte az éjszakai utazást. Helyi idő szerint öt órakor indultak, még napfelkelte előtt. Az ilyen menetoszlopot kínos lassúsága és a szükség diktálta rendje miatt gyászmenetnek nevezték.

Energorobotok nyitották és zárták be, amelyek ellipszoid alakú erőtérrel borítottak be minden belső gépet: az univerzális légpárnásokat, a mozgó rádióállomásokat és radart, a konyhát, a légmentes, lakható barakká önműködően átalakuló szállítóautomatát és a kis hatósugarú hernyótalpas lézert, amelyet mindenki csak kötőtűnek becézett. Rohán a három tudóssal az elöl haladó energorobotban foglalt helyet, ami elég kényelmetlen dolog volt, mert alig fértek el egymás mellett az ülésen, de legalább igazi utazás illúzióját keltette. A haladás ütemét a gyászmenet leglassúbb gépeihez, vagyis az energorobotokhoz kellett igazítani. Nem lehetett kéjutazásnak nevezni: a hernyótalpasok dübörögtek és bőgtek a homokban, a turbinamotorok elefánt nagyságú szúnyogok módjára zúgtak, közvetlenül a hátuk mögött tódult ki a szabadba hálószerű védőrácsokon át a hűtőlevegő, az egész energorobot pedig úgy imbolygott, mint dereglye a hullámok hátán. A Legyőzhetetlen fekete tűje hamarosan eltűnt a látóhatár alján. Egy ideig az alacsonyan járó vérvörös nap hideg sugaraitól megvilágított, egyhangú sivatagban haladtak, majd egyre kevesebb lett a homok, rézsútosan meredező sziklalapok állták útjukat, melyeket óvatosan ki kellett kerülni. A légzőkészülékek maszkjai és a motorok állandó bőgése senkiben sem ébresztett beszélgető kedvet. Szorgosan kémlelték a látóhatárt, de a táj nem változott — sziklatorlaszok, hatalmas, mállófélben levő görgetegkövek; egy helyen lejtősödött a síkság, és az igen lapos medence alján keskeny, félig kiszáradt patak bukkant elő, melynek vízében a vörös napfény csillámlott. A patak két partja mentén végighúzódó homokpadok és kővonulatok arról tanúskodtak, hogy időnként jelentős mennyiségű víz folyhat köztük. Megálltak néhány percre, hogy megvizsgálják a vizet. Kristálytiszta volt, elég kemény, vasoxid-tartalmú, és elenyésző mennyiségű szulfidot is felfedeztek benne.

Folytatták útjukat, most már nagyobb sebességgel, mert a hernyótalpak könnyebben gördültek a köves talajon. Nyugat felől kisebbfajta omlások kísérték őket.

Az utolsó gépkocsi állandó kapcsolatot tartott fenn a Legyőzhetetlennel, a radarok antennái buzgón forogtak, a radarkezelők pedig, meg-megigazítva fejükön a fülhallgatót, a képernyő előtt gubbasztottak, és ételsűrítmény-darabokat rágcsáltak; olykor-olykor valamelyik légpárnás alól kivágódott egy kő, mintha kisebbfajta forgószél kapta volna fel, s szinte életre kelve felpattant a kavicsrakások tetejére. Majd kopár, kietlen dombhajlatok nehezítették meg az utat.

Menet közben vettek néhány kőzetmintát, és Fitzpatrik odakiáltotta Rohánnak, hogy a kova szerves eredetű. S amikor a kékesfekete sávként húzódó víztükör feltűnt előttük, végre-valahára meszet is találtak. Apró, lapos kavicsokon zötyögve ereszkedtek le a parthoz.

