Nyolcadik fejezetAZ AJTÓN TÚL

Norton még soha nem érezte ilyen közel magát ahhoz a régen halott egyiptológushoz. A perc, midőn Howard Carter először bekukkantott Tutanhamon sírkamrájába, most megismétlődött — bár az összehasonlítás csaknem hangos nevetésre ingerelte.

Tutanhamont csak tegnap temették el — még nincs négyezer éve; a Ráma talán öregebb, mint az egész emberiség. A Királyok Völgyében fekvő sírhely elveszne azokon a folyosókon, amelyeken eddig áthaladtak, az utolsó kapu előtti térség pedig legalább egymilliószorta nagyobb nála. És mögötte rejlik a kincs, amely minden képzeletet felülmúl.

Eltelt öt perc is, és senki nem szólt bele a rádióba; még azt sem közölték egymással, hogy a végső ellenőrzés megtörtént. Mercer egyszerűen bólintott, és intett a nyitott folyosó felé. Mintha valamennyien érezték volna, hogy a perc történelmet csinál, s nem szabad tönkretenniük felesleges fecsegéssel. Ez Norton parancsnoknak is jólesett, mivel neki sem volt mondanivalója. Felkattintotta elemlámpáját, beindította a hajtóműveit, és biztonsági zsinórját maga után húzv9 lassan lesodródott. Néhány másodperc múlva már bent is volt.

Bent, de hol? Előtte átláthatatlan sötétség, a lámpa fényét semmi sem verte vissza. Erre is számított, de nem hitte igazán. A számítások alapján tudta, hogy a szemközti fal sokszor tíz kilométeres távolságra van, most viszont a saját szemével érzékelte az igazságot. Amint lassan haladt előre a sötétben, hirtelen szükségét érezte a zsinór nyújtotta biztonságnak. Ez a zsinór erősebb volt, mint bármelyik, amit eddig használt, beleértve első leszállását a Rámára. Érezte, milyen nevetséges ez: amikor fényéveket és megaparszeknyi távolságokat kellett belátnia, nem környékezte szédülés — miért zavarná hát néhány köbkilométernyi üresség?

Még mindig ezen töprengett, amikor alig érezhető fékezőerővel a zsinór végére szerelt mozgáscsillapító szelíden megállásra késztette. A sötét mélységet hiába pásztázó elemlámpa fényét visszairányította a falra, ahonnan jött.

Mintha egy nagyobb kráter mélyedésének megfelelő kisebb kráter közepe fölött lebegett volna. A peremén teraszok és lejtős síkok futottak körbe, ameddig csak a lámpa fénye elért — mértani pontossággal — minden kétséget kizáróan mesterséges építmény volt. Mintegy százméternyi távolságra megpillantotta a legközelebbivel hajszálra azonos másik két légzsiliprendszer kijáratait.

Mást nem látott. A látványban semmi különös vagy rendkívüli nem volt, elhagyott bányára emlékeztetett. Norton kis csalódást érzett: ennyi erőfeszítés után valami meglepőbb, valami transzcendentális dolog is történhetett volna. Aztán eszébe jutott, hogy hiszen még csak az első néhány száz métert látta. Lehet, hogy a sötétségen túl olyan csodák várják, amelyeket el sem tud képzelni.

Aggodalmasan várakozó társainak rövid jelentést adott, majd hozzátette:

— Küldöm a jelzőfényt, két perc késéssel. Indul.

Teljes erejéből feldobta — vagy talán kidobta? — a kis hengert, majd számolni kezdte a másodperceket. Negyed perc sem telt el, már el is tűnt a szeme elől, s mikor elérkezett a százhoz, a kezével elárnyékolta a szemét, és figyelni kezdte a kamerát. Értett ahhoz, hogy jól becsülje fel az időt, most is csak két másodpercet késett. Amikor a világ fénybe borult, már nem volt oka csalódást érezni.

Még a több millió gyertya fényével világító jelzőtűz sem tudta bevilágítani a hatalmas üreget, de ahhoz eleget látott, hogy megsejtse az elgondolást, és felmérje a roppant méreteket. Egy legalább tíz kilométer széles, és felbecsülhetetlenül hosszú üreges henger egyik végében állt. Innen, a középső tengelytől nézve a mintázott fal temérdek részletét pillantotta meg, s noha a fény felvillanása alatt egy egész világ tárult a szeme elé, agya csupán jelentéktelen töredéket volt képes felfogni. Megfeszített akarattal próbálta megőrizni a képet.

A «kráter» körös-körül felfelé haladva belesimult a szilárd falba, mely az égboltot szegélyezte. Nem — ez a benyomás téves: el kell vetnie a Föld és az űr megszokott fogaimait, és új koordinátarendszer szerint kell tájékozódnia.

Ennek a furcsa, kifordított világnak, nem a legalacsonyabb, hanem éppen a legmagasabb pontján áll, ahonnan minden lefelé, és nem felfelé irányul. Ha elindul innen, a központi tengelytől a görbülő fal felé — amelyet már nem kellene falnak gondolnia —, a gravitáció egyenletesen növekedne. A henger belső falát elérve már képes lesz megállni rajta, lábbal a csillagok, fejjel a forgó dob belseje felé. A feltevés egyáltalán nem meglepő, hiszen az űrrepülés hajnalán centrifugális erőt alkalmaztak gravitáció előidézésére. Csak ne lennének ilyen iszonyúan, megdöbbentően nagyok a méretek! Időbe telik, míg megszokja, hiszen a legnagyobb űrállomás, a Syncsat Five átmérője még a kétszáz métert sem éri el.

A csőben körbefutó táj képe világosabb és árnyékosabb területeket mutatott, talán erdők, mezők, befagyott tavak vagy városok távoli képe: az egyre halványuló fényben ekkora távolságról nem láthatta pontosan. Keskeny csíkok — talán országutak, csatornák vagy jól szabályozott folyók alig látható hálózatot alkottak a látóhatár peremén pedig egyetlen sötétebb csíkot látott, amely egy teljes kört leírva mintegy lezárta ezt a belső világot. Nortonnak hirtelen eszébe jutott Oceanus mítosza, a tenger, amely az ősök hite szerint körbefogja a világot.

Ez a tenger itt talán még különösebb — nem kör alakú, hanem hengeres. Vajon voltak-e hullámai, áramlatai, volt-e árapály, mielőtt befagyott volna a csillagközi éjszakában és voltak-e benne halak?

A hunyorgó fény kialudt, a világosság pillanata elmúlt. De Norton tudta, hogy ezek a képek élete végéig agyába vésődtek. A jövő tartogathat még számára csodálatos felfedezéseket, az első benyomást ezek sem törölhetik ki belőle. És a történelem már nem veheti el tőle, hogy emberként ő pillantotta meg először egy idegen civilizáció művét.