Egyszerre minden elnémult, a gép forró fújtatása, a hernyótalpak csikorgása, a turbinák üvöltése, amikor száz méterre tőlük megjelent az ilyen közelségből már zöld színben játszó, látszólag tökéletesen “földi” tenger. Most bonyolult műveletet kellett végrehajtani, mert ahhoz, hogy erőtérrel tudják védeni a munkacsoportot, az élen haladó energorobotot elég mélyen a vízbe kellett süllyeszteni. Az előzőleg légzáró tömítésekkel ellátott gép a második energorobot vezénylésével, nagy hullámokat verve, a habzó vízbe merült, nemsokára már csak nehezen észrevehető sötét folt derengett a mélyben, akkor aztán a központi állomástól kapott jelre a leeresztett gépóriás a felszínre bocsátotta a Dirac-emittert; a part menti vizeket és a part egy részét láthatatlan félgömbként borító erőtér után már hozzáláthattak a tulajdonképpeni kutatáshoz.

A tengerben valamivel kevesebb só volt, mint a földben; az elemzések mindazonáltal nem vezettek semmiféle szenzációs eredményre. Két óra múlva többé-kevésbé annyit tudtak, mint előzőleg.

Ezért hát a nyílt tengerre küldtek két távirányított televíziós szondát, és a központi állomás képernyőin követték útjukat. De alig jutottak túl a láthatáron, a jelzések meghozták az első igazi meglepetést. Az óceánban különös szervezetek éltek, alakjukra nézve nagy, csontvázas halakra hasonlítottak. A szonda láttára azonban szétrebbentek, és óriási sebességgel a tengerfenékre menekültek. A visszhangos mélységmérők másfél száz méter mélyre becsülték az óceánt azon a helyen, ahol az első élőlényekkel találkoztak.

Broza erősködött, hogy legalább egy ilyen halat kellene szerezni.

Vadászni kezdtek rájuk, a szondák üldözték a zöld homályban libbenő árnyakat, és villamos töltésekkel lődözték őket, de ezek az állítólagos halak hallatlan fürgeséggel siklottak tova előlük. Csak többszörös kísérlet után sikerült egyiküket megbénítani egy sorozattal. Azt a szondát, amely fogóival elcsípte, azonnal a partra irányították, a másikat eközben Köchlin és Fitzpatrik vette kezelésbe, mintákat gyűjtöttek a tengerfenéken imbolygó szálacskákból; moszatoknak vagy hínárféléknek látszottak. Aztán a tenger legmélyére, kétszázötven méternyire vezényelték a kis kutatóállomást. Az erős fenékáramlat megnehezítette a szonda pontos irányítását; ezzel próbálták szétrombolni néhány nagy, víz alatti kőkupacot. Végül sikerült egyet szétbontaniuk, s ahogyan Köchlin helyesen feltételezte, a kőtakaró alatt vékony, ecsetszerű lények egész telepére bukkantak.

Amikor mindkét szonda visszakerült az erőtér alá, és munkához láttak a biológusok, az eközben felépített felvonulási épületben, ahol már levehették az idegesítő arcvédőket, Rohán, Jarg és a többiek közül még öten aznap először meleg ételt ehettek.

Estig ásványminták gyűjtésével, a tengerfenék radioaktivitásának, a besugárzás fokának vizsgálatával és még vagy százféle, éppen ennyire fárasztó elfoglaltsággal telt el az idő. Ezeket a munkákat különös lelkiismeretességgel kellett végezni, sőt szőrszálhasogató aprólékossággal, ha tisztességes eredményt akartak elérni. Napnyugtára elkészültek mindennel, amivel csak lehetett, úgyhogy Rohán nyugodt lelkiismerettel mehetett a mikrofonhoz, mikor Horpach hívta a Legyőzhetetlenről.

Az óceán tele volt az élővilág különböző formáival, amelyek azonban kivétel nélkül elkerülték a part menti övezetet. A felboncolt hal szervezete nem mutatott semmiféle különlegességet. Becsléseik alapján a bolygón több százmillió éves volt a fejlődés. Jelentős mennyiségű zöldmoszatot találtak, ami megmagyarázta az oxigén jelenlétét a légkörben. Az élővilág növényi és állati szervezetekre való tagozódása tipikus volt, hasonlóképpen tipikusnak látszott a gerincesek csontfelépítése is.

Csak egyetlenegy olyan szervet találtak a kifogott halban, amelynek földi megfelelőjét nem ismerték a biológusok, mégpedig azt a sajátos érzékszervet, amely azonnal reagált a mágneses térerősség elenyészően csekély változásaira is. Horpach az egész csapat azonnali visszatérését rendelte el, és a beszélgetés végén bejelentette, hogy nagy újság van: valószínűleg sikerült megállapítani az elpusztult Kondor leszállásának helyét.

Így hát, a biológusok nagy bánatára, akik még néhány hetes kutatást is keveselltek volna, szétszedték a felvonulási épületet, begyújtották a motorokat, s a menetoszlop megindult északnyugat felé. A Kondorral kapcsolatban Rohán nem szolgálhatott további részletekkel bajtársainak, mert maga sem tudott többet. A lehető leggyorsabban a hajón szeretett volna lenni, mert úgy gondolta, hogy a parancsnok megbeszéli vele az elkövetkező feladatokat, melyek felfedezési lehetőségekben talán gazdagabbak lesznek. Természetesen most mindenekelőtt a Kondor feltételezett leszállási helyét kellett felkutatni.

Rohán megpróbált minél többet kicsikarni a gépekből, s emiatt a hernyótalpak alatt ropogó kövek még pokolibb lármával kísérték őket végig. A sötétség leszállta után kigyulladtak a gépek nagy fényszórói; rendkívüli, de egyben fenyegető látvány volt — a mozgó fényoszlopok szinte minden pillanatban ijesztően imbolygó árnyképeket varázsoltak elő a homályból, mintha alaktalan óriások keltek volna életre, pedig csak tanúsziklák voltak, egy szétmállott hegylánc utolsó maradványai. A bazaltban tátongó mély hasadékok néhányszor megállásra kényszerítették őket.

Végre-valahára, jóval éjfél után megpillantották a Legyőzhetetlen szivarját, amely úgy ragyogott feléjük a távolból, mint valami ünnepségre kivilágított fémtorony. Az erőtér sugarán belül gépsorok indultak mindenfelé, kirakták a készleteket és az üzemanyagot, a fényszórók vakító fényében embercsoportok álldogáltak a lejtaknánál.

Már messziről hallatszott e hangyabolyszerű nyüzsgés moraja. A hajlongó fényoszlopok fölött hallgatagon magasló cirkáló törzsén fényfoltok nyargalásztak. Kék fények gyulladtak ki, jelezvén, hogy az erőtér burkán rés nyílt, s a finom szemcséjű porral vastagon belepett járművek egymás után gördültek be a kör alakú térbe. Még le sem ugrott a földre, Rohán máris odakiáltott az egyik legközelebb állónak, akiben Blankot ismerte fel, hogy mi van a Kondorral.

De a fedélzetmester semmit sem hallott az állítólagos felfedezésről.

Rohán nem sokat tudott meg tőle. A négy műhold, mielőtt elégett volna a légkör sűrűbb rétegeiben, tizenegyezer képet csinált, ezeket rádió útján fogták fel, majd beérkezésük sorrendjében a térképfülkében különleges eljárással lemezre maratták. Rohán magához hívta Erett térképésztechnikust, s hogy ne veszítsen időt, zuhanyozás közben faggatta ki mindenről, ami a hajón történt. Erett azok közé tartozott, akik a kész fényképek alapján a Kondor után nyomoztak, az elpusztult űrhajó acélpontocskáját körülbelül harminc ember kereste egyszerre a homoktengerben. A bolygókutatókon kívül erre a feladatra mozgósították a térképészeket, a radarkezelőket és minden fedélzeti pilótát. Éjjel-nappal felváltva vizsgálták a beérkező fényképanyagot, s koordinátákkal jelölték meg a bolygó minden gyanús pontját.

De az a hír, amelyet a parancsnok közölt Rohánnal, tévesnek bizonyult. A rendkívüli magasságból űrhajónak néztek egy sziklaoszlopot, mert árnyéka csodálatos módon hasonlított a valódi űrhajók árnyékához. Így hát továbbra sem tudtak semmit a Kondor sorsáról.

Rohán szeretett volna jelentkezni a parancsnoknál, de már lefeküdt.

Ezért a saját kabinjába ment. Bár fáradt volt, sokáig nem tudott elaludni.

Reggel pedig, alighogy felébredt, a bolygókutatók vezetőjétől, Ballmintól kapta az asztrogátor üzenetét, hogy adja át a központi laboratóriumnak az egész összegyűjtött anyagot. Reggel tízkor Rohán már annyira éhes volt — még nem reggelizett —, hogy leereszkedett a második szintre, a radarkezelők kis étkezdéjébe, csak úgy állva hörpölgette kávéját, ekkor botlott bele Erett.

— Csak nincs meg?! — támadt rá a térképészre izgatott arca láttán.

— Nincs. De találtunk valami nagyobb dolgot. Jöjjön azonnal, az asztrogátor kéreti…

Rohán úgy érezte, hogy a felvonó üveghengere hihetetlen lassúsággal mászik.

Az elsötétített kabinban csend honolt, csak az elektromos jelközlők zümmögése hallatszott, a gép pedig egyre ontotta a nedvességtől csillogó újabb fényképeket, de senki sem törődött velük. Két technikus a falba szerelt kis felcsapható polcról epidiaszkópszerű készüléket emelt le, és éppen akkor oltották el a lámpákat, amikor Rohán kinyitotta az ajtót. A tömegben is rögtön felismerte az asztrogátor őszülő fejét. A következő pillanatban ezüstös fény öntötte el a mennyezetről leeresztett vásznat. A visszafojtott lélegzetek csöndjében megpróbált a nagy, fénylő felülethez furakodni.

A képek nem a legjobbak voltak, ráadásul csak fekete-fehérek; rendszertelenül szétszórt apró kráterek szomszédságában kopár fennsík rajzolódott ki, amely egyik oldalán egyenes vonalban szakadt meg, mintha valami óriási kés vágta volna ketté a sziklákat; ez volt a partvonal, mert a kép többi részét az óceán egységes feketesége töltötte ki. Ettől a vonaltól bizonyos távolságra nem egészen tisztán látható, mozaikszerű alakulatok húzódtak, amelyeket két helyütt felhőcsíkok és árnyékaik takartak el. De így sem maradt semmi kétség afelől, hogy ezek a sajátos, részleteikben homályos formák nem geológiai képződmények.

Város… — gondolta izgatottan Rohán, de nem mondta ki hangosan.

Egyelőre mindenki hallgatott. A vetítőkészüléknél álló technikus hasztalanul igyekezett élesebbé tenni a képet.

— Voltak vételi zavarok? — törte meg az általános csendet az asztrogátor nyugodt hangja.

— Nem — hangzott a sötétből Ballmin válasza. — A vétel tiszta volt, de ez a harmadik műhold utolsó képei közül való. A felbocsátást követő nyolcadik percben már nem válaszolt a jelzésekre. Ez a kép feltehetően akkor készült, amikor a lencsék már megsínylették a hőmérséklet emelkedését.

— A felvevőgép magassága az epicentrum felett nem volt hetven kilométernél több — csatlakozott újabb hang az eddigiekhez; amennyire Rohán meg tudta ítélni, az egyik legügyesebb bolygókutató, Malt szólalt meg. — De az igazat megvallva, én ötvenöt-hatvan kilométerre becsülném… Tessék csak figyelni…

Sziluettje eltakarta a képernyő egy részét. Áttetsző műanyagból kerek kivágásokkal készült sablont fektetett a képre, és sorban hozzámérte a kép másik felén látható tucatnyi kráterhez.

— Határozottan nagyobbak, mint az előbbi képeken. Egyébként — tette hozzá — ennek nincs különösebb jelentősége. Akárhogy is nézzük…

Nem fejezte be, de mindenki tudta, mit akart mondani; hamarosan úgyis ellenőrzik a kép pontosságát, amikor átvizsgálják majd a bolygónak azt a vidékét. Még egyszer utoljára mindenki szemügyre vette a vetítővásznon látható képet. Rohán már nem volt olyan biztos benne, hogy várost ábrázol-e, vagy inkább csak a romjait. A homokbuckák hullámos, vékony vonalkához hasonló árnyékai arról tanúskodtak, hogy a szabályos mértani alakulat már régóta kihalt, ezek az árnyékok változatos formákban folyták körül minden oldalról, más részük a sivatag homokáradatába fulladt. Ezenkívül a romok mértani alaprajza két egyenlőtlen részre tagolódott egy fekete, cikcakkosan a szárazföld belseje felé haladó vonal — szeizmikus repedés — mentén, amely néhány nagy “épületet” is kettészelt. Világosan látszott, amint az egyik dőlés közben fennakadt a szemközti parton, s szinte hidat alkotott a szakadék két széle között.

— Fényt kérek! — harsant fel az asztrogátor hangja. Amikor kivilágosodott, rápillantott a falióra számlapjára. — Két óra múlva startolunk.

Nagy hangzavar keletkezett, a főbiológus emberei tiltakoztak legerélyesebben, akik a kísérleti fúrások folyamán már kétszáz méter mélyen jártak a gépeikkel a talajban. Horpach határozott mozdulattal véget vetett a vitának.

— Minden gép visszatér a fedélzetre. Kérem, helyezzék biztonságba az eddig összegyűjtött anyagot. A képek átnézését és a további vizsgálatokat a szokott módon folytassák. Hol van Rohán? Á, maga itt van? Jó. Hallotta, mit mondtam? Két óra múlva minden ember legyen a startállásokban.

A kirakott gépek behajózása gyorsan, de rendben történt. Rohán süket maradt Ballmin könyörgéseire, aki azt kérte, hogy még tizenöt percig hadd folytassák a fúrásokat.

— Hallotta, mit mondott a parancsnok? — ismételte a szerelőket noszogatva, akik hatalmas darukon közelítették meg a kiásott vezetékeket. Sorban vándoroltak a tehernyílásokba a fúrófelszerelések, az ideiglenes rácsos hídlások, az üzemanyagtartályok. Amikor már csak a feldúlt talaj árulkodott az elvégzett munkákról, Rohán Westergarddal, a főmérnök helyettesével a biztonság kedvéért még egyszer körbejárta az abbahagyott kutatások színhelyét. Aztán minden ember eltűnt a hajó belsejében. Csak ekkor kelt igazán életre körös-körül a homok, a rádió útján visszahívott energorobotok serege is besorjázott a hajóba, s a Legyőzhetetlen páncéllemezei mögé szippantotta a gépcsúszdát és a személyfelvonó függőleges aknáját. Egy szempillantásig még mozdulatlanul állt, aztán a fúvókákból kiáramló sűrített levegő fémes sivítása túlharsogta a szél egyhangú bömbölését. Porfelhő gomolygott a hajófar körül, zöld villanások lobbantak fel benne a nap vörös fényével versenyezve s a lankadatlanul tomboló dübörgésben, mely megrázkódtatta a sivatagi tájat, és megsokszorozódva verődött vissza a sziklafalakról. Lassan a levegőbe emelkedett az űrhajó, csak egy sziklába égetett gyűrűt és üveggé dermedt homokbuckákat hagyott maga után, aztán hosszú kondenzcsíkot húzva, növekvő sebességgel eltűnt az ibolyaszínű égen. Jóval azután, hogy az útját jelző fehérlő gőzfoszlányok utolsó nyomai is szétfoszlottak a légben, és a futóhomok kezdte betakarni a csupasz sziklát és a félbehagyott ásatásokat, nyugat felől sötét felhő jelent meg. Alacsonyan szállt, majd szétterpeszkedett, gomolygó csápjaival körülölelte a felszállás helyét, és kis ideig egy helyben lebegett. Amikor pedig a nap már erősen nyugat felé hajlott, fekete esőcseppek kezdtek hullani a sivatagra.